A világon három nagy hazugság van.

Az első: „a családod mindig melletted áll majd”.
Apró keze szinte már fájdalmasan erősen szorította az enyémet; elfehéredett ujjain szinte már gyöngyházfényűnek tűnt a bőre a sápadt holdfényben, ahogy vezetett a keskeny utcákon át, a klausztrofobikusan fölénk magasodó épületek útvesztőjében, egyre távolabb az otthonunkat jelentő bordélyház koszos, ám számomra annál jobban ismert környékétől. Cipői sarkának kopogása halk visszhangot vert az éjszaka csendjében, ahogy sietős léptekkel haladt előre a kiürült utcákon, elrejtőzve az árnyak sötétjében; még emlékszem, hogy nehezemre esett lépést tartani vele, minduntalan megbotlottam saját, apró lábaimban és a kiálló utcakövekben – és ő minden ilyen alkalommal egyre erősebben rántott maga után, csupán a válla fölött nézve hátra rám egy pillanatra, mielőtt elfordította volna a fejét, nem törődve a könnyekkel, amik patakokban áztatták az arcom. Emlékszem erre, mintha csak tegnap lett volna; arra, ahogy lassan elfogytak körülöttünk az ismeretlenül ismerős, szegényes épületek, átadva a helyüket gazdagabb társaiknak – teaházaknak és pagodáknak, díszes udvarokkal és virágzó fákkal, amik egy gyermek számára, akinek ezelőtt sosem volt lehetősége elhagyni a szegénynegyedet, akár a csodaországot is jelenthették volna; de én csak álmatagon dörzsöltem a szemeimet szabad kezemmel, próbálva elűzni magamtól az álom maradékait, néha hangot adva elégedetlenségemnek azzal kapcsolatban, hogy az éjszaka közepén felébresztett abból a gyönyörű álmomból, amiben életemben először nem csak száraz rizst ehettem, hanem cukorba mártott, édes almát is, és amelyikben anyám mosolya nem volt olyan, mint a bordély falait díszítő maszkoké: kifejezéstelen, hamis, halott.
Még emlékszem, hogy anyám szemei sosem mosolyogtak; mindig elködösítette őket valami bánat, mint amikor a nyári égen elkezdenek gyűlni a vihart ígérő felhők – először csak apró foszlányokat lát az ember a ragyogóan kék égen, amikről azt hiszi, semmi sem jelentenek, és reménykedik abban, hogy majd tovaszállnak, mintha sosem lettek volna, és az ég továbbra is kék lesz, a nap pedig ragyogó és gyönyörű… És mikor az ember már abba a hitbe ringatja magát, hogy minden rendben lesz, az eső váratlanul érkezik, sötét viharfelhőivel eltakarva a boldogságot árasztó napfényt, és bőrig áztatja azt, aki nem győzött időben menedékbe húzódni, hiszen az eső nem várja meg, hogy az utcák kiürüljenek, hogy egyedül maradhasson a bánatával. Ellentétben anyámmal, aki mindig megvárta, míg az utolsó kliens is elhagyja a pavilont, mielőtt hagyta volna a könnyeit szabadon folyni a magányának puha leple alatt, siratva elpocsékolt fiatalságát, életének legszebb éveit, amit a váratlan gyermekvállalás tört gerincbe számára. Néha hallottam az elfojtott zokogását a vékony falon át, és olyankor nehezebb volt a párnámra hajtanom a fejem, nehezebb volt lélegeznem is, hiszen a bánata fojtogató volt, akár csak a torkomra kulcsolódó szögesdrót, áramlott bennem, mintha csak a vérembe olvadt volna, minden idegszálamba, minden sejtembe… De könnyei most az én arcomat áztatták, én sírtam helyette és érte is, magamért, és talán az ismeretlenért is, ahová vezetett a város szűk, gyéren kivilágított utcáin át.
Valamennyire szórakoztató, hogy ennek ellenére nem emlékszem az arcára, csupán a bánatra és megvetésre, ami mindig eltorzította valószínűleg szép és gyengéd arcvonásait, mikor felém nézett;˙ ellenben tökéletesen emlékszem a fejünk fölött sápadtan ragyogó teliholdra, ami ezüstös fénybe vonta a várost és megnyújtotta az árnyakat az épületek között, a hűvös szélre, ami megborzolta a hajam, amit anyám hagyott túl hosszúra nőni és a tompa fájdalommal lüktető zsibbadásra, mikor végre elengedte a kezem, hogy bekopoghasson a magas, gazdagon díszített faajtón. Akkor nem értettem, honnan ismeri ezt a helyet – hiszen a mindennapokban neki sem volt bejárása a városnak ebbe a részébe, ha napközben járt volna erre, minden bizonnyal kitűnt volna a tömegből szegényes öltözékével és annak ezerszín mintájával, ami a szegény negyed kurtizánjaira volt jellemző, és amit egyedül ő tudott ennyi eleganciával és magabiztossággal viselni, magasra emelt fejjel, mintha az úrnője lett volna ennek az éjszakának; három, alig hallható koppanással szakította meg az éjszaka csendjét, kifejezéstelen tekintetét az ajtó tömör fájába szegezve, csak hogy addig se kelljen rám néznie – egy időben azt hittem, hogy mindez azért volt, hogy ne érezze a bűntudatot, ami a saját gyermekének eldobásával járt, de késve jöttem rá, hogy tévedtem, hiszen egyetlen célja az volt, hogy minél hamarabb kitaszítson az emlékezetéből is, csakúgy, mint az életéből. Ha a tekintete lyukat égethetett volna bármibe is, talán leégett volna az egész pagoda azon az éjjelen; de végül csak az ajtó nyílt ki, halkan nyikordulva, mikor az apró termetű, idősödő férfi kinyitotta azt, hogy kinézhessen a résen, végigmérve először anyámat, aztán engem – tekintete úgy pásztázta az arcom, mintha csak keresett volna valamit, mintha azon gondolkodott volna, kérdezzen-e… Bár nem, biztos vagyok benne, hogy nem volt szüksége szavakra, mert tudta, amit tudnia kellett, sőt, talán még többet is, akár az egész univerzum titkait is, amikhez senki másnak nem volt hozzáférése – titkokat, amik után gyermeteg kíváncsisággal áhítoztam, hiszen egész eddig nem ismertem mást, csupán a koszos utcákat és a bordély koszlott szobáit, és sosem láttam még ezelőtt ennyire ragyogó, természetellenesen narancssárga szemeket, mint amilyenekkel ez a férfi most engem nézett, és amik ragyogóak voltak és hívogatóak, mint a várost díszítő lámpások Holdújév éjszakáján; nem úgy, mint a bordély megfakult pasztellszínei és koszlott, virágmintás tapétái, amik alatt gerincbe tört álmokat temettek el, fiatal életeket és vágyakat valami szebbre, valami jobbra. A bordély halott remények emlékcsarnoka volt; a figyelmes vendég rálelhetett ezek nyomaira a lekonyult virágok között, a lányok lassan elhaló mosolyában és a levegőbe vegyülő, enyhe ópiumillatban – hiszen egyszerűbb volt úgy élni, ha az ember nem gondolkodott és nem emlékezett, csak beleveszett az édes delíriumba, hagyta, hogy összefolyjanak a napok, a reggelek és az éjszakák, hogy a gondolkodás helyét átvegye a véget nem érő monotónia…
Mikor kinyújtottam felé a kezem, anyám nem nyúlt érte; emlékszem, hogy a könnyeim újra eleredtek abban a pillanatban, hiszen nem értettem, mi történik, ujjai miért marnak ennyire durván a vállamba – hiszen sosem bántott ezelőtt, sem ő, sem más felnőttek, de ez most mégis fájt, és biztos voltam benne, hogy nyoma fog maradni, ugyanolyan zöldes-lilás nyoma, mint amilyen anyám karján éktelenkedett pár napja. Az ismeretlen felé lökött, hadarva, sietősen magyarázva neki valamit, amit minden látszatok szerint már előzetesen megbeszéltek; a férfi dialektusa már majdnem érthetetlen volt számomra, csakúgy, mint az, ami történt közöttük, mikor átadta anyámnak az apró, virágokkal hímzett erszényt, mielőtt félreállt volna, hogy anyám átlökhessen a küszöbön, hanyagul és durván, elfordítva a tekintetét, mikor ajkaim közül apró nyüsszenés szakadt ki. Hiába fordultam hátra, nem nézett felém; csak figyeltem, ahogy apró alakja távolodik az éjszaka sötétjében, míg lépteinek zaja végleg bele nem veszett az éjszakába, és én magamra maradtam az arcomra száradt könnyekkel, a ragyogó, narancssárga szemek kereszttüzében az üres, ezüstös fénybe vont udvaron… Egy új élet küszöbén.

Ugyanebben az ezüstös fényben fürödtek a kolostor kertjének a fái is, mikor meglátogatott azon a csillagoktól mentes, téli éjszakán; akkor már rég nem számoltam a napokat, amik elteltek, amióta magamra hagyott ebben az isten háta mögötti, minden és mindenki elől elrejtett kolostorban, és beleveszett az éjszaka sötétségébe csakúgy, mint azt egykor anyám tette. Egy ideig számoltam a lassan múló időt, a perceket, órákat és napokat, azon gondolkodva, mikor tér majd vissza, nyomon követtem minden fontosabb eseményt, aminek részese lehetett, mind a mondén világban, mint a miénkben, de sehol sem bukkant fel, hiába kerestem – de aztán a hetek hónapokká váltak, a hónapok pedig évekké, míg végül semmire sem emlékeztem már szemeinek narancssárga ragyogásán kívül. Néha, mikor magamra maradtam a könyvtár félhomályában, azt hittem, láttam megcsillanni a szemeit az olajmécsesek lángjában, vagy esetleg a polcok között – de aztán rá kellett ébrednem, hogy ezek mind csak képzelgések voltak, egy túlhajszolt elme pillanatnyi delíriumai, amikben a megnyugvást kerestem, miközben a fejünk fölött újra és újra összecsaptak a történelem hullámai.
Talán egy időben mind naivan hittük, hogy a mondénok fölött állunk és kimaradhatunk majd a konfliktusaikból, hiszen az apró közösség arra hivatott, hogy összetartson minket, családdá kovácsoljon, hogy szükség esetén kölcsönösen megvédhessük egymást a halandók világának kísértéseitől; de a gyarló emberség köztünk is felütötte a fejét, és azt hiszem, minden akkor kezdett el romlani, amikor a testvéremnek titulált fiút magával ragadta az ópium édes mámora – túl későn ismertem fel az ismerős, édes illatát a levegőben és a kihűlt, elhagyott ágyban, ami egykor hozzá tartozott. Egész eddig meg sem fordult a fejemben, hogy bárki is elhagyhatná ezt a helyet; és az ő távozását is valamiféle árulásnak éreztem, a rosszabb idők ígéretének, amik hamarabb elérkeztek, mint azt vártuk volna – hiszen bármennyire is izoláltuk magunkat, nem szakadhattunk ki a világból, ugyanúgy részesei voltunk, mint azoknak a mondénoknak a milliói, akik aktív részesei voltak minden háborúnak és lázadásnak, és szenvedő alanyai minden éhínségnek. Az efféle tapasztalatok rengeteg morálisan megkérdőjelezhető döntés meghozatalára kényszerítik az embert; amikor a halál már az ember sarkában lépked, senki sem gondolkodik el azon, mi lenne a helyes döntés, ami után ugyanúgy, problémák nélkül a tükörbe tudna nézni és nyugodtan hajtaná álomra a fejét anélkül, hogy a démonjai visszatérnének hozzá. Egy idő után az ember már nem gondolkodik el azon, miért teszi azt, amit tenni kell és nem gondol vissza a szebb időkre, amikor az ég még ragyogóan kék volt, a levegő pedig a virágok édes illatától volt terhes a vér fullasztó, fémes szaga helyett; minden újabb nappal egyre biztosabb voltam abban, hogy mindannyian ott leljük majd a halálunkat, valamelyik csatatér közepén, a vértől mocskos, zöld egyenruhában, több tucatnyi sebből vérezve, egy olyan halállal, ami nem volt méltó a fajtánkhoz.
Biztos voltam benne, hogy ő is valahol ott lelte a halálát – de most mégis itt volt, hanyagul lógatta lábait az egyik fa legalacsonyabb ágáról, szinte már vidáman dúdolva egy réges-régi dalt, aminek már létjogosultsága sem volt ebben az éhínségek és háborúk által megviselt világban. Rengeteget öregedett, amióta utoljára láttam; az egykor hajszálnyi ráncok jóval mélyebbek voltak az arcán, és biztos voltam abban, hogy nem attól, hogy annyit mosolygott volna – mégis vidámnak tűnt, mintha csak örült volna annak, hogy ennyi év után viszontlátott, még ha nem is érkezett a legjobbkor. Talán nekem kellett volna elmondanom neki, hogy egyébként is apró közösségünk még apróbbá lett, amióta távozott? Nem, ez nem az én dolgom volt – hiszen ő minden titkok tudója volt, még mindig ott ragyogott a tekintetében a tudás lángja, az univerzum titkai még mindig ott rejtőztek ebben az apró termetű, idősödő férfiban, aki mintha nem is ennek a világnak lett volna a részese. Talán nem is tartozott már ebbe a világba; talán már elérkezett ahhoz a határhoz, amin túl már a fajtánknak sem létezett semmi, csupán a végesincs, áthatolhatatlan sötétség – talán valahol mélyen arra vágyott, hogy utolsó napjait ebben a megviselt, elhagyatott kolostorban élhesse le, ahol egy időben őt is nevelték?
A félhomályban sokkal nehezebb volt értelmeznem a kézírását; talán túl korán is tekercselte össze a pergament, meg sem várva, hogy a tinta megszáradjon rajta, így néha egy-egy hosszabb pillanatig el kellett gondolkodnom az egyébként jól ismert jelek jelentésein, próbálva őket valami olyan kontextusba illeszteni, aminek értelme is lenne – hiszen miért írna családról, szülőkről, amikor nagyon jól tudja, hogy úgy nőttem fel, egyikükre sem emlékeztem? Nem volt szükségem rájuk – hiszen a magányom is afféle narkotikum volt, egy a sok közül, amikkel pusztíthattam a testem és az elmém, és mindent, ami voltam; de az elfeledettnek hitt, lassan feltörő emlékek íze keserű volt a számban, még ha a nevek idegenül is csengtek, csakúgy, mint a történetek, amiket mesélt, lassan eloszlatva a múltamat fedő, jótékony ködöt. Halottak, mind halottak – csak ez visszhangzott a fejemben, a kurtizán és a démon, mindketten vesztüket lelték a pusztításban: önmagukéban vagy épp másokéban. Ez volt a heritázsom, pusztulni…

A második: „a drogok majd megoldják a problémáidat”.
Sosem gondoltam volna, hogy egy nap még vissza fogok ide térni; amikor majdnem két dekáddal ezelőtt elhagytam a kolostort és ezzel együtt az országot is, meg voltam győződve arról, hogy a lábam soha többé nem fogom betenni a romos falak közé. A döntés a visszatérésről legalább annyira elhamarkodott volt, mint az, amit annak idején a távozásról hoztam – hiszen elég volt egyetlen éjszaka, ami nem az elképzeléseim szerint alakult, hogy úgy érezzem, miniatűr világom négy fala lassan összeprésel és megfojt, kiszorítva belőlem a lelket is. Ha bárki is rákérdezne, már nem tudnék választ adni arra, mi volt az, ami akkor kiváltotta belőlem ezt az epizódot – de akármi is volt az, elégnek éreztem ahhoz, hogy visszavágyjak oda, ahol felneveltek, bármennyi gyűlölettel is gondoltam vissza magára a helyre.
Magam sem tudom már, miben reménykedtem, amikor visszatértem az országba; hiszen eddigre szinte már túlságosan is meglátszódtak rajtam az évek, amiket a határon túl töltöttem, nem volt már meg bennem az a tradicionális elegancia és büszkeség, amire neveltek, sőt, már a dialektusom is megkopott annyira, hogy legalább háromszor el kellett ismételnem a mondanivalóm, mire az idősödő nénike megértette, egyáltalán mit akarok neki mondani. Igaz, nekem is legalább ugyanennyi próbálkozásomba telt értelmezni azokat a dolgokat, amiket ő kimondott, így tagadhatatlanul megkönnyebbültem, mikor rögtönzött beszélgetésünknek vége szakadt és mehettem tovább a dolgomra; pedig tudatában voltam annak, hogy valószínűleg szívesen beszélgetett volna még tovább, még olyan dolgokról is, amik sem közvetlenül, sem közvetetten nem érintették volna előző beszélgetésünk témáját – mintha csak ki kellett volna beszélnie magát valakinek, elmesélni az elmúlt évek szörnyűségeit, amiket nem volt jogom mástól, máshonnan megismerni. Talán végig kellett volna hallgatnom a regéit az elmúlt évek sanyarú sorsáról, az éhínségről és elnyomásról, amit nekem nem kellett megtapasztalnom, de volt valami gyomorforgató abban, ahogy engem nézett, szemrehányóan és kicsit talán gyűlölködve is, csupán amiatt, mert kimaradtam mindazokból a szenvedésekből, amiket neki át kellett élnie; de abban a pillanatban még a keskeny, hegyi ösvény is csábítóbbnak tűnt, mint egy éjszakába nyúlóan hosszú beszélgetés a meghurcoltatásról, fájdalomról és éhínségről, aminek nem akartam részese lenni, még egy idősödő nénike nosztalgiájának formájában sem. Nem akartam hallani a szitkokat és szemrehányásokat, sem az azok közé rejtett dicséreteket és áldásokat, amiket a nagy nemzet vezetőjének címzett volna – hiszen nem volt semmi dicsérni való abban, amit az országgal, az én országommal is, és az emberekkel tett, nem érdemelt volna mást érte, csupán szenvedést.
Megvetést.
Halált.
Nem is tudom, mire számítottam, amikor elindultam felfelé a keskeny ösvényen; nem reménykedtem abban, hogy mindent ugyanabban az állapotban találok majd meg, mint amikor távoztam, elvégre is lehetetlen lett volna örök időkre belefagyasztanom őket abba a pillanatba, így jobb híján csak hagyhattam őket, hogy éljék az életüket, reménykedve abban, hogy idővel elfeledkeznek majd rólam, a nevemről, a létezésemről és az árulásomról velük szemben. Akartam, hogy elfelejtsék – talán egyszerűbb lett volna mindannyiunknak, ha csak lerázták volna magukról a fejükre dőlt álomvár maradványait, leporolták volna magukat és úgy folytatták volna az életüket, mint ahogy az kinézett, mielőtt betoppantam volna; de most, ahogy a megégett, mohával benőtt romokat jártam, már tudtam, hogy késő volt a visszatérésre, és még később arra, hogy bocsánatot kérjek. Talán nem is kellett volna, hogy lelkiismeret-furdalást érezzek és lényegében kényszerítsem magam a visszatérésre; hiszen az a fura, ismeretlenül ismerős rossz érzés ott bujkált az elmémben már akkor, amikor ez a gondolat egyáltalán megfogant a fejemben, és minél közelebb kerültem az épülethez, annál erősebb volt, aztán… már nem volt semmi.
Nem éreztem semmit, ahogy átléptem az egykori kapu összeroncsold maradványait; jobban sajnáltam a díszesen megművelt fa és fém ötvözetét, mint mindazt és mindazokat, akiket védenie kellett volna, és azt hiszem, ez már önmagában eleget elmondott rólam és a körülményekről is. A halottaknak nem volt szükségük együttérzésre – hiszen az esélytelen volt, hogy bármelyikük is túlélte volna azt a hatalmas történelmi vihart, ami elsöpört a fejük fölött, így nem is igazán aggódtam amiatt, hogy bárkivel is találkoznék itt; abból a korból pedig már rég kinőttem, amikor a halott testek bármiféle reakciót kiváltottak volna belőlem, így viszonylag nyugodt szívvel jártam a romok között, néha unottan félrerúgva egy-egy követ.
Emlékszem, hogy amikor utoljára sétáltam végig az épület üres folyosóin, a levegőben az ópium édes illata terjengett; nehéz lett volna pontosan meghatároznom, melyik szobából származott, hiszen kitűnően emlékszem, hogy többen voltak, akik delíriumának rabságába estek, kisebb vagy nagyobb mértékben. Emlékszem, hogy többeket láttam a szentély eldugott részeiben szívni a pipájukat, lélekben imádkozva amiatt, hogy feljebbvalóink ne szerezzenek tudomást arról, amit az éjszaka leple alatt csinálnak; párszor még az én fejemben is megfordult, hogy esetleg engedjek a kísértésnek, de aztán elvetettem ezt az ötletet, hiszen a ködös elme még több veszélyt jelentett néha, mint az olyan, amelyik akár egy picit is megbomlott. Pedig az őrület sem volt ismeretlen számunkra – hiszen a ketrecbe zárt állatok is egy idő után elkezdtek tombolni, vágyakozva a szabadságuk után, amiből kiszakították őket; és az aranykalitka, bármennyire is nagy volt, továbbra is kalitka maradt, rácsokkal körülvéve és lakattal az ajtaján, amit egyikünk sem törhetett le, és ez sokakra rosszabb hatással volt, mint amit elképzeltem a legmerészebb rémálmaimban. Valószínűleg sosem fogom elfelejteni azt az alkalmat, amikor egyik, gyengébb idegrendszerű testvérünket megviselte a bezártság és úgy döntött, egy Sui-dinasztia idejéből származó dísztőr segítségével dönti majd le a ketrecünk falait, egyedül; emlékszem még, ahogy üvöltése félbeszakította az éjszaka csendjét, és arra is, ahogy az apró hajszálak is az égnek meredtek a tarkómon a hirtelen jött félelemtől – pedig egyébként sosem féltem, mivel nem volt vesztenivalóm, akkor mégis rettegtem attól, hogy áttöri a szobám ajtaját és markolatig mélyeszti belém azt a tőrt, és a végén egy ennyire mondén foszt majd meg az utolsó lélegzetvételemtől, kivéreztetve egy megviselt futonon, egy isten háta mögötti helyen, aminek a nevét még csak ki sem tudtam volna helyesen mondani a saját dialektusommal.
Egy rezignált sóhaj kíséretében rúgtam félre egy újabb követ, az orrom alatt motyogva a szitkokat az ezt kísérő fájdalomra; talán, ha kicsit megerőltettem volna a fantáziámat, még éreztem volna a levegőben az égett hús és elszenesedett gerendák szagát, és talán hallottam volna a halálsikolyokat is, amikor ráébredtek, hogy a nagy proletár kulturális forradalom idáig is elért és már nem volt hova menekülniük előle. Voltak olyan pillanatok, amikor már nem létezett elég mágia a világon ahhoz, hogy megóvjon a halandók haragjától; és őket ez a harag talán hamarabb is elérte, mint azt várták, tombolt és pusztított, tűzzel és vérrel követelte meg magának azt, amit a nép nagy vezére elvárt tőlük – bár ostobaságnak tartottam részükről, hogy még csak nem is próbáltak védekezni ellenük, elég lett volna csupán sutba vágni azt a fene nagy büszkeségüket és az istenverte értékrendjüket, ami arra kötelezte őket, hogy tiszteljenek minden életet, még azt is, ami veszélyeztette az övéket. Vajon a nagy mester még életben volt akkor, amikor ideértek? El tudtam volna képzelni, ahogy szobája ablakában állva figyeli a fáklyákat cipelő fiatalok lassan közeledő tömegét, reszketeg kezeiben tartott porcelán csészéjében lassan kevergetve az ezüstösen csillogó folyadékot, amit egész életemben jóhiszeműen valami különleges teának képzeltem; sosem hittem volna azt, hogy pont róla derül majd ki, milyen mélyen is volt a függőségében, amit egyikünk sem vett észre.
Vagy talán csak nem akartuk észrevenni – hiszen a felismerés lerombolta volna az egészen addig gondosan épített világképünket, mint egy futóhomokra épített kártyavárat, az pedig hamarabb megrendítette volna az apró institúciónkat, mint bármelyik revolúció vagy forradalom bármikor is tehette volna. Talán én sem akartam észrevenni a romlást, ami elkezdődött benne; pedig minden esélyem meglett volna erre minden alkalommal, amikor a szobájában ültem, kinyújtózva az ablakának márvány párkányán a nyári napsütésben, beárnyékolva az asztalán szétterített papírokat, amiknek tetején mindig ott volt a díszes, virágmintás porcelán csésze, benne a haloványan, ezüstösen csillogó folyadékkal. Mindig készen állt már az asztalán, mire odaértem az óráinkra; …leszámítva egyetlen alkalmat, amikor túl korán érkeztem, és az ablakpárkány helyett a szoba központját jelentő, alacsony asztal mellé ültetett, mint önmagával egyenrangút, ugyanarra a helyre, ahová a vendégeit is ültette. Emlékszem, hogy feszengtem a helyemen, értetlenül szegezve a tekintetem a porcelán teáskészletre, a virágokkal és madarakkal díszített csészékre, mert nem volt merszem felemelni rá a tekintetem; csak szótlanul hallgattam a monológját, néha elveszve a sorok között, mikor dialektusa túl erősen kihallatszott a szavakból, és azon gondolkodtam, mégis mi lehetett az oka annak, hogy a legjobb készletét vette elő egy olyan közönséges alkalomra, mint az óránk. Talán jobban kellett volna figyelnem arra, amit mondott; de a figyelmem jobban lekötötték a mozdulatai, ahogy végre helyet foglalt az asztal túloldalán és elkezdte az egész teaceremóniát – bár a nyelvem hegyén voltak a szavak, hogy szóljak neki, elfeledkezett a teáról, de leintett, még mielőtt megszólalhattam volna, mintha csak tudta volna, mit akarok mondani. Mindig is ijesztőnek tartottam, hogy mindenben egy lépéssel előttem járt – bármennyire is igyekeztem volna, nem tudtam olyanra gondolni, amit ő nem talált volna ki másodperceken belül, így nem is próbálkoztam; csak csendben figyeltem, ahogy az ezüst port a csészékbe szórta és elkeverte, gondosan számolva, hányszor és melyik irányba mozdítja a kanalat. Kilencszer, az óra mutatójának járásával ellentétes irányban, ezt sosem fogom elfelejteni; és remegett a kezem, mikor felemeltem a csészét az asztalról, óvatosan szagolva bele a tartalmába, mintha csak számítottam volna valami illatra, például cseresznyevirágra vagy gyümölcsökre, de nem éreztem semmit – akkor sem, mikor megízleltem az első kortyot, majd a következőt és a következőt. Nem tudom, mit kellett volna akkor éreznem; de bármi is volt az, felemelő volt, szinte már felszabadító, mintha csak szárnyaim nőttek volna, amit korábban nem ismertem, nem tapasztaltam. Mégis, ez az érzés valahol megijesztett – a félelem, hogy az aranykalitka frissen kinyílt ajtaja az arcomba fog csapódni, ha el akarnék repülni, le fogja törni a szárnyaimat, még mielőtt igazán kiélvezhettem volna őket; és a teáscsésze hangosan csörömpölve tört ezernyi darabra a padlón, mikor remegő kezeim visszaejtettem magam mellé, amit ő csak egy apró mosollyal konstatált és egy félszeg megjegyzéssel arról, hogy majd idővel rájövök, hogy nem minden problémát lehet nehéz munkával és tiszta elmével megoldani.

Azt hiszem, mindenki egyetértett volna velem abban, hogy ennek a házibulinak az volt a legnagyobb problémája, hogy egy icipici jó ízlés sem szorult abba, aki a zenéért felelt; a szörnyű, gépi szutyok eltorzítva dübörgött az olcsó hangszórókból, amiket a házigazda a lakásának minden sarkában felállított, beleszámítva a fürdőszobát is, ahová a parti korábbi négy és fél órája alatt mindössze kétszer sikerült bejutnom. Minden további próbálkozásom azzal végződött, hogy az ajtón át kellett bekiabálnom, hogy a fürdőkád egyáltalán nem a legjobb dolog a részeges szexre; imákat tudtam volna elmondani azért, hogy legalább egyikük hallgasson rám, amikor hirtelen szükségét éreztem annak, hogy néhány percre elzárkózzak a látszatra kitűnően szórakozó tömegtől – de minden próbálkozásom azzal végződött, hogy dühösen dörömböltem az ajtón, néha talán percekig is, mielőtt kapitulálva visszavonultam volna a konyhába, hogy újabb sört vegyek ki a megviselt hűtőből, pedig így, jobban belegondolva, nem is szerettem a sört… Sem a szörnyű gépzenét, sem a házibulikat.
Kapásból legalább tizenhárom helyet tudtam volna felsorolni, ahol szívesebben lettem volna ebben a pillanatban – mégis itt voltam, életunt arckifejezéssel támaszkodva annak az ablakpárkánynak, ami a lehető legtávolabb esett az improvizált táncparkettől; csak figyeltem, ahogy az erősen illuminált állapotban lévő tinédzserek tömege hullámzott a sarokba gyűrt szőnyeg koszos helyén, de még ez sem tudta elterelni a figyelmem az egyébként szörnyű körülményekről és a lassan melegedő söröm pocsék utóízéről a számban, amit már a mentolos rágó sem tudott megölni. Hiányoltam azokat az időket, amikor még minden, saját magát és vendégeit tisztelő házigazda gondoskodott a viszonylag minőségi alkoholról és valami rágcsálni valóról, ami elnyomta volna az olcsó alkohol pocsék utóízét; de azok az idők talán már évtizedekkel ezelőtt lecsengtek, és azt hiszem, teljesen fölösleges akartam volna őket visszasírni – hiszen a mai kölyköknek teljesen mások voltak a preferenciái, minden téren, és erre a legjobb példa az volt, hogy még mindig lelkesen foglalták a fürdőszobát, annak ellenére, hogy legalább három szoba volt ebben a lakásban, amit használhattak volna arra, hogy elfuserálják a jövőjüket egy nem tervezett gyerekkel.
Egy rezignált sóhaj kíséretében tettem félre a gyomorforgatóan gusztustalanná melegedett sörömet a másik három mellé, ami már az ablakot díszítette; azt már képtelen lettem volna megmondani, az enyémek voltak-e vagy sem, de amíg nem nekem kellett őket feltakarítani, ez nem is igazán számított. Ezért volt egyszerűbb mások teljesen véletlenszerűen kiválasztott házibulijait járni – rengeteg takarítást megspórolt az embernek az, ha mások lakásában kreálta a szemetet, amivel mindenki, aki efféle rendezvényt szervezett, valószínűleg számolt; a jobbik esetben talán akadt néhány jótét lélek minden efféle parti végén, aki önszántából döntött úgy, hogy hátramarad és kisegíti a házigazdát a takarításban… De ez az ember nem én voltam. Csakis szórakozási céllal érkeztem, de eddig mindent elmondhattam magamról azon kívül, hogy jól szórakoztam volna; hiszen a zene szörnyű volt, az alkohol olcsó és fogyaszthatatlan, a társaság pedig még enyhén illuminált állapotomban is istentelenül untatott; és minden egyes, múló perccel csak biztosabb voltam abban, hogy hiba volt egyáltalán elhagyni a lakásom – hiszen még a Bojack Horseman sokadik megismétlése is szórakoztatóbb lehetett volna csak annál, hogy felváltva támasztottam itt az ablakpárkányt és a konyhapultot, attól függően, melyik helyiségben tartózkodtam épp. Azt hiszem, nem estem volna túlzásba azzal a kijelentéssel, hogy ölni tudtam volna legalább egyetlen személyért, aki jobbá tudta volna tenni ezt az estét, de minden egyes múló perccel kezdtem feladni a reményt; csupán futólag regisztráltam azt is, ahogy a házigazda újabb érkezőket üdvözölt, ezúttal egy túlzottan lelkes sikítással, ami bántóan mart a fülembe még így, legalább két falon keresztül is. Valahol csodáltam azért, hogy képes volt túlkiabálni a pocsék zenéjét – talán vállon is veregettem volna, ha a figyelmem nem ragadja meg az a lenszőke hajkorona a rövidke, cigarettafüsttől ködös folyosóban; csupán a pillanat töredékéig tart, amíg felém néz, de tekintete elsiklik fölöttem és visszatér a másik fiúra, akivel jött, és ugyanezzel úgy gázol át az összes önbecsülésemen, mint ahogy azt egy csorda patás állat tehetné. Kínomban újabb sör után nyúlok, ezúttal a pulton, és nem törődve azzal, mennyire pocsék az íze, egyszerre húzom le az üveg tartalmát; azt hiszem, ez lett volna a tökéletes pillanat arra, hogy átértékeljem az életem, ha már egy tinédzser ignoranciája is ennyire a lelkembe gázolt, de végül egyszerűbbnek találtam csak egy újabb sör után nyúlni, aztán ignorálni a keserű szájízt, ami maradt utána – mert a legegyszerűbb volt az olcsó alkoholra fogni, meg a szar zenére, meg mindenki másra magam körül, ahelyett, hogy elismertem volna, hogy vannak problémák, amiknek a megoldása jelen pillanatban messzebb volt, mint csupán egy karnyújtásnyira.
A viszonylag elviselhető társaság is jóval messzebb volt, mint gondoltam volna; hiába néztem végig az összegyűlt tömegen újra és újra, tekintetem minduntalan visszatért a szőke fiúhoz és butácskának tűnő társaságához, aki olyan beleéléssel kereste valami rongyos egyetemista figyelmét, hogy ettől már az én gyomrom is felfordult – és csodálkoztam, hogy az övé még nem, tekintve, hogy minden bizonnyal az érkezésük óta a nyomában mászkált, nagyrészt csak kapirgálva a sörének a címkéjét, mintha csak tudta volna, hogy annyival jobb élete lesz, minél kevesebbet iszik a meleg löttyből. Párszor megfordult a fejemben, hogy próbáljam kimenteni ebből a minden bizonnyal kínos szituációból, de aztán mindig elvetettem ezt az ötletet, gondolva, hogy nem lehetnék sokkal jobb társaság egy önmagát ennyire feltűnően kellető sráctól, ráadásul az evidens korkülönbségünk miatt még pedofilt is kiálthatna farkas helyett – és az utolsó, amire szükségem volt ebben a pillanatban az egy rendőrautó volt, meg egy éjszaka a fogdában. Nem, mintha ez lett volna az első alkalom…
Végül kapitulálok, nagyjából ugyanakkor, amikor az erősen illuminált állapotban lévő tömeg kollektív három agysejtje arra a zseniális ötletre talál rá, hogy eltáncolják a macarenát; jobb menekülési útvonal híján a konyhában húztam meg magam, hálát adva minden égieknek azért, hogy a szekrények egyikében találtam még egy tiszta poharat és így nem voltam rákényszerítve arra, hogy a piszkos pultról szívjam fel az ezüstös port. Életunt arckifejezéssel kevergettem az italom, a sütővel szemben kuporogva a padlón, azzal az elhatározással, hogy egyből azután távozok, hogy megettem ezt a pizzát; és másodpercekkel később az orrom alatt morogva káromkodom el magam, mikor valaki majdnem átesik rajtam, vagyis egészen pontosan a kinyújtott lábaimon, mintha oda sem figyelt volna arra, merre megy. Bosszúsan emelem fel a tekintetem a poharam pereme fölött, csak hogy végül valaki olyannal nézzek farkasszemet, akire egyáltalán nem számítottam; a pultnak támaszkodva nem más állt fölöttem, mint az egész este életunt arckifejezéssel sétálgató, egészen aranyos fiú, aki most úgy nézett rám, mintha életében először látna padlón ücsörgő, macskamintás tornacipőt viselő boszorkánymestert. Nem emlékszem már, akkor mit mondott; de aztán órák telnek el, és az egyik starbucks kis kertjében ülünk, fintorogva szürcsölve valami undorítóan édes szutykot, aminek az ára jóval meghaladta az értékét – egy pillanatig elgondolkodok azon, hogy talán vihettem volna valami jobb helyre is, egy másik házibuliba, vagy abba a palacsintázóba, amit a lakásomtól nem messze nyitottak, vagy… Vajon az ostoba kis barátja egyáltalán tudta, hogy az autómban érte Őt a hajnal? Vajon számított ez egyáltalán bármit is…?


És a harmadik… akárhogy is igyekszem, csak nem akar az eszembe jutni.
Unott arckifejezéssel turkálok a szétázott müzlimben; az előző éjjel megismert lány közben felkel az asztal alól és megtörli a szája szélét, megbotlik a kettes számú kutyában, belerúg az ötösbe, mire a kettes nyüszít fel. Irritáltan dörzsölöm meg az orrnyergem, ahogy felnézek rá, elgondolkodva azon, vajon miért van még egyáltalán itt – hiszen minden, önmagát tisztelő ember már rég túlesett volna a kora reggeli, szégyenteljes, egy éjszakás kaland utáni sétáján, de ő még mindig itt volt, és olyan lassúsággal igazgatta ruhájának vékony pántját, mintha csak az időt akarta volna húzni abban a reményben, hogy majd visszatartom. Az előző éjjel, egy valamivel kedvezőbb fényben és frissen elkészített sminkkel egészen vonzónak is találtam, talán a sokadik pohár whisky után már szórakoztatott is, de ebben a pillanatban, másnaposan és ezzel a lüktető fejfájással csupán arra vágytam, hogy végre egyedül hagyjon és csendben szenvedhessek a kanapémon, valami elcsépelt tinikomédia társaságában; néhány végtelenbe nyúló, kínosan csendes perccel később végül kapitulál és felveszi a kistáskáját a hármas számú kutya kedvenc foteléből, aztán hangos ajtócsapódás kíséretében távozik, a fejfájás egy újabb hullámát keltve életre bennem. Ölni tudtam volna egy aszpirinért; de a fiókokban csak üres gyógyszeres dobozok voltak, a hűtőben meg egy félig üres doboz narancslé, amit valószínűleg már napokkal korábban ki kellett volna dobnom – és ez megint csak eszembe juttatta, hogy hetek óta fontolgattam, hogy végre felfogadjak egy takarítónőt, mint ahogy azt minden más ember tenné, aki nem tud mit kezdeni a pénzével.
Még ennyi év után is konstans elgondolkodtam azon, hogy mégis mit csinálnak a pénzükkel azok az emberek, akiknek mindenük megvan; engem a fölösleges pénzkidobás nagyjából huszonhét napig, tizenhárom óráig és nyolc percig szórakoztatott, mielőtt rájöttem volna, hogy egyáltalán nincs szükségem három autóra, a száztizenhét párt magába foglaló cipőgyűjteményem pedig erős túlzás még hozzám képest is, akibe egyébként semennyi önkontroll nem szorult. Még csak annyi sem, hogy visszatartsam magam egy újabb üzenet elküldésétől ugyanarra a számra, amire már legalább tizennyolcat küldtem azóta, hogy az ajtó becsapódott az előző esti vendégem mögött; pedig tudtam, hogy biztosan van jobb dolga is, mint az én üzeneteimet olvasni, amik mindenféle dolgokat tartalmaztak, kezdve a véletlenszerűen kiválasztott pingvin-tényektől egészen a túlságosan is személyesnek ítélhető dolgokon befejezve, amiket legszívesebben már pillanatokkal azután kitöröltem volna, hogy leírtam őket. Vajon mit gondolhatott rólam olyankor, amikor ezeket olvasta? Mondjuk így, jobban belegondolva, egyikről sem kaptam kézbesítési értesítést, szóval azt az eventualitást sem zárhattam ki, hogy már hetekkel ezelőtt tiltólistára tette a telefonszámom, csak hogy ne tudjam zavarni a hülyeségeimmel. Vagy ha nem Ő, hát a kis barátja, akit fejben már abban a pillanatban leírtam, amikor először megláttam; mondjuk így, jobban belegondolva, nem volt jogom ebbe beleszólni, így taktikusan hallgattam, már a kezdetektől fogva lenyelve a csipkelődő megjegyzéseimet arról, hogy az igazi barát valamivel több tisztelettel kezeli a barátait, de hát… Végül inkább a béna szóviccek és viszonylag humoros sztorik mellett döntöttem, amik elég szórakoztatóak voltak ahhoz, hogy meggyőzzék Őt arról, feleannyira sem vagyok unalmas, mint amilyennek kinézhettem akkor, a konyha padlóján ülve.
Valamivel mélyebbre süllyedek a kádba engedett forró vízben, előzőleg leejtve a telefont a fürdőszoba bolyhos szőnyegére; a vörösbor már rég elfogyott, az üres üvege szemrehányóan nézett rám a kád széléről, de valahogy nem vitt rá a lélek arra, hogy lelökjem azt onnan. Talán találóbb ötlet lett volna kidobni az ablakon, aztán nézni, ahogy zuhan, több tíz emeletnyi magasságból, hogy aztán ezernyi darabra törjön valahol a járdán, potenciálisan a másvilágra küldve valami szerencsétlent, aki az útjába sétálna – de mint minden ötletemnek, ennek is megvolt a maga szépséghibája, most épp abban, hogy a fürdőszobám padlótól plafonig érő ablakai nem voltak nyithatóak; mondjuk az is egy elgondolkodtató dolog volt, hogy mégis miért tenne bárki is ilyen ablakokat egy fürdőszobába? Nem, mintha ennyi emelet magasságban bárki is be tudna rajtuk bámulni… Végül mély levegőt veszek, mielőtt teljesen a víz alá süllyednék, valamennyi megkönnyebbüléssel fogadva, hogy az eltompította a külvilág hangjait; a szívverésem halkan, tompán visszhangzott a fejemben, egy időre kizárva az intruzív gondolataimat a másnaposságomról és a kétségeimet azzal kapcsolatban, hogy a telefonom még mindig nem pittyegett, jelezve, hogy választ kaptam az üzeneteimre. Nem tetszett az az ismeretlenül ismerős rossz érzés, ami vaskarmaival markolt a bordáimra, mikor erre gondoltam; utoljára, amikor így éreztem magam, valami nagyon félresiklott a történésekben, és féltem, hogy ezúttal is így lehetne, és csakúgy, mint akkor, most sem tudok tenni semmit azért, hogy megállítsam a dolgokat. Akárhányszor is próbálkoztam, sosem bírtam megállítani a dolgok folyamát; hiszen az egyetlen családot is, amit ismertem egész életemben, én döntöttem romokba, talán, ha akkor maradtam volna, meg bírtam volna akadályozni a katasztrófát, az értelmetlen vérontást… És zihálva ülök fel a kádban, mikor elfogy a tüdőmből az oxigén; fájó, égető az érzés, ahogy levegő után kapok, a kád peremén áthajolva próbálva elérni a telefonom, hogy újabb üzenetet küldjek, és egy újabbat, és egy újabbat, csak azért, hogy végül egyikre se kapjak választ.

Aztán eltelik néhány óra; az ablakon túl már órákkal ezelőtt letűntek a nap utolsó sugarai, átadva a helyüket a város éjszakai kivilágításának, a diszkók reflektorainak és reklámokkal teli kijelzők ragyogásának. A kanapémon heverek és maszturbálni próbálok, de akárhogy erőltetem a fantáziám, semmire se akar felállni a farkam; a tévé kijelzőjén a Bojack Horseman ezerszínű képkockái villognak, jelenetek, amiket legalább már egy tucatszor láttam, így nem érzem a késztetést arra sem, hogy kifejezetten odafigyeljek. Helyette a kanapém alá rejtett dobozt vettem elő, próbálva a figyelmem annak tartalmával lekötni, de csupán egy üres xanaxos dobozt és egy megviselt vihargyújtót találtam benne, meg néhány meggyűrt szalvétát nevekkel meg telefonszámokkal, amiknek nagy része valószínűleg már ki sem csengett volna, ha fel akarnám hívni őket; pár percig lefoglaltam magam azzal, hogy próbáltam őket betűrendbe rakni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy az ábécét felidézni magamban sokkal nehezebb volt, mint hittem, ráadásul a türelmem is elfogyott, így végül az összes telefonszám a kukában végezte, csakúgy, mint az üres gyógyszeres doboz is.
A telefonom még mindig néma volt; csupán az én üzeneteim gyűltek rajta, egyre rövidebbek és rövidebbek, ahogy kezdtem kifogyni a szavakból, ötletekből arra, mit mondhatnék, és végül a kitartásból is, beletörődve abba, hogy valószínűleg átestem a ló túloldalára az üzenetek mennyiségével, amik után Ő is úgy ítélte, hogy jobb lesz, ha a legegyszerűbb és leggyorsabb módon közölje velem, hogy hordjam el magam melegebb éghajlatra. Azért értékeltem volna, ha ezt legalább közli – hiszen az ignorálás még mindig ostoba és gyerekes megoldás volt (az nem számít, hogy én is használtam, amikor bizonyos dolgok kezdtek kellemetlenné válni számomra), meg hát szerény véleményem szerint megérdemeltem annyit, hogy legalább közölje, hogy amúgy takarodhatnék már a halál nemesebbik testrészére, vagy még messzebb, és lehetőleg soha többet ne kerüljek a közelébe, mert amúgy minden módja megvan arra, hogy hat méterrel a föld alá tegyen. Vajon, ha arra kerülne sor, ha egy nap felfedné az egész igazságot, amit eddig gondosan rejtegettem mindenki elől, képes lenne megtenni? Valószínűleg sokan megtennék, ha a helyében lennének: elég közel ahhoz, hogy puszta kézzel kitekerhessék a nyakam, aztán a halott testem fölött nevessenek, vagy járjanak örömtáncot, vagy isten tudja, mit szoktak csinálni a pszichopaták az áldozataik testével? Mármint nem azt ecsetelem épp, hogy Ő pszichopata lenne, vagy hogy egyáltalán végezni akarna velem, hiszen ha efféle tervei lettek volna, már valószínűleg rég alulról szagolnám a virágokat, vagy csinálnám azokat a dolgokat, amiket a halottak általában csinálni szoktak; de végül csak egy újabb üzenetet pötyögök be, egy túl könyörgő, túl kétségbeesett hangnemben, mielőtt dühömben átbasznám a telefont az egész szobán, hogy a szemközti falon törjön több tucatnyi darabra. Dühös vagyok Rá is, magamra is; és talán ezt az érzést akarom megölni magamban, mikor elkeverem az ezüstös port a poharamban, tökéletesen tudatában annak, hogy túl sokat kevertem bele a vízbe, hogy már rég túl vagyok a biztonságos határon, amit annak idején meghúztam magamnak, és innen már nincs tovább más irányban, csupán lefelé, a fenekelten sötétségbe.
De csak odáig jutok, hogy az ajkaimhoz emeljem a poharat, amikor kopogást hallok az egyik ablakon; valahol ironikus dolog, hogy már azelőtt hallucinálok, hogy beleittam volna a saját mérgembe, de azért odanézek, félretéve a poharam – és szinte már fizikailag érzem, ahogy meghűl bennem a vér, mikor szívem kihagy egy ütemet, aztán még egyet. Kezének véres nyoma ott van az üvegen; és magam sem tudom, honnan van bennem annyi lélekjelenlét, hogy kinyissam azt az ablakot és beengedjem Őt, és vele együtt a csontig maró hideget is – bár azt már nem tudnám megmondani, vajon ettől remeg-e a kezem vagy magától a látványától, mikor holdkóros mozdulattal nyúlok felé, hogy elsimítsak az arcából néhány, a vértől csatakos hajtincset. Talán valamit mondanom kéne; de cserben hagynak a szavak, így végül csak gyengéden a fürdő felé irányítom, menet közben próbálva lenyugtatni hevesen dobogó szívem, meglehetősen sikertelenül. Végül is, majd máskor megbeszéljük…

A világon három nagy hazugság van.
Az első: „a családod mindig melletted áll majd”.
a második: „a drogok majd megoldják a problémáidat”.
És a harmadik… Igazából nem számít.