Az olyan napok miatt, mint a mai, gyakran átfut a fejemen, hogy fel kellene mondanom. Néha még ez a két állás sem tudja kielégíteni az igényeimet. Még ha szeretem is a Takit, amikor nincs semmi pezsgés, emberek, akkor csak időpocsékolásnak érzem az itt töltött időt. Sokkal jobban szeretem kiszolgálni az alvilági bagázst, meg az egyszer-egyszer idetévedő mondénokat, mint a bárpult suvickolását. De ha nincs elég vendég, akkor vagy ezt teszem, vagy semmit, ami még borzasztóbb lenne. Utálom a bezártságot és a bárpult az szó szerint olyan, mint egy ketrec számomra. Persze nem vagyok teljesen egyedül, egy másik pincérlány néha idejön csacsogni, de olyankor a főnök, Taki, aki egyben a szakács is, kijön lekiabálni a fejünket, hogy dolgozzunk. Na de mit?
Unalmamban a szívószálakat kezdem egyesével rendezgetni, hogy szivárvány sorrendben legyenek. Az Udvarban nyilván nem kapnék ilyen alantas munkákat, de hát pont ezért vagyok itt nem? Kell a változatosság, a mondén pénz, és nem utolsó sorban az izgalom.
Pár pillanatig gyönyörködve szemlélem a szivárvány színű szívószálak tartályát, miután az utolsót is a helyére dugtam. Tessék neked izgalom. Megrázom a fejem és vágyakozva nézek a falon csüggő órára. Tündérföldén nincsenek ilyen micsodák és nincs is rájuk szükség. Milyen hülye ötlet volt attól, aki ezt kitalálta. Sokkal boldogabbak vagyunk, amikor nem tudjuk, mennyi időt töltünk bizonyos dolgokkal. Akkor nem kell aggódni a jövőért és a jelent is sokkal jobban élvezzük. Bár azt mondják a mondénok, hogy amikor igazán jól érzik magukat, nem néznek az órára. Utána pedig sopánkodnak, hogy akkor mennyivel gyorsabban repül az idő. Naná, hiszen nem azzal töltik, hogy az időt számolják, hanem élnek.
Nyílik az ajtó, arra kapom a fejem. Egy állandó vendég jön be, Douglas, a vámpír.
- A szokásosat, Doug? - húzódik mosolyra a szám, kivillantva apró hegyes fogaimat, amik távolról nem vetekedhetnének a vendégem agyaraival. Még meg sem várom, hogy bólintson, máris töltöm a patkányvért a shakerbe a Bloody Mary-hez. Mosollyal jutalmaz, de nincs túl jó kedvében, látom a testtartásán. Annál jobb, végre van munkám: felvidítani a vendégemet.
A harmadik kör után már picit dülöngél, de mosolyogva áll fel, hogy a dolgára menjen. Közben Két vérfarkas család jött vacsorázni, de mindkettőt a kolléganőm halászta el. Nem mintha bármi esélyem lett volna, gyerekkel nem szoktak a bárpulthoz ülni.
Igazán történhetne már valami izgalmasabb, ami feldobná az estém, mert esküszöm, hogy feltolom a rádión a hangerőt és táncolni fogok, hogy ide vonzzam az embereket...