Újra és újra szóra nyitom a számat, végül mégis jobbak látom minden egyes alkalommal becsukni, pedig rám aztán igazán nem jellemző, hogy a némaságot válasszam a kéretlen szóáradat helyett. Most mégis. A helyzetünk ellenvetést nem tűrve követeli meg magának, hogy fegyelmezzem magam, én pedig kelletlenül ugyan, de ráharapok a nyelvemre ismét, mielőtt még olyat vágnék a démon arcába, amivel csak a saját vesztem garantálom. Pedig olyan színesen, nagy hanggal és megingathatatlan határozottsággal bizonygatnám a kijelentése ellenkezőjét, az Angyal nevére esküdve ígérném neki, hogy nekem soha nem tudna olyat ígérni, amiért a szeretteim épségét is kockára tenném. Vitába szállnék vele a szórakoztató helyzetek mivoltáról, és biztosítanám afelől, hogy a legkevésbé sem azért okolom, hogy az idézőjeles partnere nem élvezi a vele töltött estét, sokkal inkább amiatt, hogy a döntés, a választás lehetőségét vette el tőle. Talán még valamiféle elmésnek szánt megjegyzésem is lenne a társaságomat ért sérelemre, de a helyett is csak egy halk sóhajtást engedek kiszánkázni az ajkaim közül.
Aztán a szavak végül maguktól hagynak cserben, mintha csak sérelmeznék, hogy oly’ sokáig hallgattam. Utána akarok kiáltani, esküdni, hogy komolyak a szándékaim, habár igazán nem tudom, mit ajánlhatnék a segítségéért cserébe, de mégis némán, mozdulatlanul meredek rá. Nem rezzenek akkor sem, mikor ujjai egy üveg köré tekerednek, amit végül magával is visz, ahogy óvatosan ringó mozgásával kisétál a bárból és eltűnik a sűrű hajnali levegőben. Meg akarom állítani, utána akarok indulni, futva tartva vele a lépést, elé lépni, és az útját állni. A bordái közé akarom szúrni a szeráfpengém, ugyanakkor hajlandó lennék térdre borulva, minden méltóságom eldobva könyörögni, hogy segítsen nekem. Én mégsem csinálok semmit. Nézem, ahogy távozik, majd mikor már biztossá vált, hogy nem tér vissza, néhány óvatos mozdulattal megpaskolom a pulton heverő lány arcát, hogy felébredjen. Míg halk szavaim az illetékes mondént nyugtatják, aki pillanatokra van egy hisztériás pánikrohamtól, a gondolataim azon túl, hogy kerítenem kell egy boszorkánymestert, aki rendbe hozza az áldozatot, akörül kezdenek tekeregni, hogy mégis mit ajánlhatok egy démonnak, amihez nem kell eladnom a lelkem, ellenben elég hatalmas lehet, hogy cserébe a segítségét ígérje. Meg, hogy ez az egész miért tűnik nehezebbnek, mint megszerezni a Végzet Ereklyéit.  

- Mindenki akar valamit, vágyik valamire. Vannak dolgok, amiért minden, szó szerint mindent feláldoznának. Legyen szó a saját, vagy más szerettük egészségéről. Nincs olyan ember, akinek ne tudnál valamit felajánlani, amiért feláldozná mindenét. Mindenkin lehet fogást találni csak meg kell találni a megfelelő pontot. - Nagyon jól tudja, hogy miképpen lehet megragadni valakit azzal, hogy felajánl számára értékes forrásokat, vagy éppenséggel tudást. Megannyi ígéret alól lehet különböző módon kibújni, de közben elhitetni, hogy megpróbálta, de menthetetlen volt. Mindig is szeretet a szavakkal játszadozni, most pedig, hogy a földön van a szárnyai nélkül már szinte túlságosan is megszerette ezeket az újdonsült játékbabákat, amiket embereknek neveznek. Néhányuk ténylegesen szórakoztató, de vannak könnyedén megtörhető, egyszerűen teljesen üres, puszta vázból álló személyek. Mint a kislány is a pulton. Teljesen elkeserítő, hogy mennyire lefagyott és megölt mindent maga körül egy pillanat alatt.
- Mindez lehetett volna szórakoztató a számára, ha nem áll ennyire ellen. Komolyan.. Mi gondja lett volna? Egy felejthetetlen éjszaka, ahol ténylegesen levezetheti a napi problémák súlyát. De, nem.. Neki nem ez kell. Ne okolj engem azért, mert képtelen élvezni a váratlan helyzetek által adott lehetőségeket.. - Nem akart ő erőszakos lenni még hajlandó lett volna kedvességet tanúsítani az irányába, de ha ő láthatóan nem kért ebből a figyelmességből, akkor már ne akarják rákenni, hogy ilyen kegyetlen módon alakult ez az este a számára. Semmi olyat nem tett volna, ami az ellenére lett volna, de úgy megfagyott az ereiben a vér.. Lehet, hogy nem jól közelítette meg a helyzetet, de már rég feloldódhatott volna a kislány helyette inkább a sokktól mozdulatlanul heverést választotta.
- Hát valami közös máris van bennetek.. Teljesen lehangolóak vagytok. - Szórakozásnak tengernyi módja és formája van, de már teljesen kezd kiábrándulni abból, hogy ez az egész vezetne bárhova is azon kívül, hogy lehet még a végén halálra fogja unni magát. Kár lenne érte..
- Szomorú, hogy ennyire nem veszel engem komolyan, de akkor talán nem is érdekel igazán, hogy mi lett az édesanyáddal.. Talán nem izgat. Majd, ha komolyan gondolod, hogy érdekel és lesz valamid, amit felajánlhatsz.. Keress meg. De addig kérlek ne rabold az időmet és legközelebb ne akarj a szórakozásomnak keresztbe tenni, különben nagyon megjárod. - A pult mögül kilop egy üveget, majd azzal a kezében sétál ki az épületből és hagyja magára a fiút és a pulton fetrengő ártatlant.

Elgondolkodom egy pillanatra, mielőtt válaszolnék, de gyorsan arra jutok, hogy felesleges lenne szépíteni a helyzetem, így hát nem is ölöm bele a véges energiáim, csak hagyom, hagy folyjon a beszélgetés a saját kis medrében, mintha bármi jelentősége is lenne. Minél tovább, minél többet beszél, annál nagyobb esélyem van arra, hogy – akár önkéntelenül is, de – felfedjen egy gyenge pontot. Ami, mondjuk úgy, hogy a későbbi, hosszú és boldog életem egyetlen reménye. Nem túl fényes kilátások…
- Melyik halandó lelkével okozna neked gondot eljátszadozni? Lefogadom, bármelyik egyház legszentebb emberének is tudnál olyat ajánlani, amiért önként adná a kezedbe.
Nem voltam vallásos, habár ismertem megannyi vallás tézisét, tanait, hitvilágát, és ami még fontosabb, a jelképek mögé bújt gyarló mondéneket is, ennek fényében azért nem úgy tűnt, hogy nehéz dolga lenne. Az állításomon viszont mit sem változtatott, a halandók egyike sem jelenthetett akadályt számára, a saját hibáim alapul véve biztos voltam benne, hogy mindenkinek lehet visszautasíthatatlant kínálni. Mindannyian eladóak vagyok, egyszerűen csak mind más részünket bocsájtjuk áruba.
- Hát persze, a társadalmilag elfogadott mód arra, hogy valakit „csajos csevejre” invitálj, ha hátulról rátámadsz, befogod a száját és betörsz vele egy zárt helyre, ugye? – bosszúsan forgatom a szemeim, közben igazán szeretném tudni, hogy vajon egy szikrányit is komolyan gondolja-e, hogy a helyzetünk alakulásának hálójában Ő is csupán áldozat, vagy ez csak egy újabb, a bosszantásomra szánt kis játéka. Bármelyiket el tudtam volna képzelni, legalább annyira jól forgatta a saját igaza malmára a szavait, mint amennyire jeleskedett abban, hogy feldühítsen. Velem mondjuk nem volt nehéz dolga, de biztos, hogy a legnyugodtabb ember türelmét is rekordsebességgel képes szilánkosra törni.
- Fúj. – szánkázik ki a számon egy akaratlan grimasz kíséretében. – Nagylelkű tőled, tényleg, de azért fúj.
Érzem, ahogy a gerincem mentén végigfut a borzongás, az a fajta kéretlen-kelletlen hidegrázás, ami akkor üti fel a fejét, mikor valami igazán kellemetlenre gondolunk. Ilyen volt Ő nekem, valami frusztráló, amit a testem és az ösztöneim zsigerből utasítanak el, és bár szükségem volt a segítségére, attól még a gondolat, hogy hozzám érjen, továbbra is taszító volt.
- Nem is tudom, bankkártyát elfogadsz? – kérdezem szórakozottan, habár se a hangom, se az arcvonásaim nem akarnak a viccelődéshez idomulni, az agyam nagyon jól tudja, hogy ez most nem a megfelelő szituáció erre, ugyanakkor erre a kérdésre egyrészt nem is tudok, másfelől jobbnak látom nem is adni választ. Így is rá kell harapnom a nyelvemre, nehogy egyből mindent felajánljak egy kétes valóságtartalmú információért, mert ugyan ez a legrosszabb, legfelelőtlenebb lépés, amit tehetnék, ugyanakkor mégis mit ér az én mindenem az Ő elvárásaihoz képest? Mit adhat egy árnyvadász egy démonnak? Mit tudna kezdeni a testemmel, a lelkemmel, az életemmel? És miért gondolja, hogy ezen felül bármi másom is van?

- Ezzel talán arra utalnál, hogy még halandó életed során is könnyedén eljátszadozhatna valaki a lelkeddel esetleg? - Határozottan kedvére lenne megannyi módon megkínozni és tönkretenni a fiút, hogy azt szinte már leírhatatlan. Ki akart kapcsolódni, nem vágyott társaságra, de ha már így alakult, hogy kapásból ketten is szórakoztatják, akkor miért is ne tenné meg a lehető legtöbbet magától, hogy jól érezze magát? Ezt pedig úgy érheti el a legjobban, hogy mások idegein táncol és, mivel a lány teljes sokkban van, így egyedül az árnyvadász fiú maradt elérhető számára.
A nevét mindenki ismerni fogja ebben biztos ő. Nagyon is jól tudja, hogyan manipulálja maga körül az embereket, mit kell mondania ahhoz, hogy igazán beférkőzhessen valakinek a bőre alá és hol kell éleznie a füleit, hogy értékes információra tehessen szert.
- Igazad van, talán kérdezzük meg.. De ő maga sem éppen tanúsította a viselkedés tökéletes mintapéldáját. Hiszen elég ostoba módon szegült ellenem. Én szívesen meginvitáltam volna egy italra, csajos csevejre, de ő volt az, aki ilyen hevesen ellenkezni akart. - Igazán nem tartja a saját hibájának, hogy így alakultak a történések. Sosem egyszerű, ha valaki hiába próbál kedves lenni nem kap mást, mint tömény elutasítást. Egyesek szerint ez lélekroncsoló is lehet, ó egek még a végén ő lesz az, aki tönkreteszi aprócska, szűz lelkét. - Szívesen segédkezem benne, de én nem leszek udvariatlan és készséggel ki is próbálom, minden. egyes. apró. lyukat. - Gonosz, mégis játékos kacaj hagyja el ajkait. Oly nagyon melengeti ez a fiú a szívét, a lelkét a mellkasát. Már majdnem kétszer dobbant egy hatalmasat az előbbi. Még a végén képes lesz őszinte, levakarhatatlan vigyort ragasztani az orcájára, amely nem másról fog tanúbizonyosságot mutatni, mint mérhetetlen boldogságáról. - Mi mindent adnál fel azért, hogy megtudj valamit az édesanyádról, hogy közelebb kerülhess a valósághoz, a titkok nyitjához, kedvesem? - Mindig tudni kell, hogy mi az első gondolatuk, mi az, amit feladnának valamiért cserébe, aztán legalább a kétszeresét elkérni, ha nem annál is többszörösét. Az élet a szenvedésről szól. Ha most ő is tesz egy lapáttal az egész szarkupacra.. Tényleg igazán okolható?

Hagytam magam elmerülni az öröklét gondolatában, ami pont olyan fojtó félelemmel töltötte meg a koponyám, mint a mély víz, én pedig biztos voltam benne, hogy ez az elképzelés, habár fizikailag nem árthat, attól még nem kevésbé veszélyes. Az sokak által örökké hajszolt halhatatlanság számomra pusztán az elmúlástól félő gyáva emberek menedéke volt, és én, akinek veleszületett adottsága a halálvágy, semmi másra nem vágytam jobban, mint egyszer végre elmúlni.
- Szerintem ebben tévedsz. – közlöm szárazon, ügyelve arra, hogy a szavaimban még véletlenül se bújjon meg semmiféle gyerekes kötekedés, hisz az ellenkezésem célja most kivételesen tényleg nem pusztán a bosszantásául szolgál. – Nekem egyetlen részem sem vágyik rá. Ez egy olyasfajta kincsnek számít, aminek a birtoklása nagyon könnyen lehet teher, és egész biztos, hogy én ezt az értéket nem tudnám megbecsülni. Talán pont azért, mert tisztában vagyok azzal, milyen könnyen töri meg valaki lelkét az örökkévalóság, és nem hiszem, hogy én kivétel lennék.
Sok mindenben hajlandó voltam áltatni magam, de a korlátaimat tökéletesen ismertem, még ha legtöbbször figyelmen kívül is hagytam őket. Ez viszont olyan kérdéskör volt, ahol a sziklaszilárd meggyőződésem a világon semmi nem tudta volna megingatni, és nem óhajtottam elhitetni senkivel, hogy nem tenne tönkre, ha mindenki kikopna az életemből, nekem pedig fáradhatatlanul létezni kellene tovább. Őszintén hittem, hogy a testem egyetlen atomja sem vágyik erre, ahogy nem töltött el különösebben rossz érzéssel a semmibe vesző nevem gondolata sem.
- Tudod, érdekes, mennyivel különb dolgokra vágyunk.
Vitába szállnék vele újra, de a neveknek tulajdonított hatalmat olyan mesterien fogalmazva adta elő, hogy elfogytak rá a szavaim, még ha ez azt is jelenti, hogy igazat kell adnom neki. Ugyanakkor tényleg elgondolkodtatott, milyen merőben más dolgok tesznek minket boldoggá, és a szavait átitató vágyakozás betekintést engedett nekem is az Ő fejébe, még ha csak egy pillanatra is. Ez a rövidke kis pillantás viszont bőven elég volt ahhoz, hogy meggyőződhessek róla, habár most még nem elég erős, hogy komoly fenyegetést jelentsen, borzalmas fenyegetést jelent a létezése, és amint hatalmat szerez magának, - mert, hogy biztosan fog – megállíthatatlan lesz. Legyőzhetetlen lesz, elpusztíthatatlan, és az én lelkemen szárad majd, hogy nem tettem ellene, amikor még lehetett. És, hogy már nem is akarok tenni ellene.
- Ó, hogy én nem tudok viselkedni? Kérdezzük már meg a témában a pulton heverő eszméletlen mondént, hogy mi a véleménye a témában. – szakad fel belőlem minden meglepettség, és egy percre komolyan elgondolkozom azon, hogy újra nekirontok, de az csak az Ő szavait igazolná. Meg mondjuk, kit hitegetünk, tényleg nehezemre esik fegyelmezni magam, de azért volt valami különösen sértő abban, hogy ezt pont egy démon teszi nekem szóvá. – Előbb szúrnék magamba egy lyukat, mint, hogy a tieid kipróbáljam.
Az arcomra csúszó undort gyorsan száműzöm, mielőtt még fennakadunk a dolgon, és bár komolyan émelyítő a felajánlása, az együttműködés érdekében megemberelem magam és igyekszem nem foglalkozni vele. Hagyom hát, hogy a színpadias mozdulatok, játékos kacaj, és a szavak mögött megbúvó ígéret vezessen, és jobb híján minden biztosíték nélkül sétálok be az alvó oroszlán vermébe.
- Nem, a kérdés az, hogy mit kérsz a válaszokért cserébe.
Szinte suttogom a szavaim, olyan halkan csendülnek fel, mintha arra ügyelnék, nehogy bárki is meghallhassa, mire készülök éppen, mert pontosan tudom, hogy milyen szánalmasan gyenge és elítélendő minden szándékom. Én viszont a megbánás súlyának terhe mellett sem tudok más döntést hozni.

Olyan kellemesen szórakozott.. Már olyan rég érezte ilyen jól magát, hogy egy másik személy idegein táncolhat, hogy szinte el is felejtette mennyire megtölti a lelkét érzésekkel. Érzések.. Többnyire semmibe veszi őket, de a pozitívumokat, soha egyetlen percig sem vetette meg. Kinek lenne ellenére az öröm bármelyik forrása? Elég kegyetlen életet akarhat élni, ha még ezt is megvonja magától.
- Egy része mindenkinek vágyik az örök életre, a halhatatlanságra. Csak aztán nem számolnak azzal, hogy mennyire halálos, hogy mindenki eltűnik mellőlük, a végére pedig meggyötört lelkek lesznek és a halál karjaiba vetik magukat. - Megannyi boszorkánymestert látott már, figyelte őket, aki önön kezeik által vetettek véget az életüknek. Nem látták már tovább az értelmét annak, hogy fennmaradjanak egy olyan világban, ahol pillanatnyi boldogságért cserébe kapnak évszázadokra húzódó szívfájdalmat. Egy része már majdnem megsajnálta őket, de aztán rájött, hogy kicsit sem érdekli. - Egy név sok hatalommal bírhat. Van, amelyet nem is mernek kimondani attól félve, hogy olyan kegyetlenséget vonzanak a fejük felé, amellyel nem tudnak megbirkózni. Ha már egy név alapján rettegés fogja el az embereket, amely úgy terjeng közöttük, mint egy legenda.. Nem gondolod úgy, hogy sokkal hatalmasabb lennél? Mindössze felépítesz egy kis birodalmat magadnak és aztán szájról-szájra terjedve egyre félelmetesebben írnak le, mígnem a puszta jelenléted egyet jelent számukra a halállal. - Mindennél jobban vágyott ilyesfajta hírnévre. Hogy elismerjék, dicsőítsék és féljenek tőle. Habár a félelem nem minden, hiszen mindig lesznek elvetemültek, akit bátorságuk bizonyítása érdekében szállnának vele szembe. Egy bizonyos ponton talán még azt is szórakoztatónak találná.
- Hát rád tényleg nagyon rossz hatással volt anyuci távolléte.. Mert, hogy viselkedni nem tudsz az tutibiztos. - Megforgatja a szemeimet a mondandójára. Olyan kis gyerekes még, de hát nem csoda a lelke is rendkívül fiatal. - Szerintem épp elég lyuk van a testemen, ha akarod.. Az egyiket ki is próbálhatod. - Jókedvűen felkacag kezét a szája elé kapja, mint egy ártatlan kislány, aki most ajánlotta fel a szüzességét. A régi szép idők, amikor még érintetlen volt. Azok az idők azonban már bőven a múltat idézik fel.
- Sok mindent tudok. Ez történik, ha valaki olyan sokáig él, mint én. - Persze kézzel fogható információi nincsenek, de mindig nyitva tartja a füleit, ha valami érdekességgel találkozik szembe. Különösebben sosem foglalkoztatták az árnyvadász családok, vagy leszármazottaik, de ő egyike volt a különlegeseknek. - A kérdés csak az, hogy te mire vagy hajlandó a válaszokért cserébe. - Ebben a világban már semmi sincs ingyen. Egy démon segítsége pedig legkevésbé.

Nem nyerhettem, ha az elején még voltak is ilyen illúzióim, mostanra már szertefoszlottak, és nem is kívántam tovább áltatni magam ezzel. Abban persze még mindig nem kételkedtem, hogy legyőzhetném, hogy visszaküldhetném a saját dimenziójába, anélkül, hogy engem is magával rántson, viszont túlontúl fárasztó volt azzal hitegetni magam, hogy ez meg is tudnám tenni. Már rég késő volt, csak akkor vettem észre, hogy beleestem a nyúl üregébe, mikor már rég lesüllyedtem az aljára.
- Nem vagyok benne biztos, hogy az örökké létezés áldás, és nem átok, de szerencsére emiatt nekem nem kell aggódnom, az meg, hogy te hogy éled meg, a legkevésbé sem érdekel. – szavaimat kísérve óvatosan ingatom meg a fejem, mint aki egyszerűen képtelen akár csak egyetlen szavával is egyetérteni az elhangzottaknak, ami igazából nem is áll messze a valóságtól. – Ellenben mondd, mégis mi jelentősége van annak, hogy fennmarad-e a nevünk vagy sem? Miért olyan borzalmasan fontos például neked, hogy mindenki tudja ki vagy? Én nem tudom, de mondjuk, nem hiszem, hogy bármin is változtatna, ha a birtokában lennék. Nem vagyunk tündérek, a neveknek egyszerűen nincs jelentősége.
A gondolat, hogy engedtem a bukott angyalnak befészkelni a gondolataim közé, már korántsem ijeszt meg annyira, mint egyébként indokolt lenne. A fejemben uralkodó mérhetetlen káosz mellett már igazán nem sok vizet zavar, és hát lássuk be, nem sokat árthat annak, ami már amúgy is pusztulásra van ítélve.
Azért persze okoz némi kellemetlenséget a bosszantása, és nem sok választ el attól, hogy ismét nekiessek, de tettlegesség hiányában a torkára szorítani az ujjaim, bármennyire is szeretném, pusztán üres fenyegetés lenne, ami csak egy újabb elégedett kacajt szakítana fel a kardom hegyén függő mellkasából, és azt aztán igazán nem viselném jól.
- Tekintsünk el a meddő vitától, miszerint te ragaszkodsz ahhoz, hogy megpróbállak megölni, én meg ahhoz, hogy a próbálkozásaim sikerrel végződnek. – kezdem ingerülten, bár valahol mélyen én is tisztában vagyok benne, hogy a szavaimban visszhangzó düh egyre inkább gyermekes sértettségbe fordul át minden egyes szóra, ami elhagyja a bukott angyal vöröslő ajkait. – És ne áltassuk egymást, nem azért tettem tönkre a felsőd, mert azt akarom, hogy levedd, szimplán csak ízléstelen. A lyukak sokat segítenek rajta, sőt, rajtad is javítanának, ha már így szóba került.
Rezzenéstelenül állom a tekintetét, a kardot tartó kezem viszont leengedem. Mindketten tudjuk, hogy azt a minimális ellenállásomat is lebontotta a hamis reménnyel kecsegtető mondataival, és már nem fogom szíven szúrni vele, felesleges hát minden erőfeszítés, hogy meggyőzzem, igenis fenyegető jelenség vagyok. Nem vagyok más, csak egy elveszett gyerek, akinek a szíve leghőbb vágyát ígérték, és hülye lenne nem bedőlni neki.
- Honnan tudsz ezekről? – a jellemem ért sérelmeket már fel sem veszem, annyit hallottam belőlük az évek során, hogy ezen a téren már igazán nem tud újat mutatni.  Helyette úgy szegezem neki azt az egy kérdést, mint az imént a pengém hegyét, a torkomat közben ezer másik égeti, de bármilyen fájdalmas is, nem engedek a kísértésnek. Még nem. Szeretném tudni, hogy vajon köze van-e az esetekhez, de az eddigi kérdéseimre sem remélhettem tőle őszinte választ, így nem pazarolok rá egyetlen lélegzetet sem. Ugyan nem lenne nehéz dolga, ha az orromnál fogva akarna vezetni, azért még így is láttam némi esélyt rá, hogy bűnösként a szemem előtt óhajt bujkálni, szóval elhitetni vele, hogy ilyen könnyű dolga van, igazán nem tűnt rossz döntésnek. A méltóságomat meg majd később megkeresem.

Mindig egyfajta örömmel tölti el a lelkét, amikor kevésbé unalmas egyedekkel van lehetősége találkozni. Az árnyvadászok többsége teljesen hidegen hagyja, de ha egyfajta játékban partnerére lel, akkor talán nem tépi ki a kis mocsoknak a nyelvét a helyéről. Az pedig, hogy még talán egy kicsit bele is férkőzhet a gondolatai közé úgy, hogy onnét soha többé nem tudja majd elűzni különös jókedvvel tölti el. Mindig is szeretett játszadozni másokkal, de sosem szerette a könnyű prédákat. A legtöbben pedig azok voltak, de ő más. Valamivel több. Ez pedig egyfajta módon lenyűgözi, de azért nem esik hasra előtte.
- Meglehet, hogy egy nagyobb terv részese vagyok, de akkor is örökké létezem. Elpusztíthatatlan vagyok, s a nevem ezért örökké fennmarad. De, ha már feledésbe merülő neveknél tartunk, elárulhatnád a tiédet. Bár szíves örömest hívlak szépfiúnak. Hm, jobban belegondolva nem is érdekel a neved. A szépfiú is megteszi. - Megannyi mindent élt már túl. Elvesztette a szárnyait, amibe kis híján belehalt. Bukása után sem volt hajlandó fejet hajtani az életéért cserébe sem. Ha ez nem mutatja meg azt, hogy milyen túlélő lakozik benne, akkor aztán semmi.
- Furcsa gondolat, hogy a feledésbe merülnék, amikor már most érzem, hogy bejutottam a fejecskédbe és hidd el, ha ezt sikerült elérnem elég nehezen távozom onnan. Előbb szépen kényelembe helyezem magam, s csak a halálod menthet meg tőlem. - Ha egyszer valakinek beférkőzik a bőre alá onnét soha nem lehet teljesen kiirtani. Olyan, mint egy rossz élősködő, valami kegyetlen betegség. Valami, ami egyszer megfertőzött és rájött, hogy milyen jó dolga is van esze ágában nincs továbbállni. Inkább küzd azért, hogy ott maradhasson ahol van, minthogy tovább álljon egy sokkal könnyebb prédára. Megfogta, s nem ereszti. Ha kell a saját karmait erőszeretettel belemélyeszti.
Nem ellenkezik egy pillanatra sem. Talán egy kicsit élvezi is a fiú erőszakosabb oldalának megmutatkozását. Az elszántságát, ami ott tombol benne, hogy válaszokat kapjon. Talán hazudik, talán nem. Az igazat megvallva egy kicsit talán mindkettő. Mindannyian szeretjük elferdíteni az igazságot és ez alól ő sem kivétel. Az élete érdekében pedig bármikor szívesen hint el morzsákat, ami később valami nagyobb sikerhez juttathatja. S valamiért nem kíván lemondani az újdonsült árnyvadász játékszeréről.
- Hát, hogy is lehetsz ilyen szívtelen velem? - Lefelé konyuló ajkai mindössze pár pillanatra tanúsítanak minimális őszinte szomorúságot. Mintha képes lenne a lelkére venni a szavait. De már olyan rideg, s elhagyatott belülről, hogy ilyen szavak meg sem érintik. - Jaj, de édes vagy. Még nem tartozol nekem semmivel. De ha még le kell játszanunk a kegyetlen játékot, miszerint megpróbálsz megölni, akkor már rögtön kettővel fogsz tartozni nekem.. Mit szólsz? - Nem adja magát könnyedén, s lehet ereje meg sem közelíti azt, ami annak a fénykorában volt attól még igen is képes egy aprócska árnyvadásszal szembeszállni. Főleg, hogy már beférkőzött az elméjébe. Túl nagy a valószínűsége, hogy a szavak mögött nincs tettrekészség. Mégis, mikor a penge hegye átszakítja a felsőjét, ahogy közelebb lépked s a hűvös hegye a bőrét érinti egy pillanatra talán meginog abban, hogy nem lenne rá képes. Ettől eltekintve egy pillanatra sem néz le a fegyverre, ami mellkasa közepe felé irányul. Egy erőteljesebb lökéssel pedig már át is szakíthatná a mellkasát.
- Ahh, hát muszáj ennyire komolyan venned mindent? Pedig igazán elszórakozhattunk volna.. Lett volna egy két ötletem. Azonban, ha azt akartad, hogy levegyem a felsőmet csak kérned kellett volna, nem kilyukasztanod. - Apró sóhaj hagyja el ajkait, s játékos tekintetét a fiúéba fúrja. - Mit szeretnél, mit mondjak? Azt, amit már úgy is tudsz? Holttest nélküli árnyvadászok. Egyik napról a másikra eltűnnek, mint a kámfor.. puff.. Mint az anyucid is? Aztán mindig van valami kényelmes az eltűnésük pillanatában.. Valami, amire hivatkozhatnak. Démonra vadásztak.. Megunta a férjét meg a nyamvadt kölkeit.. Utóbbival teljesen tudok azonosulni, ha vele is ilyen kis komor, durcimorci voltál, nem csodálnám, ha ő éppenséggel tényleg magától fogta volna a sátorfáját és vonult volna jobb vidékre.. - Végig egyfajta kedves mosoly ül ki az arcára, mintha nem az lenne a célja, hogy egyfajta tőrt forgasson meg a fiú szívében.

Valóban nem voltam tisztában azzal, hogy kivel állok szemben, de ő volt olyan kedves kérés nélkül elárulni nekem, azt, hogy önszántából, vagy csak véletlen elszólás volt csupán, már nem tudtam volna megmondani. Nem tudom, milyen reakciót kellett volna kiváltania belőlem, de abban biztos voltam, hogy a semmi a legkevésbé sem okos húzás. Már nagyobb démonként - aminek elsőre hittem - is veszélyforrásként kellett volna rá tekintenem, egy bukott angyal viszont még sokkalta fenyegetőbb, én mégis hagytam, hogy módszeresen bontsa le minden védelmem, szinte fel sem tűnt, milyen egyszerűen játszik velem.
- Komolyan kíváncsivá tettél. – pimasz vigyora ellenére az én arcizmaim nem rezdülnek, a szavaim őszinték, a hangszínem sem színezi szarkazmus. – Látod, én is csupán egyszerű, feláldozható bábú vagyok, mégis itt vagyok. Miből gondolod, hogy te más lennél? Pusztán, mert még élsz? Miért ne lehetnél ettől egy hosszabb távú terv része, egy játék kelléke, egy feláldozható fogaskerék a gépezetben…
Újra megingatom a fejem, a mozdulattal együtt pedig egy kényszeredett nevetés is felszakad a tüdőmbe szorult levegővel együtt. Tudom, csupán bosszantásnak szánja a szavait, mégis szüntelen ébreszt újabb és újabb kérdéseket bennem, és magam is meglepem, amiért most először szeretném megérteni. Nem azért, mert előnyt remélek az ellenfelem kiismeréséből, hanem, mert érdekel.
- Kérlek… - hirtelen jött halk kacajom hagyom elhalni az ajkaimon. – Pótolható vagyok. Te talán nem, de továbbra sem értem, miért gondolod, hogy a hiányod számottevő lenne. Én halandó vagyok, te talán elpusztíthatatlan, de ez mit sem számít, a végén úgyis mindkettőnk neve feledésbe merül.
Undorodtam magamtól, amiért hagytam, hogy vezessen, amiért engedtem neki, hogy az elmémbe férkőzzön, és megvesse a lábát a gondolataim között, de leginkább azért, mert már nem akartam Őt kiűzni onnan. Minden feszültségem, a testemben megbúvó összes indulatot beleöltem a mozdulatba, ahogy a háta mögé tekertem a vékony karját, és az a bosszantó vigyor, ami az arcára csúszik, csak olajat önt a haragom tüzére.
Akarom, hogy ellenkezzen, de nem teszi, érzem, ahogy ellazulnak az izmok a bőre alatt, átengedi magát nekem, és ez minden örömöt elvesz a küzdelemből. Nem számítottam félelemre, sem ijedtségre, az viszont reméltem, hogy küzdeni fog, hogy nem engedi, hogy ennyire egyszerűen fölülkerekedjek, így viszont minden érdeklődésem elvesztem.
- Talán nem is érdemelsz fair alkut. – felelem mogorván, némi csendes ámulattal adózva a mozdulatainak, ahogy talpon marad, majd ösztönös kecsességgel pördül az irányomba. Ez az egy mozdulat elég hozzá, hogy lelki szemeim előtt lássam az egykor fenségesen kitáruló szárnyakat, amik valaha az alakját ékesítették, és nem is értem, hogy hogyan gondolhattam ennél kevesebbnek.
- Semmivel sem tartozom neked. – a válaszom határozottan több éllel csattan kettőnk közé, mint azt szeretném. – A válaszaid akarom az életedért cserébe, vagy elfogadod, vagy végzek veled. Te talán nem hiszed, hogy képes vagyok rá, de hidd el, örömmel bizonyítanám végre az ellenkezőjét.
Fenyegetően közel lépked hozzám, aminek következtében a magasba emelem a fegyvert tartó jobbom, a kardom pengéjét pedig egyenesen a mellkasának szegezem, hogy megtartsa azt a kevés távolságot, ami közénk feszül. Az ívelt penge hegyének nem akadály a ruhája, könnyedén fúrja át magát rajta, és érzem, ahogy a fém találkozik a bőrrel.  
- Remélem nem bánod, hogy kételkedem a szavahihetőségedben. Bizonyítsd, hogy van bármi használható információd számomra, és esetleg fontolóra veszem.

A cél a kikapcsolódás, s a feltöltődés volt, mikor kiszemelte magának a távolból az aprócska leányzót, aki továbbra is ott feküdt a bárpult tetején. Mondjuk várható volt mikor bukkan fel egy hős, aki megkívánja majd menteni. Árnyvadászok.. A legtöbbjük annyira fenn hordja az orrát, hogy nem látja ki gáncsolja ki éppen és ejti pofára. Azonban szórakoztatónak találta ennek a fiatalembernek a társaságát. Mintha könnyedén ráérzett volna, hogy mivel tudja dróton rángatni, ugyanakkor attól sem kellett félnie, hogy neki nem lesz mondanivalója, hogy némán csendben tűri a megaláztatást. Nem.. Felvágták a nyelvét, de nem túlságosan. Mintha pontosan tudta volna, hogy meddig rugaszkodhat el.
- Szomorú, hogy fogalmad sincs, hogy kivel állsz szemben. Talán még sem olyan bölcs oktatásban, kiképzésben részesülnek az árnyvadászok, mint az angyali testvéreim hitték. Belétek vetették vak hitüket aztán a papoláson kívül eddig nem igazán tűnik úgy, hogy bármiben is lenne tehetségetek. Végtére is csak emberek vagytok, néhány kis rajzocskával a testeteken. - A hatalmuk nem a puszta lényükből származik. A démonok csak úgy, mint ő a teljes lényétől szerzi a hatalmát. Ezért, mikor megfosztották a szárnyaitól az erejének egy darabjától is. Elbukott. A hatalmát elvették tőle, de nem koránt sem jelenti azt, hogy elfogadná keserű sorsát és lábat csókolna annak, aki segítő kezet nyújt a számára. Esze ágában sincs. Küzdeni fog azért, hogy a csúcsra érhessen csak úgy, mint egykoron azt már meg is tette a mennyben. Lehet, hogy elbukott, de a Pokolnál mélyebbre már nem igazán süllyedhet. Nincs mit vesztenie. Ez pedig még veszélyesebbé teszi, mint valaha.
- Tényleg úgy gondolod, hogy ostoba módon hiszek többet magamról? Érdekes.. Ha csak azért lennék, hogy elpusztuljak már rég halott lehetnék. Ha nem lennék több egyszerű, feláldozható bábúnál a sakktáblán már régen nem élnék. De mindig van valami, amivel felülkerekedhetek az ellenfeleimet. Pótolható vagy. Én nem. Olyan dolgokat tudok, titkokat.. Különböző rejtélyek megoldásait rejtegetem elmémben. Míg te mit tudsz felmutatni? - Pimasz vigyor terül el az orcáján. Szinte szüntelenül vigyorog. A fiú társasága egyfajta elektromossággal tölti meg a lelkét. Rendkívül szórakoztatónak találja a helyzetet. Közelebb is lép hozzá, fülcimpájába harap, hogy minél jobban hergelje őt. Ki akarja hozni a sodrából. Az őrület szélére taszítani, kifordítani, megbódítani az elméjét. Elcsámcsogni rajta. Talán tud ezt-azt. Az is lehet, hogy semmit nem tud. De hát nem ez a szép ebben a helyzetben? - Ez máris jobban tetszik. - Vigyorral az arcán pillant sötét íriszeibe, majd pedig nem ellenkezik, ahogy a fiú kicsavarja a karját. Úgy sem fogja megölni. Tudja jól. Ha pedig meg is ölné.. Oly gyenge még, hogy sokat nem veszítene a Pokolba való visszaűzésévél.
Nehezére esik megtartania az egyensúlyát, de az angyali kecsességéből mit sem veszített szárnyai elvesztésével. Kihúzza magát és lassan újra a fiú felé fordul. A harci állását eltekintve akaratlanul is felkacag. - Ó, hát akkor ölj meg. Na, gyerünk! Mire vársz még drágaságom? Készen állsz lemondani a válaszokról? Nem túl fair alkut ajánlasz nekem.. Ugye tudod? - Közelebb lépked hozzá a levakarhatatlan mániákus vigyorával az arcán. - Az életemet megkíméled, ha elmondok dolgokat.. De miből gondolod, hogy el tudnád venni? Oly fiatal vagy még, annyi mindent nem tudsz.. Én elárulhatok neked egy-két dolgot. Azonban akkor már te is tartozol nekem valamivel szépfiú. - Ártatlan pillantást vet a fiúra, mosolya is szinte angyalivá változik, mint egy ártatlan kislány, aki csak segítségre szorul. Az egyetlen probléma, hogy ő már koránt sem angyali és inkább nőnek illik nevezni, mintsem kislánynak. - Mit válaszolsz? Leszel a titkos szövetségesem?

Tudtam, hogy már akkor meg kellett volna ölnöm, mikor beléptem a bárba, gyorsan végezni vele, mielőtt még esélye lenne kinyitni a száját, mert így, hogy ezen már túl voltunk, egyre jobban érdekelt a mondandója, és ez igencsak a gyilkolás rovására ment. Valahol persze mindig is élveztem mások idegszálainak tépázását, és hát egy démont bosszantani, még ha nem is volt feltétlenül bölcs dolog, amolyan hobbivá nőtte ki magát, így tagadhatatlanul szórakoztatott a helyzetünk. De akármennyire is jól mulattam a kárára eleinte, a bosszantóan szórakozott hangja ott kapargatta a koponyám belső oldalát, és kavarta meg még jobban nyugtalan gondolataim örvényét.
- Imponáló a szerénységed, igazán érdekelne, mi az alapja ennek a mérhetetlen magabiztosságnak, talán popsztár vagy a pokolban? – arcomra érdektelen grimasz csúszik, majd a vonásaim szépen visszarendeződnek a semmitmondó mivoltukba. A kérdésemre nem is igazán várok választ, a mondandójának ez a része nem is igazán érdekel, mert bár tisztában vagyok azzal, hogy jóval több Ő egy hasztalan kis démonnál, valahogy mégsem érzem elég fenyegetőnek ahhoz, hogy törődjek azzal, ki áll velem szemben. A tartásában ott feszít a nagyobb démonok méltósága és a szavaiban megbújik a bukott angyalok minden büszkesége, mégis van benne valami gyengeség, amitől sokkal kevésbé tűnik fenyegetőnek, mint amilyen valójában lehet. És, amilyen valószínűleg lesz is, ha senki nem végeznek vele. Én meg még ezek után is kételkedem magamban…
- Jaj, nem, dehogy. – tiltakozásom jelezvén hevesen megcsóválom a fejem. – A nephilimek azért vannak, hogy harcoljanak és meghaljanak, könnyen helyettesíthetők vagyunk. A különbség kettőnk között, hogy én tisztában vagyok a létezésem csekély jelentőségével, te viszont úgy tűnik, ostoba mód tagadod a tiéd.
A kardforgató kezem feltenném rá, hogy ő sem tartja többre Raziel gyermekeit, mint bármely más alvilági, és meg kell hagyni, az árnyvadászok többsége igencsak igazolja a körénk épült sztereotípiákat a dicsőség hajszolásáról és a rendfenntartásban betöltött hatalmi pozíciók okozta felsőbbrendűség érzet kéretlen fitogtatásáról. Ellenben a többségünk azért minden vakmerőség és ítélkezés ellenére fel tudta mérni, hol a helye, megtanulta, hogy botor dolog alábecsülni az ellenfelet, és az erre képtelen alvilágiaknak fogalmuk sem volt, mekkora előny lehet ez a kezünkben.
Végül viszont mégis én dobtam el minden előnyöm, és adtam át magam minden indulatnak, ami bennem bujkált. Őt akartam bosszantani, mégis az én védelmem bizonyult kevésnek, és bár eleinte szó nélkül tűrtem minden piszkálódást, minden csábító, hamis szót, ami elhagyta a vöröses ajkait, a nevetésének szüntelen visszhangja a fejemben viszont lerombolta minden ellenállásom.
- Elég legyen! – csattanok fel ingerülten, ahogy a duruzsoló hangja már bántóan közel kerül a fülemhez, a harapása után pedig az a kevés önuralmam is, ami maradt teljesen szertefoszlott.
A sebesség rúnája mintha izzani kezdene a karomon, ahogy mozgásba lendülök, jelezve ezzel, hogy működésbe lépett, így a mozdulataim is csupán elmosódott foltként látszódnak csupán, ahogy megragadom a démont, aki játékosan kacagva távolodott el az imént. Újra veszélyesen közel húzom magamhoz, csak egy pillanatra, hogy láthassa az izzó dühöt a sötétbarna íriszeimben, majd automatikusan kilépek egyet oldalra, hogy ne érhessen el egyetlen támadása sem, és a karját a csuklójánál fogva a háta mögé csavarom. Feszítek egyet rajta, ezzel is ösztönözve arra, hogy előre dőljön, ha csak nem akarja, hogy eltörjem a karját.
- Meguntam a játékaidat, bánom, hogy nem döftem tőrt a mellkasodba, ahogy beléptem. – morgok a tarkója irányába, miután az arcát nem látom, majd egy erős, határozott mozdulattal taszítok rajta még egyet, miután elengedem. Nem igazán érdekel, hogy térdre esik-e, vagy sikerül talpon maradnia, az agyam csak arra koncentrál, hogy fegyver kerüljön a kezembe, így a jobbom ujjai sebesen a taligongom markolatára fonódnak, és egy susogó hang kíséretével előhúzom a tokjából.
- Két perced van, mondd el, amit tudsz, és ha hiszek neked, nem öllek meg itt helyben. – a bal lábamra helyezem a súlypontot, támadó állást veszek fel, készen arra, hogy a torkomnak ugrik reváns gyanánt, amiért kicsit megszorongattam. A fejemben egy vészjósló hang szüntelen próbál meggyőzni arról, hogy szeráfpengére váltsak, és minden kérdezősködés nélkül öljem meg azonnal, de ahogy fontolóra veszem ezt a gondolatot, a démon mániákus kacaja újra elnyom minden józan ítélőképességet, és a válaszok ígéretével csábít, én pedig túlzottan kíváncsi vagyok ahhoz, hogy nemet mondjak.

Rendkívül szórakoztatónak találja a helyzetet, ahogyan vele szemben áll a dicsőséges árnyvadász, ugrásra készen, hogy azonnal letépje a fejét a helyéről. Pedig azért illik annyi dicséretet hozzáfűzni, hogy kár lenne tönkretenni azt a mesterművet, amit egyszerű emberi szem elé tár. Megvan benne a hűvös, rideg kisugárzás, amitől bárkinek a hátán futkosna a hideg, de nem tudná hova tenni. Talán a szépsége az, amely ily kegyetlenséggel lenyűgözi? Hiszen olykor egy kellemes dallam, egy zene is képes arra, hogy ilyen hatással járuljon hozzá a hétköznapokhoz, felejthetetlenné, különlegessé téve azt. Hát pont az ő társasága ne lenne oly kellemes és borzalmas, hátborzongató egyszerre?
- Szívem, olyan magasra ha akarnál sem tudnál felérni, kedvesem. Sokszor kellene egymás után pakolnod azt, amid van mire felérhetnéd. Talán előbb nőne hosszú, ősz szakállad.. Bár félő akkor sem lennél sokkal bölcsebb. - A gyengeség legapróbb jeleiről sem tanúskodik. Nem hátrál meg, nem rezdül. Képes volt farkasszemet nézni Azazel-el és nem meghajlani előtte. Az nem ő lenne. Elárulná a saját elveit a szüntelen, onthatatlan hatalomvágyát. Az lenne az igazi világvége, a pokol hét bugyra.
Határozottan imponál neki a fiatal árnyvadász még egy apró, őszinte jókedvről árulkodó mosoly is kiül az arcára a felvont szemöldöke társaságában. - Miért talán úgy érzed a tiédnek van? - Megszületnek majd pedig az első lélegzetvételüktől kezdve kiképzik őket a halálra. Hiszen mindig ez a sorsuk a halandó, törékeny árnyvadászoknak. Lehetnek felsőbbrendűek a kis furcsa formákkal beborított testükkel, de akkor is ha egy tőrt mélyesztenek a szívükbe elhullanak, feledésbe merülnek. Csak vágyálom, hogy majd nagy hősökként emlegetik őket. Legtöbb nevet már életük során homály fedi, haláluk legyen bármilyen dicső, kevés hatalmat ad a kezébe. S, bármely kevés legyen is, mit sem számít, hiszen a halál után már teljesen hasztalan.
Fejét picit oldalra dönti és úgy szegezi rá a tekintetét, mintha a rezdüléseiből, a testbeszédéből minden titkát kiolvashatná. Elmosolyodik egy apró pillanatra, majd hamar le is fagy a mosoly az arcáról, s teljes érzelemmentesség veszi át a helyét, ridegen bámul a fiú sötét íriszeibe. - Hogy van apuci? Hiányolja még anyucit? - Suttogások árnyak között itt, meg ott. Nem több. Még koránt sincs olyan helyzetben, hogy mindenről tudja az igazat, de vannak dolgok, amelyek végtelen örvényben keringenek, s csak annyit kell tenni, hogy egy apró figyelmet szentelni neki. S, a válaszok könnyedén az ölébe hullnak. Mindig is tudta, hogy mit kell tennie, hol kell információt szereznie, hiszen így úszta meg elsősorban a bukását. Másodjára nem segíthetett saját magán, de tehetsége ettől függetlenül nem veszett el.
Alsó ajkába harap és úgy figyeli, ahogyan a fiú megindul, hogy megkerülje a pultot, majd testével az ő irányába fordul, ahogy mindössze pár centire megáll tőle. Eddig fel sem tűnt neki, hogy mennyire magas. Közelebbről pedig csak még fiatalabbnak ártatlannak tűnik. Szinte mintha követelné, hogy bemocskolja a fiatalságát. - Szíves örömest, de ezek után már csak úgy mennék, hogy téged is magammal viszlek, szépfiú. - Játékosan felkacag, ahogyan a tekintetét az övébe fúrja. Nem foglalkozik azzal, hogy készenlétben áll arra, hogy lecsaphasson, hogy elűzze, elpusztítsa. Nem fél ő ilyesmitől, de nem ám. Ezt a játékot ketten is játszhatják. - Még mindig nem akarsz egy kicsit szórakoztatóbb lenni? - Ujjai lassan, játékosan zongoráznak a mellkasán, már ha nem érzi ezt nyílt támadásnak.. Majd lábujjhegyre állva pipiskedik, hogy a füléhez hajolhasson. - Akkor már nem is érdekel mi lett a mamiddal? - Suttogja fülébe, majd váratlanul a fiú fülcimpájába harap s, kacagva húzódik el tőle, hogy újra tekintetét, arcvonásait fürkéssze.

Minden mozdulata, arcizmainak néma játéka, testének összes apró, önkéntelen mozzanata olyan rettentően színpadias volt, már-már hiányolni kezdtem a rivaldafényt körülötte, ugyanakkor bármennyire is ellenségessé tette ez a szememben, be kellett látnom, pokolian jól állt neki.
- Nyugodtan ismerd be, hogy szeretnéd, ha lejjebb tenném a mércét, hogy te is meg tudd ugorni. Nem hallja rajtunk kívül senki, én meg nem szoktam árulkodni. – kacsintok felé hamis jókedvvel, mert hát kettőnk közül nyilvánvalóan az én vállaimat nyomta jobban a helyzetünk komolysága, és láttam rajta, hogy ezt nem rest észrevenni. Mosolyba forduló ajkai és a csillogó fekete pupillái szüntelen fürkészése elárulja, nagyon is nyugtázta a pattanásig feszülő izmaim, és bizonyára remekül szórakozik rajtam az őrült gondolatai között, szóvá viszont, valami csoda folytán nem teszi. Kegyes kis szörnyecske, szinte már sajnálom, hogy épp meg akarom ölni.  
- Kár, pedig már azt hittem valami haszna is lesz a létezésednek. – szomorodom el, mint akit komolyan elkeserít, hogy egy démon pro és kontra listáján újabb pontot kell az utóbbi oszlopába vésni.
A félelem legapróbb jelét sem mutatta akkor sem, mikor már fenyegetően közel értem hozzá, és csupán egy pult választott el minket egymástól. Nem, mintha ez a legkisebb mértékben is meglepett volna, húsz év nem sok ugyan, arra viszont elég volt, hogy mélyen belém neveljék, a pokol lakóiból elemi szinten hiányzott a félelem legapróbb kis szikrája is, helyére ellenben dupla adag került a felsőbbrendűség érzetéből, amit természetesen nem volt rest az orrom alá dörgölni.
Gyanakvóan húzom össze a szemeim a szavai hallatán, igyekszem nem nagyobb jelentőséget tulajdonítani az egésznek, mint pusztán piszkálódás, mégis ott motoszkált a gondolataim között a lehetőség, hogy talán tudhat valamit. Elvégre a nephilimek sem lehetnek ennyire kiszámíthatóak, hogy egyből sikerül elemünkbe találnia, még ha úgy is hangzik ez az egész, mintha magam hitegetném vele.  
- Mind így vagyunk ezzel, kedves, nem igaz? Lehetetlen akadályok, elvesztett szerettek. – igyekszem a nélkül rájönni, mennyit tudhat, hogy beleesnék a csapdájába. Bármennyire is szeretnék engedni a kísértésnek, tudom, hogy az egész nem több egy újabb kegyetlenkedésre adott esélynél, amit gondolkodás nélkül kihasználna, ha csak a legkisebb jelét is látná rajtam, mennyire felkeltette az érdeklődésem egyetlen szófordulata.
- Ó, hát ennyi lenne, csak szépen kell kérni? – kényelmes léptekkel indulok meg felé, megkerülöm a pultot, és addig megyek, míg a köztünk lévő távolság centikre nem rövidül. – Akkor kérlek, menj vissza abba a kénköves, héttornácos pokolba, ahová tartozol.
A magasságbeli különbségeket kihasználva szinte már fenyegetően magasodom fölé, bár egy cseppet sem lepne meg, ha ezt ő a legkevésbé sem tartaná rémisztőnek. Őszintén, akár szeráfpengét is szoríthatnék a torkához, valószínűleg akkor is csak egy mániákus mosolyt sikerülne kikényszerítenem belőle.
- Utolsó esély. A lány marad, te eltűnsz, és mind a hárman örülünk, hogy ilyen könnyen megúsztuk, mit szólsz?
Jobbom egy mozdulatra pihen a szeráfom felett, a gondolataim viszont szüntelenül kavarognak a lehetőség körül, hogy faggassam még, ahelyett, hogy a mellkasába szúrnám a pengét, hátha van még valami érdekes információja számomra.

Nem lesz egyszerű, de egyáltalán nem számított arra, hogy könnyű dolga lesz majd. Tudta jól, hogy a hatalom megszerzéséhez áldozatokat kell hoznia és olyan végletekig kell majd elmennie, amelyek mások számára már túl sokan bizonyulnának. Nincs olyan dolog, amit meg ne tenne a hatalomért. Ha már a saját szerelmét feláldozta ennek oltárán.. S, abban biztos lehet, hogy ennél nehezebb semmi nem volt még az életében. Nem volt olyan fájdalom, amit érzett és mélyebb, égetőbb és kegyetlenebb lett, ahogy látta a szerelmének bukását.
- Nem gondolod drágám, hogy túl magasra teszed a mércét? Egy darab is elég lenne neked. - Lefelé konyulnak ajkai, mint aki tényleg szomorú, hogy a fiú koránt sem élvezi a társaságát. De nem azért jött ide, hogy mást szórakoztasson. Az elsődleges cél a saját önön, szórakoztatása volt. Semmi több. Aztán meg, ha annyira nem érdekli a fiút a társasága, hát nem fogja különösebben törni magát, hogy jól érezze magát. Ha abban leli egyedül örömét, hogy a fajtáját irthatja, akkor talán jobb lenne, ha kiszambázna az ajtón. Azonban egy sóhaj hagyja el ajkait, ahogy rájön ez nem fog megtörténni.
Könnyedén készíti elő italához a szükséges hozzávalókat, nem is törődik azzal, hogy a fiú ugrik-e vagy sem. Mégis érzi, ahogy megfeszülnek az izmai, ahogyan kést vesz a kezébe. Szegény lélek. Mindent olyan komolyan vesz még. Majd megtanulja, hogy nem minden az, aminek elsőre látszik. Az pedig, hogy óvatos valaki, sokszor nem elegendő. A váratlan löket ugyanis általában hátulról érkezik és semmit nem tehet senki, hogy megakadályozza.
Halkan felkuncog a fiú szavaira, tekintetét továbbra is alakjához ragasztja. - Egy pillanatig se hidd azt, hogy azért vagyok itt, hogy kiszolgáljalak. Felajánlottam, hogy osztozom azon, ami van. De, ha nem tetszik, akkor szolgáld ki saját magad, ahogy én is teszem. - Halovány mosoly kúszik az arcára, ahogy a közeledő alakját figyeli. Nem fél. Egy árnyvadász még nem jelenthet számára kihívást a jelenlegi állapotában sem. Bár mindent megadni azért, hogy erősebb lehessen. Ami azonban késik, nem múlik. Hiszen pontosan tudja, hogyan tartsa sakkban az embereket. Nem hiába szervezett be magának már egy hűséges kis minyont. Az egyetlen dolga csak az volt, hogy szóba hozza a családját. Olyan ártatlanok.. Nyílt gyenge ponttal. Szinte már sajnálja őket.
- Sokoldalú tehetség? Azért vannak akadályok, amiket te sem tudsz átlépni, nemde? Itt egy ember eltűnik, amott még egy. Puff, mint a kámfor. - Az amúgy is kevés lélekjelenléttel rendelkező árnyvadászok egyik napról a másikra tűnik el mégis senki nem foglalkozik velük. Mert talán mindig szüntelen háború zajlik és néha előfordul, hogy nem térnek élve vissza, de az a luxus sem adatik meg, hogy testet párosítsanak a halálesethez. Szomorú, de pont nem érdekli. - Kicsi szívem, ha akarsz tőlem valamit csak kérned kell. Bár, hogy teljesítsem jó kedvemben kell találnod. - Arcára ismételten egyfajta rémisztő mosoly ül ki, ami semmi jót nem sejtet. Mintha képes lenne egy olyan egyszerű és ártatlan dolgot, mint egy mosoly a kegyetlenség mintaképévé változtatni. Egyfajta csontig hatoló, pusztító sötétséggé.
- Hát, ha te azt szereted, ha csak egy darab húsként fekszik alattad én aztán nem bánom, ha itt csinálsz vele, amit akarsz. Azért nem kell elcipelned innen. - Rákacsint a fiúra, habár pontosan tudja, hogy nem így értette. De, ha már a fiú is szívja a vérét, akkor a legkevesebb, hogy ezt viszonozza. Hiszen így fair az élet. Ha keresztbe teszel valakinek, akkor azt egy idő után visszakapod. Talán a többszörösét.