Will it be easy? No. Will it be worth it? Absolutely.
Ahányszor becsukom a szemem, az ő arcát látom magam előtt, ahogy fölém hajol, megsimogatja az arcom és hosszú, göndör fürtjei az arcomat csiklandozzák. Kezei végig simítanak testemen és érzem, hogy egymásnak teremtettek. Már nyitnám a szám, de ő megállít. Egyik ujját ajkamra helyezte és egyenesen a szemembe nézett.
- Css… - Intett csendre engem. Én természetesen készségesen engedelmeskedtem miközben láttam rajta, hogy nem hagyja nyugodni valami őt.
- Mi a baj? – Kérdeztem lágyan vissza.
Hatalmas levegőt vett s úgy tűnt, valamit el akar mondani nekem. Már azon tűnődtem, hogy megfontolja a házasság ötletét, de meglepetésemre egy egészen más dologgal állt elő.
- Aiden, el kell mondanom valamit neked… - hangja eltompult, mire én összehúztam a szemöldököm.
- Nem kell, hogyha nem szeretnéd! – Nyugtattam meg, bár nem sokat használt. Jobban mondva csak rontottam a helyzeten.
- Nem, én el szeretném neked mondani! – Erősködött, majd ujját felemelte, hogy leintsen. – Én nem az vagyok, akinek te gondolsz, Aid..
Hosszú ideig nem tudtam mit mondani. Annyi minden járt a fejemben, hogy már azt sem tudtam, mit kéne tennem. Hogy értette azt, hogy nem az, akinek gondolom? És miért érzem úgy, hogy valami olyan dologról lesz szó, ami talán kapcsolatunk végét jelentheti?
- Én nem mondén… vagyis ember vagyok Aiden, hanem egy vámpír… - Értetlenkedve néztem rá, hiszen olyan dolgot mondott, amit fel sem fogtam.
Látta rajtam, hogy kételkedek benne – már rég kiismerte minden mozzanatom, ezért tudta, hogy nem hiszek neki. Megráztam a fejem, hogy tisztázzam magamban a dolgokat, felálltam és a legközelebbi fotelig elsétáltam, majd mielőtt megszólalhattam volna, ő egy szempillantás alatt előttem termett és egyik ujjával kézfejemet kezdte simogatni. Az első két foga hirtelen megnőtt és a szemében valami furcsát véltem felfedezni. Nem úgy tűnt, mintha ember lenne, sokkal inkább hajazott egy, a mesékben szereplő szörnyetegre, akivel a kisgyerekeket szokták ijesztgetni.
- Ez… Miért nem mondtad el nekem korábban? – Kérdésemre lesütötte a szemét.
- Mert ez egy olyan dolog, amit nem kotyog csak úgy ki senki… ráadásul nem akartam, hogy megijedj tőlem… - Hátat fordítottam neki és elkezdtem összeszedni a ruháimat, hogy felöltözzem. – És ezek mellett még nem akartam, hogy félj tőlem… Szeretlek, Adien! Bármit megtennék azért, hogy örökké együtt legyünk…
- Ha szeretsz, akkor ezt már az elején el kellett volna mondanod! – Kezemmel végigsimítottam homlokomon, majd visszanéztem rá. – Nem félek tőled, de jól tudod, hogy nem tűröm a hazugságokat!
Úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelánboltban. Nem tudtam türtőztetni magam és azt kívántam, bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok – vagy soha ne ismertem volna meg.
- Aiden… én… - Próbált egy értelmes mondatot összerakni, látszólag sikertelenül. – Azt akarom, hogy örökké együtt legyünk. Át akarlak…
- Ki ne mondd! – Csitítottam el, majd egy határozott mozdulattal feltéptem a szobája ajtaját.
Mielőtt még azonban a folyosóra léphettem volna, gyorsan becsukta és éreztem leheletét a nyakamon. Borsódzott a kezem és nem a félelemtől. Nem akartam olyanná válni, mint ő. Időre volt szükségem és arra, hogy távol tartsa magát tőlem. Nem féltem tőle, mert tudtam, hogy szeret, láttam rajta még most is, de ez már inkább rajongásba csapott át. Ha lett volna benne egy kis becsület, akkor nem teszi azt meg, amit… Nem változtat olyanná, mint amilyen ő…

Change is hardest at the beginning, messiest in the middle and best at the end.

Az egyetlen emlékem a történtekről az, amikor véres ruhámban ébredtem fel egy teljesen idegen szobában miközben ő éppen nem volt mellettem. A torkom még mindig kapart, a hangok pedig mintha ezerszer hangosabbak lettek volna. A fejem már fájt az új információk sokaságától, amit nem volt képes feldolgozni. Annyi új inger ért, hogy nem tudtam mire is kellene figyelnem, de ő nem volt mellettem…
Tudtam mit tett velem, ez egyértelmű volt, ugyanakkor én ezt nem akartam. Nem akartam olyanná válni, mint ő. Rendes, emberi életet szerettem volna magamnak, olyant, aminek a végén öregen, a feleségem mellett aludtam volna el. Olyant, ahol az unokákkal játszom, elkényeztetem őket, de ez az álom már nagyon távolinak tűnt és az a valami, amit éreztem, kezdte átvenni felettem a hatalmat. Nem tudtam türtőztetni magam s amikor kinyílt az ajtó és láttam, hogy ő lép be rajta, egyenesen előtte termettem és a falnak préseltem őt.
- Miért tetted ezt velem?! – Észre sem vettem a férfit, aki mellette jött be az ajtón. Nem törődtem semmi mással, csak válaszokat akartam.
- Azért tettem, hogy együtt legyünk! – Olyan hangosnak tűnt a hangja, hogy el kellett engednem és a fülemre kellett szorítanom a kezem. Eközben ő felém tolta az idegent és suttogott valamit a fülébe. Én tudomást sem akartam venni róla, de ekkor kipattantak szemfogaim és kifordultam magamból.
Meg akartam neki mutatni, mivé tett engem. Nem foglalkoztam vele, egyenesen az idegenhez rohantam és ösztönszerűen a nyakába haraptam. Elég szépen feltéptem a nyakát, de furcsa módon nem kiabált. Majd amikor végeztem vele, felnéztem és bosszú ragyogott szemeimben.
Rám nem jellemző módon azt akartam, hogy szenvedjen azért, amit tett. Szenvedjen azért, hogy elvette az életemet és akaratom ellenére olyanná tett, mint ami ő volt…

The first step towards getting somewhere is to decidet hat you are not going to stay where you are.

Hosszú éveken keresztül játszottam neki az elérhetetlent. Minden egyes tettem arra volt hivatott, hogy őt felbosszantsa. Az első pár évtizedemben annyira nehezteltem rá, hogy nem tudtam nyugodtan megmaradni a közelében, aztán egyszer csak szép lassan kezdett eltűnni. Gondolom látta rajtam, hogy már nem érzek iránta semmit sem és elengedett, ami ha úgy vesszük, elég sokáig tartott.
Egyes éjszakákon elgondolkodtam az életemről. Hiányzott az anyám és a bátyám. Miután átváltoztam, nem mentem vissza az anyámhoz, nehogy feltűnő legyen a változásom neki – mert abban teljesen biztos voltam, hogy kiszúrná. Ezért inkább eljátszottam a halálom – jobban mondva egy levelet írtam neki, hogy nem vagyok képes tovább elviselni a háború borzalmait, noha már rég véget is ért. Elhitettem vele, hogy nem tettem túl magam a bátyám halálán – ami részben igaz is volt -, és nem akarok tovább így élni. Rettentően fájt, de meg kellett tennem.
Azon kaptam magam, hogy már lassan véget is ért a 20. század, de én egy percet sem öregedtem. Az életem kezdett unalmassá válni, miközben végig arra vágytam, hogy újra kimehessek a napra. Már azzal megelégedtem volna, hiszen emberi életem nem kaphattam már vissza, így elkezdtem kutatni a módját, sikertelenül.
Mind ezek után végre megtaláltam a módját annak, hogy elérjem a célom. Tagja lettem egy rendnek, aminek a segítségével végre elértem a célom: újra járhattam a napon. Bár a kísérlet nem volt valami kellemes, de bíztam a sikerében és végig csináltam. A várakozás pedig meghozta gyümölcsét…