- Igen és a legtöbb alkalommal anélkül megússzák, hogy bárki tenne bármit. Aztán végső soron mégis csak rajtam csattan az ostor még egyszer. - Elég kegyetlen húzás egy árnyvadászt átváltoztatni. Arról nem is beszélve, hogy ennek következtében két társadalomból is ki lesz utálva az illető. Sosem lesz igazán helyem a vámpírok között az árnyvadászok szemében pedig már végképp megsemmisültem. Bár sosem volt igazán fénykorom közöttük. - Az, hogy uralma legyen valakinek az élete és sorsa felett teljesen más, mint megpecsételni valaki másét. - Én is jobb szerettem mindig a kezemben tartani a dolgokat, de ilyen módon sosem taposnék bele senkinek sem az életébe.
- Könnyebb ezt elméletben megállapítani, mint gyakorlatban alkalmazni. - Senki nem volt nekem ott támaszként, hogy megmutassa miként is kell uralkodnom a vérszomjamon. Már az is épp elég csodálatos, hogy nem ölettem magam meg azután, hogy átváltoztam. Habár hagytam magam mögött hullákat, amelyeket igyekeztem a lehető legjobb tudásom szerint eltüntetni még így is azt mondom, hogy viszonylag sokra vittem. Lehettem volna az árnyvadászok áldozata is vagy más vámpíroké, akik úgy látták, hogy irányíthatatlan vagyok. Azonban ezt az örömet senkinek sem adtam meg.
Talán jobban meg kellett volna gondolnom, hogy magammal rángassam-e, de úgy voltam vele, hogy a vágyai talán még kapóra is jöhet nekem. Jómagam is hasonló célokat tűztem ki magam elé és talán itt lenne az első lehetőségem arra, hogy szövetségest találhassak magamnak. Persze megvan rá az esély, hogy mindebbe nélkülem vágna bele, de az igazat megvallva ahogy szükségem van nekem szövetségesekre úgy neki is szüksége lenne rám ahhoz, hogy mindezt véghez vihesse.
Elindultam vele együtt az elhagyatott épület irányába, ahol válaszokat reméltem. Persze nem minden egyes kérdésemre, de legalább kezdetleges válaszokat, nyomokat amelyeken elindulhatunk egy gyengeségünk kiszűrésében. Ha már nem illeszkedhetek be közéjük, akkor legalább jobb leszek náluk.
- Te mióta is vagy akkor vámpír? - Próbáltam útközben valamiféle beszélgetésbe elegyedni, hogy közben azért valamennyire megismerhessem azt, akivel szövetségre kívánok lépni.

Ronnie & Aiden

- Attól még, hogy van rá törvény, még nem biztos, hogy mindenki be is tartja - válaszoltam. Tudtam, hogy nem mindenki tartja be a törvényeket, minek is tartanák be? - Bosszantó tud lenni egyesek számára az, ha korlátozzák őket... - egészítettem ki tapasztalataim alapján, hiszen sosem akartam ilyenné válni, de már késő ezen szomorkodni.
Ha megváltoztathatnám a múltat, biztosan elkerülném őt. Olyan messze menekülnék előle, amilyen messze csak tudok, hogy ne kelljen döntésének következményeit elviselnem. Megráztam a fejem, hogy talán majd észhez téríthetem magam majd végre sikerült visszatérnem a jelenbe.
- Mindig a te kezedben van az irányítás - mondtam. - Csak meg kell tanulnod, mik a korlátaid. Még sok mindent kell megtanulnod, de erre lesz még épp elég időd - válaszoltam.
Oly fiatal volt még hozzám képest akár vámpír években, akár máshogy. Sok olyan dolog volt, amit még nem tudott, nem magyaráztak el neki és láthatóan nem túl nagy esélye van rá, hogy valaha megkapná a lehetőségét annak, hogy valaki segítsen rajta. Nem tudom mit gondolhattam akkor, de tisztában voltam vele, hogy ha egyedül van, akkor egészen biztosan nem tartozik egyetlen közösséghez sem.
- A legtöbb vámpír önként lett azzá, ami - magyaráztam majd felnéztem az égre. - Én szeretnék egyszer újból a napon járni, de erre nem nagy esély van - elszomorodtam kijelentésemen, de tudtam, hogy nagy eséllyel sosem láthatom újra a napot.
Igaza volt, hogy a legtöbb vámpír úgy áll hozzá a dologhoz, ahogy, de én sosem tartoztam abba a kategóriába. Már a kezdetek óta ódzkodtam az egésztől. Nem könnyen szoktam hozzá új életemhez, de ez már vajmi keveset számít. Nem vagyok hajlandó tovább azon gondolkodni, mi lett volna ha, ezért inkább igyekeztem elterelni a figyelmem a témáról.
- Felőlem - egyeztem bele látszólag túl könnyen is, hiszen nem fejtette ki, mire is gondolt. Nem igazán féltettem az életem. Úgy voltam vele, ha megtörténik aminek meg kell, hát... valahogy úgy is lesz valahogy. Szinte vágytam az új élményekre s arra, hogy végre felejteni tudjak. Mindent meg is tettem ezért és igyekeztem minél több új élményt szerezni.
 

- Majdnem, mintha lenne erre egy törvény, hogy ez ne történhessen meg. - Persze nem ez az egyetlen törvény, amit megszegnek vagy az alvilágiak, de még maguk az árnyvadászok is. Egyfajta békét kellene fenntartunk, amitől úgy érezzük, hogy mindenki felett állunk. Bár nem kellene már így beszélnem, mert nem tartozom az árnyvadászok közé és, amikor oda is tartoztam sem voltam igazán részese az egésznek. Számkivetett voltam olyan dolgokért, amelyeket nem én követtem el. A jelenlegi helyzetem sem sokkal különbözőbb, hiszen nem én akartam vámpír lenni mégis én vagyok az, akire megvetéssel néz a jelenlegi és egykori fajom képviselői.
- Ha arra gondolsz, hogy megölöm, akkor tévedsz. Szándékosan sosem ölnék meg senkit, de máskor nem tehetek róla, mert nem az én kezemben van az irányítás. - Olyan, mintha egy teljesem más lénnyel osztozkodnék a testemen. Amint eluralkodik rajtam a vérszomj abban a pillanatban szinte képtelen leszek leállni. Meg aztán nem látom értelmét, hogy megöljem. Valószínűleg nem fog az egészre emlékezni csak egy-két napig picit gyenge lesz, míg a szervezetébe visszakerül az a vér, amely engem táplált, hogy ne száradjak ki és rothadjak el.
- Érdekes hozzáállás. A legtöbb vámpír azt mondaná, hogy azzal, hogy a napon akar járni valaki megtagadja az eredeti természetét, amely olyan erőteljesen kötődik az éjszakához. - Talán még a hasznát is vehetném valakinek, aki ugyanúgy tekint erre, mint én. Az egész csak egy korlátozás, amitől a legjobb lenne megszabadulni és nem számít igazán, hogy mennyire nehéz. Habár ő az első vámpír, aki nem néz rám teljes undorral és talán osztja a véleményemet a nappal kapcsolatosan nem biztos, hogy fejest is kellene ugranom, de elég kevés lehetőségem van manapság. Meg aztán több szem többet lát.
- Esetleg lenne kedved velem tartani? - Azt azonban még koránt sem árulom el, hogy mégis miről van szó ahhoz túl értékes. De persze az is közrejátszik, hogy az sem biztos, hogy ez az egész működik.

Ronnie & Aiden

- Én sosem kértem ezt az életet, csak belecsöppentem a közepébe - mondtam, mintegy megerősítésképpen sanyarú sorsomról. - Hosszú sztori és nem is az a mesébe illő - Nem állt szándékomban sajnáltatni magam. Nem voltam az a valaki, aki órákon keresztül kesereg élete nehézségei miatt. Ha így tennék, akkor teljesen biztos voltam benne, hogy nem lennék ott ahol. Az, hogy sosem szerettem volna ilyenné válni, hogy így tekintettem arra, amit tőle kaptam, eléggé megnehezítette a dolgom sokszor. Nem igazán tudtam mihez kezdhetnék, a fajtámbeliek pedig nem tudtam hol vannak és őszintén szólva nem is igazán érdekelt.
Miután egyedül hagyott végre a teremtőm, kezdtem kicsit magányosnak érezni magam, de ez az időszak volt az, mikor végre észhez tértem és nem folytattam korábbi magatartásomat. Persze igazán jó sem voltam, de nem különösebben gondolkodtam ezen az elmúlt időkben.
- Szegényke már eléggé szét van csúszva - állapítottam meg, miközben egyenletes szívverését hallgattam. - Viszont fel fog épülni, feltéve, ha hagyod - úgy csináltam, mintha nem is érdekelne a dolog, ami tényleg úgy is volt. Minek is érdekelt volna úgy őszintén? Fejemet ráztam mikor eszembe jutott az első pár évtized. Volt, hogy rettegtek a mondénok és már a rendőrség segítségét kérték az ügyben, természetesen hiába. Nem mondom, hogy azok voltak életem legszebb pillanatai, de őszintén szólva, nem is voltak a legrosszabbak és ha úgy vesszük, legalább sikerült fejfájást okoznom annak, aki ezt tette velem.
- Lassan nekem is mennem kéne - állapítottam meg, bár nem igazán volt hangulatom hozzá. - Jó lenne, ha ki tudnánk menni napközben is - morfondíroztam leginkább magamban. - Eléggé lekorlátozódunk erre a néhány órára ráadásul nyaranta még később is sötétedik - bosszankodva helyeztem át egyik lábamról a másikra súlypontom miközben az eget bámultam.
Élveztem volna, ha ki tudtam volna járni nap közben is. Nagyon megkönnyítette volna az életemet, de egyenlőre sajnos nem hallottam olyanról, aki képes lett volna rá. Lehet az elszigeteltségem volt ennek az oka, de nem is igazán törtem magam azért, hogy változtassak ezen, így hát elfogadtam a dolgot és éltem ennek tudatában úgy, ahogy csak tudtam.
 

- Hát, ha ennyire ellene vagy, akkor biztosan nem. - Ha valakinek valami ennyire nem nyeri el a tetszését, akkor bárki tehet bármit annak érdekében, hogy segítsen rajta, de nem fogja elsajátítani. Úgy elég nehéz, ha szinte minden egyes porcikád megveti és teljesen ellene van. Ez már csak egy ilyen íratlan szabály, ami körbeveszi az életünket. Én pont ezeket az íratlan szabályokat akarom szinte darabokra tépni minden egyes tettemmel.
- Miért talán neked sem volt tanítod, vagy te sem magadnak választottad az öröklétet az árnyak között? - Habár magának az árnyvilágnak voltam egykoron a védelmezője most, hogy a részesévé váltam és nem is tudok kiszakadni belőle, ha akarnék sem elég kellemetlen volt. Nem volt lehetőségem arra, hogy beépüljek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mint egy farkasnak, mert nappal ki sem dughatom az orromat, amit határozottan meg kívánok változtatni. Ha már nem választhattam meg a jelenlegi helyzetemet, akkor a legkevesebb, hogy megválaszthatom, hogy miként élek abban. Mindenre képes vagyok azért cserébe, hogy ezt az aprócska gyengeséget kiküszöbölhessem és, mivel hallottam történeteket a napjáró srácról így eszem ágában sincs nem utánajárni, hogy mégis miképpen lehetséges az. Főleg, mivel nem tagadhatnak már jobban ki a vámpírok azért, mert megtagadom a vámpír alaptermészetét, hiszen már így is egy senki vagyok a szemükben.
- Nem állt szándékomban senkit sem megzavarni a táplálkozásban sokkal inkább te tetted ezt, ha már itt tartunk. De szegényke neked köszönheti az életét. - Pillantottam hátra a továbbra is a sikátor sötétjében fekvő alakra, akinek habár lassan, de kitartóan dobogott a kis szívecskéje, aminek már teljesen kihunyt volna a ritmusa, ha ő nem bukkan fel mondhatni a legutolsó pillanatban. Talán még valami jó is van abban, hogy felbukkant. Így legalább eggyel kevesebb embert öltem meg az elmúlt időszakban. Nem, mintha különösebben érdekeltek volna. Egykoron védtem őket az árnyaktól és az olyan vámpíroktól, mint én magam is vagyok, de én nem a saját döntésem miatt öltem meg őket. A túlélés hajtott és inkább hálásnak kellene lennie a világnak azért, hogy nem többről van szó. Bár még azelőtt el kellene tűnnöm innen, mielőtt bárkinek szemet szúrhatnék.
- Nagyon aranyos ez a csevej meg minden, de még van egy kis elintéznivalóm, mielőtt felkel a nap és mindent tönkretesz. - Utálom, hogy megszabott időtartamig dughatom csak ki az orromat. Ez nem olyasmi, amivel együtt tudok élni egy örökkévalóságon keresztül.

Ronnie & Aiden

- Szerintem nem lennék képes megérteni, bár őszintén szólva nem is nagyon hajt a dolog - válaszoltam, majd elhúztam a szám a gondolatra, hogy mindezek ellenére is naponta több órát töltök ezzel a készülékkel és még mindig nem tudom rendesen használni. - Mindezek mellett pedig elég sok időbe telne és a türelmem már a felénél elfogyna - vallottam be az igazat.
A technika vívmányaihoz néha túlságosan kétbalkezes voltam és így is jó néhány alkalommal bűvöltem el a mondénokat azért, hogy mutassák meg mi hogyan kellene, hogy működjön. Nem is különösebben vonzott a dolog hiszen egy teljesen más korszakban nevelkedtem, ezért is nem foglalkoztam eleget ezekkel a dolgokkal.
- Hmm értem - megvártam mire végig mondta s közben bőszen hümmögtem. - Nem könnyű egyedül végigcsinálni, részben ismerős a dolog - mikor bármikor visszaemlékeztem a múltban történtekre, arra hogyan változtattak át, vagyis a körülményekre, őszintén szólva egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármit is szégyellnem kéne. A bosszú hajtott és sikerült elérnem vele célomat. Hosszas folyamat volt, mire én is beletanultam a dologba, de nem lehetetlen. - Ha egyszer ráérzel a dologra, utána már könnyebb - nyugtattam meg.
Nem akartam kioktatni őt, hiszen felnőtt volt már bár a vámpírok között is újoncnak számított még, ezért igyekeztem nem lenézően bánni vele hiszen én sem köszönhettem valami sokat a teremtőmnek.
- Nincs túlságosan nagy különbség - mondtam. - Bár személy szerint jobban szeretem ha nem zavarnak meg táplálkozás közben - ezért is nem tudtam, hogyan álljak hozzá pontosan. Lehet ő még újonc volt és elég nehéz lehetett neki hozzászoknia ahhoz, mi is ő, meg is tudtam érteni, de ettől függetlenül vámpír és ha nem mondták el neki az alapvető dolgokat, akkor könnyen fizethetett volna vele az életével is érte.
Nem tudom miért, de úgy éreztem kötelességem beavatni a legalapvetőbb dolgokba, bár arról fogalmam sincs mindezt hogyan is kivitelezhetném.

- Talán elbűvölhetnél valakit, hogy megtanítson használni. - Persze még így is fenn áll a lehetősége annak, hogy nem fog menni neki, de legalább ha valakit elbűvöl annak kevés esetben fogyhat el a türelme szóval kénytelen lesz segíteni neki addig, amíg meg nem érti. A telefon szerencsére még nem kifejezetten tartozott az árnyvadászok által tiltott listára, úgyhogy legalább az volt az egyetlen, amivel ismeretes volt most azonban megannyi dolgot elsajátíthat majd a modern technológiából, ami valamilyen szinten tiltott volt.
- Nem tudom, hogy ki változtatott át. Vagyis pontosan azt mondanám, hogy nem vagyok benne teljesen biztos. Azt hitte egy csoport vámpír, hogy vicces lesz majd úgyhogy.. Mikor kiástam magam csak egy zacskó vér várt rám úgyhogy teljesen egyedül alkalmazkodtam ehhez az egészhez. - Nem szeretem, ha lenéznek valamiért, ami nem az én hibám. Csak úgy, mint a szüleim miatt lenéztek most pedig azért, mert nem volt valaki, aki támogasson és megtanítsa, hogy mégis hogyan is fogjam vissza magam. Már így is szerintem elég jól tolom. Annak ellenére, hogy még mindig nem vagyok képes leállni legalább nem tépem fel minden szembejövőnek a torkát.
- Mindenkivel megesik. Meg aztán nem tudom, hogy vámpírok között amúgy miként is zajlik az a bizonyos első találkozás. - A legtöbb esetben tudták, hogy kivel van dolguk így inkább elkerültek vagy csak a képembe röhögtek. Különösebben nem foglalkoztam vele és nem szeretnék túlságosan sokáig itt maradni. Azt hiszem itt az ideje, hogy ellátogassak az államokba. De nem mehetek oda üres kézzel ezért még lesz egy kis teendőm, amit valószínűleg a holnapi este folyamán megejtem. Bár talán még ezen az estén is belefér, hiszen elég hamar túlestem a táplálkozáson.

Ronnie & Aiden

- Ahh ne is mondd - csóváltam fejem. - Néha teljesen kiakadok rajta, amikor nem azt csinálja, amit szeretnék - Mérgemben majdnem a falnak dobtam a készüléket, de még az utolsó pillanatban sikerült megállítanom magamat, így aztán visszacsúsztattam helyére.
Nagyon nem voltam kibékülve a modern korral. Régebben minden sokkal egyszerűbb volt, sokkal könnyebben váltottam személyiséget, könnyebben szereztem be hamis papírokat. Ezekben pedig sokkal nehezebb volt bármit is csinálni.
- Úgy értem ki volt aki átváltoztatott? - Kérdőn néztem rá ugyanis elég nyilvánvaló volt, hogy még fiatal volt vámpírévekben számolva. - Elég kellemetlen tud lenni, ha annyi hullát hagysz magad után - mondtam, bár egyáltalán nem kioktatni akartam volna.
Én voltam az, aki a legkevésbé szólhatott meg valakit, ha a vérszomjat tekintjük hiszen nekem sem patyolat tiszta a múltam. Én is elkövettem sok olyan dolgot, amit egy átlagos ember nem tudna kezelni, még talán szörnynek is tartanának miatta, de azok az idők már elmúltak. Az első pár évtizedben csak a bosszú éltetett. Nem tudtam másra gondolni csak arra, amit elvettek tőlem viszont egy idő után végre megtanultam hogyan kell úgy táplálkozni, hogy az senkinek nem szúrt szemet, így aztán az életem is sokkal egyszerűbb lett.
- Örvendek - bólintottam. - Bár hogy őszinte legyek, nem így képzeltem volna el egy első találkozást - vallottam be. - Általában körültekintőbb vagyok sokkal - nem mentegetőzni akartam, csupán csak hangosan gondolkodtam.
Gyorsan körbepillantottam, vannak-e mások is a közelben, de végül arra az elhatározásra jutottam, hogy nem láttak meg minket, így aztán vettem egy nagy levegőt. Az utóbbi időkben megszokássá vált az életemben, amit kissé furcsálltam is, de végül is nem akadályozott semmiben, ezért nem is foglalkoztam vele különösebben.

Nem számítottam társaságra és legkevésbé egy vámpíréra. Egy kis ellenszenv volt bennem a saját fajom képviselői iránt, hiszen ők tették ezt velem és röhögtek a markukba, amikor magamra hagytak, hogy meghaljak. De nem tettem nekik szívességet azzal, hogy saját magam őrületbe kergetése után, mikor már nem láttam semmit a vérszomjtól felkeltettem volna annyira magamra a figyelmet, hogy valaki megöljön. Csak úgy, mint az árnyvadászoknak nekik is bebizonyítom majd, hogy nem éri meg engem alábecsülni. Egyáltalán nem.
- A legtöbbeknek nehéz megszokni a modern technológiát. - Valószínűleg idősebb volt, mint én magam, a vámpíréveket illetően meg amúgy is. Ezért biztos vagyok benne, hogy azért neki is kihívást jelent a modern technológia meg aztán a legtöbb idősebb személy jobban szereti visszakívánni a régi időket amelynek siratása közben észre sem veszik, hogy egy újabb van eljövőben.
- Tanított? Szóval a hivatalosabb körökben már tanító is járna az átváltozás mellé? - Nem voltam olyan szerencsés, hogy legyen ott velem valaki, aki átsegítene a nehezebb időszakokon. Mikor kiástam magam nem volt ott más, mint egy zacskó vér, amit a sírom mellé dobtak, hogy az átváltozásom teljes legyen amennyiben kiástam magam. Ennél több segítséget nem kaptam abban, hogy alkalmazkodjak a jelenlegi valóságomhoz.
- Rhiannon. - Hálás voltam, hogy nem mondta a családnevét, mert így legalább a sajátomat sem kellett közölnöm. Bár nem tudom, hogy van egyáltalán jogom még hozzá, hogy egykori árnyvadász nevemet használjam. De úgy érzem, hogyha egykoron már amiatt vetettek meg, akkor a legkevesebb, hogy akkor is azt használom, amikor egy olyan faj tagjává váltam, amelyet habár már koránt sem olyan nyilvánosan, de ettől függetlenül még mindig lenéznek.

Ronnie & Aiden

Káromkodtam magamban egy sort, mire végül sikerült kikapcsolnom a telefonom. Az őrületbe kergetnek vele és ha lehet nem is használom, csak ha nagyon szükséges. Megrázom a fejem s magamban jó nagy pofont adok magamnak mire sikerül végre a farzsebembe raknom.
- Nagyon úgy fest - válaszoltam az idegennek.
Ahogy végig mértem őt első ránézésre azt állapítottam meg, hogy szinte képtelen megálljt parancsolni magának. Egyszerűen nem tudta hogyan álljon le a folyamat vége előtt. Emlékszem én hogy viseltem az első pár évtizedet és azt kell mondanom, hogy ő ahhoz képest nem csinált túl nagy felfordulást.
- Igazad lehet - vontam meg a vállamat és kiszemelt áldozatomra néztem. - De sajnos néha elég hamar bekrepál ez a valami... És hogy őszinte legyek, nem a szívem csücske ez a telefon - mondtam. Mivel korábban megbűvöltem, így nem kiabált félelmében, de a szemében értetlenség látszott. Mielőtt még bármit gondolhatott volna egy gyors mozdulattal a nyakához hajoltam és gyorsan kortyoltam párat mielőtt még elmenne tőle kedvem. Miután végeztem gyorsan elmotyogtam pár utasítást neki és elengedtem, hadd menjen az útjára. Rám egészen biztosan nem fog emlékezni, ezért nem is aggódtam rajta tovább.
- Ki tanított téged? - Kérdeztem rá kíváncsiságból.
Megtöröltem a szám szélét és körbe néztem. Rajtunk kívül senki sem tartózkodott a közelben így nyugodt lehettem abban, hogy senki olyan nem lát meg, akinek nem kellene. Az ingem még ugyanúgy állt rajtam mint eddig, a nadrágomon sem látszott meg semmi. Időbe telt mire eljutottam erre a szintre, de büszke vagyok arra, hogy sikerült.
- Egyébként Aidennek hívnak - mutatkoztam be, bár lehet nem ez volt a legjobb pillanat rá.

Próbáltam leállni, de hiába figyeltem az egyre lassuló szívverését nem voltam képes elszakadni a mézédes vérétől. Nagyobb sikerem lehetne, ha lett volna mellettem valaki, aki átsegít ezen az egész helyzeten. De koránt sem arról volt szó, hogy bővítsék a soraikat, amikor engem átváltoztattak. Az árnyvadász társadalom pedig a szüleim múltja miatt és mert nagyon elszigetelődik azoktól, akik egykoron voltak árnyvadászok, de mára már alvilágiak vagy mondénok lettek nem nyújtottak volna segítséget nekem. Talán még azt is gondolták volna, hogy ez az én méltó büntetésem.
Engem azonban nem olyan fából faragtak, aki könnyedén feladja. Így is nagyon sokat kellett küzdenem minden áldott nap, hogy elérjek valamit és emberszámba vegyenek ne úgy tekintsenek rám, mint egy árulóra majdnem a születésem előtti történések miatt. Így pedig nem is volt kérdés, hogy önmagamért bármire képes vagyok és nem fogom hagyni, hogy eltiporjanak.
Már alig hallatszottak apró szívdobbanásai, amikor éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy elszakadtam tőle, mert nem szerettem, hogyha a hátam mögé osonnak. Az áldozatom úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli és talán még köszönetet is mondhatott volna a sikátorba érkező férfinak, aki valószínűleg ugyanazt készülte csinálni egy másik személlyel, mint amit én előbb vele. De szerintem ezek után eltart egy darabig még észhez tér. Már, ha nem olyan gyenge, hogy egy ilyen vérveszteség után feladja a vágyát az életre.
- Úgy tűnik, hogy ezen a csodálatos estén igen csak népszerű lett ez a sikátor. - Halovány mosoly ül az arcomon, miközben megtisztítom ajkaimat a vértől, mielőtt az rászáradhatna. A ketchup sem volt menő, de a vér még annyira sem, ha az ember arcára tapad. Már, ha hívhatom magam még egyáltalán embernek.
- Tessék csak.. - Intek beljebb a sikátor sötétsége felé, hogy szolgálja ki annak rejtekéből. - Bár talán előbb meg akarod nézni, hogy ki keres. Mondjuk nem lenne hátrány, ha legalább ilyenkor lehalkítanád. - A legtöbb technológia tiltott volt, vagy használhatatlan a számunkra az intézeteket és Idris-t körülöleli mágia miatt. Viszont a telefon még nekünk is megvolt és habár nehezen is, de idővel megbirkóztam az okos-telefonok rejtelmével is. Fiatal vámpír voltam, de koránt sem születtem idiótának, ezt pedig mindig igyekszem bebizonyítani, hogy még a legapróbb kételyt is elsöpörhessem az utamból, amit mások éreznek irányomban.

Ronnie & Aiden

Miközben nézem, ahogy a cigaretta füstje felfelé gomolyogva tűnik el, érzem, ahogy napról-napra a múltam sötét árnyai lassan kezdik átvenni az irányítást az életem fölött. Akárhova megyek, mindig ő jut eszembe és tudom, hogy már semmi közöm hozzá, tudom, hogy már mindennek vége közöttünk, de egyszerűen a napjaim beárnyékolja a tény, hogy az vagyok ami. Sosem akartam átváltozni, sőt, ha tehetném újra halandó lennék. Az eltelt évtizedekben egyre jobban változott a világ és egyre nehezebb új életet kezdeni, ami egy idő után már fárasztó. Talán pont ezért is jöttem el ide Franciaországba. Talán úgy gondoltam, hogy itt végre rátalálok önmagamra, ehelyett még mindig a múlton rágódom.
Franciaország. Ha meg kéne fogalmaznom, az itteni választék sem különbözik a többitől. Mindenkinek megvan a szerepe a táplálékláncban s az enyém az, hogy vadásszak, hogy életben tudjak maradni. Sajnos ezt csak éjszaka tehetem meg, ezért kihasználom a lehetőséget és várok, hogy feltűnjön valaki miközben éppen elnyomom a cigarettám maradékát. Nem is kell sokáig várnom hiszen a közeli szórakozóhelyről éppen egy ittas, látszólag huszonéves fiatal lány botladozik ki mit sem sejtve rólam. Szerencsétlen majdnem elesett a saját lábában, majd miután megbeszélte saját magával, hogy senki sem látta, elindul felém a falba támaszkodva. Én úgy teszek, mint egy úriember és segítségére sietek.
- Minden rendben? Ne segítsek? - Kérdem, persze csak udvariasságból.
- Igen... persze... - hunyorogva néz rám s a következő percet választom arra, hogy használjam az erőm. Elbűvölöm és a közeli sikátorba vezetem, ami nincs is olyan feltűnő helyen. Már éppen nekilátnék a vacsorámnak, mikor észreveszek egy másik vámpírt tőlem nem is olyan messze miközben éppen az utolsó simításokat végzi. Egy ideig nem szólok, biztos vagyok benne, hogy ő is észrevett engem. Már azon gondolkodok, hogy sarkon fordulok és keresek egy másik helyet, mikor megszólal a telefonom a zsebemben. Sosem szokom meg ezt a szerkezetet...

Határozottan nem így terveztem az életemet. Nem akartam az árnyak között rejtőzni, mert a nap képes lett volna engem porig égetni. De nagyon sok minden történt úgy az életemben, hogy azt nem úgy terveztem el. Nem ez az első alkalom, hogy újra kellett terveznem mindent magam körül, mert valami idióta eldöntötte, hogy nem érek annyit. Bár a jelenlegi helyzetet tekintve szerintem most kétszer is meggondolnák, hogy még mindig nincs szükségük rám.
Nem volt semmi támaszom, mikor kimásztam a síromból. Bár már azért is valamilyen szinte hálás lehetek, hogy eltemettek. Bár enélkül nem teljesült volna a nyavalyás hülye kis viccük, ami tönkretette az életemet. Nem tudom, hogy mennyi ideig nem voltam teljesen önmagam. Valahol megbújtam a mindenség mögött, miközben az éhség eluralkodott rajtam és teljesen átvette felettem az irányítást. Nem láttam mást, nem volt másra szükségem, mint a vérre. Alig volt pár tiszta pillanatom, amely között vagy az érzelmek hatására, vagy az átváltozás miatt, de az irányíthatatlan szomjam eluralkodott rajtam. Nem kevés holtestet kellett eltüntetnem magam után, mert az önuralom nem volt még azért kenyerem. Persze nem öltem meg több embert egymás után, de leállnom még mindig nehéz volt azután, hogy megéreztem az áldozatom mézédes vérét a nyelvemen. Csak idő kérdése és el kell mennem innen, mielőtt még túl sok figyelmet vonnék magamra. Azelőtt még azonban el kell mennem egy régi titkos házba, hogy megszerezzem mindazt, ami kirángathat engem ebből a nyamvadt helyzetből, amelybe akaratomon kívül kerültem.
Viszont már a küzdelmeim gondolatára is újra fellángol bennem az éhség. A körülöttem lévő embereket kezdem el vizsgálgatni, hogy megtaláljam a legjobb áldozat jelöltet. Persze nincs túl sok időm, hogy sokáig figyelgessem őket, mert az éhség egyre erősebb. Szinte mindig egyik pillanatról a másikra jelentkezik és annyira intenzív, hogy nem tudok neki nemet mondani pár percnél tovább.
Miután sikerül elkülöníteni egy személyt a tömegtől könnyedén tűnök el vele a sikátor sötétségében kezemet a szájára tapasztva fordítom el a fejét, hogy jobban hozzáférjek a nyakához és szemfogamat a bőrébe fúrva kezdem el egyre gyorsabban kortyolni a vérét.