- Ó, valóban? És akkor belegondoltál már abba egyetlen egy másodpercig is, hogy azután, amit velem tettél, ahogy velem bántál, én hogyan éreztem magamat? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, még mindig heves indulattal a hangomban. Mindaz a düh, csalódottság és fájdalom, amit az utóbbi időben magamba fojtottam, bugyborékolva fortyogott bennem, készen állva arra, hogy bármelyik pillanatban kitörjön, még ennél is jobban, nekem pedig eszem ágában sem volt megakadályozni ezt.
És akkor kimondta azt az egyetlen egy szót, amit már olyan régóta hallani akartam tőle… Igen, azt akartam, hogy bocsánatot kérjen, hogy lássam rajta a megbánás valódi jeleit, én pedig talán meg is bocsátottam volna neki, mert hiányzott a barátom. De már túl sok idő telt el, túl sok volt a keserűség és fájdalom bennem ahhoz, hogy csettintésre képes legyek úgy viselkedni, mintha nem lenni semmi baj. Mert nagyon is volt.
- Nem az anyám vagy Sebastian, hogy eldöntsd magadban, mi az, ami nekem jó! Ráadásul, megfosztottál a döntés lehetőségétől! Ez a legrosszabb az egészben. Azt hiszed, mindent te tudsz a legjobban? Hogy jogod van mások sorsa felől dönteni? Hát nagyon nem! Mert ha én el akarom dobni az életemet érted, akkor az az én döntésem és felelősségem, és nem a tiéd! – kiabáltam vele továbbra is, egyszerűen képtelen voltam lenyugodni. Sebastian szavai pedig csak olaj volt a tűzre. Talán a szívem egy eldugott része tudta, hogy Sebastian tényleg jót akart nekem, a maga sajátos módján, de ettől független nem várhatta el, hogy szépen mosolyogjak rá, sőt, még meg is veregessem a vállát, mondván, hogy szép munka, barátom, köszönöm, hogy megóvod az életemet a megkérdezésem nélkül, de hát tudom, hogy jót akarsz. Hát még mit nem! – Lehet. De az üzenet elég világos volt, amikor Elowen jött vissza értem egyedül – vágtam rá immáron egy fokkal nyugodtabb hangon, ám az az érzelemmentesség, ami szavaimból hallatszott, félelmetes volt még a számomra is.
- Igazad van, valóban nincs már miről beszélnünk. Majd a pengék megteszik helyettünk. – Hozzá hasonlóan én is elővettem a saját szeráfpengémet, halk hangon néven nevezve azt, majd védekező állast vettem fel. Tudtam, hogy ez a mérkőzés nem egy baráti összemérettetés volt, nem, ez vérre ment, én pedig egy másodpercig sem bántam ezt. Éreztem, ahogy az adrenalin dolgozni kezd a szervezetemben, majd még azelőtt, hogy Sebastian bármit tudott volna tenni, én egyből nekilódultam. Egy bal felsővel indítottam, amit átvittem ez jobb alsóba, és ehhez hasonlóan vettem célba hol a mellkasát, vállát vagy a csípőjét. Nem hagytam időt még a gondolkodásra sem, ez itt most az erő, a tudás és a reflexek meccse volt.
 

Amint berántottam a sikátorba Sebastiant, gondolkodás nélkül ütések sorozatát zúdítottam rá, nem törődve azzal, hogy milyen kárt okozok benne. Agyamat teljesen ellepte az a bizonyos vörös düh, ami meggátolta, hogy racionálisan, higgadtan gondolkodjak. Na, nem mintha ezt különösebben bántam volna.
Sebastian kivédte egy-két csapásomat, azonban éreztem azt is, hogy öklöm célba talált párszor, mielőtt a másik árnyvadász meg nem ragadta a karomat, és a hátam mögé csavarva meg nem próbált megállítani. Dühösen fújtattam, a szavai, ha lehetett, csak még inkább feltüzeltek. Kirántottam a karomat a szorításából, abban a pillanatban, hogy ő is elengedett, majd tincseimet megpróbáltam eltűzni az arcomból.
- Ó, és mégis hogyan kellene üdvözölni azt a régi barátot, aki hátba szúrja a másikat? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy mennyire bántom meg őt vádaskodó szavaimmal. Valójában, lehet ez kifejezetten célom is volt. Azt akartam, hogy neki is fájjon, úgy, mint nekem. Vagy még annál is jobban.
- Dühös?! – nevettem fel hitetlenkedve, mint aki nem akar hinni a saját fülének. – Mindaz után, ami történt, komolyan csak ennyit tudsz mondani Sebastian?! Tudod mit? Egyből a torkodat kellett volna elvágnom, a régi éned is pontosan így jutalmazott volna meg egy árulást – húztam gúnyos félmosolyra az ajkaimat, majd készen is álltam, hogy itt hagyjam az árnyvadászt. Rájöttem, hogy csak időpocsékolás volt egyáltalán leállnom vele. És én tényleg ki akartam sétálni a sikátorból, elveszni ismét a mondénok tömegében, valami mégis itt tartott. Nem kellett volna érdekelnie az egykor barátomnak hitt férfi olcsó kifogásainak, a szívem mégis hallani akarta a mondanivalóját.
És akkor beszélni kezdett. Csak álltam egy helyben, egyenesen rámeredve, miközben azon gondolkodtam, hogy mégis kicsoda ez a fiú. Gyerekkorom óta ismertem Sebastiant, mégse tűnt soha ilyen idegennek még. Rájöttem, hogy talán soha nem is ismertem őt igazán, hogy az ereiben folyó démonvér valójában mekkora befolyással is volt a cselekedeteire. Aztán a meghökkenés helyét ismét átvette az oly jól ismert düh, én pedig két öles lépéssel ismét Sebastian előtt teremtem.
- Az oldaladon akartam mindig is harcolni, Sebastian! Készen álltam rá, hogy meghaljak, ha kell, érted, az ügyünkért, egész életemben nem akartam mást, minthogy a társadként tekints rám! – üvöltöttem a férfi arcába, még a vállait is meglöktem. – De te…! – nevettem fel hitetlenkedve ismét, miközben elhátráltam tőle, vissza a sikátor másik falához. – Te megszégyenítettél és eldobtál magadtól. Már nem volt rám szükséged, tiszta sor, de ne merd azt hazudni a szemembe, hogy mindez értem volt! – kiáltottam rá ismét, majd dühömben egy hatalmasat vertem a mögöttem lévő falba, nem foglalkozva azzal, hogy valószínűleg gyógyító rúnára lesz majd szükségem. A fizikai fájdalom meg sem kottyant a szívemet mardosókhoz képest. – Mert te, Sebastian, te soha nem törődtél senkivel magadon kívül, így meg se próbáld beetetni velem ezt a maszlagot – jelentettem ki ellenkezést nem tűrőn.  
 

Nem volt biztonságos New York utcáin csatangolnom a legutóbbi események fényében, mégsem éreztem különösebben veszélyben magamat. Óvatos voltam, mi tagadás, ezért is volt rajtam a láthatatlansági rúna, hogy csak azok szúrhassanak ki az emberek tömegében, akik maguk is rendelkeznek a látással. De ezen kívül teljes nyugodtság uralkodott rajtam. Kényelmes léptekkel haladtam a járókelők tengerében, kezeimet zsebre téve, ám pengéimet még így is egy másodperc törtrésze alatt képes lettem volna előrántani, és támadóm szemei közé szúrni. Tisztában voltam a képességeimmel, nem véletlenül voltam hajdanán kém az árnyvadászok között sem.
Természetesen ezúttal is egy küldetést teljesítettem. Elowen megbízott, hogy látogassam meg az egyik titokban minket támogató boszorkánymestert. Rövid látogatás volt, a férfi szerencsére nem pazarolta az időt, és nem állt le bájcsevegni sem. Csak tette, amire kértem, és ami a megállapodásunkban volt, majd dolgom végeztél visszaindultam a főhadiszállásunk felé. A mai nap valahogyan meglepően nyugodt voltam, kivételesen kevésbé nyugtalanítottak a korábbi események, Sebastian árulása, úgy éreztem, ma képes vagyok egy kicsit lazítani. A pihenés egy olyan luxus volt, amit az utóbbi hetekben, hónapokban nem adtam meg magamnak, csak egyre jobban és jobban hajtottam magamat, nem törődve testem igényeivel. Szükségem volt valamire, hogy elterelje a gondolataimat egykor legjobb barátomnak hitt férfiról, ehhez pedig az állandó küldetésteljesítés tűnt a legmegfelelőbb elfoglaltságnak. Ma nem is volt több dolgom, bár amint visszaértem Elowenhez, biztos voltam abban, hogy a nyakamba varrtam volna megint valamilyen feladatot.
Szórakozott mosollyal gondoltam erre, miközben úsztam az árral, sietség nélkül, kényelmes tempóban. És ekkor megpillantottam Őt. Nem láttam az arcát, hisz előttem sétált, de nem is volt szükség arra, hogy közelebbről szemügyre vegyem az árnyvadászt. Ezer meg egy közül is felismertem volna Sebastiant. Elég volt a járását látnom, hetyke tartását, vagy tarkóján a pihéket.
Korábbi nyugodt hangulatom egy kettőre visszájára fordult, és a düh tombolni kezdett bennem. Féltem, hogy Sebastian megérzi a belőlem áradó vérszomjat, talán így is volt, de engem nem érdekelt. Gondolkodás nélkül kezdtem el követni őt, persze nem feltűnően, de tettem arról, hogy soha ne kerüljön ki látótávolságomból. Láttam a szemeim előtt, ahogy mögé lopózva egyszerűen átvágom a torkát, ezt azonban nem tehettem még meg. Válaszokat akartam kapni. Talán csak só lett volna a sebeimnek, de nem érdekelt. Tudnom kellett, hogy miért árult el.
Amikor egy mellékutcához értünk, erőszakosan megragadtam a fiú karját és berántottam a sikátorba. Ha egyből kapcsoltak a reflexei és támadásba lendült, igyekeztem kikerülni őket, de a karját véletlenül sem engedtem el. Amint már csak ketten voltunk, gondolkodás nélkül rontottam neki, mint egy megvadult bika. Igazából annak is éreztem magamat. Elkezdtem ütésekkel bombázni őt, hol az arcát, hol a veséjét célba véve. Nem hagytam neki szusszanásnyi időt sem, szánt szándékomban állt kiverni belőle a szuszt is.