Anthony&ebony

- i need you -

Talán ezért nem küldtek küldetésre mindeddig...
Csípős szél röpíti tovább a kétségbeesett, néma jajveszékelésem, bele a süket éjszakába. Legördül a téglaépület oldalán, megszaggatják a tűzlétrák rozsdás fokai, bemenekül a sötét alagsorba, hol a Hold fénye már nem mutat utat.
A kiáltásom elenyészik a betondzsungel álnok ölén, az falak között átsöprő szélroham egymásnak ütközteti a kartondobozokat, amik szemét címszó alatt hevernek az árnyékban. A talpaim lágy csattogása az alig 3 centiméter víztócsában jelzi, hogy még mindig rossz helyen vagyok. Kinevetem magam.  Az éjszakába világosságot lopó holdsugarak körberajzolják vonalaim. Szívet szaggató tempóm arra kényszerít, hogy rejtőzzek el.
Leszakadtam a csapatomtól. Leszakadtam. Hogy tudtam elszakadni tőlük? A homlokom a hűvös betonfalnak támasztom, ami olyan öreg, hogy porlani kezd. Természetesen az irónom kikapta farzsebemből valamelyik ügyesebb vámpír... Hiába hazudnék, nem voltam felkészülve rájuk. Ahogy a másik három árnyvadász sem, de legalább ők együtt küzdenek, vállt vállnak vetve. Az én nyomomba indult öt, talán hat is. A szeráfpengém velem, de az irónom nélkül elvesztem, cseszhetem. A bal oldalamba mártott fémcső, szét szaggatta egy részem, túl sok vért veszítettem... Ami, bárhogyan is fájdalmas, messze nem olyan kínos, mint ráeszmélni, hogy a vámpírok között ez a végszó pecsétje lehet.
Neki támaszkodom a lapnak, hagyom, had porosodjon, morzsolódjon vállam mentén, miközben kabátom zsebébe kutatok veszettül. Felcsendül az épület túl oldaláról a férfias kacaj, s tudom, hogy valószínűleg nekem befellegzett. Előkapom a telefonom, máshonnan nem tudnék segítséget kérni anélkül, hogy ne leplezném le gyorsabban magam, mint kellene. A nevek, a nevek, a nevek. Próbálok józan eszemnél maradni, nem hagyni, hogy a rengeteg vér, hogy a sokk túl emelkedjen rajtam. Kutatom, hogy kiért tárcsázzak, de tudom, ha a Klávé fülébe jut, hogy mennyire elcsesztem, soha többé nem fognak kiengedni. Cornelia volt a belépőm a nagyvilági életbe. Azzal, hogy megóvtam őt a téren a vámpíroktól, rádöbbentek, hogy van esély még rá, hogy kiválóbb legyek. De ha most megtudják, mennyire elcsesztem, biztosan kispadra ültetnek. Nem. Azt már nem. A nevek felfelé lifteznek a szemeim pedig megakadnak az egyetlen olyan néven, akit anélkül hívhatnék, hogy különösebb következménnyel járna...
- Vedd fel, könyörgöm... - a pengémet nem tehetem el, így arra markolva szorítok vérző sebemre, de már meggyengülten engedek tartásomon, hogy végül lecsúszva a fal mentén bíbor csíkot fessek a szürke tompa támaszomra. A szüneteket hallató sípolás végül abbamarad, meghallom hangját - Ne nevezz így! - korholok rá, pedig fikarcnyi időm sincs most erre, ösztönből jön. Szemeim megforgatva csóválom a fejem, nyugodt hangszíne alig hallatszik el, rögtön közbeavatkozom.
- Segítened kell. - abszurd a részemről, minden sejtemben megrezzenek, ahogy kimondom ezt a két szót - Elvették az irónomat, megsérültem, kérlek, tudom, hogy ... - nedvesítek ajkaimon, leejtem pillantásom, majd felhúzom a falhoz közelebbi térdem. Szédülök a vérveszteségtől. Rosszallóan morzsolom ajkaim, hallom a hangosodó lépteket.
- A régi gyár mögötti utcán vagyok, siess, kérlek... - az első suhanó árny kirajzolódik előttem, fogai fehérebbek a frissen nyomtatott papírlapnál. Felszegem állam. Összeszedem minden erőm, de a készülékem kihull ujjaim közül. Felegyenesedem, amennyire tudok, határozottnak tűnök. A legkevésbé sem vagyok erőm-teljességében és ha ez valamiféle plusz bónuszként járhat, a pánik miatt egyetlen mozdulatban sem vagyok biztos. A férfi hahotázni kezd, maga köré gyűjtve a többi alvilágit, de meglepetésemre nem több kettőnél a létszám. Felszegem szeráfom, átvéve jobbomba, közben balomat rányomva a vérző pontra. Az Angyalra!
Mindenesetre hárommal szembe jobbak az esélyeim, mint öttel, vagy hattal.
Neki feszülök a legközelebbinek, de mire elérném, már lefogja karjaim egy, egy olyan, akit nem vettem észre, 'mikor került a hátam mögé?!
- Eressz el! - feszítem arcizmaim, próbálok a pengéért küzdeni, de messzire hajítja tőlem az, aki az imént elkobozta. A következőben elmosódik a tér, nem tudok olyan hévvel védekezni, ahogy kellene.
És már fel is villannak a fogaik, beszélnek, kiabálnak, a nephilim vérről, rólam, arról, hogy milyen régen nem,... és már ugrik is!