Az utóbbi időben valahogy mindenkinek a társaságát kerültem és próbáltam rájönni, hogy mégis mi is történik velem, vagy úgy igazából körülöttem. Habár megtudtam, hogy mi a mögöttes indok az egész átok, elrablás közepette, de ettől még nem éreztem azt, hogy egy kicsivel is előrébb lennék. Hiszen nem kívánok olyan hatalmi harcban részt venni, amelyhez igazából közöm sincsen csak bele akarnak engem szorítani a sajátos háborújukba.
Egyedül akartam rájönni, nem akartam senkinek a terhére lenni és amúgy is nem tudtam, hogyan mondhatnám el Magnus-nak, hogy amúgy az apám Lucifer... Most már legalább ez az egy dolog, ami tiszta előttem. Nem is értem, hogy történhetett ez az egész. Mármint sosem tudtam, hogy ki az apám és igazából nem is érdekelt, de nem úgy akartam ezzel kapcsolatban megvilágosodni, hogy közben meg kicsúszik a kezeim közül az irányítás. Mert egyre inkább érzem azt, hogyha mágiához folyamodok, akkor kicsúszik a kezeim közül az irányítás és, mintha nem is lennék már igazán önmagam. Talán azzal sem mennék túlságosan messzire, ha azt mondanám, hogy közveszélyes lennék. (..)
Úgy körözök Magnus háza táján, mintha lenne valami láthatatlan burok, amit nem léphetnék át. Tudom, hogy egyedül nem megyek sokra, hiszen mindent megpróbáltam annak érdekében, hogy feloldhassam ez az egész átkot, amelyet ezek szerint csak Azazel távolíthat el tekintve, hogy ő volt az, aki eleve rám tette, de nem akarom elfogadni, hogy ez tényleg igaz lenne. Kell legyen rá megoldás, hogy ketten is megtörjük. Nem akarok egy démonnak a bábúja lenni az pedig kétlem, hogy jó ötlet lenne, ha magát az apámat keresném fel a helyzettel kapcsolatban. Van azaz érzésem, hogy helyben megölne, ha megtudná, hogy élek.. Egyáltalán tudja, hogy létezem?
Az ismerős fagyos érzés olyan könnyedén fut végig a gerincemen, hogy az egyik sikátorba húzódom, miközben próbálok mély levegőket venni és megőrizni a valós önmagamat. - Neem.. Ez nem lehet.. Ura vagyok a helyzetnek.. Én irányítok. - Úgy mondogatom magamban, mint valami mantrát reménykedve abban, hogy ezzel megmenthetem magamat, de érzem, ahogy a szemeim jeges színbe bújnak és, mintha a hajam is kezdene kiszőkülni. Mégis mi történik velem?  

Seth & Kismet

The shadows of our past are still haunting today

Megbűvölten vizslattam szemeimmel a férfi nyakláncát. Tudtam miféle ereje van, hogy mennyire veszélyes lehet és még valamit. Azt, hogy akarom.
Vissza akartam szerezni, azért, hogy elpusztíthassam. Lehet, hogy nem én voltam a jóságos boszorkány, nem voltam egy szent, voltak piszkos ügyeim, de tudtam, hogy mi lenne a helyes. Hagyni, hogy a nyaklánc kézről kézre járjon és ki tudja milyen célokra használják fel, egyértelműen nem lett volna az. Azonban egyenlőre fogalmam sem volt, hogy szerezhetném meg. Nem hiszem ha bájosan mosolyogva, a legszebb nézésemmel, a szempilláim rebegtetve kérném, hogy adja nekem, akkor csak úgy oda adná. Főleg, ha még esetleg kötődik is hozzá.
Elvehetném erővel is, de bántalmazni és még a hókuszpókuszolásommal halálra is rémíteni egy mondént, megint csak nem tűnt helyesnek.
Patt helyzet. Egyelőre úgy döntöttem félre teszem ezt a dolgot és inkább másra terelem a szót. Az, hogy ő piaszagúan itt ücsörgött és én eltaknyoltam benne, ideális választásnak tűnt.
- Semmi bajom - legyintettem - Bár a büszkeségem egy csöppet megsérült. - A tenyeremről meg nem is beszélve, de az csak egy kis horzsolás, hamar elmúlik. - Sosem landoltam még ilyen gyorsan senki ölébe - viccelődve rámosolyogtam.
Nem tudja hogy került ide? Ez azért egy kicsit mókás, tekintve, hogy nekem lennének erre ötleteim...
- Jól sikerülhetett az este - célzok itt arra, hogy valószínűleg jól kiütötte magát, ami persze bárkivel megeshet. Néha velem is megesett. Az persze más kérdés, hogy én nem egy sikátorban éjszakáztam utána, hanem egy parkban, bár az se sokkal jobb.
- De biztos minden rendben? Van nálam egy kis víz, ha esetleg kellene... - Alig fejeztem be a mondatot, máris a táskámban kotorásztam az üveg után. Ritka alkalom, hogy önszántamból, puszta jófejségből segítsek ki valakit, szóval nem meglepő, hogy ez esetben sem ezért viselkedtem vele kedvesen. Célom volt vele. Úgy gondoltam, ha megnyerem magamnak, több esélyem lesz megszerezni a nyakláncot.
- Figyelj, lehet, hogy buta kérdés, de nem találkoztunk mi már valahol? Olyan ismerősnek tűnsz. - Tényleg az volt. Korábban csak azt hittem, csupán a véletlennek köszönhetően landolt nála az ékszer, de minél tovább néztem őt, annál nagyobb hasonlóságot véltem felfedezni közte és az árnyvadász, valamint annak fia között. Lehet, hogy ő lenne az? A fiú?

zene ⋮ 360 ⋮ remélem tetszik    ⋮ ×

Seth & Kismet

The shadows of our past are still haunting today

Nem számítottam rá, hogy éppen csak befordulva a sikátor szájánál pillanatokon belül a földön fogom találni magam. Arra pedig pláne nem, hogy az első dolog, amit sikerül majd beazonosítanom "gáncsolómon" az pont az a nyaklánc lesz, amit hosszú évekkel ezelőtt készítettem egy árnyvadász csemete számára. Nem hittem, hogy valaha viszont látom ezt az ékszert, talán épp ezért babonázott meg a látványa, és hozott bennem minden emléket, ami csak hozzá köthető. Érthető hát, hogy az első dolgom rögtön az volt, hogy megkérdeztem, mégis hogy jutott hozzá a lánchoz.
Miközben a válaszára vártam, erőt vettem magamon és feltápászkodtam a földről. Gyorsan leporoltam magamat és megigazítottam a ruhámat, mintha ezzel meg nem történtté tehetném az esésemet.  
A férfi válaszára csodálkozva emeltem meg szépen ívelt szemöldökömet, pontosan olyan arcot vágva, mint aki el sem hiszi, hogy tényleg azt hallotta amit. Összefontam karjaimat a mellkasom előtt, ezzel is jelezve, hogy nem fogok letenni róla, hogy megtudjam amit tudni akarok.
- Akkor azt mondanám, ejnye-bejnye - halvány mosolyt engedtem az arcomra kúszni - Talán nem ártana visszaszolgáltatni az eredeti tulajának - jegyeztem meg, enyhe dorgáló éllel a hangomban.
Nem tudom, hogy a férfi tisztában volt-e vele, hogy mégis miféle ékszert viselt a nyakában, de ha nem, azt hiszem, gyorsan meg kellene szabadulnia tőle. Lehet, hogy vissza kellene vennem. Talán ez lenne a legjobb megoldás, hiszen hatalmas erő van benne, ha rossz kezekbe kerülne... Bele sem merek gondolni inkább, hogy mi lenne.
- Egyébként minden rendben? - kérdeztem, arra utalva, hogy az éjszaka közepén egy sikátorban ücsörög, pont ezen a környéken, ahol még egy magamfajtának sem éppen veszélytelen, nem hogy egy egyszerű mondénnak. Ráadásul pia szaga volt, mintha egy szesszel teli kádban fürdött volna,
olyan erősen volt érezhető rajta. Ez mondjuk megmagyarázná, miért ücsörgött itt a sötétben, a fal mellett.

zene ⋮ 290 ⋮ remélem tetszik    ⋮ ×

Seth & Kismet

The shadows of our past are still haunting today

Egy Brooklyn-i sikátor mélye sok érdekes dologgal tudott szolgálni azok számára, akik tudták, hogy mit keressenek. Alvilági szórakozóhelyek titkos bejáratait, mocskos csereüzletek színhelyét, vámpírok táplálkozó zugát, vagy akár az én lelőhelyemet is rejthették. Azok számára, akiknek viszont lepkeleheletnyi fogalma sem volt róla, mit rejt az árnyvilág, akár egy nagyon csúnya befejezést is rejtegethetett. Néha még egy magamfajtának is jobb volt odafigyelni merre kószál, ugyanis sosem lehetsz benne elég biztos, hogy nem feni rád semmi a karmait a sötétben. Kivéve persze, ha médium vagy. Akkor azért elég biztos lehetsz benne. De én nem voltam az, ezért fogalmam sem volt róla, hogy a ma esti kirándulásom milyen fordulópontokhoz fog vezetni. Pedig ha tudtam volna, hogy szemben találom magam a múlt árnyékával, nagy valószínűséggel inkább portált nyitottam volna a hazaúthoz, nem pedig a sétálást választom, bármilyen gyönyörű is legyen az éjszaka.
De mint említettem, nem láttam a jövőbe. Éppen ezért a legnagyobb nyugalommal sétáltam a kihaltnak tűnő utcákon, cipőm sarka kopogott a betonon, visszhangot verve a néma téglafalak között, ahogy lassan, de biztosan, egyre jobban közelítettem az útba eső sikátor szájához. Párszor már jártam erre, tudtam, ha lekanyarodok jobbra, a sikátoron, az egy rövidebb utat biztosít hazafelé. Szándékomban állt most is arrafelé menni, mert bármennyire is szerettem ilyen késői órákban a városban sétálgatni, néha még velem is megesett, hogy borzasztóan elfáradtam egy-egy hosszú nap után. Nem kevés energiát igényelt az olyam üzletek lebonyolítása, amelyekkel én magam is foglalkoztam. Kétes, illegális üzletek tömkelegét kötöttem meg napi szinten, és ha ezeket továbbra is ilyen szintű profizmussal akartam kezelni, ahhoz bizony néha nekem is kellett pihenni. Érthető hát, hogy minél hamarabb haza akartam jutni, lemosni magamról a város mocskát és lefeküdni.
Megszaporáztam lépteimet, annyira, hogy majdnem futva vettem be a kanyart. A sikátorban nem voltak fények, épphogy annyit lehetett látni, amivel még nem bukhatott senki orra a sötétben. Leszámítva engem.
Alig pár lépés után ugyanis valami oda nem illő dologba akadt bele a lábam, s egyensúlyomat vesztve zuhantam a mocskos földre.
- Mi a...?! - bosszúsan kerestem a tekintetemmel mi a franc gáncsolhatott el. Pillantásom pedig hamar rátalált a földön ücsörgő férfira. S ahogy végignéztem rajta, megakadt a szemem még egy dolgon rajta. A nyakláncon, ami ott függött a nyakában.
- Azt meg hol szerezted? - Intettem kezemmel a lánc felé, bár a választ nagyon is sejtettem...

zene ⋮ 381 ⋮ remélem tetszik    ⋮ ×

Anthony&ebony

- Find a way to my heart. -

Hiányozni fog a hajsza izgalma? Biztosan. Ha eltemetjük és hagyjuk, hogy felül kerekedjen rajtunk valami más?  Nem tud kielégíteni egyetlen mosolygós arc. Látom, tudom, érzem rajtad. Talán egy év, kettő is eltelik, mire rájössz, hogy a kényelmes élet, amire azt hiszed, nem vágyol, valami megmagyarázhatatlan feszültséget gerjeszt majd benned. Én érzem. Féltem azt, ami még el sem kezdődött. Számos titkod van. Alvilági vagy. Hogyan működhetne ez? Én nem vagyok egy a sok közül. Bár az lehetnék... Belemar elmédbe, a mellkasodba, a szívedbe a gondolata különbözőségeinknek? Karistol belülről és addig bomlaszt, míg éjjelente fel nem üvöltesz majd? Hiányozni fog a múlt? Amikor még csak csipkelődve küzdöttünk démonokkal és vámpírokkal? Az alkohollal? Hiányzik az életed? Hiányoznak arcok, amik Téged figyeltek és kezek, amik csak Téged érintettek? Meg tudom érteni. Én ugyanezt érzem. Lehetséges, hogy menedékként tekintünk egymásra és, hogy kettőnk kapcsolatának ki kell forrnia magát? Lehetséges, hogy csak ennyire simuljanak össze utaink? Ahogy két karod körbeölel és a tompa fények villognak körülöttünk, a zene dübörög, mégis mintha csak suttognának a hangfalak, ... én felnézek rád, te pedig lenézel rám. Íriszeink összeütköznek és valami mélyebb, sokkal csodálatosabb ütközés jön létre. Olyan közel vagy, hogy bármit megtehetnék veled. Mégis, most érzem csak mennyire elérhetetlennek bizonyulsz. És mennyire hazug vagyok. Mennyire elfojtottam azt, amit valójában jelentettél mindeddig. Olyan, mintha az alkohol szépen mélyre és mélyre és még mélyebbre fúrta volna magát, addig, amíg a márványfalakkal bevont szívemről lemarta az összes kérget, mi megvédte Tőled. Valami mocskos boldogság feszíti mellkasom a gondolatra, hogy én jelenthetem a nyugalmat neked. Csak most. Csak egy percre még. Csak addig, amíg az igazam legyőzi a bíbor ketyegőm...
- Soha nem állítottam, hogy nem vagyok az. - szomorkás a mosolyom. Érzem, hogy minden vér a lábaimba szökik, felkészítve rá a szervezetem, a lelkem, az érzéseim, hogy fussak, hogy szakítsam ki magam a kényelmetlen helyzetből és vágjam el a köteleket, amik még idekötnek. Hozzá. Egy részem ölni tudna érte, hogy elég erőm legyen hozzá, amikor ajkai kézfejemre ejtenek piha csókot. A libabőr végig pettyezi karom, egészen tarkómig. A puhább szálakat érzem égnek meredni. Le kell sütnöm pillantásom, mert szégyellem, amit kivált belőlem. A kérdése vonja magára bogárszemeim. Kérdőn, ártatlanul figyelem. Ajkaim morzsolgatom, mély levegővel töltöm fel tüdőm. - Azt tettem. - szemöldökeim szomorkásan futnak össze, arcom bocsánatkérő, aggodalmas. Remek! Senki más nincs a világon, de még a pokolban sem, aki ennyire eltudná rontani az első csók élményét. Igazából elég rám vetni egy pillantást?! A hajam égnek áll, koszos vagyok és szakadt. Fel sem vehetem a verseny a tündérnővel, így aztán az is kész csoda, hogy még mindig itt áll, velem szemben.
Megcirógatom karját, finom mosollyal keretezve a pillanatot, ahogy belebújik tenyerembe végül arcával. Érzem, hogy a bíbor motor robogni kezd és nem egy helyen repedezik, ezért arra az elhatározásra jutok, hogy jobb, ha az esténk véget ér. Kikerülöm őt. A mozdulatom nem heves, nem gyors, inkább tompa és lassú. Elandalgok a tömeg között a kabátomig, majd felkarolva azt, visszasietek hozzá. Szemeim kérdőn merednek rá. Fel vagyok készülve rá, hogy egyedül kell hazajutnom, de a derekamra simuló tenyeréből tudom - velem tart. A kijárat felé terel, én pedig hagyom, hogy vezessen. A karjában, a tenyerében csüngve próbálok kijutni, mellette.
A friss levegőt hirtelen nyelem el, jólesően terül szét bennem. Érzem, ahogy beköltözik és elfoglalja az őt megillető helyet, hozva magával némi józanságot is, ami büszkévé tesz, hogy megállt tudtam parancsolni odabent a vágyaimnak és egy kis szégyenérzetet is teremt. Figyelem, ahogy ropogtatja a csontjait, majd átölelem magam -mintha fáznék- és követem, amerre indul. A szavait meghallva rákapom tekintetem, majd kiszélesedő mosollyal kezdem csóválni a fejem. Mindeddig - annyiszor felmerült már az ágytéma, de soha ezelőtt nem kezdtem el azon gondolkozni, hogy hogyan nézhet ki az otthona, mennyire lehet puha a párnája, vagy hogy milyen színű a huzat... Meg kell köszörülnöm a torkom, hogy időt nyerjek a válaszadásra. - Nem, persze, semmi gond. - intek egyik kezemmel, majd visszahelyezem a helyére és eltekintek róla. A főút felé baktatunk, vállaim kissé felhúzom. Lépteim elnyúltak, mégis úgy érzem, mintha egy helyben vánszorognék. Nem tudnám megmondani, hogy az alkohol mennyire dolgozik bennem, de azt sem, hogy miért nem rohanok el. Kényelmetlen, kellemetlen helyzet. Ezek után hogyan fogunk találkozni? Vészhelyzetben nem hívhatom többé. Elárulnám, hogy a hiánya munkált bennem. Nehéz ilyen kapcsolat-apokaliptikus gondolatok mellett figyelni arra, amikor végre megszólal és kirángat a valóságba. Főként, ha úgy vág be elém, hogy lepattanjak róla, ahogy most is. Mint egy pofon! Jókor érkezik.
- Bocs. - rázom a fejem, kimosolyogva, hogy képes voltam belefejelni a mellkasába. Kihátrálok, majd körbelesek, mikor ő is így teszem. Fejem ellentétes irányba, szemeimmel kapom rajta, hogy engem néz. Szemöldökeim megugranak, mintha azt kérdezném némán, hogy miért bámul?' Ami azok után, ami a tánc közben történt, elég tapló dolog a részemről. Szerencse, hogy megszólal helyettem és halkan még meg is nevetett. Bár a kezének játéka arra hergel, hogy elkomolyodjak és kislányosan a karjaiba zuhanjak az érintésétől, mégis megállom. Finoman megrázom a fejem, majd állam szegve, kioktató arcom veszem föl. - Ha harc közben így hagynám, nem látnék semmit... - grimaszolok puhán, nem eltúlzóan. Éppen csak csipkelődve, bár inkább a hajamnak szól ez, mintsem neki.
Újabb kérdés. Ezúttal sokkal komolyabb, több időt igénylő. Csakhogy még fel sem fogom a kérdést már nyílik a portál és ujjai ismét rajtam kalandoznak. Tenyere nyomán pattog rajtam a feszültség, tekintetemmel végig követem a láthatatlan vonalat, amit a bőrömre húz, majd ahogy ujjainkat összefésüli, elmosolyodom. Le kell hunynom egy kis időre a szemeim, hogy mély levegővel töltsem fel, - hátha még több józanság költözik a fejembe. Nyelnem kell. Kiszárad a torkom. Felpillantok rá, ahogy csábítgatni próbál újra. Ajkaim elnyílnak és bár a fejem csóválom, majd kiszélesedik mosolyom. - Rendben, vigyél haza... - susogom, közelebb lépve hozzá - ... hozzád. - döntöm féloldalra a fejem. Arcom komolyságomról árulkodik, szemeim izgatottságtól ragyognak. Kicsivel közelebb édesgetném magamhoz, talán erre megfelelő alkalom. És, ha úgy alakul, hogy most látom utoljára - pecsételd rám a neved.
- Ránk férne egy zuhany... - nézek végig rajta bohókás mosollyal, majd megindulok a szélörvényünk felé, húzva magam után - ha jönne. És hacsak nem egy trükkel él felém, akkor a következő lépést már az otthonába teszem meg. Ha így van, nem engedem el a kezét. Ácsorgok mellette, türelmes mosollyal várva, hogy elláson használati útmutatóval.
 
 

Hol voltál eddig? Évszázadok óta kereslek már. Azt hittem, nem létezhet számomra, hogy a démoni részem ellehetetleníti, hogy valaha is megszerezzem; hogy ez a büntetésem, amiért pokolbeli szörnyek vére csörgedezik az ereimben, és amiért egész eddigi életem során a halált szolgáltam. Erre mégis megtaláltam, elém sodorta a véletlen a Földön töltött utolsó esztendőre, hogy megmutassa, milyen, hogy megízlelhessem, aztán pedig elszakíthassa tőlem. Nem érdekelt azonban, milyen rövid időre szól, erre az estére, erre a pillanatra az enyém volt, így hát teljes szívemmel átadtam magam neki, hogy kiélvezzem, remélvén, az a röpke szabadság és lebegés, amit cserébe kínálhatok, neki is megéri majd az üzletet. Üzlet volt ez egyáltalán? Érdek-dolog, mint minden más a kapcsolatunkban? Nem tudom, hiszen most először minden olyan őszintének tűnt. Bony megmutatta, milyen az igazi béke. A csókja megnyugvást kínált, s mint egy gyerek, aki sosem tapasztalt még ilyesmit, félve és kíváncsian vetettem bele magam. A sors iróniája, hogy két harcos, két katona egyesülése teremti meg a régóta vágyott békét...
Nem elég belőle egy kóstoló, muszáj ismét az ajkai után kapnom, muszáj újra éreznem, hogy tudjam, tényleg józan vagyok, nem álmodom. Az ajkai másodszorra is ugyanolyan magasságokba repítenek, ha nem magasabbra, és egyből értelmet nyer minden velünk kapcsolatban. Ha a jelenünk ilyen szép, milyen szép lehetne a jövőnk... De nem lesz. Neki és nekem talán, de nekünk, együtt, nem. Különben sem egy alvilágihoz való, az ártatlansága olyasmi, amit meg kéne becsülnie és védenie, én csak bemocskolnám, még ha ajkaink tánca egymáson egészen mást is diktál.
Na persze, a következő húzásával mindent összekavar. Tipikus nephilim; az ember elszánja magát valamire, erre jön és önkényesen átírja az összes szabályt. Alig ülepedett le az állóvíz, ő újból felkavarja. Amint karjait a nyakam köré fonja és ismét megízlelhetem ajkai puhaságát, önkéntelenül is vigyorrá terebélyesedik az a kaján kis félmosoly az arcomon. Képtelen vagyok elutasítani, ha magától jön, ahogy arra sem lennék képes, hogy távol maradjak tőle, ha közben a közelébe enged. Ha én nem maradhatok veled, miért nem vihetlek magammal téged? Angyalvér a Pokolban... Belegondolni is szörnyű. Akkor meg ne mondd, hogy engem akarsz!
Érdeklődve hallgatom az igazságot, az igazságát, amit készségesen felfed előttem. Halkan elnevetem magam, hisz mint mindig, most is olyan praktikusan gondolkodik. Még akkor is belekotyog az esze, ha amúgy az érzelmei vezetnék. Tetszik az őszintesége, még ha az alkohol bátorítja is, örülök, hogy kimondta értem ezeket a szavakat, és letört egy darabot a kedvemért a büszkeségét ölelő pajzsból. Hagyom, hogy magához húzzon, az öleléséhez idomulva zárom én is karjaimba a derekát, hasamhoz préselve a hasfalát. Megtámasztom az állam a vállán és hallgatom, figyelem, szavaival hogyan űzi el már amúgy is elpárolgott sértettségem maradékát.
- Sokkal ravaszabb vagy, mint képzeltem, Ebony Drake - jegyzem meg pimaszul, ahogy elszakad tőlem. Elhúzódik, én pedig nem állítom meg, egyedül a keze után kapok oda, hogy ajkaimhoz emelve lágy csókot lehelhessek a kézfejére, ezzel is megköszönvén a táncot, meg minden mást is. Tekintetem végigszalad a karján, egészen az arcáig emelkedve, hogy megpihenjen gyönyörű íriszei tükrében. - Miért nem ismered be, hogy egész egyszerűen szükséged van rám?
Nem mintha nem lenne amúgy is hízelgő az, hogy találkozni akart velem, de többet akarok. Nagyobb, mélyebb igazságokat akarok kirángatni belőle, ha nem is ma este, viszont szeretném, ha a kérdésem ott vibrálna majd napokig a fejében, míg végül rájön, hogy igazam van. Elengedem a kezét, kurta biccentéssel könyvelve el a szavait. Nem tiltakozom, hiszen megígértem, hogy hazakísérem, az italozgatásunk pedig így is sokkal hosszabbra nyúlt, arról nem beszélve, miféle formát öltött már a végére. Nem mintha bántam volna... Harcoltam a bennem tomboló démonnal, mely legszívesebben az ágyamig hurcolta volna őt, hogy megízlelhessem a testét borító összes rúnát. A józanész győzött.
Egyelőre.
Behunyom a szemem, kiélvezve a karomon felfutó érintését. Arcom a tenyerébe simul, halk, könnyed sóhajt eresztek ki, és csak akkor pillantok fel, mikor hideg szökik az érintése helyére és kikerül, hogy a kabátjáért induljon. Követem őt, óvón fürkészve a hátát, míg el nem nyeli egy pillanatra a tömeg, és igyekszem megemészteni azt a zűrzavart és kalamajkát, amit mélyen bennem maga mögött hagyott. A kezembe varázsolok az egyik asztalon felejtett tálkából néhány szem sós mogyorót, és elropogtatom, míg Bony visszaér. Halvány, biztatásnak szánt mosollyal invitálom a kijárat felé, kezem megpihentetve a derekán, ha engedi. Szeretném, ha tudná, hogy bár az ő elméjét valószínűleg felkavarta az alkohol, én az ittasságomon túl is józan vágyaimat váltottam valóra, amikor megcsókoltam. Nem állítom, hogy számomra ez nem csak játék, de ha az is, akkor az elmúlt hétszáz év legkomolyabb játékát űztem.
Tartottam az ajtót, magam elé engedve őt, majd kiléptem utána a kellemesen csípős, nyári éjszakába. Jó mélyet szippantottam a friss levegőből, nagyot nyújtózva kiropogtattam megfáradt csontjaimat, mielőtt még lusta léptekkel nekivágtam volna a kivilágított főútnak, remélve, Bony is velem tart.
- Nem bánod, ha lesétálunk pár háztömböt, amíg összeszedem magam? Hacsak nem szeretnéd megkockáztatni, hogy a következő portál az ágyamba nyíljon... - rávillantom legelbűvölőbb mosolyaim egyikét, és titkon azt remélem, igent mond illetlen ajánlatomra; pedig azzal is beérném, ha csak egymás mellett aludnánk! Nem hiszem azonban, hogy megmenteném a helyzetet, ha ezt hozzátenném. Nos, akár bánja, akár nem, kell az a rövid séta, főként azért, hogy kiszellőztessem a fejem, és magam mögött hagyjam a szórakozóhely nyüzsgését, a véremben lüktető zenét, és minden mást, ami ott történt. Túlzás azt állítani, hogy ne lennék képes itt helyben megnyitni egy portált... Egyszerűen csak nem akartam, hogy ilyen hamar elmeneküljön előlem, még ha ezzel azt is kell kockáztatnom, hogy gyengének néz. Annyival tovább marad velem.
- Itt jó lesz - bevágtam elé az utca sarkán, négy-öt háztömbre a szórakozóhelytől, kényszerítve, hogy ő is megtorpanjon. Nem láttam egyetlen mondént sem a közelben ólálkodni, úgyhogy nem kapkodtam el a dolgot, inkább irritálóan önelégült mosollyal fürkésztem az arcát, a szemeit, a haja lágy esését. - Jobban tetszik kibontva a hajad. Az a lófarok annyira kisiskolás...
Megérintettem az arcát, ujjaimmal gyengéden a barna fürtök közé fésülve. A füle mögé simítottam, végigvezetve a nyakán a tenyerem, majd a kulcscsontját érintve visszahúztam a kezem. Szerettem volna máshol és máshogyan is érinteni, jobban és gyengédebben, de ellenálltam a kísértésnek.
- Biztos, hogy nem jönnél inkább hozzám? - Összeérintettem a két tenyerem, ajkam vékony csíkká préselve löktem ki bal kezem oldalra, széles kört írva le a levegőben. A portál megnyílt, örvénylő szele redőket fodrozott a ruhánkra. Megpihentettem a vállán a kezem, lágyan végigsimítva a karján, egészen a kézfejéig. Ujjaimat az övéibe akasztottam. - Van nálam kaja. Igazából bármi, amit csak szeretnél - tettem hozzá hízelegve. A portál előállt, a döntés viszont egyedül rajta állt, hova óhajt menni vele.

♫ don't go wasting your emotion ♫

Anthony&ebony

-  Between the pleasure and the pain -

Valószínűleg az alkohol miatt lehet, hogy hagyom magam sodródni az árral. Nincs túl sok erő bennem tiltakozni, amikor úgy dönt, hogy az ücsörgés nem elég neki. Táncba vonszol magával. Hiába minden ellenérvem, nem én parancsolok. Ő és az alkohol vénáimban elég erősek együttesen, hogy a makacs ragaszkodásom ülőhelyem iránt, elenyésszen valahol két pördülés között. Kuncogva kapok érte, ha elválunk egymástól. Hallom, a hangos dübörgés ellenére, amikor kinevet. És bizony látom is a fogvillantós vigyorgásait, ahogy időnként el-el lépek a vágyott mozdulatból. Minden erőmmel igyekszem hasznos és a legkevésbé sem égő partnere lenni, hiszen mégiscsak -talán- a legjóvágásúbb férfi a teremben, az egész bárban, de egyáltalán nem könnyíti meg, hogy én pedig a leglelakottabb, legsebzettebb és tépettebb vagyok. Azt sem tudtam mindeddig, hogy képes vagyok erre a felszabadulásra, arról pedig pláne nem volt fogalmam, hogy ketten tudunk egy ilyen szinten is meglenni egymás mellett. Nevetni, flörtölni, megérinteni egymást törődőn, anélkül, hogy hasznunk, vagy érdekünk kívánná. Mélyen magamban tudtam, hogy képes lennék rá, de az, hogy élesben tapasztalom mindezt, megmásítja bennem a képet kettőnkről.
Sodródok, ahogy irányít. Hagyom, hogy az a ritmus uralkodjon, ami szól - mégis, ahogy ő érzi. Beleidomulok az ölelésébe, vagy egyszerűen csak átölelem a nyakát és szemben maradok vele. Korábban alig mertem hozzáérni, meglep, hogy ennyire közvetlenül sikerül most. Finoman karolom át, ujjaim könnyűek. Mellkasának feszessége meglep. Jól tudtam, sejtettem, hogy izomzata erős, de arra nem gondoltam, hogy ennyire. Belekuncogok az arcába, amikor sikerül úgy érkeznem, hogy homlokaink összesimuljanak. Ám, mikor háttal érkezem, és csípőimre tekerednek karjai, lehunyva szemeim élvezem a fogást. Arról nem is beszélve, miféle ismeretlen és vad bizsergés kúszik fel gerincem mentén, amikor ajkaival eléri fülem, majd nyakszirtemre vándorol velük. Nem tudom hogyan, mikor sikerül összegabalyodnunk annyira, hogy már ölelésben végezzük és ajkait fürkésszem, de igazából nem is nagyon keresem az okokat, sem a lépcsőket, amik elvezettek hozzá. Hagyom, hogy ösztönből történjen meg a pillanat. Magamhoz vonom tarkójára simítva tenyereim, majd csókba csábítom. Ajkaink ütközése sem éleszti fel józanságom, vagy a rettegést attól, mit okozhat majd mindez, beleolvadok az újszerű érzésbe és hagyom, had teljesedjen ki. Mossa el a zenét, ringassa messzire a tömeget körülöttünk. Lehunyt szemeim alatt felpattannak a színek és ezerfelé robbannak, miközben cirógatom ujjaimmal. Meglep, a sebesség, amivel viszonozza a mozdulatom, mégis úgy érzem az éjszaka további részét eltudnám viselni a karjaiban. Máris megszólal a vékony hang fejembe, ami óva int és az alkohol feliratú táblával tiltakozik ellenem, - mégis elnyomom. Karjainak ölelésébe lubickolok, ám nem tart tovább a csók. Értetlenül nézek íriszeibe, válaszok után kutatva. Tartok tőle, hogy azt gondolja majd, hogy az alkohol ennyire könnyűvérűvé tesz és ez aggaszt. Rettentően aggaszt, mégis nem tudom megállni, hogy mosolyogjak úgy, ahogyan ő, tökéletes tükrévé válva gyakorlatilag egyetlen másodperc leforgása alatt. Fültől fülig érő somolygásom szívből jön. Nem a vénáimban áramló hangulatfokozó szolgálja. Sokkal komolyabb és mélyebb érzelmek görbítik felfelé a vonalam ívét.
Hálás vagyok, amiért közelebb von magához és további táncra kerül sor. Arcperemem vállára temetve, hagyom, had kalandozzon leengedett tincseim között, amíg én lehunyva szemeim egy pillanatra megpróbálok szünetet tartani a valóság és az előbb történtek között. Idő, idő, idő - a helyzetben a legjobb barátaim. Mégis, ahogy meghallom szavait, nedvesítenem kell ajkaimon és nyelnem. Nagyot nyelnem. Arcizmaim rendezésébe kezdek, finoman megköszörülöm torkom. Jól tudom, hogy igaza lehet, hogyha elmúlik a bátorság, ha nem marad fejemen a mámoros ködfüggöny, akkor majd éberebben átgondolva, butaságnak fogom gondolni azt, amit megtettem. Mégis arcommal arcába simulok, ahogy hangja csiklandozza hallójáratom. Hiába hangos a zene miatt, mégis édesnek találom a szintet, amivel megszólít. Eltávolodik, így teszek én is, hogy arcán kalandozhassanak szemeim. Pironkodva csóválom fejem, enyhén megdöntve és épp szóra nyitnám, hogy a pultnál történt incidenst és ezt - itt, ami megtörtént - rendbe hozhassam, amikor előre dől törzsével és megismétli a csókot. Sokkal finomabb, ahogyan az ő ajka kap enyémbe. Élvezettel viszonozom, nem habozok egy pillanatig sem. Lehunyom szemeim, ízlelem azt, amennyit ad magából. És csak most érzem igazán, mennyire finom az illat, ami körbe lengi. Alig szakad el tőle, máris halkan kuncogni kezdek, ahogy észlelem a lepattogó szikrákat. Fejem megcsóválom finoman, majd kérdőn, lágy pillantást vetek rá.
- Téged szeretnélek... - karjaim körbe tekerednek nyaka körül és pipiskedve újabb csókot lopok magamnak, ezúttal puhán szenvedélyesen. Épp csak elérem, már el is távolodok, hogy íriszeit felkutathassam, megláthassam magam bennük, és egy mély levegővétellel elmondhassam, amit gondolok, amit érzek most. - Nem azért hívtalak, mert Te voltál a kézenfekvő választás... - súgom a fülébe, úgy vonva magamhoz, hogy egy suta ölelés közben mondhassam el neki. - Igen, tényleg kényelmes volt, de tudtam, hogy máskülönben nem találkozunk... - alsó ajkamba harapok, az Angyalra, többet nem iszok! - Kevertem a kellemeset a hasznossal... -  pironkodva húzódom el. Bocsánatkérő a mosolyom, ahogy lehámozom magamról a karjait és a fejem enyhén megcsóválom. Rossz érzésem támad, amiért úgy érzem, én vagyok az, aki kihasználta és a kénye-kedvére ráncigálta, nem pedig fordítva. Az alkohol nem tudom, hogyan terelgeti a hangulatom, most mindenesetre nem rózsás a helyzetünk. Hiába vallottam meg, amit érzek és mondtam el a bűnöm, akkor is úgy érzem, hogy most nem szabadna tovább sodródnia velem.
-Jobb lesz, ha visszamegyek az Intézetbe. - döntöm oldalra a fejem, szemeimben megcsillantva legkedvesebb, leglágyabb mosolyom. Azt, amelyik a legőszintébb, miközben megérintem felkarját, felfuttatom válláig ujjaim, majd arcperemén simítok végig, hogy ezzel a mozdulattal búcsúzhassak és a székhez lépdelve, leakasszam a kabátom.
Mit tudok róla? Javarészt semmit. Aggaszt, amit a démon mondott. Az is, amilyennek láttam eddig. Nem szabadna hagynom, hogy az ujjai köré csavarjon. Főleg nem most, hogy ilyen állapotban simultak össze vonalaink. Józanul kell megítélnem, hogy az, amit érzek micsoda. Hogy ő kicsoda. Hogy ez az egész, mi. Nem szeretnék azzá válni, akinek hisz engem. A lány, aki megjátszotta az ártatlant, hogy aztán az első alkalommal odadobja magát... Ez nem én vagyok. És neki ezt tudnia kell. Ha így, akkor így.
 
 

A közel hétszáz évem kuriózumnak számít a boszorkánymesterek körében. A démonok nem túl gyakran hagyják életben ilyen hosszú ideig a saját gyermekeiket, amikor megfoszthatnák őket az örökkévalóságtól, ízletes csemegét és remek tápanyagot biztosítva a sötétségen és a halálon élősködő szervezetüknek. Úgy hallottam, Asmodeus kifejezetten szívesen játszadozik az utódai halhatatlanságával. Számukra ez csak játék, egy morbid sakkjátszma, ahol a gyenge és a haszontalan bábu kiesik. Ilyen értelemben bástya voltam apám oldalán, mindig az utolsó, aki talpon maradhat. Szüksége volt rám, így aztán életben hagyott. A halhatatlanságom nem ért számára annyit, mint amennyit úgy nyer, ha meghagyja nekem.
Az elmúlt hétszáz évben nem sokszor jártam a Földön. Mindig is vegyes érzelmekkel viseltettem az emberek iránt, egyszerre undorodtam tőlük és vágytam arra, hogy elvegyülhessek köztük. Számtalan ivócimborám akadt már, hangoskodó mondének, kótyagossá váló vérfarkasok, nagyotmondó tündérek... de nephilimet még sosem láttam lerészegedni. Így hát tudományos érdeklődéssel és őszinte kíváncsisággal lestem minden mozdulatát, és igyekeztem nem túl szélesen vigyorogni, nehogy bedurcázzon rajta és véget vessen a szórakozásunknak. Próbáltam eldönteni, az ittasság melyik jellemvonásait erősíti fel, de annyi új dolgot hozott a felszínre nála, hogy képtelen lettem volna egyetlen jelző mögé sűríteni azt a felturbózott ártatlanságot, megnyíló őszinteséget és felvillanyozó merészséget, ami őt kerülgette.
Látom, hogy a válaszom kényelmetlenül érinti, de hát hogyan máshogyan kellett volna reagálnom? Nem tartom magam érzékeny léleknek, a legtöbben azt sem tudják, hogy egyáltalán létezik olyanom, a homokórába ragadt porszem, mely önmagában ketyeg. Pedig létezik, és attól még, hogy nem halad semerre, ketyeg. Működik, ezáltal érzéseim is vannak - habár ez már egy olyan rész, amit én magam tagadnék le legszívesebben -, és bár mellőzni szeretném előtte a gyerekes durcát, képtelen vagyok jó képet vágni ahhoz, ha alulmúlja a számításaimat. Pont azért, mert róla van szó, és pont azért, mert nem kéne, hogy róla szóljon. Egyszerre vagyok mérges rá is és magamra is, mert neki kedvelnie kéne, nekem pedig nem kéne kedvelnem őt. Még hogy a nők bonyolultak...
- Később még hálás leszel, szivi - hárítom el a panaszkodását egyetlen kacsintással. Jobb, ha magam is meggyőződöm róla, mit iszik, nehogy a végén még átejtsék. Láthatóan nem szokott túl közeli kapcsolatba kerülni az alkohollal, és eljutott abba az állapotba, hogy gondolkodás nélkül bármit megigyon, amit letesznek elé. Nem akarom fogni a haját egy bokor felett, hát erre fel ez a nagy elővigyázatosság. Meg arra, hogy ha le akarunk részegedni, biztonságosabb lett volna a saját lakásomon. Miért nem oda nyitottam portált? A tudatalattim nyilvánvalóan máshogyan gondolta; csakhogy attól még, hogy olyan mélyen van, nincs mindig igaza.
Nyers feleletére újra elnevetem magam. Értetlenül ülök a jókedvem előtt, mely a sértettségem ellenére is rövidebb, horkantásszerű felnevetésekben szakadozik át büszkeségem pajzsán. Elgondolkodva billentem meg a poharamban az italt, de egyértelműen nem ittam még annyit, hogy megártott volna, ami annyit jelent, hogy felpezsdült hangulatom Ebony érdeme. Nem tudom, örülnöm kéne-e ennek, vagy gyorsan elkezdeni vedelni.
- Látszik - jegyzem meg pimaszul, mielőtt kortyolnék az italomból. Nem akarom túlértékelni a naivitását, de tényleg süt róla, mennyire ártatlan. Ugyanakkor láttam, milyen a csatamezőn, és történetesen megmentette az életemet. Sosem esnék abba a hibába, mint mások, hogy elkönyveljem őt egy végtelenül jámbor és életképtelen nephilimnek. Nem, annál ő sokkal több, bájos amazon, még szunnyadó tűzvihar, akitől nagy tetteket láthat majd a világ. Mármint azon fele, aki a felszínen marad - Kösz az emlékeztetőt. Fanyar mosolyomat sietős korttyal lepleztem, s miközben az alkohol gőze szétcsapott lázadó sejtjeim közt, hősies lépésre szántam el magam: felkértem táncolni. Tudtam, hogy nem tud. Én sem tudtam. Nem számított.
- A táncolók 80%-a sem tud. Nem az a lényeg, tudsz-e - feleselek vele, ahogy a székéről lesegítve, ellentmondást nem tűrve a táncparkett felé húzom. Ha akarnám sem tudnám elmagyarázni, mi ütött belém. Talán csak megkedveltem őt annyira, hogy leperegjenek a falak, és megpróbáljam igazán jól érezni magam vele. Talán csak megérett a kapcsolatunk arra, hogy elképzeljem, milyen lenne, ha, és ha nem kötne gúsba a kötelesség. Látom a tehetetlenségét és épp a segítségére sietnék, mikor karja sután körbefogja a nyakamat. Ellágyul a mosolyom, apró biccentéssel jelzem csak felé, hogy jól csinálja, aztán közelebb rántom a csípőjét az enyémhez, hogy testünk átvehesse a zene rimusát. A jó kedvem elszabadul és felrobban a tömegben, nevetésemet elnyomja a hangfalak dübörgése, csak újra és újra kiszélesedő, teliszájas vigyorgásom imitálja a hangot egy-egy pördülése vagy érkezése után. Stabilan tartom, amint messzire sodródna tőlem, határozott mozdulattal húzom vissza magamhoz, pörgetve, döntve vagy éppen tovább forgatva. Szemérmetlenül kinevetem az ügyetlenkedéseit, hogy aztán békítőn megmutassam, hogy kell. Ahhoz képest, hogy valószínűleg ezt sem csinálja túl sűrűn, nem lehet okom panaszra.
Ahogy háttal érkezik a törzsemnek, kezem leragad a csípője két oldalán, fejem megpihen az övén, ajkaimmal lopva érintem a fülét, majd lejjebb, végigkarcolom leheletemmel a nyakát. Aztán hagyom, hogy a zene újból elsodorja tőlem, míg végül a spanyol dallamok vissza nem édesgetik karom ölelésébe. Egészen hihetetlen az a meghittség, amivel egymásba kapaszkodva, lelassulva ringatózunk - pusztán azért, mert sem belőle, sem magamból nem néztem volna ki ezt a fajta természetes intimséget. Összekulcsolt kezem a derekán pihen, megtalálva azt a keskeny sávot, mely még nem tolakodó, mégis kellően birtokló. Hüvelykujjammal lágyan cirógatom felhevült bőrét az atlétán át, míg tekintetem kérdések és válaszok után kutat lélektükrei mögött. Hajamban játszadozó ujjai egészen különleges bizsergést lopnak a gyomromba. Nem tudom, éreztem-e már valaha ilyesfajta békét - nem tudom, éreztem-e már valaha békét egyáltalán. Mosolyom kiszélesedik, ahogy pillantásunkat megszakítva lejjebb ugrik a tekintete, és én is az ajkait kezdem fürkészni, vágyódón töprengve, milyen ízük lehet. Legnagyobb meglepetésemre a következő pillanatban már meg is kapom a választ. Érett cseresznye. Puha és édes.
Egy minutumnak sem kell eltelnie, hogy visszacsókoljak, mohón harapva ajkai lágyságába. Meglepő módon tenyerem feljebb csúszik, a derekáról a lapockáján pihen meg, közelebb préselve mellkasát az enyémhez. Jobbom tovább szalad a hátán, egészen kócos fürtjei közé túrva. Markomba zárok a tarkóján annyit, amennyit csak tudok, megtámasztva fejét, hogy véletlenül se visszakozhasson. Túl hamar ér véget a csók, elégedetlenül morranok, ahogy elszakad tőlem, pedig csak most érzékelem, hogy a zene már rég váltott és mi sem billegünk többé az ütemére. Élethűen tükrözöm az értetlen kifejezést az arcán, néhány tompa pillanatra csupán, míg fel nem olvasztja fülig szaladó vigyorom. Nincs benne semmilyen gúny vagy önelégültség, épp ellenkezőleg, sebezhetően, fájdalmasan örömteli. Aztán anélkül, hogy bármit mondanék, a kézfejére fogok, tenyerét az enyémbe süllyesztem és magamhoz húzom olyan szorosan, másik karommal derekát ölelve, hogy fejünk egymás mellett kössön ki. Arcomat a nyakába temetem, dús fürtjei közé, miközben idomulok az új zene lassú ritmusához. Aprókat lépkedve ringatom, kezünket vállunk magasságában tartva, hüvelykujjammal lágyan cirógatja a csuklóján a vékony bőrt, míg másik kezem visszatalál a derekán magára hagyott csík simogatásához.
- Reggel gyűlölni fogod magad érte. - duruzsolom a fülébe, túlharsogva a zenét, mégis krémes tónust ütve, mintha arra csábítanám, ismételje meg, essünk bűnbe megint, együtt... Ha nem tudnám, hogy ez csak az alkoholnak szól és a mai eseménydús napnak, talán még el is töprengenék a dolgon, így azonban felesleges túldramatizálni a helyzetet. Józanul soha az életben nem csókolna meg - nincs semmim, amit rátehetnék ennek bebizonyítására, így kénytelen vagyok csak a meggyőződésemet és a szavamat adni. - És engem is - teszem hozzá kaján félmosollyal, felemelve a fejem a válláról. Arcunk finoman egymásnak simul, borostámmal ingerelve selymes bőrét, ahogy eltávolodom tőle annyira, hogy a szemébe nézhessek - majd közelítve annyira, hogy puha csókot lehelhessek a szájára. Biztos vagyok benne, hogy holnap mindketten utálni fogjuk magunkat, és nem az első csók miatt, hanem a folytatásért... Szelíd erőszakkal, fojtott vággyal csókolom meg ismét, kiélvezve ajkai frissítő varázsát, míg lágyan ringunk a körülöttünk hullámzó embertömegben. Csettintek a háta mögött, mire szikrák kezdenek lehullani a semmiből a fejünk felette. Fényesen szikrázva potyognak le és vesznek el a semmiben - ha már csináljuk, csináljuk jól.
- Szeretnél inni még egyet? - tudakolom ajkaitól, miután elváltunk, ha nem tolt volna el magától. Az ujja köré csavart ma estére. Bármit megtennék, amit csak kér - ha inna még, magam varázsolom kezébe a pultról az italt, ha pedig netán haza szeretne menni, ujjaimat az övébe kulcsolom, hogy a kabátját előteremtve indulhassunk.

♫ halfway there ♫

Anthony&ebony

-  Something new -

Tisztában vagyok vele, hogy az én körvonalam egyáltalán nem belepréselhető egy ilyen helyre. Ahhoz nem csupán külsőleg kellene kicsípnem magam, hogy rám bólintsanak, hanem belsőre is. Érzem, hogy a személyiségemet félre kell tolnom és hagynom, hogy felváltsa valami könnyedebb, valami karcsú, valami puha, valami, ami nem tart örökké, csak ideig-óráig. Valami, amire Anthonynak szüksége van tőlem most. Azok után, hogy az életem megmentésére sietett, a legkevesebb, hogy egy picit kiszakítom a vázamhoz ragasztott karót és hagyom, hogy úgy hullámozzon, ahogyan a dallam formálja láthatatlan kezei alatt, mindezt mosollyal arcomon. Még akkor is, amikor a tündér nő úgy dönt, hogy elvonja tőlem a férfit és magamra maradok. És akkor is, ha órákig tartó magányosságban lesz részem. És bizony akkor is, ha minden sejtem felrobban a rosszallás miatt, amit az enyelgésük vált ki belőlem. Ó, tudom én, hogy közöttünk nincs semmi. Nem pattognak szikrák. És még csak flörtölni sem tudok. Az ártatlanságomon (amit ő cukiságnak hív) kívül - ami maradjunk annyiban, hogy az ő szemében ereklyének tűnhet - nem igazán van rá módom, hogy magam mellett tartsam. És az, hogy nézem őket együtt lopva-lopva, nem is igazán arról szól, hogy szeretnék én lenni a nő helyében, mert nem. Én nem tudnék úgy mozogni, olyan bájjal és kecsességgel. Az nem az én világom. Inkább az bánt és szúrja meg a mellkasomban kopott ketyegőmet, hogy elfordul tőlem. Hogy most, amikor először eljutunk erre a pontra, hogy együtt szórakozzunk, van olyan, akivel látszólag szívesebben tenné. De hát ugyebár én vagyok a bolond, hogy azt feltételeztem sokat jelenthet neki is. Úgyhogy egyszerűen ráiszom a fájdalmamra a fickótól megajánlott italt, - remélem italokat - és megpróbálok felszabadulni. Egy kis időre.
Túl vagyok az elsőn, ami már úgy rendesen bekopogtat a koponyámon és szépen rendjével-módjával honfoglalósat játszik odabenn. Mámorfüggönnyel zárja el előlem minden gondom, bajom és megtölti vénáim forrósággal, örömmel, felszabadultsággal. Kuncoghatnékom támad, de még milyen!? Persze, mindkét karommal kapaszkodom a józanságomba, mert egyáltalán nem hiányzik egy újabb címke a hátamra. Meglepetten nézem, hogyan kapom vissza Tony társaságát, és bizony, elgondolkozok rajta, hogy a nő lekoptathatta őt. Ami meglep. Az ő szövegével azt gondolnám, bárkit az ágyába csábítgat.
-Bocs, hogy nem tartottam a gyertyát... - grimaszolva felelek, szinte már inkább sértettséggel. Ami meglep engem is, így hamar előre fordítom a fejem és finoman megrázom, hogy kiverjem belőle ezt a nem túl kedves és szimpatikus oldalam. Nyelek egyet, majd az előttem hagyott, üres pohárral játszanak ujjaim. Mosolyoghatnékom támad, amit képtelen vagyok elfojtani, viszont Anthonyra sem akarom rázúdítani, így hol a pultos lánnyal szemezgetek boldog ábrával arcomon, hol a tömegbe eresztem tekintetem, hol csak úgy spontán egy-egy alakot nézek meg magamnak.
Ő kérdez, én felelek. És nem is tudom elhinni, hogy kimondom azokat a szavakat egymás után, de kimondom. Előbb boldogan ingázik fejem, végül hagyva pár másodpercet már kevésbé. Úgy tűnik arcára fagy a mosolya és megváltozik benne valami. Én pedig egyszerűen leblokkolok. Zavarba jövök tőle, hogy -talán- sikerült megbántanom valamivel. Nyelnem kell és nagy beszívásokkal tölteni fel a tüdőm. Megfeszül minden izmom tőle. Az Angyalra, hát mit kellett volna mondanom? Ajkaim összemorzsolva játszom az italommal, amikor megszólal. Egyszerűen valami embertelenül erős vágyat érzek rá, hogy megnyíljon alattam a föld és elsüllyedjek valahová - méterekkel lentebb. A füleim biztosan vörösek! Fészkelődöm. Kényelmetlenül érzem magam. A tőle ellentétes irányba révedek. Kissé szédelgek az alkohol miatt, de azért annyira képben vagyok, hogy tudjam, mikor kell kiszaladni a világból. Igen, most kell!
Bátorkodom érdeklődni a nő után, hátha azzal jobb kedvre derítem, de úgy fest nem alakult túl jól a dolog közöttük. Szemlátomást bántja, így inkább nem firtatom. Ujjaimmal a pulton zongorázok, szemeimmel a plafont bámulom. Csodálatos fényjáték, ami odafenn pörög-forog, bár kezdem azt gondolni, hogy én képzelődöm, így inkább csak előre meredek. Kezd egészen új formát önteni a kapcsolatunk, vagy a társasága, az én társaságom mellette, így erősen él bennem a vágy, hogy búcsúzzak. Nyelnem kell újra és újra, majd kiinnom az italt, amit a lánytól kaptam. Jólesően hat. Képes vagyok lassan újra kuncogni és eltemetni magamba, hogy Anthony rossz passzban van. Mocorgok a székemen. És iszok. Semmi másra nem vagyok képes. És jól teszem, hogy így teszek, mert érzem, ahogy a görcsös feszültség ólálkodása megszűnik és helyette egészen könnyű hangulatot teremt körém az italom. Hálásan bólintok az üresedő poharam felé, mit sem törődve vele, ha bárki emiatt majd ostobának néz.
Megérdeklődöm, hogy meddig szándékozunk még maradni, és mindezt egy olyan nevető köntösbe öltöztetem, hogy kezd olyan érzésem támadni, mintha a létező legnevetségesebb helyzetbe kerültem volna. És talán így is van. Válaszát meghallva kiszélesedő mosollyal nézek el róla, majd a kapott italért nyúlok. Előbb megszimatolom. Összehúzza arcom a szag, amivel bír, ám ennek ellenére felhajtom. Látom, érzem, tudom, hogy Anthony nem érzi jól magát, de nem vagyok képes azonosulni a hangulatával. És nem is igazán értem, mire a nagy mélabús drámaiság. Így megpróbálom oldani a feszültséget és közelebb húzódom hozzá.
Hozzá bújok, cicásan, egy picit, csakhogy érezze nem kellene ilyen hangulatban lennie. És ahogy dörgölődzöm kissé, kuncogva helyezem vissza alakom eredeti pózomba. Fejem ingáztatva pillantok rá, mikor meghallom feleletét. Fejem csóválni kezdem és mintha nem érteném, úgy fordítom el róla figyelmem. Az ajkaim elnyílnak és résnyire szűkülő szemekkel nézek utána, mikor elveszi az italom előlem. Állkapcsom finoman oldalra siklik, hogy látszata legyen annak, mennyire nem gondolom helyesnek, hogy az én poharamhoz nyúlkál.
-És még én vagyok unalmas. - dőlök rá finoman a pultra, hogy bekukucskáljak, mire szomjazom most, hogy ital-fosztott lettem, de Anthony már intézi nekem. Gondolom egy narancslét kapok, vagy ilyesmi. Szemeim megforgatom és elfordítom fejem az ellentétes irányba. Akkor újból megszólal, így rákapom a tekintetem. -Aghhh. -  nyögöm újabb sóhaj kíséretében, majd amint megérzem nyakam köré tekeredő karját, megfeszülök ismét. Talán a meglepetés, talán a rosszallás, vagy a jól eső bizsergés miatt, ami felfut gerincem mentén, nem lehetne megmondani.
-Nem. - húzódom annyira el, hogy a szemeibe tudjam mondani a nyers feleletem. A hangomban benne van, hogy nem értem, miért fontos ez. Nem igazán akad olyan személy sem, és olyan helyzet sem, hogy én ilyen helyekre jöjjek. A komoly arcjátékom végül felváltja valami sokkal mosolygósabb. Ami inkább az alkoholnak köszönhető, mintsem neki. Megérkezik az italom, amiért rögvest elnyúlok. Koccint velem, ahogy illik. Aztán megszólal, én pedig kissé lemaradva tőle, iszom. Úgy érzem megbántottam és fogalmam sincs, hogy mivel, hogyan, így amikor lehajtom a teljes poharat, összerázom magam és szóra nyitom ajkaim, hogy tisztázzam a dolgot. Mire ő belekérdez a pillanatba. A fejem sebesen csóválni kezdem, közben szinte már kinevetve a gondolatát, hogy én meg a parkett. Esélytelen...
-Nem, én nem tudok... - próbálok ellenkezni, de már kezében a kezem és von maga után, ellentmondást nem tűrően. Esküszöm nem tudom, hogy hova bújjak. A pillanat töredéke alatt még a pult mögé is benézek, nem e találok ott egy zacskót, vagy ilyesmit, hogy a fejemre húzzam, de nem. Kellemetlenül érzem magam. Hiába vagyok felszabadult, éppen most, hogy forog a terem, nem biztos, hogy jó ötlet így táncikálni.
Szembe fordul velem és törzsemmel övének ütközöm. Alighanem lenyelem a saját nyelvem, amikor derekamra csúszik a keze. Eléggé értetlenül állok a dolgok előtt. A tőlem telhető leglazább mozdulattal próbálom átölelni a nyakát, míg másik kezemmel a mellkasán időzöm. Szemeim el-elvesznek a tömegben. A ritmusra próbálok ráérezni. Ami meglepően hamar sikerül. Hálás köszönet érte az alkoholnak és minden mellékhatásának! A dal közben megpróbálok csendben maradni és figyelni rá, hogy úgy ringjak, ahogy ő akarja. Időnként persze sikerül szép mozdulatot rajzolnunk együtt, de persze olyan is van, hogy széles fültől-fülig érő vigyorgásom közben mellette érkezem meg. És előfordul olyan is, hogy háttal simulok hátának és úgy hullámzok neki. Hagyom, hogy a gátlásaim feloldjanak és élvezem, hogy egy kicsit mindketten kifeszítjük a világainkat és egymásra korlátozódunk. Ha kiszabadulok a kezeiből, előtte is táncikálok, de olyan is megesik, hogy háttal a törzsének érkezem. Igyekszem jó partnere lenni, és persze, lesek a szomszédoktól. A túlzott fenékrázást azért nem másolom le, de a csípőm nem marad mozdulatlan.
A dalok jönnek-mennek. Én pedig valahogyan belesimulok az ölébe, és mindkét karom nyaka köré fonva, közelebb vonom magamhoz. Ujjaim belefutnak hajába, és egészen annyira vonom, hogy arca közvetlen enyém előtt legyen, alig pár centire. Érzem a leheletét, érzem feszes vázának emelkedését-süllyedését. Pihegek előtte. A tér elmosódik. A fények ugrálnak, ahogy az emberek táncolnak körülöttünk. Beszívom illatát, finoman lehunyva  - résnyire szemeim. Cirógatom ujjaimmal, simítok, rámarok hajára. Ajkaira terelődnek szemeim. Ki akar ugrani a szívem és átverekedni magát, hogy övéhez simulhasson. A következő pillanatban elrugaszkodom, hogy ajkammal övére kaphassak. Megcsókolom... Én! Őt! Úgy, ahogy az már szégyen első -és talán utolsó- alkalommal. Hévvel, és követelőzőn. Hacsak nem tol el, nem is engedem el, még egészen sokáig... Ha elhúzódik, eltol, megakadályozza, pironkodva kihátrálok a pillanatból és a kabátomért sietek. Képtelen lennék elviselni, ha elutasítana. Ha megteszi, futnom kell. Ellenben, ha hagyja, ha a döbbenet, vagy a vágy őt is legyűri, akkor miután elhúzódom, értetlenül nézem őt. Magam miatt. Miatta. Kettőnk miatt.