A múltam hamis képek illúziója, nem több. Akit az apámnak hittem, nem volt az, a nevet, melyet a családoménak hittem, nem volt az. A gyerekkorom nélkülözésekkel, lemondásokkal teli, kemény felnőttkor volt.

Ma már tudom az igazságot. A Wayland-eket Valetine Morgenstern gyilkolta meg, ahogy az anyámat és az apámat is, majd átvette a helyét és szerepét Michael Wayland-nek, engem pedig magával vitt a Wayland birtokra. Ott nevelkedtem egészen tíz éves koromig. Fogalmam sincs miért voltam neki ennyire fontos, de ez akkoron megtört. Az apámat, akit minden szigorúsága és kegyetlensége ellenére szerettem, a szemem láttára megölték. Persze ez is egy kis szelete volt csak a mérhetetlen gonoszságának és nem több, egy jól kitalált színjátéknál.


New York-ba kerültem, az intézetbe, vele együtt az akadémiára. Maryse és Robert Lightwood fogadtak be a családjukba árvaként, másik két gyermekük mellé. Alexander és Isabelle igazi testvérükként bántak velem és a kezdeti nehézségek ellenére hamar egy családdá kovácsolódtunk. Együtt voltunk jóban rosszban, az akadémián és azon kívül, de a legtöbb hülyeséget Alex-el követtük el. Megmagyarázhatatlan kapocs kötött össze kettőnket, ami az évek során egyre csak erősödött, míg végül a szüleink ráhatására, saját akaratunkból szabadon döntve elhatároztuk, hogy alávetjük magunkat a parabatai szertartásnak. Sikerrel járt, mind a ketten erősebbek lettünk tőle.

Az akadémia csak egy ugróléc volt, amikor a való életbe kikerültünk, az intézetben folytattuk a karrierünket. Én elszántan inquizítor akartam lenni, ő pedig mindig is a családja elismerésére vágyott. Ezen célok hajtottak minket előre...jó darabig.
Ahogy az ember felnőtté válik rádöbben bizonyos dolgokra, mint én, amikor világossá vált számomra hogy Alex egy cseppet sem vonzódik a női nem irányába. Vagy hogy inquizítornak lenni hosszú út bejárta után lehetséges HA neves családból kerültél ki.
Alex is felhagyott a bárányfelhők kergetésével, rájött hogy nincs szüksége a családja elismerésére, csupán a szeretetére, bár rettegett attól hogy valamikor is Marysa és Robert elé álljon és elmondja a titkát.

Alaposan beágyaztuk a saját démonjainkat a tudatalattinkba, ennek ellenére gondtalan korszak volt ez, szép emlékekkel.


Clary felbukkanása indított be egy sor váratlan történést. Kezdve azzal hogy az első pillanattól meg akartam óvni és vele lenni, amit Alex nem vett jól. Valentine Morgenstern neve sokáig tabu volt közöttünk, míg az ember maga felbukkant, felkavarva mindenki életét a hazugságaival és szörnyű tetteivel. Megindult a lavina és olybá tűnt, töretlenül halad lefelé beterítve maga alá mindenkit. Az életem romokban hevert, úgy éreztem szétesett minden, elvesztettem mindenkit, főleg Clary-t, amikor elhitették velünk hogy testvérek vagyunk. Pedig csak az ármányokból és mások véréből gondosan felépített kártyavár kezdett el lapjaira hullni. Harag és félelem uralkodott a szívemben, mert úgy tudtam démoni vér folyik az ereimben, ami egy időzített bombaként hatott rám. Rettegtem attól mikor robban fel és kiket ránt magával. Mindenkitől tartottam egy tisztes távolságot, Alex-et pedig kerültem. Azok után amit miattam átélt, nem hiányzott hogy ő legyen a szerencsés nyertes. Ezért is akartam meghalni. Ott. Akkor. Megmentve ezzel azokat, akiket szeretek és így legalább, a vérem ellenére, egy jó cselekedettel térek örök álmomba. De a sors közbe szólt.

Lightwood-ék sem úszták meg zavartalanul ezen eseményeket, először Maryse, aztán Alex, majd Robert és Maryse elhidegülése. Akkor éreztem magam a legmélyebb pöcegödörben, mikor Alex-et hátra hagytuk a pokolban. Képtelen voltam megbocsátani saját magamnak és nem tudtam volna nyugton lenni, amíg ki nem szabadul. Ugyanakkor átkoztam is amiért olyan makacs volt.

Valódi, mélyről fakadó gyűlöletet tápláltam Sebastian iránt. Még az apjánál is erősebbet. Meg akartam ölni. Én. Ha nem jutok erre az elhatározásra, akkor sosem derül fény az igazi nevemre. Mindenki a saját sorsa kovácsa?

Mondjuk úgy hogy az idő mindent elrendez, többek között a hazugságok napvilágot láttak, Alex kiszabadult. Megmentettük a világot, noha Idris odaveszett. De ha azt hinnéd, hogy itt vége, boldog befejezéssel zárul a történet, akkor nagyon tévedsz!

Az intézet éléről elpaterolták őt is, s mintegy bónuszként rám és Clary-re testálták. Csak nekem egyértelmű hogy Alex a legalkalmasabb az irányítására?


Igyekszünk helytállni, a legjobb tudásunk szerint, annak dacára, hogy a magánéletünk darabkáit söprögetjük össze. Amíg nem kerül elő nálunk alkalmasabb erre, muszáj. Bár egyre inkább úgy érzem összecsapnak felettem a hullámok. Alex továbbra is kerül engem, Clary-vel pedig még nem adódott egyetlen olyan alkalom sem, amikor elhatárolódva a munkától megbeszélhettük volna a közös életünket. Valószínűleg nem is lesz a közeljövőben, mert furcsa halálesetek történnek a mondén világban, miközben szorítja a torkunkat a sötétek újabb cselszövése. Nem ülhetünk tétlenül, a piti kis dolgainkon agonizálva!