delaney & benjamin

who the hell are you?

- Szóval aggódsz azért, hogy bajba kerülhetek? - Nem voltam az a típus, aki túl gyakran olyan bajba keverte volna magát, amelyből nem tudtam volna kislisszanni. Részben azért jó dolog volt az is, hogy mindig számíthattam a nagynénémre és, ha a normális telefonját nem vette fel, akkor még mindig ott volt a vészhelyzet esetén értesítendő szám, amit vagy Ő, vagy a szüleim felvettek. Persze talán ő tudott elsőként a segítségemre sietni, de engem már az is megnyugtatott, hogy ténylegesen sosem voltam egyedül. Valakire mindig számíthattam, hogy megóv, ha totális hülyeséget csinálok.
- Lehet, hogy képes voltál rá, de ahogy neki sem kellett volna téged leírnia úgy engem sem kell alábecsülnöd. - Erősebb vagyok, mint amilyennek tűnök. Olyan dolgokra vagyok képes, amiről egy átlagos mondén csak álmodozhat. Vagy éppenséggel csak a könyvekben olvashat és ez alapján álmodozhat. Nem arról van szó, hogy el vagyok szállva magamtól, hogy olyan különleges vagyok, de tényleg annak érzem magam. Az, hogy olyan családom van, amilyen már önmagában különlegessé tesz. A világnak egy olyan részére van rálátásom, amit más el sem tud igazán képzelni, vagy megérteni.
- Nem érdekel a szerelmi életed.. Mármint nem ténylegesen. Csak szimplán kérdéseket teszek fel olyasmivel kapcsolatosan, ami nem teljesen világos. S nem pirultam el! - Még akkor is tagadom, ha tisztán éreztem, hogy az arcom elvörösödik, de azért hadd tagadjam már meg tőle az igazság örömét. Ha annyira szeret hazudozni értékelje a gyenge kis hazugságomat, amikor olyasmit akarok tagadni, aminek fizikailag is nyoma van. Bár ezzel igazából egy csónakban evezünk még akkor is, ha nem akarja beismerni. Viszont addig nem adom fel, amíg be nem igazolódik az igazam.
- Viheted, van rajta biztosítás úgyhogy hamar kapok újat. - Nem szeretnék rendőrségi ügybe keveredni semmilyen módon. Bár már így sem úsztam meg feltétlen, hiszen még középiskolában volt, hogy belekavarodtam egy zaklatásos ügybe, ami valószínűleg egy rossz tréfa volt, de odáig fajult, hogy rendőrségi ügy lett belőle aztán még engem is kihallgattak. Persze illegálisan a szüleim jelenléte nélkül aztán még volt pofájuk nem hinni a tizenöt éves fejemnek, mert éppen kis híján becsinált, hogy mégis mit akar tőle két nyomozó, mikor csak egy helyen tartózkodott a zaklatott féllel. Tökre nem volt fair. Miattuk kellett számot váltanom. Nem voltak a technológia ördögei és ezzel egyenest rám küldték a lehetséges gyanúsítottjukat. Úgyhogy én már nem hiszek a rendőrök észjárásában. Egyáltalán nem.
- Tudod én hiszek a privát szférában és nem hiszem, hogy kifejezetten örülne annak, hogy egy vadidegen odamegy és lekapja. Mármint szerintem legalább annyira örülne, mint a férfiaktól származó kedves megjegyzéseknek. - Persze nem tetszett a lány, mármint szép volt meg minden, de nem volt az esetem, de ezt már akkor sem ismerném be, ha totál nyilvánvaló is. Jobban tetszett nekem Ő, ami miatt talán ostobaság idegesíteni és szívni egy kicsit a vérét, de valahogy jobban érdekelt, hogy kinyögje vámpír, mintsem az, hogy beszervezzek magamnak egy ki tudja hány éves pasit. Nincs nekem apakomplexusom. - Hogy mire..? Ohh.. óóóóóóóó.. Hogy az.. Remek.. Ezt nagyon jó tudni. Így már talán szívesebben szólítom le, ha legközelebb látom.. Köszönöm. - Mintha ez tényleg dobna bármin is. Maximum a zavaromon, amit a saját hazugságom, meg a kusza hülyeségem okozott. Mármint ez nem olyasmi, amiben annyi tapasztalatom lenne és nem most fogom elkezdni. Főleg nem egy lánnyal. Még akkor sem, ha elméletileg nagyon jó benne. Oh, egek vizuális képek távozzatok a fejemből!
- Ohh, igaz. - Csaptam a homlokomra. Míg vendégekből több ezer is lehetett azért a dolgozók többségének a nevét könnyedén megjegyezhették az aprócska kötelező névtábláról. Bár írhattam volna rá valami hülyeséget is és egy kis ideig tényleg majdnem elcsábultam, hogy ráírjak valami baromságot, de aztán rájöttem, hogy jól elvagyok én itt ahhoz, hogy rögtön kirúgassam magam.
- Nekem ezek alapján nagyon úgy tűnik, hogy tényleg a múltból jöttél. - Mármint nekem is megvoltak a magam kis hobbijai, meg kedvenc korszakai, de azért mégis csak tűnt a szobája inkább egy múzeumnak, mint tényleges érdeklődési kört felölelő helynek.
- Mégis, hogyan fognád be a számat? - Játékos mosoly kúszott az arcomra, amit rögtön le is vakartam onnan, mert még a végén azt hiszi, hogy flörtölök vele. Aztán igazából az is lehet, hogy tényleg ezt tettem még akkor is, ha nem teljesen szándékosan. De ez most mit sem számít. Be kell bizonyítanom neki, hogy nem vagyok őrült. Az igazat akarom hallani tőle ehhez pedig nekem is tálalnom kell a saját igazamat.
Az ajkaim megremegtek a kudarcom miatt, ahogy a kezembe vettem a képet, aminek a közepén egy kiégett folt volt már csak látható, szinte teljesen megrongálva az eredeti formáját és lényegét. Nagy sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogyan az ágy szélére zuhantam és olyan szorosan fogtam a képet, hogy az ujjaim is belefehéredtek és csak akkor vettem észre, hogy a könnyeim utat találtak maguknak, amikor egymás után koppantak a kép egykori épp felszínén. - Annyira nagyon sajnálom.. Általában gond nélkül sikerül, de talán túlságosan is zavarban voltam, vagy bizonyítani akartam én nem akartam kárt tenni semmiben, ha tehetném visszafordítanám. - Szipogtam, miközben továbbra is a könnyeimmel küszködtem és tekintetemet a képre szegeztem, amit a szemeimbe szökő könnyektől nem is láttam teljesen tisztán.

delaney & benjamin

who the hell are you?

A technológia fejlődése csodálatos dolog volt, ugyanakkor valamilyen szinten egy kicsit talán rémisztő is bizonyos területeken. De persze mit is vártam egy vámpírtól. Mármint hülye lenne nem örülni a fejlődésnek az idő múlásának. Ez egy olyan szituáció, amihez egy vámpírnak meg kell tudni alkalmazkodni. Például a szokásokhoz való igazodás, meg a beszédstílus. Sosem értettem, hogy miért kellene a múltban ragadt stílusban beszélni. Egyrészt az olyan fura, másrészt pedig lehet, hogy a gyökereit próbálja érzékeltetni ezzel, de a valóság csak az, hogy lusta igazodni a világi normákhoz. Mondjuk nem sok halhatatlan lénnyel találkoztam, mint Ő inkább csak történeteket volt szerencsém hallani.
Csak a szemeimet forgattam, igazából annyira nem érdekelt, hogy mi a helyzet közte és a másik lány között. Persze egy kicsit talán furdalta az oldalamat a kíváncsiság és most meg is kaptam a válaszomat. Na, nem mintha arra számítottam volna, hogy az érzés, miszerint néha-néha engem néz bármit is jelentene. Mondtam én, hogy totális álomvilágba kergettem magam vele kapcsolatban. Amíg azonban nem beszélgettünk ennek az egésznek jelentősége sem volt. Most pedig darabokra kell zúznom és elfelejtenem.
- Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy egy icipicit azért érdekel a sorsom? Édes, hogy meg akarsz védeni a sötét árnyaktól, de amitől én nem tudom megvédeni magam attól szerintem még te sem tudnál. - Habár sosem kellett még az erőmet úgy használnom, hogy önmagam védelmére, meg aztán csak tényleg az alapokat tanultam meg, ami mindössze pár másodpercet nyerne nekem, de ha jól csinálom az a pár másodperc is nagyon sokat jelenthet. Sosem féltettem magam még annak ellenére sem, hogy tudtam, hogy nagyobb szörnyetegek is rejtőznek az árnyak között. Amíg nem találnak meg engem, nincs semmi gond.
Kezdtem azt érezni, hogy egy idegre tapintottam így inkább nem szóltam semmit sem. Ha belegörbülök is bebizonyítom, hogy vámpír. Bár először talán nekem kellene okot adnom arra, hogy ne csak egy dilisnek nézzen, de.. Mi van ha tévedek? Akkor nagyon nagy bajban lennék.
El sem hiszem, hogy komolyan belementem ebbe az egészbe. Mármint tudtam, hogy húzza az agyamat és azért akartam én is húzni az övét, de nem gondoltam, hogy megteszi. Persze kifejezetten örültem, hogy csak egy apróbb csók volt, de valahogy mégis többre kezdtem vágyni. Pedig előtte még mérhetetlenül undorodtam a gondolattól, de mintha egész testemen végigfutott volna egyfajta elektromos töltés, ahogy megcsókolt. Vagy egyszerűen csak már nagyon régen volt ilyesmiben részem. - Miből gondolod, hogy ki akarom érdemelni? - Kicsit még pirospozsgás volt az arcom, amin a csók sem segített sem pedig a tény, hogy többet akartam, aminek tényét igyekeztem a béka feneke alá rejteni.
- Tudod a bankkártyámat nem hozom magammal a szemetet kidobni. - Persze a bankkártyámat ma ügyesen otthon felejtettem, szóval kölcsön kellett kérnem Trixie-től, ha valamit is akartam, szóval azt holnap nem lenne illő dolog elfelejteni visszaadni. Most úgy is nálam volt a lényeg a telefonommal a zsebemben. Nem vittem túlzásba.
A fejéhez vágtam volna, hogy egyáltalán nem szigorúak otthon ez teljesen normális, de kezdtem azt érezni, hogy bármit mondhatnék akkor se hinne nekem, hogy ténylegesen csak a saját védelmem érdekében vannak ezek a szabályok. Meg már annak örülhetek, hogy nem nevezett egyenesen őrültnek azért, mert vérfarkast is említettem.
- Hááát.. Nem tudom, hogy mi bajod van azzal, hogy Jackie az, aki bejön nekem. Talán sérti az egodat a dolog? A csók pedig.. Mi van, ha proxyként használtalak, hogy őt csókolhassam meg, hm? Mármint ajkaid nagyjából őt érintették utoljára.. - Kivéve a vérfarkas bőrét, akinek belemélyesztette a húsába a fogait. De ezt inkább nem kívántam részletezni. Na, meg persze ez az egész nem volt igaz, de szerettem kitérni a gyanúsítgatása elől. Neki sem megy a hazudozás, de én sem vagyok túl jó benne. Kevés esetben kellett alkalmaznom ez pedig csak rontott az esélyeimen. De szerintem neki sokszor kellett megvezetnie az embereket mégis nagyon rossz benne. Vagy csak én látok át rajta. Az meg nem olyan nehéz.
A liftben felfelé tartva akaratlanul is szurkolni kezdtem magamban, hogy ne legyen otthon a szobatársa, mert nem tudom milyen lény lehet Ő vagy az is lehet, hogy szintén vámpír, amivel már nem igazán tudnék mit kezdeni. Egy vámpír még oké, de kettő már sok lenne.
- Örülök, hogy hivatalosan is megismerhetlek, Ben. A nevem Delaney, de szólíts csak Del-nek, vagy Deli-nek. Ahogy tetszik. - Mondjuk nem hiszem, hogy ennek az egésznek van jövője még akkor sem, ha leleplezem az igazamat, mert esélyesen az idegesítése után csak azt érem el, hogy nagy ívben elkerül majd. Törzsvásárlóból lesz hirtelen törzskerülő. A kávézó közelébe sem fog jönni. Meg az enyémbe sem igazán. Bár a kettő most esetemben viszonylag ugyanaz?
A szobájába érve a kezembe akad egy kép, amin a csaj kísértetiesen hasonlít rám. Mintha engem photoshopoltak volna oda, amitől ez az egész helyzet egy kicsit kínosabb lesz. Mármint mi van akkor, ha nem képzelődtem és tényleg engem figyelt? Ha igazából valami beteges zaklató, aki örül, hogy elérte, amit akart azzal, hogy ide jöttem a lakására. Na, jó talán be kellene fejeznem a hülye teóriák gyártását. Inkább csak a tényekre koncentrálni, mint puszta feltételezésekre. - Akkor mégis miért tartasz róla egy képet, mármint ezek alapján nem szívesen látod, de mégis itt van az éjjeliszekrényeden.. - Ezen felül inkább nem firtatom a dolgot valószínűleg, mert nem is érteném meg, úgyhogy a képet visszateszem egyszerűen a helyére.
- Lényegében az elkábítás is az asztalon van. Amit meg is értenék, mármint teljesen jogos lenne, ha valahogy be akarnád fogni a számat, de már csak ebből kiindulva sem kérek semmit, jól megvagyok tényleg. - Persze kettőnk közül nem a saját éhségem lenne az, ami miatt nagyon aggódnék, de ez is mindössze részletkérdés.
- Oké.. Szóval.. Nem tudom, hogy te miként vagy a dologgal kapcsolatosan, de én már nagyon unom, hogy kerülgetjük a forrókását. Úgyhogy talán az lesz a legegyszerűbb, ha bebizonyítom, hogy nem vagyok őrült és neked sem kell rejtegetned a titkodat. - Elgondolkoztam, hogy mit is mutathatnék neki, ami viszonylag mindig ment és kevés esetben csúszott ki a kezeim közül az irányítás. A biztonság kedvéért azonban felemeltem a mutatóujjamat egy kis időt kérve és behoztam egy pohár vizet, amit az éjjeliszekrényre helyeztem és úgy álltam az ágya mellett újra tekintetem ráemelve.
- Szóval akkor.. Most vagy soha. - Lehunytam a szemeimet egy pillanatra, hogy koncentráljak és megpróbáljam minden tanítását a Wanda-nak magamba szippantani. Persze ez koránt sem volt annyira egyszerű, mert nagyon izgultam, hogy nem sikerül és akkor tényleg elkönyvel, mint totális idiótát. De talán, ha bebizonyítom, hogy nem vagyok egyszerű mondén, akkor beismeri, hogy vámpír én pedig feltehetem a kérdéseimet, amelyektől szinte viszket belülről a koponyám.
Egyet csettintek az ujjaimmal, de mikor kinyitom a szemeimet a láng, amit megpróbáltam kreálni nem díszelgett az ujjaim felett. Aztán még egyszer, majd még egyszer és legalább négyszer-ötször eljátszottam, de nem akart összejönni. - Ez máskor működni szokott nem tudom, hogy mégis mi lehet a gond.. Talán túlságosan.. - De be sem fejezem, hiszen ahogy leengedem a kezem az aprócska láng, a szikra, amit próbáltam megidézni egyenesen az előbb kezemben tartott képre száll, amit az aprócska láng azonnal elkezd felemészteni. Még szerencse, hogy behoztam a vizet azonnal nyúltam is utána, hogy leöntsem a képet, de már így is késő volt, hiszen a közepét a képnek sikeresen megették a lángok. - Annyira sajnálom.. Én nem akartam.. Nem állt szándékomban csak.. - El tudtam volna süllyedni szégyenemben és Wanda is valószínűleg leharapná a fejemet, de felkészültem a sikertelenségemre, csak azt nem gondoltam, hogy tényleg valami értékeset fogok megkárosítani. Mármint nem tudom, hogy ennek a képnek mekkora értéke van, de valahogy a sírás ingere kezdett el építkezni bennem. Legutóbb akkor keveredett ilyen módon a bűntudat és a szomorúság bennem, mikor a munkában véletlen lelöktem egy poharat és akkor is sírni tudtam volna emiatt. Lehet, hogy talán apróságnak tűnhet, de néha képes vagyok a lelkemre venni az ilyenek. Főleg, ha a közelben járnak a vörössel feltüntetett napok a naptárban.

delaney & benjamin

who the hell are you?

- Szóval a technológia az, ami igazán vonz téged? - Nem tudom, hogy miért próbálkoztam azon, hogy kiismerjem vagy megismerjem, de valahol mélyen azért őszinte kíváncsiság tombolt bennem, hogy minél többet tudjak róla. Leginkább azért, mert mindennél jobban be kívántam bizonyítani, hogy ő aztán vámpír. Ezzel kapcsolatosan senki sem állíthat meg még ő maga sem. Mondjuk talán, ha az idegeire megyek, akkor egy szempillantás alatt eltűnik előlem, de nagyon remélem, hogy erre azért nem kerül sor.
- Én aztán egyáltalán nem stresszelek azon, hogy a barátnőd vagy sem. Igazából csak az egy picit magas nekem, hogy állandóan váltod az őt érintő jelzőt. Igazán eldönthetnéd, hogy végül is most akkor mi is valójában. - Persze valójában egy icipici kíváncsiság talán vezérelt, hogy mi is a kapcsolata a csajjal, mert egy fura érzés kapott el, amikor láttam őket csókolózni, de ez még koránt sem jelenti azt, hogy ennek az egésznek köze van hozzá. Vagy, hogy egyáltalán tisztában vagyok azzal, hogy mégis mit is jelent ez az érzés. Mert még azt sem sikerült meghatároznom.
- Ahhhww, hát az idegeidre megyek? De a te kezedben van a kulcs, hogy ez ne így legyen. - Persze tudtam jól, hogy valószínűleg az idegein táncolok senki nem bírja, ha olyan intenzitással öntöm rá a személyiségem összesűrített legidegesítőbb részleteit, de már tényleg azt hittem, hogy ennyivel elérem, hogy kinyögje, igen vámpír vagyok és lezárhassuk ezt az egészet. Mondjuk tényleg nem tudom, hogy miért halna bele, ha bevallaná, hogy vámpír. Mármint ki a fene hinne nekem? De már önmagában az, hogy ennyire tagadja, meg rejtőzik a hülye hazugságai mögé - amit nem tudom milyen idióta hisz el - eléggé gyanússá teszi őt a szememben.
- Milyen szép jövőképed van. Viszont szerinted lesz vámpírteszt a Marson? Mármint, hogy ott miképpen hat rátok a nap. Azért mégsem egy Föld. - Vicces lenne, ha elintézné magának, hogy odautazzanak aztán szépen elégne ott mindenki mellett, amikor odaérnek. Meg nem hiszem, hogy lesz kifejezetten éjszakai járat a Marsra, de nagyon úgy beszél, mint akinek az ilyesmit sem tartana olyan sokáig elintézni.
A reakciómra nem igen kellett rájátszanom tekintettel, hogy tényleg összeszorult a gyomrom arra, hogy egy vámpírral csókolózzak. Mármint moss fogat aztán lehet róla szó, de amúgy biztos nem tenném meg. Nem is tudom, miért nem tértek ki erre a vámpíros filmekben. Ugyanakkor arra se térnek ki, ha valakinek esetleg büdös a szája, mert ott aztán mindenki, mindig teljesen tökéletes és egyetlen egy hiba sincs bennük.
Kicsit belepirulok a szavaiba és hiába tudom, hogy nem kellene, de már csak azért is megmakacsolom magam. Meg aztán úgy sem fogja megtenni így büszkén, emelt fővel nézek a szemeibe. - Hát, akkor mire vársz nagyfiú? Vagy csak a szád nagy? - Most mondjuk legalább tudom, hogy rendeltek valamit és legalább kiöblítették a szájukat egy kicsit, ha ténylegesen nem is vagyok benne biztos, hogy az utóbbi időben mostak-e fogat. Mert igen is a csajjal is érintkezett, szóval ő is potenciális fenyegetés az undi vért illetően, meg azért a srác is. Egek! Még csak a nevét sem tudom.
- Áruld csak el nekem, mire is használnál ki engem? Hm? - Na, most tényleg ha nem vámpír mégis mire értette? Hogy elkobozza majd az ebédpénzemet? Mert vámpírként a véremre pályázhatna mondjuk nem tudom, hogy milyen lehet, hiszen még sosem volt ismerősöm, aki erről tanúskodott volna. Nem is nagyon vannak vámpír ismerőseim. Ő az első. Talán ezért sem tudom a titkos jelmondatot, amivel leleplezhetem, hogy tisztában vagyok a világotokkal és nem egy dilinyós vagyok.
- Hát szerintem biztos nem engednék, hogy egyedül legyek veled az tuti. Bár be kellene csekkolnom, nehogy ott legyenek nagynénémék. Ahogy látom nem jössz ki jól a vérfarkasokkal, szóval talán nem lenne tanácsos a nagybátyámmal találkoznod... - Persze, ha eddig nem hitte, hogy totális idióta vagyok most már biztos azt fogja. Egy szőke kis csaj, aki álomvilágban él és azt hiszi körülötte mágikus lények élnek. De, hát ha ez egyszer rohadtul igaz, akkor miért kell ennyit szemétkedni velem? Mármint mondja azt, hogy igen az vagyok és már itt sem vagyok. Helyette most fel kell mennem a lakására és várnom a napfelkeltét, hogy bebizonyítsam az igazamat.
- Hah! Totál felháborító, hogy most kikövetkezted a nemi vonzódásomat. Tudod 2019-et írunk és ez nagyon nem menő, amit most csináltál. Meg aztán kérlek szépen ne te oktass ki arról, hogy hazudjon valaki, amit én nem tettem természetesen, mert elég béna vagy benne. - Habár tényleg hazudtam, de erőteljesen kitartok az igazam mellett csak úgy, ahogyan azt ő teszi, hiszen nem hajlandó beismerni, hogy vámpír. Annyira gyerekes. Bár én egy vérfarkas hátára vetettem magam és egy vámpírral kötekedek, hogy ismerje be mi is ő valójában, szóval ezért a címért szerintem ketten vagyunk jelenleg versenyben.
- Ohh, remek és akkor ne várjak, hogy elkap téged a hőskomplexus, hogy elkerüljem az ilyen kegyetlen végzetet, ha esetleg otthon lenne gondolom.. Hiszen még nem vagyunk a barátság szinten, hogy kiállj értem. Bár, ha tudnám a nevedet akkor már legalább ismerősnek mondhatnánk magunkat. - Kicsit izgultam, amitől hevesebben dobogott a szívem a zsebemből előhalásztam a liftben a telefonomat, hogy a kezemben játszadozzak vele, de igazából csak egy biztonsági tervet akartam magamnak, miszerint elküldöm a címet a nagynénémnek, hogy tudják miért nem mentem haza, meg ha nem jelentkezem napkeltéig, akkor jöjjenek ide értem. Nem vagyok totális idióta. Csak egy kis pillanat kell, hogy ne figyeljen, hiszen már odanézés nélkül könnyedén tudok küldeni üzenetet csak először azt meg kellene nyitni.
A lakásba belépve rend fogadott, ami az elképzelt atombomba robbanáshoz képest valahogy sokkal másabb volt. Figyelmesen bólogattam és mosolyogtam, ahogy beljebb haladtunk közben egyesével nyitottam meg a dolgokat, hogy gyorsan legépeljem az üzenetet aztán pedig a zsebembe is süllyesztettem a telefont. Nem zavart, ha észrevette mert csak logikus biztonsági óvintézkedés meg így talán nem akar semmi olyat tenni, amit egy vadidegen tenne, miután szó nélkül feljött vele egy lány a lakására.
A szobájában először a besötétített ablakok tűntek fel, amelyek csak még inkább a teóriámat erősítették. Végignéztem a szoba díszelemein a rongyosra olvasott könyvektől kezdődően a mennyezetről lelógó repülőmakettekig. Szinte próbáltam teljesen beinni magamba mindent a szobájából, de annyi minden látnivaló volt, hogy ennyi még az én szobámban sincs.
Ahogy lehuppant az ágyra én is odasétáltam és az éjjeliszekrényen megpillantottam egy képet, amit a kezembe is vettem. Nem tudom, hogy hallucináltam vagy tényleg nagyon hasonlítottam a képen lévő személyre. - Ő kicsoda? - Fordítottam felé a képet a mellkasomhoz tartva azt.
- Főzni? Hogy megmérgezhess? Köszönöm, de nem. Mást? Mégis mit értesz te a más alatt, mert szerintem semmi jót. A napfelkeltét meg elég nehéz ilyen ablak mellett megnézni, ami megint csak igazolja a megállapításom veled kapcsolatban. - Ha kell én magam szaggatom le a függönyöket, töröm ki az ablakot, hogy bebizonyítsam az igazamat. Bár azért figyelmeztetném előtte nem akarnék égési sérüléseket okozni. Meg persze a javításokat is tökre fizetném. A munkáimból összespóroltam már annyit.

delaney & benjamin

who the hell are you?

- Szóval azt mondod, ha szerzek neked ilyen szőrös, kis mű-robot macskát, aki dorombol ha simogatod, meg nyávog, ha nem is igényli, akkor azt boldogan fogod őrizni? - Persze nem tudtam elképzelni, ahogy gondját viseli a robot cicának sokkal inkább azt, hogy egy idő után megelégeli majd földhöz vágja. Na, meg persze nem is ez volt a lényege a kettőnk beszélgetésének, de már kezdem megszokni, hogy terel, mintha az élete múlna rajta.
- Na, várjunk csak.. Mi lett a barátnővel? Most már csak haver. Áucs, ez még nekem is fájt. - Valószínű, hogy általánosan kívánt beszélni, de azért nem hagyhattam el egyetlen lehetőséget sem, hogy egy kicsit szívjam a vérét. Ha már Ő nem volt hajlandó azt beismerni, hogy pontosan ezt teszi a túlélésért cserébe. Akkor már én megteszem ezt a szívességet neki képletesen. A mondén vérszívó 3. Újra a mozikban. Egek, de hülye vagyok már. Miért is ugrott be ez egyáltalán? Ahh, még az kellene, hogy kimondjam hangosan. Néha elég idióta gondolataim vannak és ilyenkor örülök, hogy ezek csak gondolatok.
- Hmm.. És úgy érzed, hogy sikerül? - Megértem a kis védekező mechanizmusát, hogy próbálja elrejteni a titkát, de nem mondanék olyat, hogy vámpír, ha egyrészt nem lennék őrült - az pedig nem vagyok - vagy éppenséggel fanatikus - az már lehet egy picit -, de ettől függetlenül nem szorítanám őt sarokba, meg azért valamennyire összerakta a pici fejem a kirakós darabkáit. Még akkor is, ha nem teljesen. Plusz nem elég gyorsan, de mindez már pusztán helyzetkérdés igazán. De most már akkor sem engedem el ezt az egészet, ha bele pukkadok is, mint egy pukkancs. Így vagy úgy, de rá fogom venni, hogy beismerje az igazamat, úgyhogy kettőnk közül nem nekem van félni valóm. Bár talán ostoba ötlet egy vámpírt bosszantani egy sikátor közepén jelenleg, de.. Egyszer mindent el kell kezdeni.
- Micsoda elkötelezettség. Akkor meg ne panaszkodj, mert szemétre használják a fákat. Fogadd el, a pusztulás az élet része. - Mármint lényegében mi magunk is pusztulunk napról-napra. Észrevétlenül veszítjük el a sejtjeinket majd regenerálódnak. Folyamatos csere zajlik le bennünk minden egyes pillanatról megváltozunk, míg a végén már kicsit belassul ez a kis cserekereskedelem egészen addig, míg teljesen le nem áll az élet pedig kihuny a szemünkből. A világ is pont ezen megy keresztül a maga medrében, plusz mi is hozzásegítünk rendesen.
- Féltékeny? - Pff.. Na, még az kellene. - Már ne is haragudj, de miért lennék arra féltékeny, hogy neki téged meg kell.. Ew.. - Automatikusan öklendezni kezdek, amitől a szemeim is bekönnyesedtek. - Csókolnia.. Mármint komolyan csak.. Fújfújfúj.. - Még a testemet is kirázza a hideg a gondolatra. Főleg, ha belegondolok, hogy mondjuk egy táplálkozás után. Mármint másnál maximum a fokhagymát, a hagymát vagy valami más szart ízlelsz, de egy vámpírnál meg a vért.. Hát undorító. Nagyon, de nagyon undorító. - Milyen kis szabad gondolkodásod van.. Ugye ezt nem ő mondta neked? Mondjuk akkor lehetne egy igazi kis szomorú történeted, hogy téged csak kihasználnak. Azt talán még hitelesen át is tudnád adni, ha leesne a tantusz. - Mondjuk tényleg lehet arról szó, hogy ilyen szabad szelleműen veszik az egészet, mert jobb esetben mind a ketten vámpírok, ami alapján elég ciki lenne egy örök életre lekötni magad valaki mellett. Mármint ez nem Edward meg Bella, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak a velük egykorú lányukkal, aki anyuci exével bújt minden nap ágyba. Komolyan.. Biztos nem szívott az írónő, amikor ezt kitalálta?
Talán azt remélte, hogy majd nemet mondok, de már csak azért is kitartottam mellette, hogy én még ma este vámpírt leplezek! Legalábbis nagyon szeretnék, de nem tudom, hogy miként fog elsülni ez az egész. Még a végén rosszul jövök ki belőle. Akkor meg aztán megnézhetem magam.
- Úú, király legközelebb te nézheted meg az enyémeket. - Újabb kísérlet az elijesztésemre, de nem fog működni. Ugyanakkor ott volt a lehetőség is, hogy tényleg igazat beszélt és olyan bajba ástam bele magamat, amiből nem lesz olyan egyszerű szabadulni. De már késő volt visszavonulót fújni aztán meg mindjárt napfelkelte. Csak órák kérdése. Az pedig már az én területem lesz és nem az övé.
Összeráncoltam a homlokomat, mert tudom, hogy mi volt a célja, de nem adtam meg magam ilyen könnyedén. - Hogy te mennyire ítélkező típus vagy.. El sem hiszem. Én inkább a csajokat preferálom kikérem magamnak! - Persze ez koránt sem volt igaz, de nem hagyhattam, hogy egy picit is nyerjen. Mondjuk fogalmam nincs, hogy mennyire volt meggyőző a kijelentésem, de jelen pillanatban nem is érdekelt. Nem nyert. Nem érdekel, hogy nincs senkim, mert nem akarok senkit. Meg aztán hosszútávon tényleg elviselhetne engem egy mondén? Vagy fordítva én őt? Mert nem tudnám titokban tartani ez az egészet azzal, akivel együtt vagyok, szóval ez eléggé veszett ügy. Alvilágival meg nem biztos, hogy járnom kellene, mert annak sosincs jó vége.
A lakásához könnyedén sétáltunk, miközben én végig a karján lógtam, mintha bármi közünk lett volna egymáshoz. Igazából csak nem akartam, hogy elszökjön. Na, nem mintha vámpírként nem tehetné meg ezt könnyedén, de akkor is.
- Tényleg a kupi az egyetlen, ami meglephet odafenn? - A liftben már elengedtem a kezét és úgy pillantottam fel rá. Most vagy bebizonyítom az igazamat, vagy pedig életem eddigi legnagyobb hülyeségét követem el.

delaney & benjamin

who the hell are you?

- Szóval akkor arra célzol, hogy inkább macskás típus vagy? - Persze nem erről szólt az egész diskurzus, de jobban belegondolva én inkább mindkettő voltam. Szerettem az állatokat és habár a szabadidőmben esetenként vérfarkasokkal haverkodtam azért még nyugodtan az ölembe vettem egy-egy kismacskát is. Megvan bennük is az a különleges, megfoghatatlan valami, amit nem tudnék leírni. Persze nem mindegyikben. Ismerősöm macskája egyszerűen nem volt hajlandó engedni, hogy simogassa az ember, mert megszokta, hogy nem foglalkoznak vele. Én mindig elkényeztettem a macskáimat így azok egyenesen igényelték a kényeztetés minden formáját.
- Legközelebb esetleg körbepisilnéd a kávéházat, hogy megmutasd ki is itt az alfa? - Sosem értettem ezt a férfiak általi egymásnak esést. Mármint védje meg a barátnőjét, ez teljesen oké, de közben ne változzon már át legalább akkora taplóvá, mint az, aki sértegette. Felül kell emelkedni a helyzeten, nem még rontani rajta. Erre ez a mostani határozottan nagyon jó példa.
- Pukkancs? Biztos, hogy nem vagy kisgyerek? Legutóbb az óvodában hallottam ehhez hasonló megnevezést. - Persze lehet, hogy magamra kellett volna vennem, de tessék máris felülemelkedtem a gyerekes szintjén miszerint egy pukkancs vagyok. Hát bocsánat, hogy pont a kukánk mellett estek egymásnak és szemtanúja voltam az egésznek és a hülye fejemmel még segíteni akartam neki. Na, ezek után legyen az ember aztán segítőkész!
- Awww... - Akaratlanul is tapsolni kezdek és még egy könnycseppet is elmorzsolok a szemem sarkában. - Hát igazán meggyőző alakítás volt a borzalmas gyerekkorom volt című előadásból, de mondd annak, aki elhiszi. Még egy kicsit rozsdás a tudásod, fejleszd picit. - Lehet, hogy tényleg volt benne igazság, hogy egykoron őt piszkálták és azért lett olyan keményfejű, mint amilyen most is, de valahogy nem tudom komolyan venni, hogy még ki tudja hány évtized után is ezen lovagoljon valaki, aki előtt szó szerint ott hever az örökkévalóság. Egyszerűen érthetetlen baromság. Nem fog engem beetetni. De nem ám, nem hagyom!
- Ha ennyire a lelkeden viseled a föld sorsát, menj ültess fát! De nehogy azt hidd, hogy nem használják fel másra, ha nem azon szennyekre. - Persze folyamatosan pusztul a földünk, hiszen sokszor csak elveszünk és elveszünk, de nem ügyelünk arra, hogy pótoljuk a dolgokat, amelyeket kiszakítunk élőhelyéről. Mintha csak arra teremtettek volna minket, hogy pusztítsunk és élünk, amíg éppen élünk.
- Szóval most már felhívsz magadhoz? Mi van a kis barátnőddel? Vagy ennyire azért nem számít a lelki épsége? - Kicsit talán féltékeny voltam, amikor smároltak, de magam sem tudom miért. Nem ismerem a srácot és, ha létezett is valami fantázia róla a fejemben, akkor az már most teljesen darabokra hullott. Egyrészt, mert valószínűleg vámpír, másrészt pedig totális seggfej, aki belehalna, ha egyszer igazat kellene mondania valamivel kapcsolatban. Vagy talán azt hiszi, hogy igazat mond. Ki tudja. Lehet az évek alatt megbolondult. Talán távol kellene tartanom magam tőle. Talán.
- Persze.. Miért is ne. Nem hagynám ki a tök romantikus pillanatot, hogy együtt nézzük a napfelkeltét. Határozottan előrelépés a kuka mellett folytatott beszélgetéstől. - Lehet, hogy életem legeslegnagyobb hibáját követem el, de majd ha megtudom hova is megyünk azért küldök egy sms-t Wanda-nak, ha nem jelentkezem jelenjen meg aztán mentsen ki onnan. De nem érzem úgy, hogy nagy veszélyt jelentene rám. Végül is csak egy vámpír. S órák kérdése és megjelenik az égen a legnagyobb ellensége. Szóval mit is veszíthetek? Ahh, semmit. Maximum ő, amikor kegyetlenül be kell ismernie, hogy mi is valójában.
- Ahaaa.. Perszeeee.. Hogyne.. - Egy percig sem hittem el, hogy nem tudja miről beszélek. Ahj, vajon meddig fog ez az egész tartani, míg végre ledöntjük a láthatatlan falat, amit a hülyének nézésemből épített fel?
- Hát akkor mindenképp az a legbiztonságosabb, ha veled tartok. Megvédhetsz a kegyetlen emberektől a tökéletes önvédelmi képességeiddel, amiket meg kellett szerezned, mert annyian bántották a cuki kis pofidat és akkor még te egyedül is vagy, szóval nincs szó csoportos támadásról és úgy gondolom, ha nagyon kell el tudok bánni veled. - Azzal rákacsintok és a karomat átfűzöm az övén, hogy így sétálhassak mellette. - Szóval, hova megyünk? - Biztos vagyok benne, hogy nem erre a válaszra számított, hogy vele megyek, de ha le akarom leplezni a hülyeségét, akkor kénytelen vagyok a lehető leghülyébb végletekig elmenni.. Nem?

delaney & benjamin

who the hell are you?

- Igen, persze.. A kutya tehet róla. - Forgattam meg a szemeimet, miközben nagyot sóhajtottam. Ha tudtam volna, hogy az egész egy természetfeletti mizéria, akkor bele sem kezdek. Egyszerűen csak kidobom a szemetet, mintha mi sem történne és sétálok tovább. - Mert te voltál az előbb a nyugalom mintaképe odabenn is. Véletlenül sem provokáltad semmilyen módon sem. - Persze nem kellett volna ennyire mellre szívnia az egészet, de egy akkora fazonból, akinek méretei vetekszenek egy medvéével igazán kinézhetné, hogy nem fogja egykönnyen venni. Na, meg oké tudja kezelni, mert láthatóan ő jött ki ebből most győzedelmesen, de csak egy ellenséget szerzett magának. Kétlem, hogy legközelebb is ilyen kedvező körülmények között találja majd magát. Dehogy! Akkor már az egész baráti körével kell farkasszemet néznie annak pedig egyáltalán nem fog örülni, mert egyes-egyedül lesz.
- Igen, természetesen én vagyok a vicces nem a kisgyerek, aki a nála kétszer akkorának esik neki. - Rosszabbul is kijöhetett volna a szituációból, de úgy tűnik az önbizalma sokkal több, mint azt a helyzet megkívánja. Akármennyire is emeli magát piedesztálra attól még hozzá képest egy kicsike kis törpe lesz. A külső szemlélőnek pedig igen baljós helyzetnek tűnhet. Aztán meg segíteni akartam, de csak lerángatott a hátáról meg leszúr érte. Holott elég rosszul állt a szénája, amíg meg nem érkeztem, szóval a legkevesebb, hogy egy köszönettel tartozik nekem, de azt hiszem, hogy ezt nem ma fogom kipréselni belőle. Ami késik azonban...
- Nem tudom, hogy mekkorát ütsz te, amitől vérezni kezd a másik, de ebből kiindulva már azt mondanám, hogy súlyos dühkezelési problémáid vannak és kezeltetned kellene magad. - Persze a fejemben összerakodik a kép, hogy ez az egész állatias harc, szinte emberileg lehetetlen. Persze láttam már jó pár részeget egymásnak esni, amit úgy viselkednek, mint a gorillák, de azért mégis van különbség azon állatias viselkedés között és, ami itt most lezajlott.
- Most aztán lebuktam! Bűnös vagyok, vessenek börtönbe azonnal!- Vallom be, hiszen semmi szégyellnivaló nincs abban, ha valaki szeret olvasni. Az utóbbi időben egyre kevesebb időm van, de még így is jól esik néhány könnyű, kis szerelmes történet, ami annyira irreális, hogy már szinte boldoggá tesz, ahogy elragad egy világba, ahol minden első találkozásnál már szerelmes a srác a csajba, mikor a valóságban észre sem venné. - De abban egyetérthetünk, hogy nem vagy csillogó vámpírherceg. Bár igazán kíváncsi lennék, hogy vagy-e elég tökös, hogy bebizonyítsd nekem tényleg csak egy átlagos srác vagy és megnézd velem a napfelkeltét. Vagy talán rettegsz? Hozzáteszem jogosan semmi szégyellnivaló nincs abban, ha valaki fél a haláltól. - Persze megértem az elővigyázatosságát, hogy titkolni próbálja a kilétét, de ha lassan is azért leesik nekem is a szituáció. Hiszen sosem láttam itt fényes nappal, mindig csak éjszaka bukkant fel. Néha azért sajnálom egy picit a vámpírokat, de ugyanakkor én is a legtöbb teendőmet éjszaka látom el. Akkor tudok igazán összpontosítani, hiszen egy csendes éjszakában sok mindent végre tud hajtani az ember.
- Ja, igen. Ezt bebizonyítottad tökéletesen. De azért kétlem, hogy nem vett volna ki belőled egy kis energiát az előző összetűzés és kétlem, hogy a farkaska volt az egyetlen, aki megsérült. - A zsebemben turkálva kotorászok elő egy zsebkendőt, amivel megtisztíthatom magam az idegen vérétől. - Talán beugorhatnál a Takiba még napfelkelte előtt egy adag vérre. Vajon mi lehet a kedvenced? Hm.. A-s? Esetleg a tipikus legkülönlegesebb a 0-s? - Persze nem tartozott rám igazán, meg annyira azért nem is érdekelt csak nem hagyhattam annyiban, hogy elhessegesse az egészet és teljesen hülyének nézzen.
- Úúú, szóval most mégis azt mondod, hogy sötét árnyvak lesnek rám és vigyáznom kellene meg gyorsan hazasietnem? - Akaratlanul is felkacagtam hátravetett fejjel, majd kicsit közelebb sétáltam a falnak támaszkodó alakjához mindössze egy lépés távolságra álltam meg előtte összefont karokkal. - Elhiheted, hogy tudok magamra vigyázni. Nem vagyok olyan esetlen, mint az elsőre látszik. Ezt ma este talán mindkettőnkről elmondhatjuk. - Persze őrült ötlet volt a hátára ugranom a vérfarkasnak, egek ha tudom nem is ugrok rá! Hiszen tudom milyen veszedelmesek tudnak lenni. Mégis nagynénémmel való gyakorlásnak köszönhetően, ha valamihez hozzá tudom segíteni magam az a menekülés. Végső soron, remekül tudok futni és általában még egy kisebb mágiára is képes vagyok, bár sosem kellett tényleg veszélyesetben használnom, úgyhogy még az is lehet, hogy befuccsolna a próbálkozásom.

delaney & benjamin

who the hell are you?

Sosem voltam teljesen normális, úgyhogy ezen tényleg senkinek nem kellett volna meglepődnie. Lehet, hogy ostobaság volt a részemről a hátára vetnem magam, hogy így próbáljam meg védeni a kisebbik srácot, de igazából talán nem is volt akkora szüksége a segítségemre, mint én azt gondoltam volna. De nem tehettem róla az én szemszögemből úgy tűnt, hogy eléggé alul fog maradni az óriással szemben. Mert hozzá képest egy törpe volt a srác.
- Én ne legyek ostoba? Te kezdesz egy óriással! - Nem akartam leszakadni az óriásnak a hátáról, de nem igen volt választásom valami emberfeletti erővel szedett le a hátáról és tovább dulakodtak egymással, de eszem ágában nem volt ennyiben hagyni. Mindössze pár apró pillanatra hagytam őket magukra, amíg kerestem valami fegyverként alkalmazhatót és a kezeim közé is akadt egy büdös és ragacsos vasrúd, amit annyira szorítottam a gusztustalansága ellenére, hogy az ujjaim szinte hófehérré változtak és készen álltam arra, hogy rásózzak az óriásra egyet, de már csak azt láttam, ahogy az óriás szinte döcögve távozik a helyszínről.
Köpni nyelni nem tudtam egyszerűen csak pislogtam a srác hátát bámulva, majd feleszmélve, hogy még mindig az undorító csövet szorongatom elengedtem a markomból, amely így hangos koppanással ért földet és a saját tenyereimet egymásnak dörzsölgetve próbáltam leszedni a kezemről a ragacsot, amit nem akarok tudni, hogy mi is volt.
Az agyamnak még kellett egy kis idő, hogy teljesen feldolgozza, hogy mégis mi is történt itt, de addig is hol a kezemet próbáltam megtisztítani, hol pedig a hátát fürkésztem. Volt benne valami furcsa, amit nem tudtam hova tenni. Igazából mindkettejükben volt valami.
- Hát tudod én a saját dolgomat akartam csinálni, hogy kihozom a szemetet és beledobom ebbe a konténerbe ni, de nem tehetek róla, hogy aztán szemtanúja lettem annak, hogy kis híján kettétörtek téged.. Áruld már el, hogy miként sikerült felülkerekedned azon a nagy mamlaszon? - Kicsit közelebb léptem hozzá és meg mernék rá esküdni, hogy csontok ropogását hallom. De azért azt egy ember ilyen könnyedén nem ropogtatná. De amúgy is.. Mégis miért van még mindig háttal nekem?
Olyan nagy koppanással landolt a fejemben, a berozsdásodott kerekek egyszerre pattantak a helyükre és kezdtek el végre dolgozni. - Egy kibaszott vámpír vagy! - Szépen, lassan dolgozta fel az elmém a történteket. Az állatias hörgés, ami a másik férfiből áradt. Vérfarkas. A tekintetem a karomra terelődik, ahol az izzadsággal keveredett vére pihen. Eww. Megharapta! - Azért szólhattál volna, akkor nem segítek, de tényleg.. Én meg azt hittem, hogy bajban vagy. - Nagyot sóhajtok, majd elsétálok mellette, mintha mit sem izgatna, hogy micsoda ő valójában - nem is igazán érdekelt - és felveszem az előbb ledobott szemeteszsákot és belehajítom a konténerbe. - Jól vagy azért? - Állok meg ismételten a háta mögött.