Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo

A félelem éltet, hogy láthatom ennek az egyszerű léleknek a szemeiben csillogni az egyik legősibb és legelemibb érzést. Mélyet sóhajtok, mintha tényleg szükségem lenne az engem körülölelő atmoszféra levegőjére, de csak színlelek, játszok, mímelem a tüdőmozgást.
-Jó fiú! - dicsérem meg, miközben leül egy rozsdás kuka mellé, s miközben hallgatom csontjainak ropogását és látom ajkait felnyögni, óhatatlanul is mosolyra húzódik a szám, majd apró lépést teszek hátrébb, hogy a lábai kényelmesen elférjenek előttem. - Tudod, más esetben még hasznodat is venném. Túl sokat voltam távol, elveszítettem a köteléket a realitással... Hogy őszinte legyek, azt sem tudom megmondani, milyen nap van, nemhogy milyen év!
Kuncogom el magam, majd nyelek egyet, amint végignézek szánalmasan elgyötört testén. - Vetkőzz!
Hangom ridegen csattan a sikátor falai között, mire mellém szegődött barátom remegő kezekkel kezdte oldani a testén szinte elfeslett inget. - Nem kell sietned, élvezd ki a pillanatot...
Biztatom kedveskedő hangon, majd megállok és mintha képes lennék rá, hogy befolyásoljam az idő folyását, szinte megáll körülöttem az események folytonossága és a pillanatba fagyva strázsál előttem ólomlábakon.

Ügyes...

A gondolat hirtelen kúszik elmémbe, amint észreveszem őt. Nem hallom, nem látom, mégis érzékelem a jelenlétét. Tudom, hogy óvatos mozdulatokkal közeledik, hogy a másodperc töredéke elég lenne neki, hogy támadjon, s nekem még kevesebb idő, hogy kivédjem a csapást, de engedem a mozdulatot, játékra vágytam és talán pont most érkezett meg hozzá a partnerem.
Érzem a korbácsot a karomra tekeredni, az anyag belemar a ruha makulátlanságába, átüt annak vékony fonalán és húsomba vág, fájdalmat égetve bőröm rétegei közé. A kín azonban nem szisszent fel, ajkaim nem adnak ki szenvedő hangot, csak felé fordulok, ahogyan megrántja a fegyvert, s az a hang, ó az a gyönyörű, fülembe mézet csepegtető hang, milyen bájos, milyen kényeztető, s mégis mennyire követelő.
Nézem őt, hagyom, hogy látványa teljességgel betöltse minden gondolatomat, s elfelejtem a mögöttem fekvőt, a karomra fonódó korbácsot, a sikátor bűzét, a távolban felvisító szirénát, s csak őt, ezt az angyali szépséget fogadom magamban.
- Bírj rá! - nevetem el magam, majd közelebb lépek hozzá, s ha így lazítani tudok fegyverének feszítettségén, lefejtem magamról az égető tapasztalatot és karomat magam elé emelve nézegetem a roncsolódott húst, a felszakadt bőrt és a tönkrement ruhát. - Tudod, nem azért készült ez a kiváló öltöny, hogy mindenféle jött-ment tönkretegye!
Nézem a lassanként gyógyuló kezemet, s magam mögül egy pisszenést hallok, s nem is nézek a földön fekvőre, úgy adom ki a parancsot, mellyel maradásra bírom.
- De lásd kivel van dolgod, üzletet ajánlok! Ha annyira szíveden viseled a sorsát, akkor cserélhettek. Azt már amúgy is kezdtem unni, te viszont annyival érdekesebbnek tűnsz, hogy hajlandó vagyok a cserére. Mit gondolsz? Benne vagy?
Nevetem el magam, majd közelebb lépek hozzá, persze csak akkor, ha még mindig azon az áldott helyen állt, ahol az imént megjelent mögöttem.

Járőrözés. Hát nem a leginkább kedvelt munka, de ezt is meg kell csinálnia… leginkább mindenkinek, aki nem a legfelsőbb körök tagja, hogy úgy mondjam. Hasznosnak mindenképpen hasznos és legalább eltereli a gondolataimat, így az sem probléma, hogy mostanában nem igazán tudok jól – vagy egyáltalán – aludni.
A számomra kijelölt városszakasz és utcák többsége a viszonyokhoz és az általánoshoz mérten kifejezetten nyugalmas. Már-már hajlamos vagyok elkönyvelni magamban, hogy ez a körút tényleg eseménymentes lesz, ami szerint úgy hajnal három-négy felé vissza is érek majd az intézetbe, hogy aztán újabb órákat kelljen ezzel vagy azzal eltöltenem, attól függően mennyire vagyok éppen kreatív kedvemben, mire reggel lesz. Mondjuk csinálhatnék reggelit… Nem is annyira rossz ötlet és akkor már nem csak magamnak. Minél több személyre, annál tovább tart és mivel a legtöbben egyáltalán nem arra fecsérlik a drága idejüket, hogy a konyhában sertepertéljenek, talán még örülnének is neki. Hiába vagyok már az Intézetben egy ideje, még most is eléggé kívülállónak érzem magam a többiek között. Pedig nem az egyetlen vagyok, aki nem ebben a világban nőtt fel és nem tanulta már a kezdetektől azt, amire nekem érthetően jóval kevesebb időm van.
Éppen az újabb leróni kívánt utcák egyikére fordulok be, amikor érzékelem, hogy valami nem stimmel (és ekkor még meg sem hallom, hogy miről folyik a szó pontosan). Néhány rúnát segítségül hívok, ha már van néhány előnyöm, akkor azok használata a minimum és mire a beszélgetésfoszlány legvégét is elkapom, teljen biztos vagyok abban, hogy itt ért véget a nyugodalmas éjszaka és járőrözés. A hangtalan rúnának köszönhetően elvileg közel tudok menni annyira, amennyire szükséges anélkül, hogy idő előtt lebuktatnám magamat. Az ujjaim között már ott tekereg az elektrumkorbács, amit más esetben az alkaromra tekerve, ékszerként viselek a mindennapokban.
Nem szólalok meg, azzal csak a másiknak adnék előnyt és hát nem egy filmben vagyunk, ahol szinte kötelező kör a felesleges beszéd, így csak lecsapok a kezemben lévő fegyverrel, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy az öltönyös kezére tekeredjen, már ha sikerül, nem csupán a figyelmének felhívása érdekében, hanem azért is, hogy letegyen arról, amit épp az imént közölt a jelenlévő másik alakkal.
- Hagyd őt békén! - rántok egyet a kezemben lévő fegyveren vagy, ha korábban nem sikerült elérnem vele, akkor újra próbálkozom. Bármit, csakhog megakadályozzam, amire a szavai alapján az öltönyös készült...

Idejét sem tudom már, hogy mikor léptem be utoljára a halandók világába, de amint magamba szippantottam a légtér tiszta oxigénjét, azonnal visszatértek az emlékek, az elfeledettnek hitt gondolatok, a vágyak, a szenvedély, a parázsló pillanatképek, egy cseppnyi múlt ebben a baljós és kiszámíthatatlan jelenben. Sóhajtok, amint az éjjeli égboltra emelem a tekintetemet, de a csalárd játék, melyet a város fényei játszanak velem, elrejtik előlem az csillagok örökkön tündöklő mementóját. Kedvem lenne lerombolni az emberek civilizációját, hogy láthassam a felettem őrködő fényeket, de az talán túl drasztikus lenne, túl drámai belépő az évszázados távollétem után.
Évek, sőt évtizedek teltek el, hogy nem hallottam cipőkopogást, de amikor meghallom a sajátjaimat, apró mosolyt csal a felfedezés ajkaimra. Milyen nemes, milyen uralkodói a zönge, mely a bőrből mívelt sarok és az aszfalt között koppant, milyen dekadens és délceg a járás, mely miatt a ritmus feszessége katonás ütemet vesz fel. S ahogyan elhaladok egy üzlet kirakata előtt, képtelen vagyok nem elidőzni saját látványomon, ahogyan a textilből készített öltöny tökéletesen feszül hibátlan testemen. Kihúzom magam, fejemet először jobbra, majd balra fordítom, tüzetesen vizsgálva meg önnön képem és szinte egy sóhaj választ el attól, hogy ne könnyezzem meg saját valóm.
- Te meg mit bámulsz barom? - a mellettem álló szólított meg, s pontosan tudtam, hogy nem ismert fel, hiszen akkor másként kezelte volna a jelenlétem. Ha tudná, hogy egy másodperc tört része elegendő lenne ahhoz, hogy az emlékét is kitöröljem a világtörténelem kesze-kusza hálójából, akkor nem szemtelenkedne velem, hanem inkább templomot emelne értem.
- Téged, fogatlan barátom! Azon gondolkodtam, vajon mégis hogyan láthatsz engem? - teszem fel neki az olyan nyilvánvaló kérdést, majd eszembe jut a felelet. - Látó vagy, igaz?
- 'nyád a látó, köcsög! - fordult el tőlem, de borgőzös lehelete velem maradt, mely olyan ingerrel mart a gyomromba, hogy kínzó émelygés ülte meg a hasam.
- Látom, nem tudsz viselkedni! Gyere velem kérlek, s közben megbeszéljük hogyan akarsz meghalni, rendben? - ujjammal intek felé, elmém hatalmát erőltetem rá gyenge akaratára, s ahogyan megindulok, úgy követi ő is csoszogva a lépteimet.
- De én nem akarok meghalni...
- Drága fogatlan barátom, sajnos ez nem a te döntésed, s hacsak nem szól közbe valami isteni közjáték, akkor bizony ezek lesznek az utolsó perceid ezen a világon. - elnevetem magam, ami arra sarkallja a mellém szegődő társam, hogy idegesen kuncogjon velem együtt. - Tedd magad hasznossá és mond, ismersz boszorkánymestereket a környéken?
- Boszorkánymester? Az micsoda...?
- Látó vagy és nem tudsz róluk? Úgy tűnik, a Sorsnak mégiscsak volt humorérzéke, amikor az utamba sodort! - állok meg egy pillanatra, majd szembefordulok a szakadt ruhába öltözött hajléktalannal, s elfordítva a fejem kémlelem vékony alakját. - Alig van rajtad zsír, könnyű dolgom lenne kibelezni téged, de nem, új az öltöny és nem akarom összepiszkítani veled!
Vállat vonok, majd megfordulok és újra elindulok.
- Eltörhetném a nyakadat, de az olyan gyors és szinte fájdalommentes, hogy inkább mégsem... Végtagcsonkolás és kivéreztetés? Ugyanaz a probléma, mint a belezéssel. Túl sok vérrel jár! Kell valami, amit mindketten élvezhetünk! - nem is tudom, hogy mikor lettem ennyire válogatós. - A karóba húzás túl barbár, és Tepes óta túl van misztifikálva. Egy zongorát sem látok a levegőben, pedig már látom magam előtt a szalagcímeket... De, ó, miért nem gondoltam erre eddig?
Megállok és ismét csak felé fordulok, majd mint egy elemis diák, aki éppen jelest kapott a dolgozatára, olyan vigyorral nézek vele szembe. - Ki mondta, hogy nekem kell kibeleznem téged, amikor meg tudod csinálni magadnak! Az én ruhám is tiszta marad, te is meghalsz, mindenki csak nyer ezen a dolgon! Hát nem fantasztikus?
Szinte már csak a tapsikolás hiányzik, annyira magával ragadott a gondolat varázsa, annyira felvillanyozott az éppen adódó lehetőség.
- Én a helyedben leülnék, nagy meló lesz, el is fáradhatsz közben!

-- szabad játéktér --

luna & anthea ♥️

what the hell?

- Igen, el tudom rejteni. Amúgy túlságosan is egyértelmű lenne az úgymond valódi kilétem. Még akkor is, ha nem igazán érzem annak. - Furcsa belegondolni, hogy egyeseket sokkal jobban megbélyegeznek, mint másokat. Magnus-nak a macskaszemei, míg nekem szinte teljes kígyóformát tudna ölteni az alakom. Jobb is, hogy elrejtem. Bár Halloween-kor sok cukorkát tudtam vele gyűjtögetni még régebben. Azt hitték, hogy jelmez, hát nagyobbat nem is tévedhettek volna.
- Igen, vannak akiknek szarvak jutnak, szárnyak vagy hegyes karmok. Ez mind a démoni felmenőnktől függ. Én nem tudom ki volt az apám, de jó nagy görény lehetett, hogy ilyen jegyet örököltem tőle. - Érdekes, hogy megannyi különböző dolog tudja hirdetni, hogy ebben a testben démon lakozik. Lehet, hogy eleinte az egész fel sem tűnik senkinek, hiszen nem látnak át a rétegeken, de ez nem azt jelenti, hogy nem sejtik. Hiszen a bőrük alatt ott ficánkol a kétely, mint valami kegyetlen gyilkos, hogy megszakítsa még a legszeretőbb családban létrejött kötelékeket is.
- Megpróbáltad azóta felkeresni és számon kérni, hogy miért hagyott magadra? Tudod meg is ölhettek volna azért, ha túlságosan is közveszélyes vagy úgymond. - Őszintén érdeklődöm, bár nem igazán tudom miképpen segíthetnék rajta. - Egyszerűen csak bármit megadnék azért, hogy normális emberi életet élhessek. A képességeim a saját vesztemet okozzák. - Nem szeretem az erőmet, ami ereimben kering. Minden egyes porcikámmal megvetem, hiszen a legszűkségesebb pillanatban hagyott engem cserben. Nem tudtam megvédeni édesanyámat.
- Nem gondolkoztál még azon, hogy csatlakozol egy klánhoz? Azt mondják, hogy általában jobb. Könnyebb. - Persze nem vagyok szakértő, ami a vámpírokat illeti, de a legtöbbjük nem vállalhat munkát, hiszen nappal nem dolgozhat, nem jelenhet meg, ami elengedhetetlen még egy éjszakai állásra való jelentkezéskor is. Na, meg persze a legtöbbjük nagyon fiatal és azért sem alkalmazza őket semmi. De klánokban gondoskodnak egymásról. Mondjuk azon belül is megvannak mindenkinek a maga háborúi, de hol nincsenek?

[ imádlak ]

☽ Furcsa találka

zene • szószám: xXx • Credit:℘

Luna &&
Thea

Nem látom a boszorkány jegyed, akkor ezek szerint eltudod rejteni? - Kérdeztem érdeklődve. Nem sokat tudtam más fajokról, bár a vérfarkasokról tudom, hogy náluk nincs az, hogy amelyik kutya ugat.. mindegyik harap, és bármikor kinyírna engem.
- Ismertem egy faszit, akinek szarvai voltak. - Mondtam, majd ittam még egy kevesett, és egy kis fény szűrődött be a csukott garázs ajtaján, talán hibás volt, de épp elég, hogy megcsodáljam. Oda léptem, miközben figyeltem a nőt, s a kezem a fény elé tettem, persze el is kaptam úgy megégetett, de hiányzott.

- Igen ezért, meg talán nem tartanak annak a megfelelő vámpírnak. Tudod az, aki át alakított azt hittem az a csaj lesz életem legjobb dolga, de ott hagyott, túl veszélyes voltam. Soha nem akart,
még csak megpróbálni megtanítani bármire is. És te veled? Rokon lelkek vagyunk? Miért utálod azt , aki vagy? - Kérdezem felvont szemöldökkel. Inkább ennék boszorkány, mint vért szopogató vámpírka, akit a saját faja elítél.
- Végül is, igazad van. A teremtőm halálán, az lenne nekem is szép halál. - Mosolygok kajánul, majd ismét megpróbálom a napot.

Tárgy: Re: Sikátorok Szomb. Dec. 30 2017, 23:47

luna & anthea ♥️

what the hell?

Határozottan nem így képzeltem el az estémet, mikor elindultam, de vannak dolgok amiket nem mi irányítunk. Bármennyire is szeretnénk. Előfordulhat, hogy az esetek nagy részében távolságtartó és rideg vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy hagyok valakit meghalni egy koszos sikátorban. Azért annyira mélyre még én sem süllyedtem, hogy szemet hunyjak az ilyesmi felett. Pedig megtehettem volna. Viszont magamat ismerve évekig ostoroztam volna magamat. Vagy, ha most nem is.. Évekkel később rájöttem volna arra, hogy mennyi minden változott. Ami miatt abban a helyzetben már bánnám, hogy nem tettem semmit.

- Az lennék. - Legalábbis annak születtem. Nem kötöm senkinek az orrára, hogy nem élek a mágia adta lehetőségekkel. Pedig sokak szerint kellene. Nem is lenne olyan túlzottan rossz. Viszont azzal úgy érzem, hogy beszennyezném mindazokat az éveket, amiket enélkül töltöttem. Az életem azért olyan, mert megtagadtam a mágiát. Nem tudom, hogy ki lennék, ha hatalmába kerülnék a varázslatok összességének. Nem hiába féltem a nővérem.

- Szóval a saját törvényeid szerint élsz és ezért elítélnek. Vagy éppenséggel meg akarnak ölni. Túlságosan is azonosulni tudok ezzel a helyzettel. - Nem lehet az emberre ráerőszakolni, amit nem akar. Benne van a természetünkben az ellenállás. Tinédzserkorunkban még a legerősebben tombol bennünk és foghatjuk a hormonokra, de mindig van az emberben egy kis tiltakozás az új dolgok iránt. A változás rémisztő dolog tud lenni.

- Lehet a világ bármennyire is kegyetlen és én magam is lehetek jégszívű.. Azért még egy haldokló mellett nem fogok elsétálni. Amúgy is megannyi jobb módja van a halálnak, mint egy koszos és büdös sikátorban megsülni. - Nem tudom, hogy mennyi fájdalmat érezhetnek amikor elégnek a napon. De van azaz érzésem, hogy minden örömforrást semmisé tesz, amire szert tettek az életük során.

[ imádlak ]

Tárgy: Re: Sikátorok Szer. Dec. 20 2017, 13:26

]

☽ Furcsa találka

zene • szószám: xXx • Credit:℘

Luna &&
Thea

Mai nap olyan érzésem volt, hogy bárcsak meghalnék. Bárcsak feladnám ezt a keseregve telt vámpír éveket. Szerelemért akartam az lenni, aki vagyok, de a szerelmem elhagyott. Köteleznek engem, hogy szolgálljak, de még magamat sem találom, hogyan lehetnék valakié. Végig mérem a nőt, és csodálkozom, hogy a megmentésemre sietett. Nem ismerek még egy ilyet.
- Te boszorka vagy, nem igaz? - Kérdezem, miközben még szuszogok a habzsolás után. Raszta tincsem előre esik, majd vissza igazítom rakoncátlan tincsem. Felállok, és el veszem az utolsó tasakot is. Előkészítem a felhörpintésre.
- Csak egyszerűen nem tartozom egyik vámpír klánhoz vagy hogy is hívják magukat, és ez.. - Terülök el, a lopott fotelemben, ami olyan puha volt még is olyan büdös, és poros.
- És ez nekik nem kóser, hogy jó magam soloban nyomom. - Mosolyodom el és köhögök egyet, hiszen a karó nyoma még nem igen akar gyógyulni. Bele iszom és figyelem a nőt.
- És a boszorkát mi késztet arra, hogy segítsen egy vámpírnak? - Kérdezem erősen gesztikulálva a kezemmel.

Tárgy: Re: Sikátorok Szer. Nov. 15 2017, 00:48

luna & anthea ♥️

what the hell?

Nem tudom, hogy mikor váltam én bárkinek is a védőszentjévé, de nem tudtam csak úgy elsétálni mellette. Bármekkora szörnyetegnek is tűnök néha nem vagyok az a típus, aki otthagy valakit meghalni, amikor segíthet rajta. Nem vagyok én senkinek sem az őrangyala, de azért ő sem érdemli meg, hogy egyenest kivégzésre kerüljön. Mindenki érdemel egy másik esélyt és nem tudom, hogy miért támadták meg, de azért nem kell azt hinni, hogy csak úgy tovább állok válaszok nélkül. Bár azért talán okosabb húzás lenne kimaradni ebből a helyzetből, de én úgy gondolom, hogy már így is benne vagyok a dologban, úgyhogy a legkevesebb, hogy nem totál hülyén távozom innen.
- Ne, nekem köszönd. A saját kitartásodnak köszönhetően jutottál el idáig. Én csak minimálisan támogattalak. De azért legközelebb talán jobban odafigyelhetnél magadra. A szervezeted akkor is igényli a vért, ha nem veszed észre. - A vámpírok könnyedén át tudnak libbenni egyik pillanatról a másikra a sötét túloldalra, ahol nem áll tőlük olyan messze egy ember lecsapolása. Aztán meg jön a pánik, hogy mit tettek. Mindenkinek megvannak a maga démonjai, amelyekkel meg kell küzdeniük. Bár ez néha koránt sem olyan egyszerű.
- Szóval miért is hagytak téged ott ennyire csúnyán? - Oldalra döntöm a fejemet és figyelem minden egyes rezdülését. Lehet, hogy a varázserőmre nem támaszkodhatok, ha úgy dönt nekem esik, de ettől függetlenül a minimális mondén önvédelmet még én magam is eltanultam a hosszú életem során. Nem is egy fajtát. Szinte beleszerettem a harcművészetbe. Van benne valami, ami megfog és magához láncol.

[ imádlak ]

Tárgy: Re: Sikátorok Hétf. Nov. 13 2017, 17:15

☽ Furcsa találka

zene • szószám: xXx • Credit:℘

Luna &&
Thea

Elmosolyodom.
- Az lehet. - mondom, majd elindulok, sürgetése jogos, hiszen azért nagyon kevés idő áll rendelkezésünkre, mert a nap felütötte fejét. Kicsit megtorpanok, és elmosolyodom, hogy milyen szép is, de tudom, hogy halálos.

Szedem a lábam, és már látni lehet a raktárat, amit kibéreltem, a menedékemnek, vándorló típus vagyok, jobb szeretek nem egy helyben maradni, ezért sokszor költözöm.
Beérünk, és becsukom az ajtónak nevezhető valamit, és a kezemhez ért egy kis napsugár, felordítok, olyan, mint a sav egy vámpír számára, amíg egy embernek ez adja az életet.

oda sántikálok a hűtőládához, ahol nem csak egy de több zacskó vér sorakozik, aminek megörülök. Felnyitom az egyiket, és kiszippantom, majd négyet, ötöt kivégzek, a lányt e közben nem figyelem, de furcsállom, hogy ilyen kedves velem.
- Köszönöm. - suttogom lihegve, hiszen olyan tempóban habzsoltam.

luna & anthea

what the hell?

- Kezdem azt hinni, hogy a vérveszteség lassan az agyadra megy. - Jegyzem meg féloldalas mosoly kíséretében. A szépségemben sosem kételkedtem, hiszen pontosan látom nap, mint nap a nővéremet, kinek arca szinte minden egyes vonása hasonlít az enyémre, de a személyiségünk annyira különbözik, hogy szinte azt üvölti, hogy mi egyáltalán nem vagyunk ugyanazok az emberek.
- Azért nem hiszem, hogy pont az én vérem lenne a legjobb élmény a számodra, úgyhogy inkább keressünk valami használhatót. - Ilyen állapotban nem örülnék, ha az ütőeremre tapadna, mert mégis mekkora esélye van annak, hogy képes lenne leállni? Elég alacsony, ha engem kérdeznek. Én pedig nem kockáztatom meg még egy gyönyörű idegenért sem, akit alkalmazottamként alig ismerek.
- Macskám? - Ha lenne se adnám neki oda, hogy kiszívja belőle az életet. Mármint mégis ki az, aki az általa szeretett állatát csak úgy odaadná? Az egyszer biztos, ha valaki képes lenne ilyesmire az ezer százalék, hogy nem lenne normális.
Ahogy botorkálva nekem esett könnyedén fogtam meg és vontam magamhoz, hogy egy kicsit át tudjam venni a súlyát ezzel is gyorsítva a haladásunkon. Most tényleg jó lenne, ha tudnám miképpen kell portált nyitni. - Rendben.. Egy kicsit próbáljunk meg gyorsabban menni akkor, jó? Csak odáig kell összegyűjtened az erőd. - Próbáltam tartani benne a lelket, de már féltem, hogy tényleg fel kell ajánlanom neki a csuklómat vagy valamimet, mert nem fogja megérni, míg odaérünk.

[ imádlak ]

☽ Furcsa találka

zene • szószám: xXx • Credit:℘

Luna &&
Thea

Kínomban el nvetem magamat.
- Drágám, sok mindent ettem én már az évek alatt. - Mondtam, majd rá pillantok.
- Olyan szép is vagy, mint a hold, és hidd el én csak azt látom. - Mondom, majd letörlöm a vért, és elmosolyodom. Bárcsak nem a hold szépségét de már a napét is láthatnám, ha nem ölne meg, hanem életet adna nekem.

Szép is lenne, egy ilyen szép nő mellett meghalni, de még nem végeztem a világban. Van egy raktár épület oda kell mennem. Bele rúgtam utoljára még a karóba, majd intettem a fejemmel, hogy kövessen, botorkálok ide oda.
- Nincs egy macskád? - Kérdezem mellette állva, majd elesem és belé kapaszkodom. Az illata bódító, már mint a kölnié, e a vére illata se rossz, bár valami furcsa benne.
- Kell lenni még egy zacskónak valahol a ládában, úgy emlékszem. - Mondom, miközben még rajta csüngök, és lépésenként haladunk, persze ennél jobban kellene sietni.

luna & anthea

what the hell?

Egyszerűen elsétálhatnék. Nem tartozom senkinek sem felelősséggel. Azzal pedig végképp nem tartozom neki, hogy nagy valószínűséggel megmentsem most az életét. De nem fogja sokáig húzni. Ha pedig itt kint találnak rá a nap nyújtózkodó sugarai, akkor nem is fogja megélni a holnapot. Nem sok lehetősége van, de az a kevés is leginkább rajtam múlik.
- Nem hiszem, hogy olyan ízletes lehetnék számodra, mint egy mondén. - Habár sosem kóstolták még a véremet, hiszen sosem adtam senkinek. Én pedig nem mondhatnám, hogy szívesen ajánlanám fel bárkinek. Lényegében úgy vélem, hogy a démoni keverék egy kicsit talán keserűvé tehette a véremet. Na, meg persze nem szeretnék egy harapásnyomot magamon hagyni, ami habár idővel eltűnne örök emlékként lebegne az emlékeim között. Jobban jár, ha valahova elviszem. A legtöbb vámpírnak van tartaléka. Nemde? Koránt sem mondhatnám azt, hogy túlságosan sok vámpír ismerősöm lenne.
- Thea.. Persze.. Én Luna vagyok. - Mutatkozom be én magam is, majd kicsit távolságtartóan, de segítettem neki, hogy lábra küzdje magát. Nem engedtem el szorosan fogtam a derekát és csak akkor engedem el, hogyha biztosan kijelenti, hogy képes megállni a saját lábain.
- Azért biztos van egy hely, ahol meghúzod magad és valószínűleg van is tartalékod. Úgyhogy segítesz rajtam, hogy segíthessek, vagy együtt nézzük meg a napfelkeltét? - Persze, ha más opció nem lenne akkor elvinném hozzánk, de ott még attól függetlenül nem biztos, hogy sokkal előrébb lennénk. Mert a vért ugyanúgy be kellene szereznem neki. Egy csettintésre nem lesz jobban. Talán lehetne.. De nem dédelgethetem ezt a fejemben. Mert eszem ágában sincs hozzáláncolni az életemet a démoni oldalamhoz, ami ellen ilyen hevesen harcoltam. Sosem fogom feladni a harcot. Még akkor is, ha jót tehetnék. Sosem tudhatjuk, hogy mi lenne a hátulütője. Mert mindennek van. Csak néha hajlandóak vagyunk ignorálni azokat.

[ imádlak

]

☽ Furcsa találka

zene • szószám: xXx • Credit:℘

Luna &&
Thea

A nyaki ere lüktetése szinte meg mámorít engem, teljesen rosszul vagyok, és már csak forgatom a szemem a megjegyzésére, hogy kinek is lesz jobb, ha távozik. Majd felhozza nekem a bulit, amin egyszer voltam. Az évszázadok sokár sok mindenbe belekóstoltam, haha ez furcsa szó fordulat, hiszen ez szószerint is igaz, hiszen szó szerint is sok mindenbe és mindenkibe bele kóstolhattam.

Meglepett, hogy már le is esett neki, hogy vámpír vagyok, legalább elhagyhatjuk ezeke a dolgokat, de akkor te mi a ... vagy?
- Felteszem nem ajánlod fel a csuklód.- Kezdtem bele nevetni, majd elkezdtem köhögi, mert olyan ersen marta a torkomat, a szárazság, hogy már csillagokat láttam.
- Amúgy Anthea Tanti, de maradjunk a Thea-nál, az olyan 21 századi. Nyújtanám a kezem, de inkább arra kellene a tiéd, hogy segíts.- Adom neki, hogy felsegítsen és feltudjak állni. Valóban közeleg a nap, ami olyan édesen simogatná meg a bőrömet, olyan rég láttam már, régi barátként köszönteném, de ő keserű halált hozna csak rám.
- Állandó nincs soha sem. - Mondom, hiszen nem állapodtam meg, és nem is akarok. Félek, hogy rám találnak, és csúnyább dolgot tesznek egy karónál. Legközelebb már a seggeben lesz, nem a hasamban, de ha a szívemben lenne még rosszabb lenne.

luna & anthea

what the hell?

Ismerős volt a lány és bármennyire is nem volt szükséges beleavatkoznom a történtekbe, vagy foglalkoznom azzal, hogy mégis mi lesz a sorsa nem tudtam csak úgy hátat fordítani neki és elmenni. Persze meglepett, hogy nem kívánt erőt szerezni magának azzal, hogy esetleg nekem támadt, de talán már annyi ereje sincsen, hogy igazából megpróbáljon megtámadni. Mert lehet, hogy nem használom a varázserőmet, ettől függetlenül én még ugyanúgy képes voltam a magam módján megvédeni magam. Lehet, hogy mondén dolog volt, de imádtam a harcművészeteket. Nem hiába sajátítottam el párat az évszázadok során. Lehet, hogy a nővérem a varázslat iránt áradozott, én egyedül a mondén dolgokat sajátítottam el magamnak.
- Nekem lesz jobb, vagy neked? - Nem úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban megtelne energiával és képes lenne magáról gondoskodni. Elég csúnyán cserbenhagyták és nem tudom, hogy ki lehet az ellensége, de az egyszer biztos, hogy nem akarok vele találkozni és jobb lenne, ha ő sem találkozna vele ugyanitt. Hiszen akkor talán már az életébe is kerülhetne.
- Azt hiszem te voltál a pultos az egyik bulin, amit szerveztem. Az arcod nem felejtem, de a neved már sajnos nem tudom hozzákapcsolni. - Sosem voltam jó nevekkel általában jelzőket ragasztgattam az emberekre. Ő azonban egyszerűen csak olyan gyönyörű volt, hogyha akartam volna se felejtem.
- Láthatóan vérre van szükséged.. Miért nem szerezzük meg neked azt, utána pedig megyek is a dolgomra. - Nem volt rá panaszom, mert ha lett volna, akkor megjegyeztem volna a nevét. Ebben az esetben pedig nem szívesen veszítenék el egy jó alkalmazottat. Manapság olyan keveset találni belőle. - Szóval merre van a búvóhelyed? - Nincs túl sok időnk, hiszen habár még fenn virít a hold az égen, hamarosan leváltja feladatában a nap és annak pedig cseppet sem örülne azt hiszem. Én sem szívesen nézném végig, ahogy egyenest hamuvá válik. Ha tehetek érte valamit, hogy elkerüljük ezt az állapotot, akkor az a legkevesebb, hogy megteszem.

[ imádlak

]

» Sikátorok
» Sikátorok
» Sikátorok
» Sikátorok
» Hátsó sikátorok