panda  & magnus

Ha valaki elég sokáig él, akkor megtanulja azt a nagyon fontos szabályt, hogy ellenségeket szerezni túlságosan is egyszerű. Szinte fel sem fogjuk, hogy egy-egy tettünk mire sarkalhat valakit. Egyetlen egy rossz szó, egy aprócska félreértés. Szinte már az is olyan lehet, mintha bombát robbantottak volna. Mi pedig eleinte fel sem fogjuk, hogy amit mondtunk talán több értelemmel is bírhat. Mindössze csak akkor, amikor az egész az arcunkba robban. Bármennyire is van a kezünk között az öröklét emberek vagyunk. Hibázunk. Nem lehetünk tökéletesek. Azt azonban mindig jobb szem előtt tartani, hogy mindig jobb próbálkozni, mint semmit sem tenni. Mert, ha nem próbálkozunk, akkor nem is értékeljük igazán, amink van. Talán bele is nyugszunk abba a keserű állapotba, hogy valamit úgy zártunk le, hogy igazából átláttuk volna a végleteket. Mert néha a legapróbb információ is képes mindent megváltoztatni. Akár egyetlen egy pillanat alatt is. Mégis.. Bárki is legyen a kettőnk közös ellensége - hiszen nem számít, ha csak báb voltam, aki Magnus-nak árt az nekem is függetlenül attól mennyire volt részem benne - az egyszer biztos, hogy nem fogja megúszni ezt szárazon.
- Nem fogok tudni addig nyugodtan pihenni Magnus, amíg ki nem derítem, hogy miről van szó. Muszáj lennie valaminek, amit tehetek. Talán vissza tudok emlékezni valamire, ami fontos lehet. - Nem sok mindenre emlékszem leginkább csak a sötétségre, mintha mindig egy csuklyában ültem volna. De valami válasz kell legyen a sorok között. Ha pedig van is azt csak is az én segítségemmel együtt találhatjuk meg. Másként mindez egyszerűen csak veszett ügy. Én pedig nem az a típus vagyok, aki csak úgy bedobja a törölközőt. Magnus fontos nekem. Akárki kívánt neki fájdalmat okozni.. Esküszöm megkeserüli.
Elképedve hallgatom, ahogyan ecseteli, hogy szakítottak.. Asmodeus.. Azt hiszem az utóbbi időben nagyon is rájárt a rúd a barátomra. Talán az én elrablásomhoz is neki lenne köze? Á, akkor koránt sem úsztam volna meg ennyivel. Talán fél karom ott maradt volna vagy tudjam is én.
Elfogadom a kezét és talpra szökkenek, amitől picit megszédülök, de igyekszem tartani magam, mert nem akarom, hogy lássa rajtam a gyengeség bármilyen jelét is. Képes vagyok fejest ugrani mindenbe. Akár most rögtön is. - Ha jól értem, akkor dobtad azt a férfit, aki végre valahára olyan hosszú idő után képes volt felolvasztani a gondosan lefagyasztott és eldugott kis szívedet? - Mindössze csak pár másodperc szünetet tartok, mielőtt folytatnám. - Te most teljesen megőrültél? Komolyan azt hiszed, hogy ezzel jobb lesz? Nem Alec-nek akart ártani. Neked. De nem csak ezt érte el, hanem azt, hogy mind a ketten szenvedjetek. Magnus.. - Mély levegőt vettem és megsimítottam a karját. - Tudom, hogy mennyire félelmetes a tény, hogy egyszer elveszítheted.. Hogy miattad baja eshet. De az, hogy eltaszítod magadtól, hogy megóvd meddig fog működni? Szereted és ő is szeret téged. Azzal pedig, hogy mindketten szenvedni fogtok egyikőtök sem lesz előrébb. Sőt inkább hátrébb fogtok állni, ha egyáltalán lehet ennél már jobban visszatolatni. Legalább száz kilométerrel a start előtt álltok. Sokkal erősebbek vagytok együtt, mint külön-külön. Kérlek ne kínozd magad. Ezzel csak neki teszel szívességet. Azt pedig még a vak is látja rajtad, hogy akármennyire szakítod meg vele a kapcsolatot még mindig ugyanúgy bele vagy bolondulva. Dobálózhatsz jelzőkkel, hogy már nem jártok, hogy nem a barátod, hogy nincs közötök egymáshoz.. - A mutatóujjammal egyenesen a szívére bökök. - Ott benn.. Már elválaszthatatlanok lettetek.

Lena&Magnus

 - soulmates -

Nehezemre esik higgadtságot színlelni. A gondolat, miszerint komolyabban meg is sérülhetett volna, vagy akár az életével is fizethetett volna, egyszerűen arra késztet, hogy fel akarjak robbanni. De most, hogy sebzett, törékeny, nem arra van szüksége, hogy tomboljak, hanem arra, hogy vigyázzam minden léptét, így hát azzá válok, akire szüksége van. Mert ezt tesszük mi ketten, vigyázunk egymásra, mióta csak az eszemet tudom. Felelősnek érzem magam. Ha el is hitethetném magammal, hogy nincs közöm hozzá, miért az én telefonomra küldték a helyet, ahol megtalálhatom? Nyilvánvalóan közös ellenségről van szó, vagy csak az enyém. Máskülönben, ha Lena miatt történik, én nem kerülök a képbe.
Szavait hallva rosszalló grimasz fut arcomra. Nem tartom jó ötletnek, hogy máris segítsen. Épp csak hazahoztam. Nem tudnám elviselni, ha megint történne vele valami. Elfordítom a fejem, megrázom, majd veszek egy mély sóhajt, mielőtt még bármit mondanék. - Igen, tudom, hogy itt vagy és azzal is tisztában vagyok, hogy mennyire erős vagy, de nem akarom, hogy megint veszélynek tedd ki magad. Elég volt egyszer átélned, .. és nekem is. Tudom, hogy milyen tűzről pattant vagy, de most nem hiszem, hogy azzal segítesz, ha beleártod magad még jobban. Nem akarom, hogy bajod essen... újra. - távol tartanám, amennyire csak lehet. Bocsánatkérő, lesajnáló a pillantásom, mivel ránézek. Nem tudok idomulni a tervéhez. Féltem őt. Nem tudtam róla semmit, amikor elrabolták, nem találtam, elbújtatták előlem. A kétségbeesés hatalmas formát öltött és úgy terpeszkedett rajtam, hogy azt hittem belefulladok. Még egyszer nem élném túl.
Alexander nevét ismétli el, mire rosszallóan összefut a grimasz arcomon. Nem akarom takargatni előtte a keserű valóságot, meg hát nincs is miért titkolnom a nyilvánvalót, de ettől még nem szívesen beszélek a szakításunkról. Lehajtom a fejem, nedvesítek ajkaimon, majd mint akit leigáztak nyöszörögve kezdek a válaszba.  - Tudtommal már jól van, nincs baja. Szakítottunk... - vetek egy üres pillantást felé.  - Én szakítottam, miután apám majdnem végzett vele. Asmodeus meglátogatott, aztán pedig úgy döntött, hogy Alexanderrel szórakozik egy kicsit, hogy nekem ártson. Én pedig úgy döntöttem, hogy minél távolabb van tőlem, annál nagyobb biztonságban lesz majd. - vonok vállat, majd megköszörülöm a torkom és felegyenesedem a korábbi helyzetemből. Nyújtom a kezem Lenának, ha elfogadja, felsegítem. Nincs túl sok kedvem beszélni erről, de előtte nem fogok rejtegetni semmit. - Most sokkal fontosabb dolgunk van, mondjuk, hogy lepihenj... - mosolygok rá fáradtan, megfogva kezét, ha engedi.

panda & magnus

Nem tudom, hogy ki unatkozhat annyira, hogy egyeneset alá akarja írni a halálos ítéletét. Az, hogy utánam jött és egy gyengébb pillanatomban el is ragadott nem azt jelenti, hogy még egyszer lesz egy ilyen remek lehetősége. A családom volt veszélyben. Lehet, hogy csak nekem akartak ártani, de árthattak volna Ely-nak is. Ahogyan azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ugyanezzel a lendülettel mindez lehet tényleg egy Magnus ellen megtervezett művelet kis része. Akármi is legyen a valóság nem engedhetem, hogy ilyen könnyedén megússza. Akárki a felelős esküszöm, hogy megtalálom és megnyuvasztom. Nem hagyom annyiban csak úgy, hogy valaki ilyen kegyetlen módon áttaposson rajtam.
Nem akarom, hogy önmagát marcangolja. Ismerem már annyira, hogy tudjam minden terhet képes a maga vállára emelni és megpróbálni cipelni. De utálom mikor elfelejti, hogy nincs egyedül. Hogy ebben a világban itt vagyok vele együtt én is. Mindig számíthattunk egymásra és ez soha nem fog megváltozni.
Figyelmesen végighallgatom, amit mondd és nem vágok a szavaiba egyszerűen csak figyelem őt. Mintha valami nem lenne rendben. A hangja megremeg, mikor kimondja Alec nevét. Talán ő is bajban lenne? Vagy őt is érte valami? Rögtön kattogni kezd az agyam ezért sem szólok igazából semmit sem, mert kicsit az agyam egy teljesen más vágányra kapcsolt mégis a távolban hallom a szavait és eljutnak hozzám, de valahogy mégis lassabban.
- De van valamink Magnus. Itt vagyok én. Ha pedig azt hiszed, hogy én tétlenül fogok ülni, míg ti elintézitek ezt az egészet, ami engem is ugyanúgy érint, akkor nagyot tévedsz. Hát egyáltalán nem ismersz engem? Ha velem packázik valaki annak nem lesz jó vége. Azt pedig nem hagyom, hogy más végezze el helyettem ezt az egészet. Segíteni fogok. Elég jól vagyok ahhoz, hogy segíthessek. - Csak fel kellene tudni idézni bármit.. Valamit, ami támpont lehetne annak érdekében, hogy elindulhassunk valamin. De jelen pillanatban még olyan, mintha a sötétben tapogatóznék, amihez az elbaltázott kis hátra szaltóm sem juttatott közelebb.
- De mi a helyzet Alec-kel? Azt ne merd nekem mondani, hogy semmi, mert vagy tíz különböző módon árultad el, hogy valami nem stimmel.. Ugye azért nincs baja? - Tudom jól, hogy mennyire fontos neki Alexander. Örülök is, hogy végre valaki képes volt újra elérni a szívéhez. Pedig már azt hittem, hogy örökre bezárkózott. Lehet, hogy úgy ismerem már, mint a tenyerem és ez teljesen kölcsönös, de a szerelmet az életünkben semmi nem pótolhatja. Erre leginkább akkor jövünk rá, ha elveszítjük. Én megtettem. Most pedig mindennél jobban megbecsülnöm és nem kerülgetném, mint a forrókását. De azt hiszem most az én büntetésem az, hogy hosszú évtizedek óta kegyetlenül elkerül.

Lena&Magnus

 - soulmates -

A gyomrom liftezik a gondolatától, hogy közöm lehet ahhoz, ami Lenával történt. Nyilván sokak tudnak a kettőnk közötti szoros kapcsolatról, és sokak életében megfordultunk már mindketten, külön-külön és együtt is. Az sem kizárt, hogy közös ellenségre akadtunk a névtelen bántalmazó címén. Bárhogyan is, ha részben, egészében közöm van hozzá, ha miattam tették és így akartak ártani nekem, az Angyal óvja meg őt/őket attól, amit rájuk fogok szabadítani, ha megtudom, hogy ki áll a háttérben. A düh a vénáimat nyaldossa, finoman, hiszen még a megkönnyebbülés az öröm uralja a tereim. A látvány, hogy jól van, hogy él és a sebeit sikerült ellátnom, most elsőbbséget élveznek a bosszúnál. Eszembe jut apám, hogy talán ez egy újabb remekműve Alexander félholtan hagyása után, de ő nem rejtegetné magát. Még a fotón is pózolt volna, meg aztán örömmel mutogatna rám, hogy egy újabb szerettem esett áldozatául, így bizonyára csak lidérce a cselekvésnek és nem ő a valós fantomunk.
Leejtem pillantásom, amikor Ely kerül szóba. Még valaki, aki megsérülhetett volna. Elfog egy fajta néma harag! Mi értelme boszorkánymesternek lenni, ha tehetetlen vagy? A nagyobb erők uralkodnak és úgy mozgatnak, mintha bábú lennék. Pedig nem vagyok, és ők sem azok. Catarina, Madzie, Ely, Lena... mind nagyon fontosak nekem. És ez a valaki veszélybe sodorta a családomat. Mi lett volna, ha követnek minket, mikor Catarinához ráncigáltam Elyt?! A gondolattól elfog a méreg! Catarina nagyon erős, hozzá fogható vad és szenvedélyes szellemet nem is ismerek, de mit kezdhetne, ha körbeveszik!?
- Lena... - próbálnék ellenkezni, de hangom lágyságából biztosan kiszűri, hogy erről már lekéstünk. Rövid időn belül másodjára élem át, milyen az, amikor számomra fontos emberek kerülnek veszélybe és tehetetlen vagyok. Alexandert könnyen' hátra tudtam hagyni, olyan értelemben, hogy szakítottam vele és így a kapcsolatunk jelentősége oda, apám már nem fogja őt bántani, mert számára érdektelené válik. Lenával ezt nem tudom megtenni. Évek, hosszú évszázadok óta az életem része, nem tudom eltörölni és ettől csak még rosszabbul érzem magam. Pillantásom csak lopva kerül arcára, amikor beszélni kezd. Figyelem őt, némán, csendesen, valamivel arrébb ücsörögve. Ahogy befejezi a mondatot, már nyitom is a szám a válaszra, hogy tiltakozzak, vagy bármit mondhassak - de a karjai közrezárnak és ölelésbe fojtja a szavaim. Én pedig nem bánom. Rögtön köré tekeregnek ölelő karjaim, szorosan vonom magamhoz, egyik tenyerem hátán támaszkodva vonja hozzám, míg a másik tarkójára simul és úgy fúrom arcom hajába, hogy érezzem az édeskés illatot, ami belőle árad.
- Mit akarsz tenni? Hogy akarsz rájönni, hogy ki volt az?! - húzódom el annyira, hogy láthassam tekintetét. - Nincs semmink, ami elvezethetne hozzá. És egyébként sem engedném, hogy keresésre indulj. Lucian és Raphael már figyelnek mindent és mindenkit. Beszélek ... beszélni fogok Alexanderral is, hiszen ő az Intézmény vezetője, megkérem, hogy szóljon, ha lát valamit, vagy hallanak. De ennél többet te meg én, nem fogunk csinálni. - rázom meg a fejem, határozott pillantással nézve rá. Persze, amint kimondtam Alexander nevét, megremegett a hangom és a gyomrom bukfencezett párat, de muszáj leszek. Nincs visszaút. - Ha komolyabban akart volna bántani, megtette volna. Ezért is gondolom,... gyanítom, hogy általad figyelmeztetett engem, akkor pedig, a Hét Pokol óvja meg! - mosolyomban megcsillan a démoni vérem, de egyáltalán nem érdekel. Gyűlölöm a névtelen ártókat!
- Ha megtudok valamit, rögtön értesítelek. De több veszélynek nem akarlak kitenni. Maradhattok Catarinánál, amíg ez megoldódik, vagy ott a város-menti lakás, oda is beköltözhettek. - simítok végig arcperemén, majd a karján, le egészen a tenyeréig, hogy megfoghassam a kezét.

panda  & magnus

Hiába éreztem úgy, hogy éledeznek a porcikáim, mintha még mindig elveszetten vergődtem volna egy sötét tengeren fulladozva anélkül, hogy valaki is segítő kezet nyújtott volna számomra. Halálra voltam rémülve. Az életem során pedig nem mondhatnám, hogy olyan könnyedén taszítottak ilyen állapotba, hiszen minden egyes pillanatban igyekszem erősnek maradni. Nem olyan könnyű megrémiszteni, hiszen rengeteg szörnyeteggel néztem már farkasszemet, de az, amikor hátulról támadnak.. Ott, ahol egyáltalán nem várod az teljesen mást jelent. Összetörik a biztonságról alkotott képed és soha többé nem tudsz úgy nézni a világra, ahogyan eddig tetted. Szinte megfosztanak önmagadtól. Mindent elkövetek annak érdekében, hogy soha ne érezhessem magam ilyen nyomorultnak és tehetetlennek. Nem biztos, hogy még egyszer megúsznék egy hasonló kirándulást élve. Ahhoz pedig túlságosan szeretek élni, hogy mindezt kidobjam az ablakon.
Nem tudom hirtelen feldolgozni azt, hogy hol is vagyok, vagy éppen mi történik körülöttem. Egyszerűen csak a félelem az, ami minden egyes porcikámat felemészti és még akkor sem tudom felfogni, hogy nem bántó szándékkal érintik porcikáimat, amikor megérzem a gyengéd tapintásokat magamon. Valahogy megrémít, hogy valaki belemászott a személyes terembe. Közel került és bánthat. Ha akar oly könnyedén megsebesíthet, hiszen a szemeim makacsul lecsukódva hagytak magamra a sötétben. Mire tudatomig eljutna az ismerős közeg addigra sikeresen áthajítom magam a kanapén ezzel egy újabb sérülést vésve fel a listámra.
Kalimpáló szívem egy kis megnyugvásra lel, mikor megtudom, hogy Ely biztonságban van. Hatalmas kő esik le a szívemről, hogy ő legalább jól van. Sosem szabadott volna a világom részesévé tennem őt, de nem tudtam csak úgy ott hagyni. Megannyi lehetőségem volt még azután is, de én magamhoz vettem. Ő pedig, mintha mindig is látta volna, hogy mi is vagyok, de sosem zavarta. Nem vagyok akkora szörnyeteg. Lehet, hogy démoni erők lakoznak bennem, de ettől még az emberi oldalamat nem teszi semlegessé.
- Eszedbe se jusson magadat okolni a történtek miatt. - Jelentem ki, amikor már kissé kezdek újra magamhoz térni, miután a fejemen keletkező friss, kis púpot is meggyógyította. Lehet, hogy tényleg miatta kerültem valakinek a célkeresztjébe, de ez mit sem számít. Ha valaki csak azért tette velem mindezt, hogy neki ártson, akkor a legkevesebb, hogy ezek után minimum velem és vele kell szembenéznie és felelnie a történtekért. Sosem fogom elfelejteni a történteket és valószínűleg nagyon sok minden meg fog változni. De ettől függetlenül még nem fogom hagyni, hogy egy hátba támadó rohadék darabokra szaggasson engem, vagy Magnus-t.
- Nincs miért bocsánatot kérned Magnus. Ha tényleg azért vittek el, mert fontos vagyok számodra, akkor lényegében most azért kérnél bocsánatot, hogy szeretsz engem. Amiért igazán nem kell. - Közelebb húzódom hozzá, majd feltérdelek picit, hogy megölelhessem. Szüksége van a támaszra csak úgy, mint nekem és azt hiszem most pont kölcsönösen ott lehetünk egymás számára. Mert erre van szükségünk. - A sebeinket még ráérünk nyalogatni. Meg kell találnunk, hogy ki volt az és miért. Addig a lelkem sem tud teljesen megnyugodni, míg nem találjuk meg. - Ki kell derítenünk különben soha többé nem leszek képes nyugodtan álomra hajtani a fejemet.

Lena&Magnus

 - soulmates -

Türelemmel ücsörgök a kanapé mellett, hol lágyabban, hol erősebben szorongatva az ismerős kezet. Mintha tulajdonom lenne, olyan jól ismerem vonásait. Pillantásom száguldozik arcán, törzsén, lábain. Folyamatosan keresem, kutatom a sebeket - mintha kezdenék paranoiás lenni, vagy csak fáradt. Kiszáradt a torkom az éber-létben, hiszen órák óta gyógyítom és őrzőm, de még ez sem elegendő ahhoz, hogy elmozduljak mellőle. Egyik karom elidőzik a tizenhat árnyalatú barna zuhatagba. Gyűrűvel díszített ujjaim csábítgatják a puha tincseket, de van, hogy csak Lena arcperemén szánkáznak végig. Cirógatom, simogatom. Érzem, hogy ereszkedik vázam, bele-bele csókolok az illatos hajkoronába, hol kézfejét simítom arcélemhez. A szívemben reszkető kismadár arról árulkodik, hogy aggodalmam a tetőfokára hág, mikor mozgolódni kezd előttem. Féltérdre állva, nyújtóztatom nyakam és máris suttogok a halk és erőtlen nyöszörgésre reagálva.
- Édesem, édes... - selymes hangon, mégis bocsánatkérően pusmogok, amikor hirtelen elkapva a kezét, megriadva elhúzódik tőlem. Én pedig tétlenül figyelem, ahogy távolságot teremtve közénk, megpróbál a lehető legmesszebb kerülni tőlem. A kanapén is átbukfencezik ennek érdekében, mire én halkan szitkozódva rögtön felpattanok, átugorva magam is a bútort, hogy ott teremjek mellette. Aggodalmas ábrázattal nyújtom-vonom vissza karom, mintha csak rettegnék, hogy megijesztem megint. - Lena, én vagyok az... - búgom, próbálva megérinteni finoman, lágyan, ha engedi nekem. Látom, hogy a kétségbeesés és a félelem eluralkodik rajta, így minél közelebb húzódom hozzá. Meg akarom nyugtatni, megértetni vele, hogy itt vagyok - és megvédem őt, bármitől. Most, hogy itt van, nem érhet hozzá senki. Senki...
 - Én vagyok, itt vagyok. Vigyázok rád! - simítok bele a puha tincsekbe, megkeresve a pontot, mint az imént beüthetett - s egyetlen fénylő ponttal meggyógyítom azt, ha engedi nekem. Olyan, akár egy törékeny porcelán, én pedig meg akarom védeni őt. A legfontosabb személy a múltamból. Óvni kívánom. Aggodalmas mozzanataim árulkodóak. Belereped a szívem, hogy a könnyeit látom, rögvest nyúlok arcához, hogy letöröljem őket - noha tudom, hagynom kellene, hogy kiengedje a pánikot.
- Shhhh, semmi baj, már itt vagyok... - hangom bocsánatkérő. Szörnyű bűntudat gyötör, hogy nem találtam rá hamarabb, hogy egyáltalán - ez megtörténhetett vele. És még mindig nem tudom, kinek köszönhető ez. Hogy valóban nekem akartak-e ártani, vagy konkrétan neki. Csapda volt a telefon. És az otthonukban hemzsegtek a vámpírok, de senki nem tud semmit és ez a tudatlanság, gyilkos. Amikor Elyről kérdez, sűrű bólogatásba kezdek.  - Ely jól van, semmi baja. Catarinához küldtem, vigyázott rá. - húzódom mellé, a szőnyegre ülve, 'z' ülésbe. Egyik könyököm megtámasztom térdemen, ajkaimmal babrálok ujjbegyeimmel, majd óvatosan megköszörülöm a torkom.  - Nem tudom, hogy ki tette. Azt sem, hogy miért. - kezdek bele, lopott oldalpillantásokat engedve felé. Kérdőn, aggodalmasan figyelem. Tartok tőle, hogy engem hibáztat majd, hiszen rögtön értem telefonált, de semmi jele nem volt, hogy miattam lenne - de annak sem, hogy nem. Végül az elkövető nekem küldte a képet róla a városhatáron, szóval bizonyára közöm van hozzá.  - De lehet, hogy... elképzelhető, hogy miattam bántottak... - úgy mondom ki ezeket a szavakat, mintha marnák a torkomat. Először Alexander, most meg Lena?!  - Küldtek egy képet rólad, névtelenül. Nem tudom, hogy ki és hogy miért, de attól tartok miattam. Tudták, hogy ha téged bántanak,... akkor gyengülök általa. - vonok vállat, beletörődve, csalódottan. Kifáradtam, nem aludtam az elmúlt napokban, folyton Lenára gondoltam. Lehetséges, hogy csak ezután történik meg a valódi támadás, amit már nekem szánnak?! Most, hogy kimerültem?!  - Annyira sajnálom... - hajtom meg a fejem, már nem is tudok a szemébe nézni. Hogy is tehetném?!

panda  & magnus

Az elmúlt rövid időszak, amit ébren töltöttem maga volt a pokol. Nem tudom, hogy mi történt, vagy hogyan történt az egész egyáltalán. Homály fedi az események sorozatát. Akkor éreztem a bajt, amikor már teljesen megkaparintott magának. Szinte bekebelezett én pedig semmit nem tehettem ellene. A saját otthonomban nem számítottam arra, hogy valaki megtámad. De egy dolog biztos, hogy most már sosem tudnék oda visszamenni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem tudok úgy gondolni rá, mint a mentsváramra. A lakásomat bemocskolták. Nem nyújthat már akkora vigaszt, mint egykoron. Úgy érzem, mintha megfosztottak volna engem egy részemtől. Csak abban reménykedtem minden egyes pillanatban, hogy Ely máshol töltötte az éjszakát, ahogyan az utóbbi időben szokta. Mert, ha neki is baja esett azt nem tudnám megbocsájtani magamnak. Az egész lelkem reszketett, ahogyan az ébrenlét és a fekete sötétség között lebegtem. Nem volt erőm. Akartam használni, fókuszálni, hogy kiszabadulhassak, de valamivel elkábítottak. Mikor magamnál is voltam úgy tűnt, mintha az egész helyzetet a távolból szemlélhettem volna. Nem vagyok egy szent, hiszen követtem el megannyi hibát, hogy tudjam biztos szereztem a hosszú életem során magamnak ellenségeket. De mégsem tudom most felidézni az emlékeim között, hogy kinek árthattam ennyire. A terveiket sem tudom. Nem szóltak hozzám. Nem mondtak semmit. Csak odafigyeltek arra, hogy sose legyek túlságosan magamnál. A tehetetlenség, szinte már az őrület szélére lökött és kezdtem úgy érezni, hogy teljesen értelmét veszíti körülöttem minden. (...)
A szemhéjaim olyan nehezek, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz kinyitni a szemeimet. Nem tudom, hogy hol vagyok az első dolog, ami elönti a testemet az a rideg rémület, hogy nem vagyok egyedül. A kezem valaki más kezében pihen, de mintha nem bántana. Azonban az agyam erre nem tud kapcsolni egyszerűen csak elhúzom a kezemet és igyekszem a lehető legtávolabb vergődni a ponttól, ahonnét a társaságom testének a melegét éreztem és talán egy kanapén karfáján sikerül hátrabukfenceznem, aminek köszönhetően beütöm a fejemet a kemény padlóba. Ekkor pattannak csak ki a szemeim és pillantom meg a homályos, de rettenetesen ismerős alakot. - Magnus? - A hangom rekedtes, de nem félek többé. Tényleg ő van itt. Vagy képzelődöm. Körbepillantok és ismerős falak ölelnek körbe, de valahogy nem a nyugalom és a békesség tölti be a lelkemet, hanem a megkönnyebbüléssel együtt könnyek kezdik áztatni az arcomat a testem pedig remegni kezd. - Hogyan..? Én.. Nem tudom, hol voltam, hogy ki.. - Gyengének érzem magam, de még sosem éreztem ennyire a tüzet tombolni a lelkemben, hogy megbosszulhassam, amit velem tettek. - Ely? Ugye ő jól van?

Lena&Magnus

 - soulmates -

Az én hibám... - Kiderült, hogy csapda, amikor Lena hívása után feltűntünk Aleseaval az otthonában. Rájöttünk. És eljöttünk. De... ez nem jelenti, hogy én feladtam Őt. Hogy valaha képes lennék feladni őt. Az őszinteség olykor kegyetlen fájdalmakat képes okozni nekünk. Hiába a valós, valódi érzelmeket, gondolatokat, cselkevéseket meséljük el - felhasználva ezt a kifejezésmódot - attól még mélyet és súlyosat hint rajtunk, avagy másokon - ami talán még rosszabb. Nem fontos, hogy milyen típusok vagyunk, mennyit éltünk, vagy hogy mennyire vagyunk elfogadóak, mindannyiunknak meg van a maga keresztje ez alól senki sem kivétel. Lehet vázat hazudni magunknak, egy vágyott életet képzelni és élni azt, ami valójában nincs, de attól még rajtunk maradnak a hegek és előbb-utóbb bizony észrevesszük majd, hogy ott tátong alatta -egy akár- a szívünkig  hatoló rés. Így van ez most is. Reszket ujjaim között a készülék, amire két nap után érkezik a kép, mellette a szösszenet. "Még él..." Nézem őt. Figyelem minden apró sejtjét, amit a homályos fotó enged láttatni. A vonásait, az érzelmek lenyomatát végig vonulni arcának szegletein. Átfut agyamon a gondolat, miközben magamra kapom kabátom, hogy 'Ki tehette?' - Olyannak kellett lennie, aki tud róla, Lena mennyire fontos nekem. Talán az apám újabb szórakozott lépése volt? Alexander után, most Lena esett célpontjául? Ő személyesen járt volna el. De akkor ki lehetett az, aki így támadna? Eszembe jut egy női név, de elvetem. El akarom vetni. Vámpírnak vámpír, és mindig is féltékeny volna Lenára, de ... Ő nem lehet. Rosszallóan húzom fel az orrom, hogy portált nyitva, végül átlendüljek Brooklyn határára. Éppen a tábla alá fektették őt. A tábla alá, ami lezárja New Yorkot...
Sistergő hang, beletép kósza tincseimbe a szele. Átlépek rajta. Lépek? Rohanok! Felkészülök rá, hogy talán nem hagyták magára. Talán még mindig veszély leselkedik rá. De amint teljes pompámban feltűnök, látom, hogy egyedül van. Oldalára fektetve, összekötözött kezekkel és lábakkal, ájultan... A düh olyan erővel robban fel bennem, hogy képes lennék leégetni mindent magam körül. Lihegve esek térdre mellette, hogy lágyan karjára csúsztatva enyémet, magam felé fordíthassam. Nyakának ívébe bújtatom ujjaim, tudnom kell, hogy valóban él-e?!
- Édesem... - suttogom, magam is meglepve mennyire reszket a hangom. Tenyerem valósággal rázkódik finom körvonalán. A következő pillanatban már térdei alá csúszik alkarom, míg a másikkal óvatosan háta alá fogok. Az ölembe kapva állok fel onnan, hogy a lehető legbiztonságosabb helyen tudjam - a karjaimban. S, ahogy már a mellkasomhoz fogom törékeny, karcsú alakját, megindulok vele a portál felé. Kerestem Őt. Kerestem égen - földön. Az, aki elrabolta őt, tudta, hogy mennyit jelent nekem. És azt is, hogy hogyan rejtse el előlem. Az utóbbi két napban nem aludtam. Idegbajt kaptam, de még a ráncok szemeim alatt sem voltak elegek ahhoz, hogy jobban akarjak lenni. Minden létező barátom mozgósítottam. Noha Alexanderrel vége van közöttünk, az egyik árnyvadász lányt - kinek túl sok köze nincs hozzá, kértem, hogy figyelje a jelentéseket. Raphaelt és még Lukeot is megkértem, hogy értesítsenek, ha hallanak valamit... De nem jött hír rólad, én pedig minden percben belehaltam kicsit...
Átlépek a portálon karjaimban a nővel, hogy aztán bezárva magam mögött azt, a kanapéra fektessem - egyelőre. Amint puhát ér háta, rögtön letépem csuklóiról és bokáiról a köteleket, s aligha habozok sokáig, máris gyógyítani kezdem. Ami szükséges, előteremtem. Kötéseket. Bármit. Bármi áron, de minden sebét eltüntetem...
- Itt vagyok, megígértem, hogy mindig itt leszek... - kissé megereszkedik a kanapé mellett féltérdre ereszkedett vázam, miközben kézfejem külső peremével végig simítok arcán, s szabad kezemmel a távolabbi karja után nyúlok, hogy foghassam. - Egyetlen percre sem mozdulok mellőled, Napsugaram. - lágy mosoly terül szét arcomon, miközben szemeim végig szánkázzák vonásait, testének minden szegletét. A hajába simítok, arcán játszanak ujjaim, azt akarom, hogy amikor felnyitja szemeit, lássa, hogy mellette vagyok és vigyázok rá. Annyira nyújtózom el, hogy betakargassam.
- Bocsáss meg... - búgom olyan halkan, hogy én sem hallom, miközben a kanapé elé zuhanva mellkasomhoz szorítom két tenyerem közé fogva övét, hogy ujjaira csókoljam érzéseim. A fájdalmat, a megkönnyebbülést, a haragot, a bánatot, az örömöt... - mindent.

Alesea&Magnus

partners in crime

A feleletén kénytelen vagyok megereszteni felé egy széles mosolyt. Bár a helyzet súlyosságát nézve nem tűnhetek úgy, mint aki elég komolyan veszi a szituációt, pedig egyáltalán nem viccelem el. Tudom, hogy mikor van helye gúnynak. És Lena eltűnése esetében nem szórakozom! Cseppet sem. Mégis Lessa szavai megcirógatják a szívem és tarkómon a puhább szőröket égnek emelik, szinte borzongok. Jóleső borzongás ez!
A szituáció azonban egy jobban sürget minket és a szavakat kipréseli a veszély, valahová túl távolira. Elhúzódunk, eléggé távolra és biztonságba, de mindez nem tart sokáig. A vámpírok ránk találnak én pedig tudom, hogy elég ebből. Sem Lessa, sem az én idegrendszerem nincs ehhez hozzászokva. Sem a képességeim, hogy nyomozósat játsszak. - Átrántom magammal a portálon, hogy legközelebb már a lakásomon találjuk magunkat. Nem tudok mással foglalkozni, csak az állapotával. Amint biztosít afelől, hogy jól van, megkönnyebbülten felsóhajtok.
- Hét pokol! Még szerencse! Semmi bajom, Drága. - rázom meg enyhén a fejem, de a következő pillanatban szemeim a portálon ragadnak, majd annak helyén, miután lezárom. A tudat, hogy Lena még ott van és talán bántják is... megbénít. Fizikailag fájdalmat okoz mellkasomban a gondolat, hogy baja eshet, vagy talán már esett is. Elmélázva zuhanok bele a portál örvénylő morajlásába, megfeledkezve egy pillanatra minden másról is. Csalódott és dühödt vagyok. Elgondolkozó, ábrándozó hangulatomból Lessa ragad magához szavaival. Döbbenet ül arcomra, majd finom megértés.
- Úgy bántál el velük, mintha világéletedben ezzel foglalkoztál volna. - jegyzem meg féloldalas mosollyal. Hiába lendül bele és hevül túl, vannak alkalmak, hogy sikertelenül térünk haza, ennek ellenére én mégis úgy érzem, hogy egy valaminek örülhetek. Lessáról tudom és láthattam is, hogy képes megvédeni magát! - A kudarc csak egy lépcsőfok a nagy létrán, amit megfogunk mászni. Soha nem hagynám Elenát cserben és hidd el, nem is fogom. - mosolyom ekkor szilárdul és valamivel határozottabb, komorabb pillantást engedek meg magamnak, hogy meggyőzzem őt. Nem tudnék lemondani róla, hogy biztonságban tudjam. És nem is fogom megtenni. Nélküle, csak fél vagyok...
- Semmi baj, megértem a csalódottságodat. Én is így érzek, de... az angyalra, vagy a pokolra, minden világ legszentebbjére esküszöm, az, aki bántotta őt, csúnyán megfizet érte, ha egyetlen haja szála is meggörbül. - villantok egy finom mosolyt, enyhén oldalra döntve fejem, miközben érzem, hogy szemeimben felragyog a démoni vérem és a vénáimon keresztül lángra lobbant. - Köszönöm Alesea. - közelebb lépek hozzá, megérintem a felkarját, hálám jeléül, amikor megszólal a telefonja és elválasztja tőlem. Nyelnem kell, aggódva kémlelem az arcát. Félek, hogy Lunával lehet valami, de szavai megnyugtatnak.
- Akkor menj, Luna az első... - bólintok, majd megengedek egy újabb mosolyt magamnak és egy finom biccentést. - Köszönöm, hogy eljöttél velem ma, sokat jelent nekem! - oldalra döntöm a fejem, majd figyelem, ahogy távozik. Én pedig elfordulva az ajtótól, hívogatni kezdem boszorkánymester társaim. Megfoglak találni Lena, haza hozlak!...

Alesea&Magnus

partners in crime

Kétségek gyötörnek. Egyfelől a mellettem haladó leányzó biztonságát érintően - mert legyen akármilyen szuper boszorkány az én szememben mindig törékenynek fog látszani. Természetes, hogy aggaszt miféle ostoba kelepcébe sétálok bele éppen vele. Ennél többre vagyunk képesek, igaz? Másrészről Elena holléte is karistolja kíváncsiságomat. Látnunk, hallanunk, vagy legalább jelét kellene találnunk. Nem telt el olyan sok idő a hívás és az érkezésünk között. Szemem sarkából alighanem másodperc pontossággal ellenőrzöm a környezetünk és Lessa karcsú köralakját. Féltem, óvom, ahogyan csak tőlem telik...
A szobából kifelé menet természetesen egyet kellett vele értenem. Előítéletek. Rosszindulat. Irigység. Féltékenység. Bujaság. Önzőség. Mennyi kegyetlen és még utálatosabb tulajdonság, ami mindannyiunk lidérce. Szám sarka megrándul, ahogy eszembe jut magam is miféle ostoba teremtésként skatulyáztam be minden egyes árnyvadászt annak idején - úgy pár hónapja. Nevetséges. Alesea mellé lépek és egy hálás, alighanem a helyzethez kicsit sem passzoló, lágy mosollyal nézek le rá.
- Mikor is lettél te az érzelmek szakértője? - arcomon nincs közöny, vagy gúny, őszinte kérdő ábrázat uralkodik rajta, fejem enyhén oldalra fordítom. Talán most először látom meg benned a nőt, talán most először látlak téged igazi valódban, nem pedig kislányként...
Képtelen vagyok tovább haladni, anélkül, hogy átgondolnám hangosan a lehetőségeit Elenának, - amihez Lessára is szükségem van. - Tehát a tetőre szavazunk, akkor... - indulok meg vele, a házon keresztül, addig ameddig csak gördülékenyen tudunk előre haladni. Ám mintha csak egy láthatatlan fal szelte volna utunkat, megtorpanva feltártam a kimondatlan gondolataim egyikét, a legveszélyesebbet.
- Gondolj bele... - vágtam bele a szavába, de sem ő, sem én nem kaphattuk meg levegőben hagyott gondolataink szavakká formált változatát, mert megtámadtak minket. Újra. Én rögvest a háta mögé érkezőekre lövöm energiáimból kirobbanó forrócsóváim. Ő pedig a hátam mögött felsorakozóakkal dolgozik, hiszen hallom puffanásaikat. De nincs időm, még csak a vállam fölött sem megfigyelni a technikáját, mert karon kap és már rohanunk is. Ki. El. Biztonságos távolba. Amennyire tudom terelgetem magam előtt, ha kell, teljes alakommal fedezem - képtelen lennék elviselni, ha történne vele valami.
Valamelyest' biztonságba kerülünk, ahol ő rögtön el is torlaszolja az ajtót. Félmosoly és egy suta fejrázás a válaszom. Lágy vonásokkal mérem végig, amint elém lép és beszélni kezd. Szemöldökeim szomorúan futnak össze, miközben megsimítom felkarján. - Elena valahol itt lehet, még... - nem tudom befejezni a mondatot. Éles reccsenéssel szakad be az asztal, majd az ajtó, ahogy két újabb vámpír ugrik elénk. Teljes karom kitárom, ahogy Alesea mellé lépek és a védelmére játszom. - Hét Pokol. - mogorván rántom feléjük a tenyerem, hogy hárítsam a közelségük - hacsak Lessa nem előz meg, majd a másik karom oldalamra rántva portált nyitok. Nem sokáig időzöm el azzal, hogy a leányzó reakcióját figyeljem, megfogom a kezét és átvonom magammal a sistergő átjárón.
- Nem sérültél meg? - kapom fejem irányába, közvetlen szembe állva vele, fürkészve minden egyes pontját. Aggodalmas, gondterhelt arccal méricskélem, közben lezárva a portált, hogy senki se juthasson át utánunk... - Nagyon büszke vagyok rád...- mintha a portálnak lenyomatához beszélnék, elmélázva meredek előre. Elena arca ott vibrál tudásterembe és közben Lessán ámul a szívem. Pár másodperccel később már a leányomra pillantok széles mosolyra ívelt ábrázattal.

Alesea&Magnus

partners in crime

Alesea számára épp olyan kegyetlen és nehéz volt elfogadnia a boszorkányságot, mint amilyen nekem volt. Ahogy az én anyám nem bírta elfogadni, aminek életet adott - úgy történt ez vele, velük is. Elfogadom, az évek során legalábbis maximálisan törekedtem elfogadni a döntését, a gyűlöletét, az undorát irányomba, de ettől még nem érzem, nem gondolom úgy, hogy nekünk, akik nem választhattunk, fejet kellene hajtanunk előttük. Így születtem. Alesea így született. Vérében a varázslás képességével. Lehet vázat hazudni ennek, lehet menekülni és lemondani erről, vagy éppen elfojtani, de ettől még a csermely labirintusokban futkározó csipkelődő bizsergés még életünk végéig elkísér. Ami nem kétszámúvá lesz majd, hiszen fajunkból adódik, hogy többre lettünk teremtve. Személyes küldetésemmé vált segíteni és ösztönözni azokat, akik hasonlóan hátrányos helyzetből indultak, ahogyan én. És hacsak azzal, hogy időnként ellátom jó tanácsokkal a leányzómat, segíthetem, hát legyen. Szívvel-lélekkel mellette vagyok!
Átérve nem fogadott minket gyertyafény, sem homárfarok, sem szamócaöntet. És ez bosszantott. Elena nem arról híres, vagy éppen hírhedt, hogy vendégszeretetét palástolja. A sötétség a ház falain belül, pedig rögtön árulkodni kezdett. És ahogyan én nyugtalanodtam, úgy próbáltam szét teríteni köralakomat Lessa előtt, hogy védelmembe vehessem.
Még csak alig ismételhetném el szavait, hogy egy névtelen démont címkézzünk fel elkövetőnek, amikor ismét megtámadnak bennünket. Ezúttal azonban - engem véd meg Alesea. Ami, hirtelen nem tudom, hogy sértő, vagy hízelgő!? Végül bólintok elismerően. Épp csak levegőhöz jutunk, máris újabb és újabb kérdőjelek rajzolódnak előttünk.
- Biztosan nem miattad. Ha itt van, látja, hogy velem vagy. Bennem pedig megbízik. - próbálom elhessegetni a leányzóm fejéből a gondolatát, hogy miatta nem leljük Elenát. Szó se róla, értékelném, ha nyomra bukkannánk és nem mászkálnánk a ködfelhőben, mindenféle reménytelenségben.
A következő percek összemosódnak. Hirtelen támadnak ránk. Képtelen vagyok a leányzómra figyelni, magamat kell védenem. Nem elsősorban - félreértés ne essék - a helyezkedésünk kényszerít rá, hogy előbb azokkal foglalkozzak, akik felőlem próbálnak támadni ránk. Márpedig, ha egy boszorkánymester a tulajdonotthonában menekül előlük, akkor bizonyára nem kóstoltatni akarják velünk a falakra pacsmagolt bíbor felhőket. Természetesen nem fognak ki rajtam, hiába gyorsabbak, bizonyos trükkökkel könnyedén leszerelhetőek. Az évek során kitapasztaltam. Raphael mellett. Például. Szemem sarkából szinte másodperces pontossággal figyelem Alesea mozdulatait. Bízva abban, nem sérül meg. Mikor szorul  a helyzet, persze, ugranék, hogy védjem, de megoldja. Elkapom az egyiket és a hölgyemény társaságomtól kérem a tanácsot, hogyan tovább vele.
Résnyire szűkült szemekkel figyelem a lányt, majd a vámpírt. Nem bízom meg benne, ez csak természetesen. De legnagyobb esélyünk az emeleten vár ránk. Pillantásomból kiolvashatja Lessa.
- Nyilvánvalóan nem... - már pár lépést megteszünk, mikor végül feleletem elhangzik felé. Fogom a kezét, továbbra is. Mit is tehetnék? Atyai,- védelmező ösztön szorongat. Ez alól nem bújhatok ki. És nem is fogom leplezni. Ő vigyázza kettőnket hátrafelé, én figyelek előre. Bárhonnan is ér támadás, előbb mi ütünk!
Félig nyitva hagyott ajtó. A szorgos partnerem persze rögtön magáénak érzi a terepet, mire egy rosszalló ellenzés a mimikám, de hagyom, had menjen előbbre. Követem, lépten-nyomon. Figyelmem széteresztem. Minden zajra rezignálok. Amint belöki az ajtót, máris hevítem energiáim, hogy védeni tudjam, ha támadna, ha ugrana valamelyik megbújt ellenségünk. De sehol senki - megfeszített tartásom enged, ahogy a bíbor foltok nyomára bukkanunk. Egyértelműen történt valami... a szoba fel van dúlva. Rosszallóan nedvesítek torkomon, majd ellépek a leányzóm mellett és féltérdre ereszkedve belemártom ujjaimat a vörös felhőbe. - Még meleg. - pillantok vállam fölött Aleseara, majd felegyenesedem, megtörölve kezem és megindulok mögötte- hol mellette a folyosóra.
- Nem kötöm a bizalmat fajhoz. Ismerek olyat, akire az életem is rábíznám. - súgom bele a sötét tincsekbe, ahogy elhaladok mellette engedek felé egy pimaszkás mosolyt, majd előre pillantok. Újabb ajtó, ezúttal behúzva. - Ha megtámadnának a házadban, hova rejtőznél el a túlerővel szembe? - ezúttal én rúgom be az ajtót, ami éles nyikorgással vágódik be. A szoba, a fürdőszoba. Pompa és elegancia. Épp, mint a ház birtokosa. Üres, elég egy külső pillantás. Vállam fölött Aleseara pillantok.
- Portált is nyithatott volna, de akkor miért nem tette meg? Miért hívott ide, ha... - és ekkor megtorpanok, ahogy egy gonosz, sötét gondolat szalad végig tudatomon. Megrendezem arcizmaim, majd lassan, apránként fordulok a mellettem ácsorgó leányka felé. - Én ostoba. Ha önszántából hívott volna, portált is nyithatott volna, hogy eljöjjön hozzám. Rávették... Ez csapda. - ejtem ki a két szót, karom rögtön védelmezően nyúlik el Alesea karcsú körvonala előtt, amikor előttünk és mögöttünk is feltűnik három újabb vámpír.