1997 júliusában születtem Denverben a Blackhawk család második gyerekeként, halandó emberként. Átlagos gyerekkorom volt. A bátyám állandóan szekált, én meg mindig csüngtem rajta és mindenhova követni akartam. Két év van köztünk, így aztán soha nem értettem, miért hív kis taknyosnak vagy, hogy miért nem mehetek én is vele és a barátaival játszani. Aztán mikor én is a gimibe kerültem megváltozott ez a dolog. Folyton együtt lógtunk, mindenhova magával vitt de persze, csak utólag vallotta be, hogy azért tette, hogy megvédjen. Úgy gondolta, ha vele vagyok, akkor szemmel tud tartani és meg tud védeni, csak épp ez akkoriban még a pasizás témára terjedt ki. Arra ő sem gondolt, hogy vannak sötétebb dolgok is, melyektől meg kell óvnia és, hogy végül elbukik.
Az estére, mely örökre megváltoztatta az életemet, úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Egy bulin voltunk a tónál, ahova évek óta lejártak a fiatalok, hogy egy kicsit kikapcsolódhassanak. Én persze akkor is Oliver védelme alatt álltam, de volt egy srác, aki ennek ellenére is közelített felém. Egész este kerülgetett, míg végül a parttól jóval távolabb, bent a fák között kötöttünk ki. Fogalmam sem volt, hol lehet a bátyám de nem is akartam, hogy megtaláljon, mert tuti kiakadt volna azon, hogy a fa tövében smárolok egy fiúval, mert hát milyen elképesztő dolog is az, ugye?!
Aztán meghallottuk a morgást és megláttuk azt a macskákéhoz hasonlóan világító szempárt a sötétben. A vér megfagyott az ereimben, miközben próbáltam még jobban a mögöttem lévő fának préselődni, Jeremy pedig háttal elém állt, hogy úgy óvjon. Aztán már, csak arra emlékszem, hogy Jeremy és én is véresen fekszünk a földön, a bátyám fájdalmas tekintettel fölém hajol és azt suttogja "bocsáss meg", majd eltűnik a sötét erdőben én pedig elájulok.
A kórházban felébredve nem igazán tudtam összerakni a képet. Nem tudtam, hogy mi történt, hogy hova lett a bátyám és, hogy mi a franc volt ez az egész. A rendőrök azt mondták, hogy egy farkas támadott meg minket és szerencsénk van, hogy ennyivel megúsztuk, de amire én emlékszem... picit nagyobb volt, mint egy normális farkas és Jeremy is azt mondta a rendőröknek, hogy az nem közönséges farkas volt, de ránk varrták, hogy csak a sokkhatás miatt mondunk ilyeneket.
Mikor a következő teliholdkor átváltoztam, már megértettem, hogy mi történt. Soha életemben nem éreztem olyan fájdalmat és már Oliver se volt mellettem, mivel New Yorkba ment egyetemre. Volt viszont egy sanda gyanúm, hogy nem az egyetem miatt ment olyan messzire és bár egyetlen egyszer beszéltünk a farkastámadás után, csak olyan furcsaságokat mondott, hogy "távol kell tartanom magam tőled, hogy többé ne árthassak neked" és, hogy "soha többé nem fogsz látni, megígérem". Képtelen voltam elhinni, hogy Ő tette ezt velem, a saját bátyám. Mindennél jobban utáltam, miközben ordítva szenvedtem és, csupán azért nem öltem meg akkor éjjel senkit -pedig esküszöm, minden vágyam az volt, hogy gyilkoljak-, mert David, az akkori alfa megakadályozta és, mert a szüleim épp osztálytalálkozón voltak.
Egy teljesen új világ nyílt meg előttem, amelyről egészen addig sejtelmem sem volt. Soha nem gondoltam volna, hogy a filmek, melyeket szórakozásból néztünk hétvégente, igazak lehetnek. Nem gondoltam volna, hogy ami a Twilightban van, az a valóságban is megtörténhet, de mégis megtörtént...
Oliver két hetente jelentkezett New Yorkból egészen addig, míg nem közölte a szüleinkkel, hogy ott hagyta az egyetemet és inkább munkát keresett. Anya és apa persze győzködték, hogy végezze el a sulit vagy, ha már dolgozni akar jöjjön haza, de én tudtam, hogy miért döntött így.

Napjainkban...

Kezemet tördelve ácsorgok a repülőtéren és azon töprengek, hogy mégis, hogy lehet, hogy újra és újra kisiklik az életem, amint kezdene épp egyenesbe jönni. Remekül elvoltam az egyetemen, a szüleim nem sejtettek semmit arról, hogy mi vagyok valójában és Davidnek köszönhetően kontrollálni tudom magam már jó ideje. Igaz, nem volt könnyű, miután a bátyám örökre lelépett és magamra maradtam, de megbirkóztam a feladattal. Aztán elvesztettem őt is. Egy idegen farkas érkezett két napja hozzánk és kihívta az alfát, hogy átvegye a vezetést. Senki nem gondolta volna, hogy Davidet bárki legyőzheti, de neki sikerült. Abban a pillanatban, mikor David szeméből kihunyt a fény, döntenem kellett. Vagy elfogadom az új alfát és behódolok neki, vagy lelépek és egyedül folytatom az utam és bevallom, nem volt csábító a gondolat, hogy magányos farkassá váljak, de akkor sem bírtam volna elfogadni az új alfát. Teljesen más nézetei vannak, mint Davidnek voltak. Agresszív, arrogáns és úgy gondolja, hogy a legfontosabb dolgunk, hogy újabb és újabb embereket toborozzunk, amivel én nem értek egyet.
Ezért döntöttem úgy, hogy megkeresem a bátyámat. A szüleimnek nem mondtam semmit. Úgy láttam jónak, ha további hazudozások helyett inkább, csak lelépek. Egyedül egy búcsú cetlit hagytam nekik, miszerint el kell mennem, majd jelentkezek és ne aggódjanak értem. Persze tudom, hogy ettől függetlenül csontig rágják a körmüket, hogy mi történhetett, amiért én is magukra hagyom őket, de jobb lesz ez így. Új családot, új alfát és új életet kell találnom magamnak és az egyetlen reményem a bátyám, hogy segíteni tud ebben, bár még magam sem tudom, mit fogok mondani, ha megtalálom...