Volt valami az ilyen arcátlanul határozott jellemekben, ami mindig is az idegeimet borzolta, ugyanakkor a rendíthetetlen önbizalom és a legyőzhetetlenség illúziója olyan előnyt helyezett a kezembe, amit bármikor gondolkodás nélkül kész voltam kihasználni. A túlontúl magabiztos ellenfél önbecsülését ért sérelem, az, hogy a legkevésbé sem látjuk olyan fenyegetőnek, halálosnak, vonzónak vagy sebezhetetlennek, mint amilyennek látszani akar, legtöbbször meggondolatlan lépésre kényszerítette, ott dolgozott bennük a bizonyítási vágy, és ez bizony bárkit meggondolatlan lépésre késztet. Az óvatlan tettek pedig bármikor a végünket jelenthetik. Tudtam, hogy megy ez, én is pont ugyanígy működtem.
- Hát nekem mondjuk egy tucat Shax démon jobb társaság lenne nálad, de hát mit számít egy jelentéktelen árnyvadász véleménye, nem igaz? – hagyom hamis mosolyom elterülni az arcomon, mialatt a szemeim követik a mozdulatait, ahogy leemel egy üveget a felső polcok egyikéről, majd kényelmesen, mintha csupán egy szokásos péntek este lenne, odakészít mindent a halálra rémült lány teste mellé. Mikor a kés megvillan a kezébe, megfeszülnek az izmaim, de a penge végül csak a citromot szeli el a lány bőre helyett, így nyugton maradok még egy kicsit. Bármennyire is szeretnék átlendülni a pulton és nekiugrani a démonnak, így, hogy egy ártatlan mondént is veszélybe sodorhatok, jobbnak látom türtőztetni magam, és reménykedni abba, hogy kiprovokálhatom az első ütést, vagy legalábbis elcsalhatom az áldozat közeléből.
- Zavarba hoz ez a nagylelkűség. – forgatom a szemeim a felajánlása hallatán, amit egy igencsak provokatív jelenet követ, ahogy lenyalja a lány testéről a korábban rálocsolt italt, gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se szakítsa el a tekintetét az enyémtől. Valószínűleg inkább csak a bosszantásom végett, mintsem óvatosságból, de azért emlékeztetem magam, hogy ne becsüljem le – megint – az ellenfeleimet. - Viszont nem igazán vagyok tequila párti, jobban szeretem az édes dolgokat, mint a whiskey vagy a rum, biztos van az is ott a polcon valahol, ha elég gyors vagy, még csak hátba se szúrlak, mikor megfordulsz.
Lépteim gyanakvó lassúsággal megindulnak a démon felé, ahogy elérem a pultot akaratlanul is rálesek a lányra, aki vagy elájult, vagy csak túlságosan sokkos állapotban van, hogy kinyissa a szemeit. Nem ülök le, csak nekitámaszkodom az egyik magas bárszéknek, karjaimmal felkönyöklök a minket elválasztó pult kemény, fényesre lakkozott fa anyagára.
- Mit mondjak, sokoldalú tehetség vagyok. – megrántom a vállam és ezzel le is pereg rólam minden sértése, túl régóta csinálom már ezt, ennél azért még az én temperamentumomnak is több kell, hogy felbosszantsanak. – De ha gondolod, te is tálalhatod magadon az italomat. Esetleg meg is gyújthatod, biztos kevésbé unnád a társaságom, ha épp elégnél.
Ujjaim türelmetlen dobogásba kezdenek a pultlapon, gondolataim szüntelenül lejátszották újra és újra a hőn áhított jelenetet, ahogy egy könnyed mozdulattal átlendülök az asztallap felett és a szeráfpengém egyetlen gyors mozdulatával visszaküldöm ezt a szörnyen idegesítő bestiát a saját dimenziójába.
- Jaj, dehogynem tudod, biztos nem vagy te olyan buta. – megálljt parancsolok kényszeresen mellékcselekvő végtagjaimnak, helyette inkább a könyökömre támaszkodva közelebb hajolok a szőkeséghez. – Gondolom, nem kell bemutatnom a nephilimek állandó jellegű igazságszolgáltatásra való kényszerét, szóval felesleges szájtépés helyett, mi lenne, ha engednéd, hogy elvigyem innen a lányt, és cserébe majd máskor kaszabollak le. Na?

Soha nem engedte, hogy az élet kegyetlenül maga alá gyűrje. Mindig emelt fővel nézett előre. Kitartott szüntelenül a feladás nem szerepelt a szótárában. Most azonban a semmiből kell újraépíteni a birodalmát és egyenlőre nem is tudja, hogy hol kezdje. De ha tudná sem lenne arra ereje, hogy meggyőzzön bár aprócska démont, hogy támogassák az ügyét. Hiszen nem akar osztozni a hatalmon. Senkivel. Saját maga akarja kezében tartani az életét és titkon talán még a pokol trónjával is szemezget. Hiszen ki ne szeretne minden démon felett uralkodni? Ha már kegyetlenül letaszították őt a mélységbe, hogy soha ne térhessen vissza a mennyek békessége, akkor a legkevesebb, hogy itt sem adja alább az életkörülményeit. Lucifer-ről amúgy is jelen helyzetben csak az árnyak suttognak. Talán eltűnt, meghalt. Ki tudja, hogy mi zajlik a háttérben. Az viszont egyértelmű számára, hogy vagy most csap bele mindennek a közepébe vagy soha. Úgy is lehet fogalmazni, hogy ez vissza nem térő alkalom. Most vagy soha.
Azonban gyengesége miatt ezerszer át kell gondolnia minden egyes lépését. Jól meg kell fontolnia, hiszen vannak, akiknek ő maga vágta le a szárnyait és most a pokol bugyrai között élnek. Ilyen körülmények között egyikkel sem kíván találkozni. Épp eléggé megviselte a találkozás Azazel-el, aki az árulása miatt bukott el. Ó, hogy mennyire szerette a férfit.. Mégis a hatalom csábítóbb volt és hűbb társ ebben a fagyos világban. Valami, ami nem szeszélyes érzelmeken alapult. Erre volt szüksége.
Hamar ráeszmél, hogy nincs egyedül. Nephilimek. Mindig olyan ostobák és irritálóak egyszerre. Nevetségesen egyszerűen lehet velük játszadozni. Szinte dróton rángatni őket. Csak a sok lehetőség közül egyet ki kell választani. A legtöbbjüknek nem adatik meg a boldog családi körülmény. Hiszen vagy halottak a szüleik, vagy teljesen berozsdásodtak és teljesen elveszítették a jövőképüket. Úgyhogy feltételezhető, hogy valamelyik szülővel mindig baj van.
- Talán a társaságom nem épp elég fizetség? - Levakarhatatlan mosolyra húzódnak ajkai, majd a kezei közé veszi a felsőbb polcról az egyik drága üveg tequila-t. A kezébe vesz egy citromot és a sót is a lány teste mellé készíti. - Esetleg kérsz? Hidd el én nem árulom el senkinek. - Feldarabolja a citromot, majd pedig az üvegről lecsavarja a kupakot és végigönti a lány felső testén. - Ugyan, ne mondd nekem, hogy nem csábít. - Azzal mit sem törődve a támadásra kész nephilimmel egy keveset lenyal a lány testéről, miközben tekintetét a fiúra szegezi. Egy nyamvadt kis hős megmentő nem ronthatja el az éjszakáját. De nem ám. Vagy vele együtt szórakozik vagy páros lábbal repül innét. Talán arra még van ereje, hogy egy kis senkiházival elbánjon. Annyira azért mégsem lehet gyenge.
- Most már arra is kiképeznek, hogy halálra untassátok a démonokat? Mert ebből még ha kell írásos dicséretet is adok. - Fejét oldalra döntve néz végig a fiún, s közben alsó ajkába harap. Vonzó, de azért nem fog három hátra szaltót dobni a látványától. - Még lélegzik, él.. Aztán meg úgy is elintézitek, hogy ne emlékezzen semmire, szóval nem tudom miért zavar téged, hogy mivel ütjük el az együtt töltőt időt.  

Az épülettömb tetején állva figyelem, ahogy az utca nyüzsgése lassan elhal, az üzletek előtt húzódó parkoló kiürül, ahogy a mondének hazafelé sietnek, amint a nappal utolsó sugarainak helyét is átveszi az éjszakai lámpák kellemes félhomálya. Tekintetem újra és újra végigfuttatom a papírszemét borította staten island-i utcákon, míg nesztelenül fel-alá sétálgatok, egyik tetőről ugorva a másikra, szüntelenül keresve a démontevékenység forrását, aminek híre nem olyan rég még kisebb felfordulást okozott az intézet amúgy is kaotikus összevisszaságában, most viszont jelét sem mutatta ártó szándéknak, azt leszámítva persze, hogy a semmittevés szüntelenül tépázta a türelmemet.
A játéküzlet és a bank már rég elsötétült, az éttermek viszont még csak most kezdték lekapcsolni a villanyokat és kulcsra zárni az ajtókat, valami huszadrangú hamburgerezőből kilépő középkorú nő néhány kedves szót kiabál egy fiatal lánynak, aki épp két hatalmas fekete zsákot dob a szemetes konténerek egyikébe, majd némi csevegés után eltűnik egy kínai étterem ajtaja mögött.  Beletelik néhány percbe, mire újra felbukkan a zörgő kulcscsomójával az ujjai között, addigra a többi vendéglátóegység már mind kiürül, a Jade Island az utolsó, aminek a környékén bármiféle mozgást látni, és úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki erre a felismerésre jut.
A hullámzó szőke tincsek a nő sebes mozdulatainak köszönhetően tompa ragyogásnak tűnnek csupán, elmosódott foltnak, ahogy egy gyakorlott mozdulattal foglyul ejti a távozni készülő lányt, és mindenféle erőfeszítés nélkül visszalöki az étterem belsejébe, elrejtve ezzel magukat a szemem elől.
Szitkozódva indulok meg a tető széle felé, és a levegőbe lendülve egy könnyed lépéssel érkezek páros lábbal a járda kemény betonkövére. Érzem az apró kavicsokat a talpam alatt, de a bakancsomra rajzolt hangtalanságot biztosító rúnának köszönhetően teljesen nesztelenek maradnak a mozdulataim, ellenben az ajtólap éles nyekkenésével, ami ingerültségem áldozatául esve nekivágódik a falnak, ahogy belököm, és bemasírozom az étterembe.
- És gondolom, fizetni meg nem óhajtasz, igaz? – indulok meg felé magabiztos mosollyal az arcomon, ujjaim a kardom markolata felett pihentetve, készen arra, hogy egyetlen támadó mozdulatára előrántsam, és a mellkasába döfjem. Vagy ahová sikerül, nem szoktam válogatni. – Csak mert ez esetben én kedvesebben bánnék a személyzettel. Kezdetnek mondjuk, nem is tudom, életben hagynám vagy ilyesmi, pont elég nagy büntetés neki, hogy Staten Island nyomorúságos falusi körülményei között kell élnie, felesleges tetőzni egy összezúzott légcsővel.
Néhány lépésre állok meg a két nőtől, szemem egy sötétbarna íriszeim egy percre sem véve le a démonról, aki meglepő otthonossággal forog a bárpult mögött, de azért vetek egy óvatos pillantást a szemem sarkáról a bárpulton heverő mondénre is, aki azt leszámítva, hogy leszaggatták a ruhája egy részét és nyilvánvalóan sokkot kapott, komolyabb – vagy legalábbis látható - sérüléseket nem szenvedett. Ez persze még így is bőven elég, hogy megöljem a mániákusan kacagó szőke szörnyeteget, de azért kap egy piros pontot a neve mellé vigaszdíjnak, csak hogy senki ne mondja, hogy kegyetlen vagyok.

A gyengeség, mi makacsul lebegett egész lénye felett egy pillanatra nem hagyta magára. Sosem gondolta, hogy egyszer majd egyike lesz azoknak, akik elveszítik a szárnyukat, hiszen mikor legutóbb hosszú évszázadokkal, mondhatni évezredekkel ezelőtt ott lebegett a feje felett a lehetőség, hogy elbukik ki tudta húzni magát alóla. Most azonban még csak nem is érezte a közelgő véget, ami kirántotta alóla a talajt, mintha soha ott sem lett volna. Zuhant és földet ért. Gyengén, törékeny. Démonok portyáztak körülötte készen arra, hogy megfosszák őt lényétől. A gyengeség, az elmúlás volt, ami odacsalogatta őket. Hős megmentője azonban mindennek mondható volt csak a szőke hercegnek sem, aki mindig megmenti a törékeny hercegnőt, királylányt. Az életét kívánta ontani a puszta kezével. Mégis a halál túl egyszerű, túl békés lenne. Egy lélek kínzásához pedig a legszükségesebb fegyver az nem más, mint az idő. Hamis ígéretek, hazugságok tömkelege és az idő, ami olyan jól a bőrébe mélyeszti fogait, hogy soha nem tudja túltenni magát az őt ért sérüléseken.
Azonban esze ágában nem volt sebeit nyalogatva várni a pillanatra, amikor előtörhet az árnyak közül. Uralni akarta a helyzetet. Megerősödni. A lehető leggyorsabban. Hiszen a hatalom volt a mindene erről pedig nem egykönnyen mondana le. Későre járt már útja pedig egy éppen zárni készülő hely felé vezérelte. Egyetlen egy göndör, sötét hajú leányzó volt az ajtóban. Ó, nehogy már most bezárjon. Hiszen most kezdődik az éjszaka. Ilyenkor telik meg igazán élettel az ember lénye. Meg aztán az időjárás is ilyenkor roppant kedvező. Nem túl hűvös, de nem túl meleg. Imádja a tavaszi szellőt, ahogy végigcirógat az arcán. Hátulról ragadja meg a lányt, aki sikolyra nyitná száját, de kezét szorosan a szájára tapasztja. Szemei az ég feketéjéhez hasonló csak az övében nem ragyognak a csillagok. A zárban lévő kulcsot elfordítja, majd betuszkolja rajta a lányt egyenesen a bárpult irányába. - Remélem, hogy nem akarod elrontani a kedvemet azzal, hogy nem szolgálsz ki. Hiszen még nincs olyan késő. - Szemei továbbra is teljes feketeségben úsznak, ahogy közelebb lép a remegő lányhoz és leszakítja róla a felsőjét. - Talán magadon is tálalhatnád. Már, ha kedves az életed, szépségem. - Mosolyra húzódnak ajkai, azonban ez közel sem a kedves, meleg mosoly. Hanem az a fajta, amitől az embernek a hátán futkos a hideg. A lánynak esze ágában nincs azonban teljesíteni kérését. Azt hiszi elfuthat. Milyen ostoba teremtmény. A lány útját állja, majd elkapja a nyakánál fogva és a bárpultra fekteti, ahová egész testét odaszegezi. - Így vagy úgy, de megkapom, amit akarok. - Felnevet, majd pedig a pult mögé sétál, ahol kedvére kezd válogatni az alkoholtartalmú löttyök között.