Talán nem is meglepő olyannyira az árnyvadászok ignoranciája. Akármennyire is próbálnak elkülönülni ugyanis, akárhány módon képzelik magukat felsőbbrendűnek angyalvérük okán, a mondének világában léteznek. Átszövi őket a halandóság sietsége, s a rohanó életmód tovaszálló szavakat is sző egyúttal, melynek súlya és mélysége érzelmi. Nem jutottak el arra a szintre, ahol a kimondott szavaknak hatalmi jelentősége van, s nem pusztán gyerekjáték bábos részeiként a dráma eszközei... miért is félnék hát a tündérek ajkait? Hogyan érthetnék meg egyáltalán, milyen veszélyt rejt, ha saját életmódjuk folytán elképzelni is képtelenek?
- Kölcsönös e várakozásunk hát. - Szinte dorombol a hangja, holott ez csupán csalfa képzet, mely mégis mindennél tisztábban fémjelzi a tündér elégedettségét. Nincs miért megkérdőjelezze a várakozás tisztaságát, netán vélt jellemtelenségét, mert nem ismeri ezen oldaláról a Herceget, s valószínűleg nem is fogja. Nem mert ne lehetne millióegy lehetősége tán a jövőben a háttérbe húzódva látni a felszínt, melyet mások előtt mímel, hanem mert éppen annak mélyén járt, s megízlelte az élesre szabdaló, mégis mindennél kívánatosabb jégkristályt annak nyers, gyönyörködtető valójában. Nem áltathatja magát azzal, hogy ismeri valóban, s meglehet évszázadok múltán sem kérkedhetne ezen kvalitással, ám abban biztos, hogy e lény intellektusa messzebbre mutat, semmint a türelem és türelmetlenség nevetségesen skatulyázó fogalma.
A Tövismadarad aligha tervezték ellenállni ilyen imádnivalóan szemtelen mosolynak, hunyorgó pillantásában bár ott tombol az éhség perzselő nyara, a fagy ad neki csillogó derűt.
- A mondének csak a történet egyik felét látják. Azt, ahol a kígyó bűnre csábította őket, ám ha valóban megvizsgálod a mesét, hát nyilvánvaló, hogy míg istenük által ostoba állatoknak teremtettek, addig a kígyó tudást és értelmet kínált fel. - Amíg beszél, ujjai elkalandoznak a férfi hasfalán, végigcirógatja a felső anyagán keresztül, míg mondandója minden mély, nyers zöngén ruha alá és meztelen bőrre kívánkozik. - A halandó féli a Kísértőt, s elfeledkezik róla, hogy a bölcsesség szimbóluma is egyben. Nem kérem hát, hogy tagadd meg a természeted, szép Hercegem. Arra kérlek, válaszd meg bölcsen, mikor és hogyan kísértesz, mert a percéletűekkel szemben én nem félek mindent kívánni belőled. - Nincs benne valódi követelés, figyelmeztetés, mindez pusztán játék a szavakkal, mi rendeltetése szerint jár keringőt olyan vágyak körül, amiket itt és most egyszerűen csak nem teljesíthet be. Megtalálja hát ekként a maga örömét a pillanatban, s ugyan ki hibáztathatná érte?
- A figyelmed teszi, Hercegem. - Vall puhán, mert az a mosoly könnyen születik, mintha természetes volna és bár valóban az, egyszerűen nincs oka, alapja, s létjogosultsága megszületni az Udvar börtönében. Meglehet nem csupán a kéklő szemek sejtelmes derengésének mutatja meg önmagát, ám kétség kívül könnyebben éri el, mint bármely csoda végtelennek ható földjükön.
Szó nélkül hagyja bár a reményeket, osztozik rajtuk, mert mást aligha tehet. Két magasrendű tündérnek, ha az egyik sérülése halálos is, hatalma van megvédeni önmagát egy naiad saját territóriumán is. Nem az a kétséges, hogy képesek lennének-e elmenekülni, ha arra kerülne sor, sokkal inkább a Tövismadár túlélése, mi kétesélyes.
Spórol az erejével. Szemet huny a táj felett, ahogy a ködparipa kanyarodni kényszerül, kiterjedt jelenléte befelé fordul, mintha belső védelmi vonalat építene. Önmagában észrevétlen lenne a változás, ám mert egy véren osztoznak, az összekötő mágia finom, pókhálókönnyedségű szálain ott rezonál minden momentuma. Különös dolog ez, bár messze nem példátlan. Az elsők között tanítják meg a Lovagoknak, hogyan maradjanak észrevétlenek, s olvadjanak kaméleonként a természetbe. Egyik sem tűnik el valóban, pusztán lecsúszik róluk a pillantás, mintha a puszta létezésének sem lenne többé nagyobb jelentősége, mint a fáknak, melyek elégedetlenül karcolják arcukat leveleikkel, s a buja növényzetnek, mi vádlón övezi őket, ahogy talajt érnek. Eszköz, ami nevén szólítható és ami valóban tesz azért, hogy önnön létezésének domináns íze, figyelemért követelő, érzékeny, gyönyörködtetni vágyó valója ne kísértse a naiad természetéből fakadó irigységét. Amennyire önvédelem, éppúgy a tisztelet formája is ez. Nem kíván botor módon versenyre kelni a nimfákkal, ha a segítségükért folyamodna éppen.
Ahhoz képest, ahogy felszállt a ködlényre, már érzékelhető a különbség leszállásnál. Bár a mozdulat továbbra is sima marad, valamiként érzékelhető, hogy minden egyes centiméterébe belemar a fájdalom, ami mostanra méltán nőtte magát a kín szintjéig. A lovag bőre fénylik, mi magyarázható lenne ugyan a ködpárával is, sokkalta valószínűbb, hogy a szervezete dolgozik a kiirthatatlan betegség láza ellen. Aligha kell találgatni azonban, vére súlyos vörös freskóként nyal alá a derekáig árulkodva arról, hogy tán csupán egy fertályóra választják el a teljes kiolvadástól. Kár is lenne próbálkoznia ismét fagyasztással, túl magas hőfokon ég már vére ahhoz, hogy egyáltalán megidézni legyen képes. Vannak trükkök, melyekkel csak egyszer csalható csapdába a test.
A bíborpillantás habár körbejárja a szemet gyönyörködtető terepet, ezúttal nem adózik annak lenyűgözött mámorával. Megérdemelné bár, a létezése belülre összpontosul, s aligha engedheti meg magának, hogy a környezetbe eressze szét megmaradt energiáit. Felmérése tehát pusztán technikai jellegű, érzékelése és érzékenysége lehetséges veszélyekre fókuszált.
Ahogy a tündér a kezét nyújtja, kérdés és gondolkodás nélkül fonja ujjait az övéi közé, pillantása a területről a Herceg leheletfinom mosolyára hullik.
- Ez esetben, ne okozzunk nekik csalódást. - Viszonozza a mosolyt, bár sokkalta inkább kellene saját kínjai között fetrengenie. Aligha lenne méltó azonban hozzá, ennél keményebb fagyokból gyúrták össze.
Biccent az énekre, s partnere a Hercegnek az irányválasztásban. A tündérek erdejében járnak, aligha van jelentősége valójában merre viszi őket saját lábuk, ha a mágia úgy alakítja önnön labirintusát, ahogy nem szégyelli. Szemet huny a környezet csalfasága felett, hagyja kiteljesedni minden más természetes érzékét a levegő összetételére, a természet kavargó illatára, az ujjai alatt simított köd puhaságára, az apró neszekre, s végül a Herceg hangjára. Csendes figyelme megtanul együtt rezonálni a környezettel, s a dallammal egyaránt, a kettő között képez összekapcsoló hidat, szépen hajlított átjárót saját mélyebbre nyúló orgánumával, ahogy - gyorsan megtanulva a dallam ritmusát és elvárható változásait - elegáns szinkronban csatlakozik hozzá. A két hang összesimuló egyvelege olyasmi, ami egyszerre hátborzongató és gyönyörködtető, valami, ami bekúszik a bordaketrecek fogságába, felforrósítja a szívet és lehűti a gyomor éhségét, hogy egészen másfajta kívánalmakat engedjen felszínre. A nimfa melódiája a Seelie és Unseelie tündér ajkairól egyszerre ijesztő, veszélyes és végtelenül vonzó. Méltó lenne egy szirén énekéhez.

Egy tündér hangja nem olyasmi, amit egykönnyen felejthet a világ. Szirénjeink azok, kik igazán elhíresültek csábító énekeikről a mondén tudatban, viszont a dombok alatti birodalom bármely csalfa példányának szavában, dallamba szőtt mondatában ott rejtezik a mágia, mely láthatatlan, furfangosan tekergőző nyúlványain keresztül szempillantás alatt képes elragadni az emberi lelket. Számos legenda és történet szól az éjszaka gyermekeinek bájoló képességéről, azonban szinte elvétve emelkedik ki népünk egyik legerőteljesebb sajátossága. A balga árnyvadászok félik étkeinket, félik italainkat, s mégis attól, ajkainkat beszédre nyissuk, egy momentumig sem tartózkodnak, noha bőven volna mitől ódzkodniuk.
A lovag mély, veszedelmes orgánuma bizton veszem, szíveket volna képes elsorvasztani, elméket az őrületig ködösíteni, fülem peremén születő, lágy suttogása ellenben most szelíden bújik a tudatomba, s a mellékelt, óvatos harapással ölelkezve jégbe fagyott lelkemet a tavasz csókjával érinti.
- Drága Lovagom… - sóhajtom puhán, érzékeim még a fogak keltette kellemes érzések fogságában lavíroznak. - Pusztán ígéreted felér a bizonyossággal, habár így sem várom kevésbé, hogy még többet ismerhessek belőled.
Várakozás, fogalom, melyet aki érintőlegesen tudja a jellememet, sohasem társítana a nevem mellé, de volna bárki, aki valóban ismerné személyem labirintusait? Az oktalan tétlenséget nem állhatom, ellenben azt, melynek a végén igazi kincs várakozik rám...? Ugyan, születésem pillanatától kezdve mást sem teszek, mint türelmet mímelve kivárok, láthatatlanul alakítom a történéseket kedvem szerint, annak érdekében, hogy a jelenlegi Királyt követően az én fejemet ékesítse az Ellenudvar koronája. Nem nevezhetném mindezt céltalan időpazarlásnak, ahogyan a Tövismadár történetéig is úgy hiszem, még számos mérföldkövön fogjuk átsegíteni magunkat.
A jelen és legfontosabb lépése pedig a túlélése, igazán mély haragra gerjesztene, ha a tenyereimen szelídített, ragyogó madárka hirtelenjében semmivé foszlana az ujjaim között. Ám egy önző szárnyrebbenésig még hagyom a tekintetemet elveszni a lehetetlen bíborokban, az arcbőrt ékesítő, fagy becézgette sebhelyeken, a csókra hívogató ajkak telt, íves vonalain, melyekre szinte kérlelhetetlenül vágyakoznak a sajátjaim. Mégsem simulnak közelebb, helyette moderált, csalafinta mosolyra görbülnek a tündér kérése alatt.
- Úgy tartják a mondénvilágban, hogy a halandókat is egy kígyó kísértette, majd vezette a bűnbe. Nézd el nekem, szép Lovagom, a természetünket nehéz megcsalnunk - nem lehetetlen, ha az akarat és a tettek egymásba karolva határoznak, viszont a férfi közelségében, a közöttünk feszengő kapocs okán se óhajom, sem összhangom nincs arra, hogy érdemben tartóztassam önmagamat. Egészen kíméletlen ennek fényében éppen ezt várni a lovagtól, bár végtelennek ható önuralma ékesen szól szilárd és megbízható jelleméről, egy kötelességtudó szövetségesről - nem szolgálóról -, kibe érdemes viszont bizalmat fektetni. Persze ez már nem kérdés tárgya, egyszerű alátámasztás döntéseim ésszerűségének s helytállásának.
Széles, örömteli mosolya hirtelen és őszinte repedés a jégszobron, s ohh, a szabadságnál nincsen lehengerlőbb tapasztalás. Míg mások két kézzel elvesznek, én az egyikkel ajándékozok, a végkifejlet pedig igazán megér mindennemű hátralépést, feláldozást, a Tövismadár ábrázatát beragyogó varázs afféle jutalom, amely időtlen és végtelen, felbecsülhetetlen és megmásíthatatlan.
- Gyönyörű vagy, lovagom, igazán gyönyörű… - méltatom szavaimmal is ragaszkodó tekintetem mellett, amely soha meg nem születő könnyeket ejt a tény felett; kénytelen elszakadni a tündér látványától. Kárpótolja mégis az alant elterülő táj, ahogyan lényem sem szenved hiányt, miként újfent összeölelkeznek testeink. A puha csók még ott dereng alsó ajkamon, tán elégségesnek bizonyul az elkövetkezendőig.
- Úgy reméljük, a naiadok a ma éjjelen kegyesek lesznek hozzánk. Úgy vélem, mára éppen eleget kockáztattál - bólintok finoman, arcom gyöngéden simítva a másikét.
A hátas éles kanyarral kényszerül a farát mutatni az Ellenudvar vidékeinek, révén, egymásba merülésünk mézédes momentumai alatt elhagytuk az erdőség nekünk szükséges szegletét. Természetest a ködparipán egyensúlyozva egyhamar visszatérünk egy fákkal sűrűn benőtt, alig belátható környékére a határvidéken húzódó rengetegnek, amely máskülönben nem éppen biztosítja az alászállásunk zökkenőmentességét. A színpompás falevelek otrombán súrolják arcunkat, bőrünket, amint két, terebélyes lombkorona közt elveszve haladunk egyre lejjebb, s bár a kacskaringós ágak engedékenyen nyílnak előttünk, lomha mozzanataik arról árulkodnak, egyáltalán nem örvendnek a nyugalmuk megzavarásának. Kedvük a tényen mit sem változtat, végül biztos talajra érkezünk. Ezúttal hagyom, a lovag szálljon le elsőként, aztán követem én, és mihelyst eleresztem az égi hátas gomolygását, amaz az avart simító párába elegyedik.
Az erdőség határ közeli szakaszához képest errefelé már alig-alig szűrődik világosság, a tejködön nem törnek meg a ragyogó csillagok fényei, ennek ellenére azonban nem uralkodik áthatolhatatlan sötétség a fák között. Törzseiken világoskék mohatelepek foszforeszkálnak, alsó ágaikról hasonló szín hernyók nyújtózkodnak a föld irányába, a bokrok között pedig fénylő, szivárványos lepkék csapdossák szárnyaikat. A rovarok és egyéb élőlények neszeit leszámítva nem hallik semmi különös a közelben, sem vízcsobogás, sem árulkodó ének, voltaképpen barlangot sem lelhetnek a kíváncsi szemek, habár nem szabad megfeledkezni, íriszeink gyakorta csalnak minket tévútra.
- A barlang sosincsen ugyanott, éppúgy soha nem is látni - fordulok a Tövismadárhoz, kezemet nyújtva az irányába, s egyúttal tenyeremet kínálva az övének. - Csupán akkor mutatkozik, ha lakóik úgy kívánják, s ahhoz bizony a tetszésükre kell lenni - mosolyodok el leheletnyire, várva, ujjait a sajátjaimnak ölelésébe bújtassa. A közelsége iránti puszta vágyamon felül biztossá kívánok lenni, kutakodásunk folyamán valóban nem csalja meg az ereje. - Kedvelik az éneket - teszem hozzá, és hacsak nem akad ellenvetése a drága lovagnak, ráérős léptekkel megeredek egy tetszőleges irányba.
Szabad ujjaim édesgetőn tapogatóznak végig a fák kérges törzsein, a mohák bársonyos felszínén, másutt a borostyánokkal gazdagon benőtt, áthatolhatatlannak tetsző zegzugokon, némi töprengés után pedig elkezdek dúdolni egy számomra jól ismert dallamot is, amelyet még édesanyám hagyott rám. Remélhetem pusztán, csöndes, ámde érzésekkel felruházott hangom megtalálja az értő füleket, amik nem lesznek közömbösek egy valaha ismert nimfa melódiájára.

Meglehet éppen így születnek a legendák. Ha nem is igaztalan mindezek közül tán egyetlen lehetőség sem, a válaszok végtelen tárházával és az igazság képlékeny talaján gyökeret verve sokkal magasabb polcra helyezik a lovag személyét, mint amelyet valóban elfoglal ebben a létezésben. Talán megtehetné, hogy megosztja a tündérrel, rabsága legfőbb oka a tény, hogy nem akart tartozni senkihez sem. Olyanhoz nem, akit nem ő maga választ, márpedig akkoriban számára húgán kívül más aligha létezhetett. Nevezhetné féltékenységnek, akarnokságnak, vagy annak a kevéssé elhanyagolható csekélységnek, hogy sérthette arrogáns függetlensége a Királynő uralkodói önérzetét, ám... ki ő, hogy megmondja mi jár, s járt akkoriban Úrnője fejében? Neve elbitorlása gondolatban tán naggyá emel, ám túl kicsi porszem ő a viharban, hogy annak kavargó gondolatait ismerhesse. S mégis... minden alattvaló a fölérendelt uralkodó felé tartott tükör, megismerni észjárását éppen rajtuk, s irányított, finom kézzel manipulált tetteiken keresztül érdemes. Mert sosem a Fenség, ki bemocskolja a kacsóit, nemdebár?
- Úgy hiszem, erre a kérdésre már magad is ismered a választ. - Még ha a Tavasz Udvarának legkiemelkedőbb alakja is lenne, a Királynő nem gyakorolta volna felette nevének hatalmát, ha úgy hiszi, teljes szívvel és lélekkel őt szolgálja. Hogy megtette, megalapozott bizonytalanságot, vagy indokolatlan alattomosságot feltételez, s bár az utóbbit sem lenne oly elrugaszkodott hozzákölteni a tündéri szépséghez, a lovag puszta széthúzó jelleme az előbbit erősíti. Állát oldalra biccenti, pillantása félig hunyt szemeken át súrolja puhán a tündér bőrét. - A napon, melyen elmesélem neked e történetet, tudni fogod, hogy valóban a tiéd vagyok. - Az utolsó szavak halk ígérete a hegyes fül peremén születik, szinte megpecsételő folytatásaként érkezik az apró harapás. Nem kelt fájdalmat, puszta kívánalmi ingereket köt össze szóban és tettben egyaránt. Mert ő maga nem kérdőjelezi meg, hogy mindez meg fog történni. A jövő kártyapaklijába helyezi a lehetőséget. Ott van, kihúzható és megjátszható, nem igényel mást, pusztán... pókerarcot, szerencsét, intelligenciát, nem kevés csalást és mindenek előtt... egy kiváló játékost.
A vadállat különös létforma. Az uralkodói vér, a puszta dominancia szelídíteni kívánja, holott amint ez megtörténik, a lény maga elveszti eredeti minőségét. Megszűnik annak lenni, ami azt eredményezve, hogy valójában vadásza sosem kaphatja meg, amire vágyik.
Mégsem lehet igaz mindez, ugye? A Herceg mögött szárnyakat bontó Tövismadárnál mi sem árulkodik jobban arról, hogy ez is csupán egy szép, bölcs igazságba burkolt hazugsága világuknak. Bármi magunkhoz köthető. Még a vadállat is, melyet szelídíteni nem érdemes bár, ha megadjuk neki azt, amire igazán vágyik, kézhez szoktatható. S ha elhitetjük, hogy mindez önnön választása, ugyan miért is harapna bele az adakozó kézbe? Veszélyes játék, igen és mégis... mi más lehetne annál vonzóbb, vagy szebb?
Lám-lám. Egyetlen szó elég, s a vad természetes élőhelye úgy vág utat magának a Herceg elméjében, mintha eleve elrendelt helye lehetne ott. Érezhette egyáltalán ugyanígy a Királynő, aki erővel vette el? S nem épp a Tövismadár döntése csupán, hogy ez az alkalom nem éppúgy erőszak rajta, mint a megelőző?
Mintha nem is érzékelné az önmagát makacsul, szinte sértetten visszakövetelő szelet, pillantása fixálódik a Herceg vonásain, a mosolyra húzódó ajkakon. Könnyű lenne elvenni a csókját. Természetes. Hagyni, hogy teljes lényével megnyíljon neki és elmerülni benne? Tökéletes.
Nem teszi tönkre kéretlen válasszal a pillanatot, olyan méltósággal fogadja az elegáns főhajtást, mintha nem is az ő nevét vették volna, hanem éppen fordítva történne. Az ő nézetei szerint ugyanis pontosan ezt jelenti megszolgálni valaki bizalmát. Legalább annyira fontos, hogyan fogadják mint az, ahogyan végül felhasználják majd. S hogy valóban áldásos is lesz-e mindkettejük számára ez a bizalom, vagy éppoly gyorsan hal el, mint ahogy megszületett? Világukban talán nem az idő az úr, mégis ő a megmondhatója csupán a fejleményeknek.
Az ismételten összekapcsolódó pillantások egymást kiegészítő és feltöltő kereszttüze olyasmi, amiért halni érdemes. Ebben a szívdobbanásban legalábbis mindennél fontosabb, hogy ne tekintsen félre, csak merüljön el benne, megadva magát annak az önemésztő ingernek, mely saját hívása nyomán furakodott testébe sokkal gyorsabban mérgezve meg azt, mint kívánatos lenne. Egyetlen pillanatig elhiszi, hogy márpedig ez itt és most megéri, hogy a felkínált csók mindennél fontosabb és nem. Ezúttal valószínűleg nem állna meg ennyinél. Ahogy a tündér szája az övé felé moccan, az ujjai az ujjai közé kulcsolódnak, már teljesen lényegtelen hol vannak és miért.
- Akkor ne kísérts, Hercegem. Az én ellenállásom sem lehet végtelen. - Kísértse. Kívánja. Vegyen el amit csak lehet. Rombolja le minden ellenállását. Kényszerítse térdre. Mást szól a száj és mást a testbeszéd, a közöttük feszülő vérmágia, a névlabirintus a királyvérű koponyájában. S ha nem tapasztalta volna még a Herceg korábban, hát most minden ízében kiérezheti, valójában milyen veszélyt is rejt birtokolni valaki nevét. Nem elég a puszta gondolat, hogy megőrizzük a határokat. A hatalom vételen, színtiszta íze önmagában többet követel, mintha arra tervezték volna, hogy megerőszakoljon és tönkretegyen mindent, ami szent. Nem csupán elhatározás kell hozzá, olyan akaraterő is egyben, ami keményebb, mint a gyémánt.
Mintha kigyulladna a szentségtelen bíborszempár, tükrözve az odabent lobot vetett Nyár pusztító forróságát. A lovag szája széles, elégedett mosolyra rándul a Herceg simító ajkai felett és ez az öröm - épp mert ritka vendég - fájdalmasan jól áll neki. - Nagyon sok mindent kívánok veled megkockáztatni. - Nem lop elemésztő teljességet, csupán a tündér alsóajkát csókolja, mielőtt engedné elfordulni tőle. Leheletnyi, még kellemes frusztrációt éneklő mély sóhaja igen nagy hangsúlyt fektet bár a kívánsgáokra, egyáltalán nem feledkezik meg az óvásnak megfelelően tenni.
Ahogy visszaöleli a már szinte szokott és túl gyorsan megszokható, egyszeriben elvárható pózba, állát megtámasztja a tündér vállán, félelem nélkül pillant le a mélységbe.
- És a nimfákhoz megyünk, hogy erre esélyem is adódjon. - Határoz magától értetődően amellett, ami több időt adhat kettejüknek - avagy elveheti azt teljesen. Nem elég botor ahhoz, hogy azt feltételezze, ez a kis játék nem kétesélyes. Dehogy. Nagyon is tisztában van a veszéllyel és ez itt éppúgy kockázat, amit a Herceg kedvéért játszik meg.

Halovány mosolyt csal ajkaimra a szavait éppen, hogy csak megkörnyékező irónia, s bizony számtalan elgondolás kap szárnyra elmetekervényeim felszínén a Királynő indítékait illetően. Miért éppen a Tövismadárhoz ragaszkodott oly’ nagyon? Kíméletlen mészárlása az Ellenudvarban tán elhintette volna benne holmi merész feltételezés magvát, miszerint a Király ellen tudná egyengetni a lovag útját? Netán olyan kiemelkedő lenne harci tudománya, mely bármelyik szolgálóját könnyedén törő nádszállá süllyesztette ékes lélektükreiben? Esetleg kihasználandó kapocsát a Tél Birodalmával, újabb értő fület farigcsált volna magának a tündér tűzzel fűtött jégszobrából? Kihívás megfejteni Őfelsége mozgatórugóit, hacsak nem lehetetlen, végtére bármelyik feltételezés megállja a helyét, s egyik sem zárja ki a másikat, mindenesetre egy kósza momentumra sem pihentetem a tettei mögött húzódó magyarázatok közti kutakodást, elvégre a leendő szövetségünk alapja nem a vak bizalom láthatatlan kötelén egyensúlyozik. Ó dehogy, tisztában kívánok lenni a módszereivel, azzal, mire hajlandó az óhajainak beteljesítéséért, miféle aljas eszközökhöz szokása nyúlni a kedvtelésének áldozandó.
- Hm… Tán elhintetted volna lelkében a kétkedés magvait? - nem feltétlen remélek s várok választ a kérdésre, elvégre magam is tapasztaltam már a Tündérkirálynő óvakodását, mihelyst olyan veszedelmes rengetegébe révedt Tündérföldének, amelynek nem állt hatalmában minden egyes részecskéjét az irányítása alatt tartani. S bölcs ez így, érthető éppúgy, mégis… Olyféle jelenését döntötte rabigába a természetnek, amelyre én is igényt tartok.
Veszélyes. Hogyne volna az. Láncra verni egy éhező fenevadat önmagában is nagy kockázat, ám elhajítani bilincseinek kulcsát, ide-oda ráncigálni a vaskos pórázt kedvtelésünk szerint, majd étlen, szomjan hagyni a szörnyeteget… Olyasféle tűz ez, amelybe nem ildomos akárkinek a kezét tartani, és ennek ellenére én örömmel nyújtom az ujjaimat a lángok közé, noha tenyerem nem üres. Soha nem is volt az.
Nincs olyan vadállat, amelyet ne volna izgalom megszelídíteni, a kígyó is marhat, csontot roppanthat, amint megízleli az elbizonytalanodást, s bár a vak önbizalom nem vendégeskedik a mellkasomban, egyszerűen érzem az izomrostjaimban, az ereim lüktető falában és minden egyes, apró porcikámban, hogy ez nem lehet másként. A lovag kizárólag úgy szolgálhat alá közös kívánalmunknak, ha teljes egészében megosztja velem magát, és ohh, a mögöttem terebélyesedő jelenség nem az ellenkezéstől duzzad. Kiteljesedése fojtogató ragaszkodással ölel körbe, a tüdőmben megül az elhasznált levegő, mintha legalábbis félne, ha előmerészkedik ajkaim mögül, szétrebbenti a pillanat varázsát, eltompítja a Tövismadár forró, leheletnyi sugallatát. S én üdvrivallva fulladozok, miként felkapaszkodik bőrömre, majd beássa magát alá az ősi lény, hogy aztán igaz neve hasító fájdalommal fúrhasson magának kusza járatokat az elmémben, megvetve ott végül szúrós töviseit. Ahogy szétterpeszkedik bennem, mintha a kirakós utolsó darabkája is a helyére zökkenne, és újszerű, fájdalmas volta ellenére ennél természetesebb, gyönyörűbb nem is lehetne a tapasztalás. Szemhéjaim lustán, elcsigázottan ölelkeznek össze egy tünékeny pillanatra, és nehéz másra gondolnom, minthogy e keserédes kínokat miképpen állhatta valaki, akit még a vér sem köt össze a Tövismadárral?
Rekedt, érzékeimet rezonáltató szavai visszarántják figyelmemet a jelenbe, és a szél, mely eddig elcsendesültnek látszott, hirtelen robbanva közénk kap bele újra a hajunkba, az ajkainkba, éppúgy a ruháinkba, ismételten megtöltve minket a kellemes borzongással, noha az korábban sem bizonyult elégségesnek a teljes felfrissüléshez. A tündér arcomra simuló, forró ujjai nem engedik, mégis, mosolyra görbülő szám mögül előtör a mellkasomban régóta raboskodó sóhajom, és azzal együtt tovaszáll a vad örvényléssel mindennemű apró kétségem s kényelmetlenségem.
- Szavaid melengetik a szívemet, drága Tövismadaram. Repes, amiért rászolgálhatott az elégedettségedre - hintésnyi, elegáns főhajtással és szemeim röpke behunyásával fogadom méltatását, egyúttal bizalmát, melyet cseppet sem a valódi nevének elárulásával helyezett belém. Ó, dehogy, megtette már, mikor az erdőbe invitáltam, s még azelőtt, miként hagyta a hajába tűzni a pajkos, élénk virágkoszorút.
Élénkülő íriszeim eztán találnak vissza a férfi bíboriahoz, melyekbe elég egy árva pillantás, hogy rögvest magukkal ragadhassanak, habár nem tépnek ki belőlem, mint ahogyan azt korábban cselekedték. Nem. Ezúttal behódolnak, megosztoznak, feltöltenek és kiteljesítenek, s cserébe ők sem kapnak kevesebbet. Kéklő tükreimen kíváncsiskodó lelkem elköteleződik, a fagyot kínálja, míg a forróságot elbitorolja, most már egy ismert, bejárt keringőre invitálja az évgyűrűk mögött rejtező csodát, egy örök, soha véget nem érő táncra, melyet immáron nem a talajon, de még csak nem is a levegőben fognak eljárni, hanem a szabadság alig érintett birodalmában.
Állam a Tövismadáréval szinkronban moccan, pilláim kényelmes magasságba ereszkednek, míg ujjaim végre utat találnak maguknak a tündéréi között a tenyere irányába, egészen másfajta béklyójába vonva őket a ragaszkodásomnak.
- Meglehet, csupán nem kívánom kipuhatolni, miképpen hat a vérmágia énrám is - újabb, finom mosoly igazgatja kedvére az arcizmaimat, s akkor sem tágít a munkálkodásával, miként elutasításba ütközik. Bizalmamat helyeztem a Tövismadárba, ha belátása szerint szükségtelen újabb csókot lopnia tőlem, úgy fejemet hajtom döntése előtt. - Ám legyen. Az éjszaka immáron nyugodalommal terebélyesedhet, még mindig kockáztatni kívánnál, vagy látogassuk meg vízi rokonainkat? A választást a kezedbe helyezem, Lianthorn… - szenvtelenséget mímelve rebegem nevét az ajkaink közé, szemeim vágyakozóan villannak, s noha tény, önzőn megkívántam a nevét a nyelvemen ízlelni, ennél fontosabb üzenettel óhajtottam felruházni a gondosan megválasztott momentumot. - Míg határozol, addig se feledj el kapaszkodni - suttogom, számmal alsó ajkát simítva, majd ismét előre fordulva, s biztos fogást találva a ködparipán késztetem azt meredek ereszkedésre, elvégre ha tovább haladunk egymásban elveszve, könnyedén az Ellenudvar zord vidékein találhatjuk magunkat. Márpedig eme tökéletes egyensúlyban, s tán életemben először nem kívánom a magaménak egyik szélsőséget sem.

Halandók... mily messze állnak tőlük, s mégis milyen könnyedén furakodják magukat gondolataik közé újra és újra. Meglepő is lehetne akár, ám valahol természetes. Egy tündér lehet bár arrogáns, nem él benne az emberi ignorancia. Nem megy el a világ mellett, éppen mert részleteiben éli meg azt. Hogyan is ne gondolna a percéletűekkel, kik születésüktől fogva hordozzák őket elméjük kezdetleges labirintusában? Mert nem kell a halandónak Tündérföldére lépnie ahhoz, hogy beköltözzenek a koponyájába. Mindegyikkel megesik, hacsak nem irtják ki belőlük idejekorán a fantáziát. Elég egyetlen palántakori periódus, ahol az elme még fogékony, még hinni képes, s akár ha méhek poroznák be a földet, elhintik bennük a tündérmesék magjait. Hiába nő fel idejekorán az egykor-gyerek, hiába satnyul el a termékeny táptalajon fogant növényzet, valahol a háttérben örökké ott marad. Fikciónak gondolják őket, s a tündér valóban a képzelet teremtménye bár, nem az emberiség fals értelmezései szerint. Egészen egyszerűen csupán természetüknél fogva olyan képzelőerővel rendelkeznek, mely rezonál a világ hangjával, mi odafigyel a részletekre és nem feledi őket megszűrve mindazt, ami az emberi agyat túlterhelné. Egy tündér sosem tesped bele az öröklétbe. Nem. Ő változik, gyönyörködteti magát, alkalmakat keres és megunni az életet szinte képtelen, hisz megéli minden percét a velejéig. az ember tudja, hogy az élete szűk marokkal mért, kapkod hát és habzsol a tapasztalások megterített asztaláról, nem ízlelve igazán semmit sem. A tündér ugyanazt a lakomát minden ízében kiélvezi, mert a világ időtlensége rendelkezésre áll, igényei és elvárásai fejlettek, s így valóban megtalálhatja, miben igazán kedvét leli.
A Tövismadár úgy érzi, most valóban talált kedvére valót. A Herceg minden ízében olyasmi, amit örömmel húz maga elé az asztalon és nem átallja megkívánni elejétől a végéig, tetőtől-talpig, bármely apró rezzenésében, választ suttogó mozzanatában, minden többet kívánó és mégis kiváró sóhajában. Mert tudja. Tudja, hogy az elégedettség éppúgy kérészéletű, mint számára, többet akar és a megfelelő hatalom, nos... mindig megkapja, amit akar. Ő pedig kívánja megadni neki és affinitása van felfalni is, lassan, módszeresen, lépésről-lépésre, amíg éppannyira a részévé nem válik, hogy egy kisebb halál kitépni belőle. Számára ez a tündér olyan, mint a tökéletes hangszer az értő művésznek. Hangszer, melyet tanulnia sosem kellett, mégis természetéből fakadóan tudja, hogyan érjen hozzá, hogy egy húron pendüljön vele. S mégis... mérhetetlenül halandó arrogancia lenne azt gondolni, hogy ezt a lényt neki teremtették, nem. Cseppet sem. Egyszerűen csupán önnön erejéből és döntéseiből fejlődött olyan létformává, mely gyönyörűen muzsikál vele és ez. Ez valóban lenyűgözi. Ez már felbecsülhetetlen, mert egy önmagából eredő, választott és tettekkel nemesedett érték, nem pedig holmi hatalmasságok szeszélyes játéka. Mennyivel többet ér a tény, hogy egymás felé tartottak, semmint hogy lökdösték őket? Meglehet, egy napon, talán igen hamar elválnak majd útjaik és ez a lehetőség mégsem kisebbíti a tapasztalást. Még akkor sem, ha számtalan lehetőség felett úsznak el éppúgy saját döntésből fakadóan az idő madárkalickája elől menekülve, mi hamar törékeny csontvázzá zabálna mindent, mi útjába esik.
Bár minden ízében érzékeli, nem uszítja sem tettel, sem szóval a Herceg Időháborúját. Sértettsége okkal nevezhető jogosnak, a Tövismadár mégsem az a társ, ki veszett ügyet hergel pusztán a lázítás és forrongás kedvéért. Aligha lehet erre szükség, s ellentétben azzal, mivel mélyebbé, tónusosabbá tehetné a rosszat, inkább marad nyugodt, józan és biztos támasz a tündér mögött. Valami, amire könnyű szinkronizálni, amivel nem vétek azonosulni, s valahol biztonságérzetet kelt akkor is, ha vérkönnyeket sír mögötte.
A vallomása figyelemelterelés az idő átkáról. Szolgálja azt is legalább, habár puszta hanglejtéséből, a szavak terhéből is bizonyos, hogy ez pusztán kedvező mellékterméke az eseményeknek. Sokkalta komolyabb a téma, semmint hogy ilyen egyszerű legyen.
Még szóra sem nyílnak az ajkak, szinte ösztönösen érzékeli a szívdobbanást, melyben a másik megérti, valóban megérti a mondandóját. Nincs benne megkönnyebbülés bár felette, mégis elégedetten hunyja be szemeit. Különös kellene legyen, hogy alig villanásnyi idő ismeretsége után ilyen bizalmas információt oszt meg, ám... miért számítana az idő éppen neki? Az képlékeny csapda, mely képtelen befolyásolni életét olyan ritka alkalmakat leszámítva, melyekben önként hívja magába szadista vendég gyanánt.
- Méltatlan, de kétség kívül hatékony módszer, ha olyasmit akarsz szelídíteni, aminek ereje és mentalitása van saját szabályok szerint játszani. - Irónia bujkál a szavakban, mely saját páratlanságát nem kérdőjelezi meg bár, az említett erőt a jelenben már annál inkább. Mégis... - Hatékony és veszélyes. - Az utolsó szó egészen halk bár, egyszerűen lehetetlen nem meghallani. Mintha egyenesen a koponyában zendülne, s gyökeret verne ott kiirthatatlanul akkor is, ha mellőzi a további magyarázatokat. Kell egyáltalán szóban tennie, mikor a mágiája megteszi helyette is? Mi lenne beszédesebb, mint a tény, hogy önként ajánlja fel a pillanatnyi teljhatalmat. Azért, mert számára ebben a percben a Herceg kívánsága többet ér, mint a szívdobbanásnyi árulásból eredő konzekvenciák. Mert valahol ez nagyon konkrétan annak tetszik.
Ujjai lecsúsznak a tündér torkára, mintha az érintés nyomán előbb érezhetné a megszülető gondolatot, semmint hogy eljutna az ajkakig. Néma másodpercek foszlanak szét az alattuk vágtató ködben, a világ elúszni látszik, a szél tombol és mégis... minden elcsendesedik körülöttük. A mágia, mely a kimondott szavak hatalmát kívánja meg minden mást tompítani látszik, akár egy buborék, melynek képlékeny felszíne keményebb, mint a gyémánt.
Különös. Szinte elvárható lenne, hogy rezzenjen a Herceg parancsa elől már megtapasztalt szabadságvágyától vezérelve élve a menekülés jelenleg lehetséges, legnyilvánvalóbb módjának és mégis mozdulatlan marad, távol a sokk szoborszerű merevségétől, s még távolabb a megrökönyödés ijedt hirtelenségtől. Az a valami a Herceg mögött ebben a percben olyan ősi hatalomnak tűnik, mi messze túlmutat a bíborszemekbe írt évgyűrűk számán. Ezúttal nem a tündér forrong mögötte, hanem az irdatlan hidegből és perzselő forróságból kevert felemás szörnyeteg, ami egészen eddig a pillanatig egyensúlyát vesztve járta a vidéket, de most. Most egy végtelennek ható, izzó lánc ellenpólusa csavarodik a torkára, meghúzva azt a távoli hófödte csúcsokig. S ahogy a határvidéken eltemetett gyermeket sem tépte szét a szeszélyes évszakok árja, úgy nem teszi az sem, hogy leláncoltál Nyártól a Télig, Tavasztól az Őszig. Szürreális a gondolat de itt és most a két birodalom lovagja egyensúlyba került és az egyensúlytól erősebbé válik.
Aligha képes előrébb hajolni a pózban, létezése mégis szinte fojtó ragaszkodással tapad fel a Herceg hátára, beszivárogva a pórusain át a húsába a vérébe, legalapvetőbb alkotóelemeibe, míg a sejtek fel nem lélegeznek, hogy igen. EZ kell. EZ hiányzott. Szája nem érinti bár a hegyes fület, meleg lélegzete közvetlen közelségben cirógat, s ezt a gondolati, alig-távolságot tölti fel egyetlen szóval. "Lianthorn". Választott név. Valami, ami képtelen hatalmat adni felette önmagában, mert a szó lefedi bár a létezését, udvari maszkként teszi csupán. A valódi, mögöttes tartalmat a kiejtés idézi meg. A karakterekbe egyenként injektált mágia komplex hálózata úgy épül fel a Herceg tudatában, akár egy beláthatatlan, buja, végtelenben kezdődő és végtelenbe tartó, burjánzó labirintus. Nekiütődik a név a koponya falának, visszhangzik és ezen furcsa illúzióvilág közepében rejtőzik el a kíváncsi szemek elől. Valami, ami hatalmat ad megidézni önmagát úgy, ahogy világra jötte pillanatában szánták. Valami, ami kimondhatatlan, de ami a választott név útján, a megfelelő, egyedi és személyre szabott, utánozhatatlan mágiakombinációval vezérelve kiejthető úgy, hogy annak valódi hatalma legyen. A lovag neve fájdalmas, akár a bőrbe ágyazódó tövisek, fojtó, mint az önálló életre kelt, véréhes liányok és gyönyörű a maga nevében, mert története van, minősége és mert egyszerűen csak tökéletesen leírja azt a lényt, ami volt, ami lett és azt is, amivé válni fog.
- Adj hatalmat egy tündér kezébe, s megmutatja valódi arcát. - Hangja rekedt, mintha kikezdte volna hangszálait az általa megidézett súlyos mágia. Ujjai felcsúsznak a férfi arcára, finoman simítja a vonásokat. - Te megmutattad a tiédet, Hercegem, s keresve sem találhattam volna méltóbbat, vagy tökéletesebbet. - Aligha ezeket a szavakat várná tőle bárki is egy újabb béklyó után, ám... felkínálta neki a lehetőséget. Sosem volt ostoba. Tisztában volt vele már az előtt, hogy megidézte volna saját névmágiáját. Tökéletesen tudatában volt a lehetőségek végtelen tárházának, s bár igen... a Herceg több hatalmat kívánt felette, az ahogyan tette és amilyen szabadságot teremtett benne olyasmi, ami valóban méltóvá is tette rá.
Keze még a tündér arcán, ahogy felé fordul. A bíborszemek mintha kimélyültek és részletgazdagabbá váltak volna mióta utoljára látta. Olyan lenyűgözött hódolattal zuhan bele a kék gyűrűk közé zárt pupillák kútjaiba, hogy szinte azonnal feltölt belülről bármilyen ürességet, hiányt, bármit, ami helyet enged magában, ami a legkisebb bizonytalanságot is mutatni képes. Csupán a szavakra válik merengővé az a tekintet, mintha kétszer is meg kellene gondolnia, hogyan parancsoljon megállj önnön vágyainak.
- Túl sokat osztasz meg magadból, Hercegem, ennek pedig beláthatatlan következményei lehetnek. - Hüvelykje megsimítja a tündér alsóajkát, oldalra moccan az álla, ahogy a szája az övé fölé mozdul, bár nem érinti. - Mindennél jobban vágyom többet kapni belőled, ám nem kívánom azt kiszámíthatatlan gyengeséggel viszonozni. Ne aggódj. A megidézett névmágia újabb béklyóval láncol az életbe, sokkal nehezebb elpusztítani, mint ahogy pillanatnyilag tűnik.

Minden népnek megvannak a maga gyengeségei. A halandók felületesek, kapkodóak az idő sürgető ostorcsapásai alatt, könnyedén tévesztik szem elől mindazt, ami igazán fontos lehet a számukra, míg igaz, egy boszorkánymestert nem kínoznak a percek, órák, napok és évek béklyói, számukra azonban éppen, hogy az örökre szóló magány képez átkot. Mi tündérek a részletek rabjai vagyunk. Olykor játszi könnyedséggel vagyunk képesek elmerülni apró élvezetekben, a szép szavakban, igaz mondatok közé ékelt hazugságok kutatásában, s bizony most örömmel buknék alá a momentum varázsának én is. Figyelmet követelő bőröm a kifejezés minden formájában megkapja a jussát, a perzselő hőség mégis, egyre nagyobb szomjúságra bírja pórusaimat, így mihelyst a nyakamra illeszkedik a lovag puha ajka, szenvtelen, elégedett sóhaj lopózik elő a torkom mélyéről. Pilláim lecsukódnak, szemhéjamra pedig kéretlen sietséggel festődik fel a jövő egy őrjítően vágyott képsorozata, melyben arcom szeretőn simul a tündérének, hol lassú szenvedélyét viszonozandó bújtatnám a fejemet kettőnk közé, és mozdulnék alá ajkainak, mézédes, finom csókra invitálva őket az enyéimen. Ezen a soha meg nem születő festményen egyáltalán nem szállunk fölébe a lombkoronáknak, veszedelmes, hátramaradó óránkat helyette egymásba merülve, esztelen emberek módjára élnénk fel, s éppen ezért marad jóleső ábránd mindez. Velem született önzőségem minden porcikáját kívánja a Tövismadárnak, meg akarja hódítani, cseppet sem akar várakozni, ám ha életemet eme szellemben töltöttem volna több mint kétszáz esztendeje, még én sem tartanám magamat méltónak a koronára. Kérészéltű örömökért a ma éjjelen már eleget fizettünk.
Vágyakozásunk az eget szelve egészen más formát ölt, jól tapinthatóan sóvárog az Ellenudvar kíméletlen, zord vidékeire, s talán magával ragadna mindkettőnket, ha az idő szűke nem kondulna közöttünk fülsértő pimaszsággal. Rég nem tapasztalt feszengés ostromolja az izmaimat, kínozza tudatomat, elégedetlen bosszússág ölt formát bennem, hogyan képzelheti hiszen bármi is, hogy nem vágyott korlátok közé taszítson, és ezáltal uraljon egy Herceget? Nem szívesen látott vendég a világomban, mégis képes minden szavunkat, rezzenésünket irányítani. A lovag csókja noha szelídíti az érzékeimet, miként a tarkómon alágördülve, ezernyi kígyóként kússza el magát a szélrózsa minden irányában, a vállamat fedő éjsötét anyagba ivódó vérkönny ellenben kínzó emlékeztetőül szolgál. Akár a sav, úgy mardossa bőrömet a textílián átterjedő kátrányos átok és méreg forró elegye, nehéz megfeledkezni róla, értékes pillanataink vajmi szánalmas homokórában peregnek sietősen.
- S bárcsak maradt is volna mindez a mondének átka - fejezem ki nem tetszésemet, hiába lappang érdekes, ritka szépség a tapasztalásban. A sürgetést sohasem állhattam, és a tudat, ezt a mostanit nem befolyásolhatom, nem legyinthetem le kecses csuklómozdulattal, őszinte sértettségre gerjeszt az idővel szemben. Az egyedüli indok, mely kiszakíthat néma zsörtölődésemből, az a Tövismadár körültekintő figyelme, és a kapocs, mely mind közelebb láncol minket egymáshoz. Kedve immáron az enyém, bőrömre simuló mosolya tükröződik az én ajkaimon is, szavaink eggyé válnak a pontos idézet formájában. Újfent, könnyű volna elveszni az aprónyi momentum varázsában, azonban a Királynő, mint az éjjelen már oly’ sokszor, beárnyékolja megkérdőjelezhetetlen, együtt lélegző és létező összhangunkat.
Vallomásának minden szavát, hangját, szünetét a tudatomba vésem, ízlelgetem, értékelem a mondanivalót, mely tudom, ezúttal sok kincset rejt magában a lovag hangszínének változása okán, pusztán meglátni kell őket. És óh, hogyan is feledhetném a tünékeny pillanatot, melyben önkényesen megfosztott a testemet sújtó átoktól? Mozdulatlanok voltak lélektükrei, rezzenéstelenek az ujjai, egyedül az ajka volt, mi fáradhatatlanul mozgott, nevén szólítva a fákat, bokrokat, virágokat, a ködöt, mely csalafintán igyekezett a kezdetben elválasztani bennünket. S nevük kapcsán váltak a Tövismadár eszközeivé. Drága Lovagom, mibe árthattad magadat!
- Igazán méltatlan egy ilyen páratlan csodát effajta módon megzabolázni, s most már látom, kevés, amit tenni lehet ez ellen - kevés, de lehetetlen is volna? Aligha, és vélhetően erről a tündér is hasonlóképp vélekedik, mozdulata és belém vetett bizalma ugyanis erről árulkodik. Milyen végtelenül elegáns, kívánalom helyett maga teremtett lehetőséget, s mégis, ugyanúgy a kezeim közé helyezte élete fonalait. Nem mozdulok el érintése, sem óhaja elől, rezzenéstelen tűröm az ajkaimba maró pecsét fájdalmát, örömmel ölelem keblemre a Tövismadár mágiájának szépségét, becsülve egyúttal a hatalmat, amellyel felruházott.
Számtalan dologra utasíthatnám a határvidék tündérét. Elismételhetném kérésemet a mai éjjel titkairól, vágyhatnék újabbat tőle, akár még a Királynő ellen is buzdíthatnám, ámde ez mind-mind könnyelmű, ostoba döntés volna. Szívem az életben maradását óhajtja, azonban ez sem olyasmi, melyre egy megkérdőjelezhetetlen parancsot érdemes pazarolni, s nem azért, mert élete nem érne annyit. Dehogy, többel is adóznék érte, viszont a körülményekre még mi, tündérek sem lehetünk minden áldott momentumban befolyással. Egyetlen gondolat hullámzik végig a tudatomon újra, és újra, mire pedig feleszmélhetnék, ajkaim önkéntelen nyílnak.
- Parancsolom, helyezd bizalmamba, mondd el a valódi nevedet. Légy az én eszközöm is, éppen úgy, mint a Királynőé, Tövismadaram - bizton veszem, a tudatomban és füleimben csendülő becenév másnak született eredendően, ama csodának, melynek felfedésére utasítottam, s melynek folyamán a varázs megcsalta érzékeimet.
Merész, méltatlan, meglehet, képtelen gondolat ez, habár ki szolgálhatna rá jobban erre a kettősségre, mint a nyár és tél gyermeke? Hogyan biztosíthatná jobban, nekem rebegett ígéretei egyenrangúan osztozkodjanak a Tündérkirálynőnek elhintettekkel? Minden más lehetőség karcsú árnyéka a parancsomnak, melyik szolgálhatna ugyanis a jövőbeli kéréseim alá egy ültében? Lelkem nem szívesen helyez újabb láncokat a vele azonos lény végtagjaira, s mégis van olyan önző, hogy megtegye.
- Miként vérünkön és ezen az éjszakán, úgy az utasításom súlyán is együtt kívánok osztozni veled. Nevemet bár nem kínálhatom, az ígéretét azonban annak, mihelyst megszolgáltam bizalmadat, elfeledtesd velem a nevedet, rád bízhatom. A szabadság tán illúzió, ám amely formája a birtokunkban van, felajánlani kívánom neked, s nem pedig megfosztani tőle Téged - szólalok fel ismét, feltéve, ha a Tövismadár bája megengedi azt, és parancsomat is zokszó nélkül elfogadta.
Egyébiránt nem kerüli el a figyelmemet a vállam bőrét egyre erőteljesebben mardosó érzet, így hát bármiképpen is alakuljon a mi egyezségünk, kénytelen vagyok gondot fordítani a drága lovag életben tartására is. Törzsemmel leheletnyire fordulok, arcommal teljesen oldalvást, hogy mélykék íriszeimet az ő bíboraiba fúrhassam. Ujjaim ismét szorosabban tapadnak a hasamon nyugvó párjaikra.
- Korábban magadévá tetted lelkem egy kicsiny szegletét. Végy el többet belőlem, hogy alkalmad nyíljon a jövőben bármiféle ígéretet is  megtartani, rohamosan gyengülsz ugyanis, Tövismadaram. Érzem magamban, haloványulni látszik kötelékünk is - szólítom fel cselekvésre, remélve csupán, elbitorolt mágiám elegendőnek bizonyul majd újabb percek, netán órák elnyerésére.

Csalfa mosolyra testvéri hasonlósággal felel a néma válasz, mely éppúgy alászolgál a megkérdőjelezhető lézetésű, habár semmiképp sem hamis biztonságérzetnek. A Tövismadár már tudja, mire készül, ha nem is mondja ki, s a Heceg még nem ismerheti annyira, hogy ez valódi vészharangot kongasson meg. S miért is tenné? Az élete fontos, ám nem fontosabb, mint a tündéré, kinek hatalma, s befolyása a lehetséges változások millióegy helyen szerteágazó folyóján vezeti saját hajóját, mely meglehet aprócska még ugyan, de ha esélyt kap, egy napon tán tengerjáróvá növi ki magát. Talán a megosztozás teszi, tán valami egészen más, de megmagyarázhatatlanul erős bizodalma, mondhatni reménye van a Hercegben, amit őrizni érdemes és amit el is vár, hogy idővel megszolgáljanak. Talán sokat követel, de valójában semmi olyat, amit a királyvérű maga ne kívánna éppúgy.
Hercegek és a kívánságaik. Ki ő, hogy ne szolgálja őket?
Hiába ruganyos és tűnik könnyednek a mozdulat, kérlelhetetlenül is belenyillal a fájdalom. Egyetlen pillanatra hunyja csupán szemét felette, s abban a szívdobbanásban tisztán hallja az alattuk, s mögöttük elterülő föld zokogását. A vérét hiányolja, vagy húga tébolyult dalát hallja odalentről? Megmosolyogja belül a gondolatot. Hisz csak a halandók gondolhatják, hogy kettő közül örökké választani kell, hogy fekete és fehér egyidőben nem létezhet. Ki mondja meg, hogy nem mindkettő igaz?
Olyan könnyen ereszti az ábrándot, ahogy jött, ismét kitárulkozó figyelme feltapad a Herceg tarkójára, vállba mart kínokkal mit sem törődve, kedvtelve figyeli az árulkodó reakciókat a legapróbbaktól a legnyilvánvalóbbakig. A lélegzete szinkronizál vele, ahogy magába szívja a köd sistergését, hagyja feltölteni magát kettejük közösségének forró, puha elegyével. Álla simítja a tündér arcát, ahogy az hátradől, bíbor pillantása végigfut a nyak megfeszülő élén. Szinte érezhető figyelme, mintha bőr cirógatna a bőrön, holott ez a lélektükrök mögé zárt, örök haldoklás állapotába fagyasztott napkorong perzselése csupán. Már-már megváltás, mikor ajkai puhán érintik a tündér nyakát, a csókja elidőző, lassú szenvedély sistereg benne. Szája csak eztán súrolja végig a torok igéző vonalát, rácsókolva ezúttal az áll élére is. A Tövismadár figyelmes szerető, nem követel többet, mint amennyit a másik éppen adni kíván, ám azt minden ízében kiélvezi.
A szél alattomos égi erő. Valami, ami fokról-fokra szivárogtatja testbe a hideget, ami az elején tűrhetőnek tetszik, idővel egyre elviselhetetlenebb, hiába marad meg ereje egyazon szinten. Testhőből táplálkozik, energiából, s amint a test kimerül, felemészti az utolsó cseppeket is. A lovag mágiája lopott sérülésére összpontosul, míg a védekezésre alig pazarol energiát, a Herceg testárnyékában bújik meg helyette, a sajátjai közé simuló ujjak között rejzőik, s a királyi védelem kézzelfogható mértékben válik választóvonalává halálnak és életnek. A vállába mart fagy ugyanis nem törődik a szelek segítségként reppent hidegével, a környezet hőmérséklete nem befolyásolja gyors olvadását, mely kizárólag a testből ered. Rózsaszín könnyei a Tövismadarat siratják.
Az Ellenudvar. Csupán ő a megmondhatója, mennyire vágyódik is oda az a nyughatatlan szív, mit születésekor bordaketrecébe kényszerítettek, s ezúttal talán érzi a Herceg is a megosztott vér nyomán. Valami, ami vágyik a sötétbe, a hidegbe, a kietlenségbe, kíméletlenségbe, árulások kígyófészkébe a ködben úszó piranhák és cápák végtelenjébe. S mégis... ha ott lenne, hát a Nyár perzselő forróságát vágyná, az élet kivirágzását, a természet meleg, párás lélegzetét, a gyümölcsök napcsókolta zamatát. Sehol nem lelhet otthonra, s otthon van mégis bármely szegletében ennek a földnek, pusztán... kielégíthetetlen.
Ahogy a szavak ködpárává válnak tovább hizlalva, s fenntartva egyúttal az alattuk vágtató lényt, úgy mozdul vissza saját figyelme is a Hercegre. Nem... dőre gondolat azt hinni, hogy egyetlen pillanatra is szem elől tévesztette volna, a tündér ugyanis uralja érzékeit, hozzátapadt az idegvégződésekhez, akár ha saját része volna. Érzi az apró változásokat, a ragaszkodás igényét, a tiltakozást. Szinte nyugtató az, ahogy tarkóra csókol, szája még a bőrén húzódik mosolyra a sóhajt hallva.
- Ritkán értem a mondének haszontalannak tetsző, sürgető világát, most mégis látni vélem percnyi életük kapkodó drámáját. - Amennyire szomorú ez e percben, annyira fontosnak is tetszik egyúttal. A Tövismadár nem talál valódi bosszúságot abban, hogy osztozik a kérszéletűek viszontagságain, elvégre meg kell hagyni... veszett mértékben növel a pillanat értékén.
- Jobban, semmint gondolnád. - A hangja csendes, mégis megtalálja a hegyes füleket a szél süvítése ellenére. - Igazán könnyedén. S éppen ezért dalol a szívem, amiért nem teszed - Idézi mosolyogva pontról-pontra a Herceg szavait korábbról. Akár a saját farkába harapó, önmagába visszatérő kígyó.
Nem reagál bár szóban, érezhetően összpontosul figyelme a tündér mögött. Ki tudja miért, a vér teszi, vagy a bor? Mégis tisztán érzékelhető, hogy ez mindinkább nehezebben megy a lovagnak. Az ereje fogytán, még ha a test nem is árulkodik rezzenésekkel, még ha természetesnek is tűnik minden légvétele, s töretlenül nyugodtnak beszéde. Mély levegőt vesz a szavak végeztével, sóhaja szinte beletörődő, mintha sejtette volna valóban, hogy eljutnak idáig.
- Az adott szavam mit sem ér a Királynő ellenében, Hercegem. Emlékezz, hogyan szólítottam a természetet. Lüktet az élettől, él és érez, mégis odalent egy hamis Nap fényében minden körülöttünk néhány szívdobbanásra eszközzé vált a kezemben. - Lehunyja a szemét, szája megsimogatja a hajszálakat tudva-tudván, hogy ideje fogytán, s a rózsaszín könnyek egyre vörösebbre váltanak. - Én is eszköz vagyok csupán. - Egészen komolyra fordul, mintha nagyon fontos lenne hirtelenjében, hogy a Herceg megértse mondandója mögöttes tartalmát. Tündérek, meg az örökös, igazságot és hazugságot kerülgető, fondorlatos megfogalmazásaik...
- Parancsold meg hát. - Mellkason nyugvó keze megemelkedik, mutatóujja a tündér száját függőlegesen érinti, s a némító mozdulatban olyan mágia kavarog, melyet egészen biztosan nem szabadna vesztegetnie sérülése fényében. Megteszi mégis, mert ez van annyira fontos, mint saját túlélése. - Engedem, hogy megszólíts egyetlen utasítás erejéig. Jól fontold meg, Hercegem.
Mire ujja lecsúszik a férfi szájáról, azon már lüktet a Tövismadár pecsétje. Aligha látható tükör nélkül, mégis érezhető, hisz fájdalmat okoz, ha nem is tűrhetetlent. Akár ha indák fonták volna át, s tövisek rögzítették volna a Herceg ajkait. Képtelenségnek tűnik kinyitni és mégis... mi sem természetesebb annál, hogy ha eljön a pillanat, mikor készen áll a szavakra, a tövisek mágiája megnyílik előtte.
Olyan igézet ez, mi a lovag igaz nevével parancsol. Egyszeri és ugyanazon személyen ismételhetetlen, s melyet követően rögvest elfelejti használója a kimondott nevet, ha egy parancs erejéig alkalmazni is képes... elfelejti? Nem, cseppet sem erről van szó. Értelmezhetetlen csupán a hegyes füleknek, az agytekervényeknek, a szélnek, a világnak, mert nem kimondta, pusztán... a mágiának adta oda, s ezáltal veszélyes, kihasználható hatalommal ruház fel.

A tündérek büszke népe. Tartják a nephilimek, s lám, ebben egyáltalán nem is tévednek, abban persze már inkább, hogy mindezt összekeverik a gőggel, min halandó voltuknál fogva osztozkodnak a mondénekkel. Arcátlanság volna tán, mi angyal bűvölte nyelvünkről alágördül? Tudhatnánk olyat szólni, mely a hazugságra való képtelenség mellett fölébe emelné tetteinket az valóságnak? Ha nem, úgy mi ördögősség akad abban, hogy nyíltan szólunk erősségeinkről, netán egyenesen tartjuk a hátunkat a minket megillető méltatás mellett? Dölyf az, mit Ők, angyalvérük okán kikövetelnek a világtól, legfőképpen attól a néptől, mely szinte egyidős a mennyei sereggel, akként a pokol szolgáival. Önhittség és irigylés lenne még egy hercegtől is mindaz, amely megfosztaná a Tövismadarat szívbe dobbanó, egész ábrázatát beragyogó félmosolyától. Mérhetetlen pazarlás és balgaság volna elmarni magamat a felfénylő íriszek és az íves száj a sajátomat vonzó görbületének látványától.
- Kételkedhetnék szavaidban? - csalfa mosolyom újonnan utat talál magának ajkaimra, habár nem vendégeskedik ott túlzottan sokáig, révén, az idő sürgetése váratlanul és kíméletlenül láncolja le a végtagjaimat, afféle csapdába kényszerítve, amiben egy árva momentumig sem szívlelek raboskodni. Miféle rémesen önkényes és lehetetlen a helyzet, amelybe a lovag rántott, mégis, a kezdeti bosszússág mellett feldereng bennem az elismerés, akként a megértés, ott lappang benne ugyanis mindennemű ismérv, mely immáron kristálytisztán beragyogja döntéseinek eddig árnyaltnak tetsző útvonalát. Ott tombol a lelkében a nyár szeszélye, vad viharok és perzselő forróság elegyedik egymással, másrészt a tél hűvös szilárdsága, mi szívének heves döntése következményeit elegáns rezzenéstelenséggel tűri. Megbékélt, nyugodt arcát vizslatva aligha merülne fel bárkiben mindazon kín, amely egy ilyen átokkal és méreggel együtt járhat, talán még én sem lennék tisztában a benne lezajló fájdalmakkal, ha éppen nem tapasztaltam volna önmagamon számos alkalommal.
Ahogyan kívánom. Finom mosollyal ölelkezett beleegyezése nem olyasféle ígéret, melyre Tündérföldén számítani lehetne, ámde még az én fagyott lelkemnek is üdvösség a kósza, levegőben könnyedén foszló biztosíték, amely a Tövismadár túlélését hivatott szolgálni. S amely máskülönben nem csupán rajta, hanem az én közreműködésemen is múlik, ezért hát nem hagyok helyt a köröttünk lappangó ködtenger önkényének, sem a lovag esetleges büszke ellenállásának, melyet becsülendően félreejt a paripához vezető néhány lépés erejéig.
Ruganyos, légies mozgása, amiként felrugaszkodik mögém, újfent elhinti a jóllét és átokmentesség illúzióját, és oh, ahogy testeink tökéletes harmóniában összesimulnak, egy pillanatra magam is elfeledkezek arról, hová is sietünk oly’ nagyon. Forróságát mindeddig ízlelhettem ajkairól, érezhettem a lelkemig kúszni a bájolt ital hatására, s számos érintése alatt sercegett fel a bőröm, de ekképpen, a rontás lángjainak ölelésében szinte egyneművé leszünk az alattunk prüsszögő köddel, égető pára csap fel ugyanis közöttünk, melynek hatására szomjazva, hallhatóan szívom magamba a levegőt. Izmaim jólesettségtől kiáltozva rándulnak merész érintései alatt, fejem tudatosan, nyakamat kínálva dől hátra a tündér vállának, önelégülten és önzőn követelve magának a figyelmet. Igazán szívesen hátrahagynám a józan eszem, örökkön talpon álló körültekintésemet, tudatom mindennek ellenére felébreszt a tél és nyár összeelegyedése iránti mérhetetlen vágyamból, késztetve a hátast, vigyen fel minket az égbe, fel, a felhők és a hűvös csillagok ölelésébe.
A szél egyhamar elhessegeti a jégkristályaimat csorbító hevültséget, noha arra képtelen, végleg elfeledtesse velem a tündér jelenlétét. Minderről szól ékesen, mihelyst biztos vonalban szeljük az éjszakát, egyik kapaszkodó kezemet a lovag hasamat simítójára egyengetem, ujjainkat nem kulcsolva éppen össze, ám mindenképpen helyet szorítva nekik egymás mellett a bőrömön. Fejemet ugyan elemelem a válláról, hogy a mondénvilágba esedékes utam előtt még szemrevételezhessem utoljára az Ellenudvar távolinak tetsző csodáit, azonban figyelmem hiányától egy pillanatra sem szenvedhet a Tövismadár. S amint puha szavai a tarkómat becézik, már az otthon sem szolgál elég ingerrel, szemhéjaimat lehunyom, hogy teljes egészében az érzésnek adózhassak. Azután sem nyílnak fel, hogy merész kijelentések furakodnak a fülembe, ujjaim s tenyerem ezzel ellentétben némileg szorosabban tapadva az övéihez hirdetik a ragaszkodást és elválás elleni vad tiltakozást. Akárha el kellene engednem vele a lényemet képező telet, az eddigi fagynál is üresebb lyukat hagyva maga után tátongani a bensőmben.
- Milyen bosszús is az, mikor az idő megerőszakolt keretei közé kívánnak bennünket zárni - sóhajtok fel aprón, a levegőbe száműzve minden dühömet és türelmetlenségemet, mely nem az éjszaka hosszúsága, vagy a Királynőből fakadó vélt s valós veszélyek gerjesztenek, ellenben a méreg, mely ki tudja, meddig csillapodhat a tündér bőre alatt. S mégis, hogyan mondhatnék nemet? Hogyan utasíthatnám el magunktól a lehetőséget egyetlen, szabad éjszakáért, amelyben nem vagyunk sem lovag, sem herceg, pusztán a két, pulzáló lény, ami mindenáron egymásért áhítozik a vér jogán. - Igazán erősen szorongathatnak téged a Királynő kezei… Miként is tagadhatnám meg tőled, magunktól ezt az éjszakát, drága Lovagom? - igazán könnyedén, megkímélendő magunkat a holnap kínjaitól és veszélyeitől, de miként az este folyamán többször, úgy ezúttal sem vagyok képes félresöpörni a lehetőségeinket. Túl kevés adatik abból a fajtából hiszen, mi egyezkedik a kívánalmainkkal.
- Egy valamit mindenesetre kérnék előtte. Ez az éjszaka, a legelső pillanattól a legutolsóig, mit együtt töltöttünk, egyedül hozzánk tartozhat minden kiejtett szavával és édes érintésével, csókjával egyetemben. Tán a növények igyekeztek figyelni s a madarak fülelni, azonban kevés, mi a Királynőhöz el is juthatott - szólalok meg körültekintően, pilláimat felnyitva, s a távolban magasodó hegycsúcsokat fixírozva tekintetemmel. Való igaz, ha nem volna egyik udvar sem felkészülve a másik praktikáira, aligha lenne szükség hús-vér, tündérből faragott fülekre a hatalom közelében legyeskedve. Kígyóim ma nem térnek üres bendővel nyugovóra, testes rovaraink pedig kitáncolva magukat a virágok érdeklődésén, csakugyan békével zárhatják a napot. Az igazi s egyetlen fenyegetés a csuklójára hintett biztosíték hiányában immáron maga, a drága Tövismadár. - Add a szavad; semmi szín alatt nem rebegsz a találkozónk részleteiről, sem szóban, sem egyéb módokon. A holnap árulása így nem lehet oly’ árkolt, s önzőségem is egyedül veled osztozkodhat páratlan emlékeinken.

Sértettség. Bosszúság. Érzelmek, melyeket nem kíván ugyan a téltündér arcára, mégsem teheti meg, hogy alászolgáljon elvárásainak. Akkor nem, ha ő maga saját nyomán lidércfénnyé válik egy olyan bűzölgő, fortyogó mocsárban, melybe a legkevésbé sem óhajtja belevezetni. Nem csupán a Herceg ugyanis, ki ritka kincsre bukkant, s a megőrzés vágya éppúgy lüktet benne minden megosztott, szinkronra kélt szívdobbanásban. Váratlan lenne mindez? Aligha. Hisz mindketten kimondták már, hogy olyasmit szólítanak egymásból és egymás között, mi megadhatatlan.
A bocsánatkérő érintés ha kevés is, összességében eléri célját. Cseppet sem állt szándékában kedvét szegni Tündérfölde igéző szülöttjének, másrészről azonban... pontosan ezzel a szándékkal tette. Frusztráló, ám jelen ponton a Tövismadárnak még joga van megtartani saját jogát az önrendelkezésre, s megválasztani a pillanatot, amikor a döntés lehetőségét valóban a Herceg fejére helyezi, nem mint virágból font koszorút, ám koronát egyenesen. A felhatalmazás azonban várat magára, s ez joggal sértheti a nemes tündéri büszkeséget. Szinte elkerülhetetlen.
- S aligha létezhet félelmetesebb annál. - Ért egyet a maga módján, egyszersmind erdei, ködhomályra feszített filmvászonra vetítve, mi borzalom lehet, mi egy jégharcos szoborszerű vonásait aggodalommal roppantani képes. Ez nem az a pillanat, ez pedig önkéntelenül is nyugalmat teremt. Határozott önbizalmat sugároz, ami túlmutat a túlzott ego kérdésén. Ennek alapja van, ereje, joggal és okkal varázsolja otthonossá a helyzetet, holott a fájdalomnak, a szökő vérnek és életerőnek éppen ellentétes parancsa lehetne. Olyan félmosoly vonaglik meg ajkain, ami egyenesen a lélekbe mászik, a szívbe dobban bele, a szemek együtt fénylenek vele, mintha a tündér lénye belül nevetne. - Számos hibám is van, Hercegem, ám a fegyverforgatás nem egy közülük. - Ismét, szinte pofátlannak tűnhetne, mégsem erről van szó. Nem állítja, hogy jobb lenne mindenki másnál, s nem is kisebbíti a maga érdemeit. Olyan személyiség, aki tisztában van előnyeivel, s hátrányaival egyaránt, képes viszonylagos objektivitással szemlélni saját teljesítményét, hibákat találni magán és javítani azokon. Valami, ami tudatában van önmagának, a mozdulatainak, a vonásainak, ami minden percben nő és fejlődik, még ha az idő maga megfoghatatlan ábránd is csupán e helyen. Ábránd, melytől meglopják a Herceg porhüvelyét, s melyet úgy zár magába, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Ahogy kívánod. - Mosolyint, s rejtély, honnan van hozzá energiája egyáltalán, mikor sokkal inkább lenne magyarázható bármely fintor, mely a fájdalomnak szól. Mégis... a föld alatt nevelték olyan megveszekedett fájdalmak közepette, melyek őrületbe is kergethették volna, s a Tövismadár józan maradt. Udvar és Ellenudvar széthúzása szakíthatta volna ketté a határvidék középvonalán állva, s mégis egyesítette magában őket. Ez a tündér olyasvalaki, aki nem törik meg a terhek alatt, pusztán hozzáfejlődik. Miért is hagyná éppen most, hogy a kín uralkodjon rajta?
Amennyire lenyűgöző azonban, olyannyira veszélyes is ez a fajta hozzáállás. Egy lovagnál tán mindennél értékesebb, ám társként végtelenül megtévesztő. Honnan is tudhatná bárki ha ránéz, hogy veszélyben van igazán, míg nem túl késő?
Félrebiccenti állát, hűvös, mégis elfogódott pillantása lustán követi a csuklójára írt mozdulatot, habár ebből a szögből a mosolyt aligha láthatja.
- Mérhetetlen ignorancia lenne elfeledkeznem róla. - S az cseppet sem sajátja ugyan, mégis lassú, megfontolt biccentéssel fogadja a figyelmeztetést. Különös nem igaz? De mindennél érthetőbb, hogy a tündér, akit két birodalom alkotott, maga is egymással látszólag ellentétes, viharos érzelmeket kelt. Talán ezért tartanak öt lépés távolságot a tavasz, s a nyár gyermekei. Ki más is birkózna meg ezzel, ha nem olyan, ki maga is két világból való?
Képes még örömet okozni neki a mágia. Az a típus, aki figyelmes a szépségre világukban ott is, ahol nem létezhetne, s számára a tény, hogy a Herceg időleges uralma alá hajtani képes azt, mi szabadnak született, valahol lenyűgöző. A mágia tiszta, nincs benne erőlködés, még ha a ködvilág elvárható ellenállása létezik is, az szinte incselgés csupán. Gyönyörködik benne az egyik percben, s engedelmes a hívásnak a másikban, amilyen nehéz vele az első szívdobbanásban, olyan könnyen mozdul a következőben. Mintha egy járatlan keringő tánclépéseit tennék, egyik a másik után. Mindennek helye és ideje van, a kiismerhetetlenség hordozza a maga szabályosságait, s éppen ez, amiért elfogadja a Herceg finom támogatását, mert az erőfitogtatásnak sem helye, sem realitása, sem pedig eleganciája nincsen.
Kivárja, amíg a tündér biztosan ül a paripa hátán, s elfogadja a kezét a felszálláshoz. Ha valami, hát a sérült lovag kontrollált, lehetetlenül ruganyos, szinte könnyed mozgása árulkodik arról, hogy korábbi szavai a fegyverforgatásról aligha lehettek nagyképűek. A fókusza a test középpontjából ered, minden irányítás hasizomból történik és olyan környezettudatos esszenciából, amit csupán évtizedek, századok gyakorlata képes megteremteni.
Tökéletes összhang. Akár a kirakós rég elveszett, most meglelt darabjai, úgy illik a Herceg mögé. A combja a combjához, hasfala a derekához, mellkasa a hátához, a lénye az övéhez, akár ha egy létezés lennének csupán, időlegesen szétszakítva, ám most nagyon is egységben. És a ködlény alattuk érzi ezt. Semmi sem irányítja szebben a természet szabad szeszélyét, mint a harmónia, melyre önmaga is áhítozik.
- És milyen helyesen teszik. - Pillant a hátravillanó figyelemre, hunyorgó bíborszemein visszacsillan a láz forrósága, mely a következő pillanatban nagyon is tisztán érzékelhetően tapad fel a Herceg testére. - Enyém az öröm. - Szól még, mielőtt valóban átkarolná a tündért. Dőreség azonban azt gondolni, hogy beéri egy szimpla belékarolással. A Tövismadár címere lenne a mohóság, mellyel nem él ugyan önnön hatalmából, s melyet gyakorol mégis, ha határok és szabályok nélkül szólítják fel. Balja a csípőn kígyózik előre, tenyere a hasfal alsó hányadán tapad meg épp egy hajszálvékony gondolatnyi távolságból kísértve az illendőség határait. Jobbja kar alatt kúszik a férfi testére, keresztben fut fel, s ujjai ellentétes oldalon, a mellkasán lelnek otthonos helyet maguknak. A póz körülölelő zártsága, a két test együttes mozgása, ahogy meglódulnak a magasba, ha nem is önkéntelenül, de kétségtelenül egy párhuzamos jelenet egészen más lázzal fűtött gondolatmenetét vázolják.
Visszakozás? Sosem létezett. A lovag nem túlzott, valóban nem tart a csillagok közelségétől. Szinte szenvtelenül pillant alá a mélységre és a bizalma megkérdőjelezhetetlen a Herceg képességeiben. Tudja, hogy képes irányítani, amit megidézett, bármely árulás pedig jelen körülmények között egyszerűen értelmetlen lenne.
Nem küzd a szél ellen. Idejekorán megtanulta, hogy a természet erőivel szemben értelmetlen, mert minél jobban küzdesz ellene, annál inkább neked feszül. Hagyja átmosni magát a csípős hidegnek és engedi otthont találni a ruhái alatt, a hajában, a virágkoszorú vidám, szinte néma, csilingelő énekében. A Tövismadár nem először repül hosszú élete folyamán, de kétségkívül először teszi szabadon. Csak így lehet igazán értékelni mindazt a természetes, varázslatos pompát, mi előttük, s alattuk illeg az elismerésért. Meg is érdemli azt minden ízében. Csupán a szavakra húzódik közelebb, s bár létezése eddig sem volt figyelmen kívül hagyható, most szinte megköveteli a fókuszt.
- Ez úgy hiszem, mindenképp egy közülük. - Pillantása nem moccan a környező, kitárulkozó világról, szája érinti a tündér fürtjeit tarkónál, hagyja, hogy ott szülessenek meg a szavak a szél viharos szárnyai helyett. - Minden elátkozott veszélyt számításba véve, én meglehet kívánom tudni, milyen hosszúra nyúlhat egyetlen vérrel kevert éjszaka. Mert itt és most, Hercegem, ma még szabadon és fertőzetlenül vagyok veled, míg a holnapban talán elárullak anélkül, hogy tehetnék ellene. - Egyetlen oka van, hogy ezek a szavak elhagyják a száját, ez pedig a tény, hogy ezúttal igazán a senki birodalmában járnak. Olyan helyen, ahol a szavak nem csorognak kósza madarak fülébe, nem szívják magukba a virágok, nem sutyorognak róla a fák, s a szél túlontúl mohón falja a ködöt ahhoz, hogy messzire pletykálja saját merészségét. Ezek a szelek szabadok, s nem felelnek senkinek.

A lovag bíborain megcsillanó igenlés a fölöttünk kacagó, káprázatos csillagoknál is világosabban hirdeti a Királynő befolyásának súlyát és mélységét, melynek természetéről átallnék felesleges találgatásokba bocsátkozni. A vörös üstök veszélyes és aljas játszmákat képes a gyakorlatban megfogantatni, kétségem sem fér ahhoz, hogy a zord, gyönyörű Tövismadarat ádáz béklyók közé szorította, amennyiben maga sem hiszi, hercegként képes lehetnék az Ő és a magam kedvére formálni a történések kusza, csalfa vonalait. Mindettől függetlenül ábrázatomon nem a megértés és szelíd beletörődés nyugalma suhan végig, hanem a sértettség s a bosszússág leheletfinom árnyai. Miféle lehetetlen helyzet volna, miről úgy gondolja a tündér, kezeimet kár volna érte tűzbe tenni, mialatt Tündérfölde fenyegetései ellen bizalmát helyezné belém s a velem együtt járó hatalomba? Mi lehet annál veszedelmesebb, mint önmagam elképzeléseit hajszolandó a Királyt és a Királynőt befolyásolni egyúttal? Türelmetlenné, egyúttal kíváncsivá tesznek gondolatvilágomon rügyező kétségeim.
Futólagos érintése tompít a büszkeségemen esett csorbán, s végtére is kénytelen vagyok belátni, amiképpen én sem ismerem a lovag óvatossága mögött rejtező ürügyeket, addig ő sem tudhatja a magabiztosságom mellett felsorakozó mindennemű indokot. Mily’ könnyű elfelejteni, hiába osztozkodtunk meg egymáson, számos alapvetésünk maradt bujdosó a lényeink mélységeiben.
- Ahogyan kívánod - biccentek kellve-kelletlenül, elfogadván, kierőszakolni belőle az igazságot, s ezáltal egyességre bírni kettőnk között éppen olyan volna, mint bilincset helyezni a nyakára, amelyet  a ragaszkodás és birtoklásvágy ártalmatlan szellőjének álcáznék. Máskülönben a testemet ostromló átok egyre inkább szétrebbenti gondolataimat, de legalábbis olyan ponton készteti őket koncentrációra, amely messzire kerüli az udvarokat átszövő intrikákat, és a kielégítetlen óhajon felbuzduló karmokat, amik arcátlanul marcangolják a mellkasomban lomhán mocorgó, réztől barnálló jelenséget.
- Való igaz… de olykor még a tél harcosainak tekintetét is elragadja az aggodalom - jegyzem meg csöndesen, fürdőzve abban a néhány, kósza momentumban, míg a Tövismadár ajkain a tudatomban időtlen megőrzésre jogosult mosolya felsejlik. - Oly’ sok mindenben jeleskedsz, csupán képzelni tudhatom, fegyvereidet miképpen forgatod - ajkaimon tetszés dereng, és kétségem sincs afelől, ki az ellenudvar vérét s szellemét magában hordozza, amannak ádázsága bármely lovagját felülmúlja a Királynőnek. Tán ezért volt társa a magány a mulatságon, félnék a szépséges sötétséget és kíméletlenséget, amely szélsőséges lelkében alattomos ragadozóként vár ki? Milyen fenséges!
Éppúgy a tette, mi egyszerre lobbant elégedetlenségre és csodálatra egyaránt. Sebhelyes ábrázatán nem taszigálja jobbra-balra arcizmait a fájdalom, hűvös eleganciával, s a kedvemért felsejlő, lágy mosollyal fogadja magába fivérem rontását.
- Úgy maradj életben - utasítom, jólesőn borzongva meg a kézhátamat becéző, egyre természetesebbé váló simítás nyomán. Egyre otthonosabban érzik forrósága hűvös bőrömön, azonban bizton veszem, a megszokás közönyébe soha nem fog taszítódni, hiszen újra és újra megrezegteti ideghúrjaimat, dalra fakasztja pórusaimat, afféle szimfóniáját szülesztve a világnak, mely kizárólag a kettőnk érintkezéséből bimbózhat.
Szavait hallván mosolyra görbülnek csuklóját simító ajkaim, merészsége keserédes gyönyör a lelkemnek, egyszerre tudnék ugyanis bosszúra lobbanni miatta, s elismeréssel adózni előtte. Egyiket sem teszem máskülönben, a nemes gesztus elegáns, érett elfogadásra lel bennem, s mihelyst megemelkedek enyhe görnyedésemből, számat már nem díszíti kurta, játékos mosolyom.
- A Hold magasan jár, drága Lovagom, azonban tánca pusztán a mondénvilágban határozza meg előre a ma elmúlását. Nem kívánom kideríteni, milyen hosszan nyúlik még az éjszaka, hiszen ne feledd, a vér köt immáron minket egymáshoz - újabb kockázata ez a vállalkozásának, melyről pusztán az önhatalmúsága keltette illúziója révén nem felejtem el emlékeztetni. Tündérföldén a mágia kiszámíthatatlan, egyes kötővarázslataink őrületet hoznak a mondénekre, megint mások öngyilkossággal sújtják azokat, kik csuklójukra szalagot engedtek kötni, ki tudja hát, miféle káprázat bontakozhat ki a határvidék urának és a tél hercegének önmagukban is különleges véréből? Ahhoz kétség sem férhet; szemet gyönyörködtető és veszedelmes.
Főhajtását megnyugvással fogadom, hálája elvégre nem önmagában ékeskedik, ott puhatolózik mellette a figyelmeztetésemet övező megértése is. Pillantásom aztán a vállából előgördülő, rózsaszínes cseppre szökken, mely arcátlan taszít minket az idő érzékelésének fertelmes béklyóiba. Nem is késlekedek hát segítségül hívni a természet varázsát, ami ha eleinte némi tartózkodással is, ám engedelmesen formálódik óhajom alatt.
- Örömmel hallom Gyere hát - méltatása puha mosolyt kíván meg az ajkaimtól, mialatt kinyújtom feléje a kezemet, végtére, ilyesmivel ritkán becézik a mágiámat. Fagyos ujjaim közé perzselő tűzgolyóként simuló tenyere újfent megtölt a már jól ismert borzongással, habár kitűnően érzem azt a testhőjének leheletnyi emelkedését is, mely a méreg és a kiteljesedését pártfogó átok nyomán vert éket a húsában. Finoman támogatom a szilaj paripához, ellenben amannak hátára nem egyengetem fel óvó gondoskodással. Eleresztve kezét, magam szökkenek fel elsőként a légörvényként fodrozódó körvonalaknak örvendő hátasra, majd ismét a támogatásomat kínálva nyújtom az ujjaimat, hogy magam mögé segíthessem a lovagot. Amennyiben nem ütközik nehézségekbe, megkapaszkodok a ködös forgatagban, amely puha sörényként érzik bőröm alatt, s ami egyúttal biztosít tökéletes fogódzkodót az utunkhoz.
- Karolj belém erősen, szép Lovagom, odafent a szelek nem kímélnek senki tündér fiát - pillantásomat átvetve a vállam felett, tekintek az irányába, alacsonyra eresztett szemhéjaim mögül figyelve, mikor mozdulnak karjai a derekam közelébe, már amennyiben nem kapaszkodtak rá korábban önkényesen.
Midőn mindketten elhelyezkedtünk, a köd-paripa nem hagy helyt a visszakozásnak, gondolataimat olvasva lódul fel-fel a magasba, süvítve a sűrű, színpompás lombkoronák ölelése elől, úgy szelve a levegőt, akárha egyneműek lennénk vele. Nem tart soká, míg az erdőség fölé jutunk, s amíg odafent a káprázatos rubintok, smaragdok mosolyognak ránk, alant a fák nyújtózkodnak értünk vágyakozón. A szél belekap a hajunkba, éppúgy a ruháinkba, csintalanul fúrja magát a légkönnyű textíliák alá, hogy bőrünket didergésbe taszítva nyaldoshassa azt végig.
A távolban felsejlik a Tövis-hegység magasztos, hó csókolta vonulata és a Törterdő jégkristályai is összetéveszthetetlenül kiemelkednek a messziségben, miként szemkápráztatóan ragyogják vissza a csillagok szivárványos tündöklését. Ameddiglen a talajt járva pusztán egy-egy szeletkét nyerhetünk Tündérfölde szépségeiből, az égen lovagolva beláthatjuk minden csodáját afféle hatalmat ízlelve, melyet egyetlen király vagy királynő sem tudhat a magáénak.
- Talán akad formája a szabadságnak, mit nem csókol különlegesebb illúzió. Mit gondolsz erről, Tövismadaram? - szavaimat könnyedén tépi le ajkaimról a szemből süvítő szél, mégsem engedem, hogy a hátán szárnyra kapva  kerülje meg a mögöttem helyezkedő tündért, vagy, hogy egyáltalában más fülébe keveredhessenek.