Nincs baj azzal, ha súlyos árakat kell hoznia saját kívánságainak beteljesítéséért cserébe. Ebből a szempontból önmaga istene, mert aligha várhatja nálánál hatalmasabbtól, hogy a kedvére tegyen, míg ő maga nem az a jellem, mely tétlenül várja, hogy ölébe hulljanak a lehetőségek. A helyzet pusztán kritikus jelenleg olyan vállalt béklyókkal, melyek a húsába ágyazódtak, s abból kitépni egyet jelent a lovag szétmarcangolásával is. A kockázat önmagában nem vállalhatatlan fogalom, de csak olyan szerencsével játszik, ami megszolgálható és irányítható, a halandók vak hitbuzgósága és reménykedése mindenféle alap nélkül már aligha övé.
Néma marad a kérdésre, de a szemek beszédesebbek bármely kimondott, csivitelő madárfülekbe súgott veszélyes szónál. Azoknak a bíboroknak pedig meggyőződése, hogy a kérdésre igen a válasz. Nem tud hazudni, s kimondta már a szavakat, ahogy tette korábban is, mikor azt vallotta, többet kíván meg, mint amennyit adni képes. Meglehet nem a világ igazsága ez, ám az aranyhajú tündéré biztosan. A Herceg tenni akarása olyan kegy, melyet nem érdemel bár, a puszta létezéséből fakadóan vonzó.
- Mily könnyűnek hangzik mindez a szavaid hallva, s mégis mindketten jól tudjuk, milyen következményei vannak, ha túl messzire megyünk saját kívánságainkban. - Megjárta a Herceg lelkét uraló zord telet, s sejteni véli az unseelie királyság retorzióit, ha egy-egy tagjuk megüti az elítélendő mértékeket szóban, vagy tettben. Az Udvar esetében tán a módszertan más, ám messze nem kellemesebb, elvégre minden, mi tündér milliószám ismeri a módokat, mely rosszabb a halálnál is. Mégsem a félelem vetül vissza a vérszín szemekből, az természeténél fogva hozzászokott a veszélyhez, s most a maga mélyre írt, gyűrűkbe zárt halálos komolyságában ízlelgeti odabent a tündér mondandóját. - Ez a kérdés nem itt és nem most fog eldőlni, Hercegem. - Ujjai az ujjait érintik futólag hajában, mintha a kevéssé kedvező szavak élét próbálná finomítani. - És ne hidd, hogy mindez tiszteletlenségből fakad, éppen az ellenkezője igaz. - S ezzel valóban függőben is hagyja a témát. Még ha meg is tehetné, hogy különös, túl tág keretek közé zárt, már-már kimondatlan egyezségre lép vele, a Herceg valamiképpen azok közé tartozik, akikkel nem tenné meg. Anélkül nem, hogy amaz ismerné a fennálló állapotok valódi természetét.
Az értő figyelem kockázatos, egyszersmind elvárható is. Valódi, téphetetlen kötelék ugyanis csak akkor léphet fel, ha a végpontok kiismerik egymás hibáit is, s azt kihasználás helyett nem csak elfogadni képesek, de egyúttal önmagukkal kipótolni. Így teremt törhetetlen egységet egyik és másik fél, s pontosan ez kellene legyen egy lovag az uralkodója számára, ám... Lianthorn nem az unseeliek hercegének lovagja, nemdebár? Ez pedig valóban veszélyes.
- Ha pánikolnék, nem segítene egyikünkön sem. - Mosolyint futólag, kérészéletű a gesztus. Bármit is tartsanak az Udvarról, a lovagjai jól képzettek, neki pedig különösképp kegyetlen mestere volt. Messzemenőkig kihasználta a fájdalomtűrését és megtanította, hogyan őrizze meg természetéből fakadó hidegvérét a legkritikusabb helyzetben. Mégsem lenne rá büszke jelenleg, tekintve mire és kivel szemben is készül egészen pontosan.
Biccent a sürgetésre, de már nem válaszol, a mágiára koncentrál, ami előbb kezdi el szőni szálait, minthogy érintené egyáltalán. Kevéssé elegáns a mód, melyben félresöpör mindennemű szemérmességet, ellenben kétségkívül hatékony. Elnézést kérhetne érte ugyan, ám a tündér parancsa szerint nincs helye késlekedésnek...
Ha látja is a követelő változásokat a másik vonásain (s ugyan, kire figyelne most jobban?), nem reagál rájuk. A bíborszemek tükre kimerevedik az izzástól, fixált fókuszuk egyszerre és ide-oda rebbenés nélkül figyel mindkét kéklő íriszre, mely jóformán lehetetlen kéne legyen.
Mintha betegséget szívna magába. Nem csak a vállába mart sérülés látható felszínét, de valamit sokkalta mélyebben, mi sejtről-sejtre kapcsolódik hozzá. Fekete, ragacsos, savas kiterjedése az életnek, mely közelebb kúszik a halál fagyos karjaihoz, akár ha létezése minden apró szegletével az Elmúlás csontos ölelésébe kívánkozna. Ott marad akkor is, mikor ujjai a saját bőrébe marnak és a fagy átjárja belülről. Pokoli fájdalmat okozhat a kétvérűnek, mégsem ordít belőle az ellenállás. Mit is mondott? Ha pánikolna, nem segítene egyikükön sem. Ahogy pedig a Herceg maga említette: ő tudhatja egyedül, milyen tövisbokorra kívánja felszúrni magát élete legszebb dallamáért. Ez pedig talán éppen az és pontosan ezen a jogon dönt mindenki más helyett.
- Ezt aligha kívánhatnám Neked. - Szól még a mosoly élén, hüvelykjével megsimítva az érte nyúló kéz hátát. Nem rebben a fogástól, hagyja magát vezetni a segítség elvén, habár egyelőre kihúzza az átok szorítása alatt. A Herceg túlontúl figyelmes, ám... lovaggal van dolga, a magafajta pedig feláldozható a magasabbrendűek céljainak oltárán, nem igaz? Arra képzeték, hogy tűrje a sérüléseket, még ha hasonló szituáció feltételezhetően páratlan is.
- Ezt az átkot és mérget Neked szánták, Hercegem. Ma még képes összekeverni veled a vér jogán, de amint elveszti táptalaját, meglehet céltalanná is válik. Ám ha nem is jön be a számítás... elnézésedet kell kérnem érte, de hogyan is hagyhatnám tiszta szívvel, hogy ilyen tökéletlenséget hordozz magadban? - Hangja egészen elhalkul az utolsó szavakra, ahogy a tündér a kezét emeli, könnyed engedelmességgel enyészik el sajátjában bármely ellenállás, míg pillantás megtapad a csuklóján, a száján. Csak akkor rázkódik meg, mikor a mágia átalakul benne, s érhálózatát sötétre festi a fagyvilág kíméletlen, jégbe zárt feketesége. Szaggatott lélegzete súlyos, de hangtalan éppúgy, mint a bőre alá mászott mágia sötétje. Próbaképp megmozgatja ujjait, mintha csak holmi bilincset próbálgatna, s eztán villan fel csupán az immár fényevesztett pillantás, belezuhanva a mélykékre árnyalt szemekbe.
- Hercegem. - Fejet hajt előtte, míg a sebből halvány rózsaszín árnyalatú vízcsepp csordul alá első visszaszámlálásaként a Tündérföldén szinte idegen, most mégis létezővé varázsolt, sérülésbe zárt időnek. Ha nem is látszik rajta, a lovag teste szinte lángol az önként elnyelt mételytől, s mégis... az értés ott ül a szemek vörösében, ahogy a hála is, mely a bőkezűen osztott, veszélyes kegyet illeti, s ettől azon egyetlen szó birtokviszonya valamiképpen fajsúlyosabbá is válik. Ma éjjel a vér jogán, az udvarok benne megosztott hatalmától a tündérherceg valóban sajátjává is válik.
Követi a kéklő pillantást a formálódó ködre, elbűvölve figyeli a fodrozódó mágia önmagába fonódó, puha eleganciáját, miként tisztelettel adózik a megidézett, szilaj paripának is. A látszat ellenére, a Határvidék szeszélyes természete nem engedelmeskedik akárkiknek.
- Cseppet sem. Mély gyökerek kötnek ehhez a vidékhez, ám hiába származik földhöz szögezett valóságából, a falevél is szabadon száll a szélben. Gyönyörű a mágiád, Hercegem. - Vonja el pillantását végre a ködlénytől, csak hogy elfogadja a felkínált kezet. A sajátja szinte forrong az érintés alatt, a tündér hidege jólesően hűti önveszélyes szélsőségét. Figyelmes a másik igényeire, alászolgál a felszállásnak, ha a másik nem kívánja másként, s ő maga is a megkívánt elven foglal helyet rajta előtte, vagy mögötte igény szerint. Bármelyik is igaz, a forró test közelsége szinte már izzasztó, s az irányítás mindkét esetben a Hercegre maradt, hisz ő a nimfák búvhelyét aligha ismerheti.

Kívánalmak és lehetőségek; szorosan összeölelkező, noha gyakran nem egymásra támaszkodó, csalfa szeretői a világnak, kiknek nászából ritkán fogan életerős, szabadságnak keresztelt gyermek. Hiszen ezt nevezhetnék függetlenségnek, nem igaz? Az elrebegett óhajoknak meghajoló lehetőségeket, melyek között kedvünkre válogatva érvényesíthetjük önálló akaratunkat, ám az, hogy szelídített vadállat módjára simuljanak tenyereink közé, elvétve esedékes csupán. A Király mellett szerteágazó tudásra tettem szert, viszont akad, amit nem elég tanulni, arra bizonyosan születni kell és képessé lenni hozzá a teremtésre, ugyanis ha nincsenek alternatíváink, melyek a kívánalmunknak tetszetősnek bizonyulnának, úgy létre kell hoznunk magunknak néhányat.
- Valóban azok volnának? - érdeklődéstől felvillanó íriszeim nem hordoznak magukban felhívást holmi ádáz, vad keringőre, inkább pulzálnak tenni akarástól, s a velük született hatalom megragadása iránti vágytól. - S mi történne, ha meglévő kívánalmaidat félretéve újabbakat honosítanál elméd szépséges lankáin? Olyasféléket, melyek nem várakoznának a lehetőségekre, ellenben megteremtenék azokat - ujjaim szerető odafigyeléssel becézgetik az arany fürtöket, elégedetten simulnak a ragyogó jelenségre, melyet egyedül arra formáltak, hogy tökéletesen illeszkedjen az előbbiek gondoskodása alá. - Maradhatsz továbbá is a történések szolgálatánál, ellenben kívánd, hogy akinek befolyása van, a kedved szerint alakítsa azokat - tisztában vagyok azzal, mit kérek tőle, s mit ajánlok cserébe, mindenesetre úgy érzem, a puszta beletörődésnél mindennemű kockázat ízesebb, érdekfeszítőbb gyümölcsnek bizonyul.
A Tövismadár figyelme töretlen, évgyűrűinek káprázatában nem sejlik fel egyéb, mint az, ami köröttünk s velünk kapcsolatban zajlik, ezt pedig nagyra becsülöm, oly’ ritka hiszen az effajta tisztelet. És mégis, nincsen ennél veszedelmesebb. Körültekintő ébersége bizton veszem, egyetlen kósza mozdulatomat, elvétett szavamat nem veszejti szem elől, s mi sem lehet annál kockázatosabb, mintha valaki a legapróbb hajszáltól a legcsalafintább vonásig kiismer bennünket? Kevés, ám ahhoz, hogy ilyen mértékben a magáévá tegyen, még igazán nagy mélységeket és völgyeket kell megjárnunk, addig is élvezettel sütkérezem érdeklődésének kereszttüzében, mely éppúgy megérti testemnek és lelkemnek kívánalmait, mint a szavak világába ontott utasításaimat.
- Ennek fényében rendkívül nyugalmas vagy - állapítom meg, éppen csak annyira kapaszkodva nyakának szemet vonzó ívébe, ami még nem volna bélyegezhető kétségbeeséssel vagy elkeseredéssel, habár odafigyelésemre nincsen kiváltképp szükségem se, a tündér biztos fogása a derekamon, és testének sziklaszilárd támasza az enyémhez simulva elegendő ahhoz, hogy két lábamon biztonsággal megálljak. Büszkeségem még különös, rövid ismertségünk dicsfényében sem csorbulhat, igaz, jól emlékszem fivérem támadására az ellenudvarban; kevés az idő, mit átokkal és méreggel átitatott nyila után talpon voltam képes kihordani. Az alkohol maga, s az őt átszövő mágia erőteljes, nem tudhatom bizonyosra, ezúttal milyen vehemenciával fogja ostromolni testemet a sérülésemmel karöltve előbuggyanó rontás. - Ne késlekedj hát - biztatom, révén, az imént magam adtam a felhatalmazást arra, amennyiben saját tudása alapján is kezelni tudja a problémát, úgy tegye. Ettől függetlenül a felsőm alá kéretlenül becsusszanó keze nem várt fordulatként, pimaszul lovagolja meg az engedélyemet. A mozdulat minősége s gyorsasága ékesen szól magáért, ajkaim mögé mégis hirtelen szippantok be némi levegőt kettőnk közül a váratlansága és szemérmetlensége okán. Természetest kérdéses, az egymáson történő furcsa osztozkodás után miféle jogon formálhatnánk felháborodást a szeméremre és tiszteletre hivatkozva?
Rezzenéstelen tekintetem önmagában nem hirdetné enyhe bizalmatlanságomat, azonban a szemöldökeim közé ékelődő, finom árkok hangos kiáltozásokkal követelnek maguknak magyarázatot. Eleinte még próbálják túlsüvíteni a lovag mély hangján vibráló mágiáját, ám előbb-utóbb ők is belátják, hogy itt igazán nem lehet mit tenni. A felfénylő szemek úgy vonzanak magukhoz, akár a rovarokat a tűz ellenállhatatlan, pusztító ragyogása, gyönyörű szavai elől pedig legszívesebben elrejteném a füleimet, hogy érzékelésüket kiváltva egyenest az ajkairól csókolhassam le a levegőbe hintett igéket, mégsem tudok igazán moccanni, miként elmémre lassacskán aláereszkedik a felismerés ólomsúlyos ködje.
Mire feleszmélhetnék a varázslat béklyóiból, s engedhetnék vállainak árkát sújtó szorításomon, az egyre inkább tündöklő szemvilágból kihuny egy leheletvékony karika, és a testemet ostromló kínok vele együtt halnak. Csakhogy a mágia természete olyasféle, mely nem ismer kegyelmet s nem válogat az eszközei között, rideg törvényeit pontról pontra betarttatja, és ennek fémjelzője kitűnően villan fel a tündér fedetlen vállán.
Homlokomon újabb ráncok vernek éket, habár ezúttal nem ellenkeznek, nem toporzékolnak elkényeztetett gyermek módjára az őket megillető magyarázatért, ó dehogy. Fagyottan ücsörögnek bőröm sima felszínén, és nem tudják elképzelni, honnét veheti a bátorságot a lovag, hogy még azelőtt tönkreteszi magát, mielőtt igazán a gazdájuké lehetne?
- Balga, gyönyörű Lovagom - sóhajtok fel keserédesen, hiszen egyszerre simogatja szívemet az áldozata, s éppúgy fúr töviseket beléje a tudat; a kincset, melyet kiszemeltem magamnak, önhatalmúlag állította pengeélre, kockáztatva, tán soha nem válhat az enyémmé, és én sem az övévé. - Ne hozz hát szégyenbe, nem óhajtok magyarázattal tartozni a Királynőnek! - gyöngéd mosolya párjára talál önnön ajkaimon, s mihelyst ideiglenes kezelése alá vetette az immáron sajátjává fogadott sérülést, ujjaim közé fogom nyúlánk, elfehéredett kezét.
- Túl nagy ez az ár, hogy pillantást vethessek rájuk. Testem tovább viselné fivérem átkát és mérgét, mint a tiéd, de hadd segítsek, míg a barlanghoz érünk - szavaim a formalitás talaján fogantak ugyan, a torkomból előtörő virágok színe azonban nem tűr ellenvetést; arcomhoz emelem hát csuklóját, mit korábban bélyegeztem láthatatlan kígyóm formájával, és puha, áttetsző bőréhez gondossággal érintem ajkaimat. A kettőnk közé ékelődött, szoros kapocs megkönnyíti a varázs milyenségének formálását, s míg egykoron biztosítékként szolgált holmi alattomos árulás ellen, addig a következő szemrebbenésnyi momentumra már csupán az ellenudvar sötétlő energiáit kavarogtatja magában, éppúgy a tündér véráramában. - Élvezd az udvarom kegyeit, feketeségétől pedig a vér tartson távol, melyen megosztoztunk - sötétkékbe forduló íriszeim felkeresik a Tövismadár egyetlen évgyűrűvel éktelenebb bíborait a megértés villanása után kutakodva, ám hamarost tovább szökkennek róluk a köröttünk nyugvó erdőségre.
Csuklóját eleresztem, figyelmem ismételten a ködnek adózik, noha ezúttal nem a kacér felhangok s a föld mélyére csábító nyúlványok ragadnak magukhoz, éppen ellenkezőleg, megszelídített valóját én kívánom közénk idézni egy párából és füstből előemelkedő paripa formájában. A Vadűzés, éppúgy Mannan lovasai messze híresek arról, miképpen tudják meglovagolni a felhőket, és bár számomra vonzóbb a csontból, megkopott inakból, illetve száraz húsból formázott hátas, itt, a határvidék lankáin több erő szükségeltetne a megidézésükhöz.
- Reményem, nem ódzkodsz a csillagok ölelésétől, az égen fogunk lovagolni, ugyanis - fordulok vissza a tündérhez, kezemet kínálva felé egyúttal, hogy közelebb vonhassam magamhoz, akként a prüsszögő, fenséges létformához egyaránt.

Nem hisz a sorsban. A Tövismadár gondolkodása logikai elvek mentén működik, nem fűszerezi csalfa hit, sem elvárások az ő életét egyengető megfoghatatlan isteni entitások felé. Minden élet döntések sorozatából áll, s az ok, amiért felsőbbrendű irányítás sejthető mögötte, hogy az nem az individuum szintjén születik meg, pusztán az idők kezdetétől ered. Minden, ami az univerzum létrejötte óta történt ide vezetett, minden mozgatott szál ebbe a pillanatba futott össze, hogy aztán majd hurkolódjon tovább a következőbe, az azt követőbe... érdekelni fogja addig, míg e világ földjét járja, s elveszti a jelentőségét, amint nem teszi. Hogy itt és most a Herceg olyan fontossággal bír számára, mely ráveszi önmaga feltárására, s amely hasonlót is kíván meg cserébe, merőben szokatlan tőle, példátlan hovatovább és mégsem holmi eleve elrendelés következménye. A saját döntése, a Hercegé, a Királynőé, aki maga alá rendelte, a húgáé, aki elárulta, szüleié, akik ellentétes birodalmaik határmezsgyéjét feszegetve megteremtették. És pontosan ez az, ami kettejük különösképp veszélyes játékát rendhagyón logikussá és szükségessé teszi. Nincs mit megbánjon abban a három szívdobbanásban, mert az olyasmi, amit hosszú életében először valóban elvárt magától. Szabadon adta, mert e felett nem uralkodik rajta kívül senki sem.
- Igen sokat. - Szól lágyan, hunyorgó pillantása elnyeli a bók kellemes, lélekhez simuló horderejét, ám szavait már nem indokolja. Szükséges egyáltalán? Elvégre minden szó, minden csapda, teszt és egymás szerepcserés, mentális vadvilági üldözése olyasmi, ami a személyiségek feltárására született. Világos, mint a Nap, s így magyarázni aligha kell és mégis, számít. Éppúgy, mint az érintésére, a közelségére adott simulékony reakciók, melyek ennél jobban aligha szolgálhatnának elégedettségére.
Merengő hümmögése messze nem tartalmatlan, ahogy a Herceg íriszeit fürkészi. Nincs benne hitetlenség, elvégre hogyan kérdőjelezhetne meg kimondott szavakat egy tündér szájáról? Ritkán sem fordul elő vele, hogy szavát veszti egy-egy helyzetben, ha néma marad, úgy az inkább saját belátásának eredménye, semmint a gondolatok szétrebbenéséé, s most is inkább tán bölcs a hallgatás fémjele. Mert a fagyos tündérherceg épp most emelte az egész Ellenudvar fölé.
Elgyönyörködik helyette az élvezetet hirdető vonásokon egészen addig, míg szavainak finom éle meg nem sérti a lelkét. Hiába érzi eztán már a kapcsolódásra hívó követelés, az pusztán a felajánlkozásra születik meg.
A Tündérherceg csókja fájdalmas. Nem a vállába mart sérülésemlék, vagy a mellkasán vérrel feltelő félholdak okán, mert mindkettő arra született, hogy a valósággal fűzze rokoni szálakra. Sokkal inkább gyökeredzik a fájdalom mélysége az önmagaként megélt tudatban; a tündér sérelmei az övék is egyben, a magánya a sajátja, s ahogy pontról-pontra azonosul a rajta átömlő hideggel, valahol végtelenül nyilvánvaló, hogy a Herceg egyúttal képes is lenne magáévá tenni. Oly módon, ami túlmutat a testiségen, s ami valóban árulóvá tenné az Udvarban név ide, vagy oda. Nem teszi meg, ennek pedig éppúgy értéke és jelentősége van, mint saját korábbi eresztésének.
Érzi. Érzi a borral kevert, megosztott tündérmágia foszlányait mély gyökeret verni kettejük között, akár egy kínzó kapocs, melyet elutasítani immár nem lehet, s tagadni ostobaság lenne. A pillanatban, amikor a két szív szinkronizál egymással, létrejön valami megfoghatatlan, mégis határozottan létező kötelék, aminek jót tesz ugyan az összebújás ragaszkodó közelsége, ám messze nem elég. Nem elég. Hogyan is lehetne?
Az alig-érintés a fül porcán együtt a sóhaj hűvös cirógatásával elég ahhoz, hogy megborzongjon. Az érzés végignyal a bőrén, egész testében reagál rá, s a bíborszemek emlékektől deres, most felvillanó gyűrűi egészen felmelegszenek ettől az apró, látszólag semmiségnek tűnő érzéstől.
- Hogy mit kívánok, s mire van valójában lehetőségem, egymástól igen eltérő dolgok, Hercegem. - Aligha felróható hitetlensége, ha nevét adta egy ügyhöz, melyben nem hisz, ám a tündér ez utóbbit aligha tudhatja róla. Mégis, míg a Herceg árnyékában az unseelie királyság bújik meg, a lovagéból az Udvaré vetül vissza, s az minduntalan súlyos árnykezekkel kapaszkodik a vállába. Ez sem gátolja meg azonban, hogy tisztelettel adózzon annak, aki felkínálta magát, legyen az bár egy élő, lélegző, lüktető csapda, vagy a szabadság, melyről már megállapították idejekorán, hogy csalfa illúzió csupán.
Szeretőn simul alá az érintéseknek, illik kéz alá, mintha éppen erre tervezték volna, s ahogy az ujjak az álla alá érnek, engedelmesen emeli a fejét, felvillantva azokat a lehetetlen, véridéző szemeket. A Tövismadár figyelme minőségi. Nem rebben el, nem jár távoli tájakon, más, fontosabbnak ítélt gondolatokon, mert a jelen pillanatnál semmi nem lehet méltóbb megragadni a figyelmét. Pillái sem rebbennek, mégis teljesen egyértelmű, hogy felfogta a parancsot, elvégre... erre való egy lovag, nem igaz? Utasításokat végrehajtani. Nagyon sok pontosan ennyire méltó csupán és mégis...
- Dőreség lenne azzal áltatnom magam, hogy behatóan ismerem a gyógyítás fortélyait. - Felegyenesedik, hogy biztos támaszt nyújtson a gyengülő kezeknek, szorosabban öleli a férfi derekát, teste a testéhez simul, kékekbe mászó pillantásában mégsem sejlik fel a sietség sürgetése. - Ám van, amit én is megtehetek. - Fél keze emelkedik el csípőről, ujjai elölről csúsznak be a ruhák alá, gyors útjuk ezúttal nem simogatásért játssza előre magát. Célirányosan megtalálja a vállban ismét felszakított sebet, a tenyere fedi el, míg ujjai a bőrbe mélyednek körülötte.
Még mindig a kéklő íriszekbe néz, mikor mélyen a környezettel rezonáló hangján hatalmi szavakat idéz meg. Nevet ad körülöttük a fáknak, a feltámadó, kavargó szélnek, a földnek, melyen állnak, s melyből született, az élővilágnak, melyet egykor ő táplált, a csillagoknak és az égboltnak, mi befogadja őket. Nem vár ellenállást, sem visszakozást, habár szabadságot sem ad a kérdésben. A gyengülő tündér hiába ismerheti fel, mi történik, aligha lehet elég ereje immár megakadályozni is. Valahol tökéletesen nyilvánvaló, hogy a lovag a kettejük közt kialakult kapcsolatot használja fel, ahogy lenyalja ajkairól a Herceg utolsó, megosztott vércseppjeit, s ahogy a bíborszemekbe hajlított évgyűrűk kifényesednek. Hajszálvékony fénypászmák, melyek egykor a Nap korongja körül születtek, s most hasonló fényben is tündökölnek. Mintha a természet együtt kántálna vele, pogány himnusz születik a szemektől megvilágosuló sötétben, a nevükön szólított dolgok egyre-másra csatlakoznak bele. Fizikailag érezhető, amikor a mágia eléri csúcspontját, s tisztán látszik az is, mikor az évgyűrűk sokasága közül kihuny egy, akár az elfelejtett csillagok. Semmi nincs ingyen Tündérföldén. Ahogy tenyerén át a mágia szálai belekapcsolódnak a vért bugyogó sérülésbe, nyilvánvalóvá válik, hogy a lovag egy megélt évet és az abban hordozott, megtapasztalt hatalmat, a kapcsolódó emlékeket áldozza fel cserébe.
A fájdalom, a fáradékonyság gyorsan szűnik a Herceg testében, ahogy vállán a seb felemészti önmagát, s szinte bizarr, amint cserébe tükörjátékként a lovagon jelenik meg helyette. A Tövismadár egész feslőtestén határozottan rajzolódik ki a ruganyos izomzat, ahogy megfeszül az érzés hatására, pára szökik ajkai közül újra, s ez végre lezárja az átviteli mágiát.
- A Lovagodnak nevezel és akként hoztál ide. - Ereszti a Herceg vállát, egyszersmind véres kezével ezúttal a sajátjára kap. Halovány mosoly sejlik fel ajkain, ahogy felpillant. - Az én dolgom, hogy megkíméljelek a sérülésektől. - Ujjai elfehérednek, ahogy saját felemás hidegét idézi meg és nemes egyszerűségében faggyal béleli ki az átvett sérülést. Nem képes meggyógyítani azt, ám elfagyasztással felfüggesztheti egy időre, meggátolva a további rombolásban. Egészen addig, míg saját Nyárból nyert testhője fel nem olvasztja.
- A vízi nimfákat akartad látni, s lám egyel több okunk van megtenni. Mint mondtam, a gyógyítási képességeik... páratlanok.

Az ujjbegyeim alatt lázongó sebhely kurta mosolyt csal ajkaimra, s noha nem ismerhetem a lovag mindennemű szándékát, a körültekintő figyelmem kereszttüzébe helyezett apró intelmei, jelzései ösztönnel egyengetnek egyre s egyre közelebb ahhoz, magam is átitassam lényemmel néhány kósza momentumra. Éppen csak annyira, hogy rálátása nyílhassék létem egy kicsiny, mégis meghatározó szegmentumára, olyan univerzumára a jégbe fagyott szívnek, melyet anyámon kívül még senki nem tapasztalhatott. Aggasztó, jelentős bizalmat vámoló elképzelés ez, de egyúttal vonzó és izgalmat ígérő, a kalandok pedig, legyenek két lábamon megéltek vagy a tudatomban vad táncot járóak, ritkán találnak süket fülekre általam. A tavasztündér némasága máskülönben ékesebben cseng minden szónál; nem veti bele magát kifacsart szavak tengerébe és nem rejtőzik légből kapott mentsvárak ormótlan falai mögé, hiszen nincsen is mit megmagyaráznia. Olyasmit kínált ama három szívdobbanásban, mely a zsigereimig nyúlva kiáltozta a meg nem értettségét, ordította magányát, mélyre temetett titkait; nem egy üres aranykalitkát adományozott a számomra, finom étkekkel és ígéretekkel megrakodva, sokkalta inkább helyet benne, amit eddig még senki nem volt hajlandó áldozni s egyben ezüsttálcán nyújtani felém. A könnyű ajánlkozásokat és önmagunk csapdába kergetését ugyanis a színpompásan vibráló égbolt, s az üszkösödő, sötét árnyakkal körbelengett föld szakítja el egymástól, a közöttük húzódó, feneketlen árkot pedig olybá tűnik, csupán a Tövismadár lehet képes átszelni.
- Kegyetlen, ám mit számít az, ha Te magad nem estél bele - pillantását, mely elismerést bújtat magában, hozzá idomulóval jutalmazom, előzékenyen simulva mindeközben alá a derekamon s csípőmön andalgó kezeinek. Érintették már bőrömet az övéhez hasonló, nyár csókolta ujjak, éppúgy fagyos leheletek a tél zord vidékeiről, azonban egyik sem követelte magának ennyire a közelségemet, egyik sem volt elég méltó arra, hogy egyáltalában megpróbálhasson birtokolni, elragadni. Noha éppúgy én sem akartam szakadatlan bűvkörömbe csábítani őket, nem olyan formában és módon, mint ahogyan most a lovaggal kívánnám tenni. - Ne bilincseld le elméd találgatások mellett, oly’ lényegtelenek, hiszen - rebegem magunk közé, kéklő íriszeimet ezúttal érintéseim útvonalainak vizsgálatába állítva, figyelve, miként édesgetik végig a tündér forrongó testének árkait és domborulatait egy lusta szerető módjára. A gerincemen cserébe végigzongorázó ujjak örömódákra zendítik minden idegvégződésemet, szemhéjaim egy tünékeny momentumra alá is buknak a lényemen átívelő bizsergésnek hála, s talán éppen azért, mert olyannyira eluralja porcikáimat a gyönyör eme kicsiny szeglete, tűnik fel az a kósza melléütés a húrokon, melyeken máskülönben a lovag tehetséggel játszik.
Pilláim felnyílnak, keresik az évgyűrűktől bűvös bíborok viszonzását, ám amazok mindössze akkor találják meg tekintetemet, mikor látszólag az önellentmondás rémesen mondénszerű fellángolásába invitálom magunkat. A lélektükrein felcsillanó kérdését bölcs hallgatással méltatom, szemeim egyes-egyedül az elfogadására várakoznak, s amint győzedelmeskedik a józanész felett a pillanat varázsa iránti vágyunk, ajkaim ölelésében felkínálom szívem egy-egy rejtett csücskét.
Az élet sarjadásának hevében s forradalmi dicsőségében csókunk is szenvedélyesen lobban, mélyül, mialatt csupasz bőröm hűvösségét felszántják a tündér forrongó ujjai, s míg ő a testemet vonja lehetetlenül közelebb, én körmeimet mélyítem mellkasának sima felszínébe, akárha kültakarója alá kívánnék férkőzni, hogy ne pusztán tudatát, rögvest a szívét fogjam marokra a tél jegességével.
Lényének fagyossága a fájdalmak ellenére simulékonyan idomul ahhoz, mit felkínálnak neki, a ragaszkodó érintések, a tincseimen szoruló ujjak mind arra sarkalnak, ne is eresszem soha a szélsőségek gyönyörű megtestesülését, viszont a méreg lobbantotta mágia, s a tény, ha örökre a magamévá formálnám a lovagot, többé már nem lenne az, mire igazán szomjazik a szívem, engedésre ösztökélnek. S lám, az ajkaiból előandalgó sóhaj büszkén száműzi közülünk a csillagok színeit megtörő ködfelhőt, amaz biztossá válhat ugyanis, csalogató, mézédes szavait felülírta vajmi egészen új, még vértől mocskos gyermeke a kettőnk közös nyelvének.
Az én mellkasomból csupán akkor tör fel jeges leheletem, miként a drága Tövismadár a karjai közé zárva, szelíd azonosulásával ölel magához. Ragaszkodó simításai nyomán lassacskán élet szökik kifehéredett bőröm alá, fagyos ajkaim megtelnek vérrel, és szívem ha lomhán is, de biztosan kezd felzárkózni a lovag alattomos kis szörnyetege mellé.
- Nem tagadhatom… - sóhajtom füle mellé puhán, számmal alig, hogy érintve a porcok nemes ívét. Jóleső borzongás kapaszkodik fel a nyakam mentén, ujjak formájában simul tovább a hajamba, majd félőn dideregve ereszkedik alá a lelkembe, hol újabb tűzliliomot rügyeztet rejtelmesen. - Csapdában, vagy éppen a szabadság előszobájában. Te tudhatod egyedül, Lovagom, melyik tövisbokorra kívánod felszúrni magadat, hogy elénekelhesd életed legszebb dallamát - idézek egy szájról szájra kapaszkodó legendát a madárról, melyről lényéhez tökéletesen igazodó nevét kapta. Mosolygó, ritka élénkséggel kéklő tekintetem gondoskodón hullik alá a tündér mozzanatának, s azt követő csókjának kézhátamon, mely alatt finoman rezzennek ujjaim. Eddig mellkasán pihenő kezemet aranyló tincseinek kusza rengetegébe simítom, óvón vigyázva a köztük nyugvó virágkoszorút. Hüvelykem olykor halántékán, fülén is végigpuhatolózik, mielőtt újfent a hajzuhatag kunkoraiban veszne. Sérülésemről is megemelkednek véres ujjbegyeim, a tündér álla alá hajlanak, hogy annak gyöngéd emelésével ragadhassam magamhoz a Tövismadár töretlen figyelmét. Ezúttal nem egy herceg büszkeségével eresztem rá íriszeimet, ellenben egy tündérével, ki bölcsen választotta meg szíve egy értékes darabkájának őrzőjét.
- Úgy hiszem többet mutattam neked, mint eredendőn terveztem - halovány mosoly cikázik végig ajkaim vöröslő felszínén, mely amilyen könnyeden fogant, olyan hamar is hal el. - Tán nem bánod ennek fényében, ha a naiaszok rejtelmeit ennyiben hagyjuk. Vigyél vissza a mulatsághoz, ehhez a sérüléshez szükségem lesz gyógyítóra - hangom természetességgel hajlik utasítóba, mégsem csendül benne lekezelés vagy a rangjaink közötti különbségeken kárörvendeni óhajtó rosszakarás. Némi sürgetés talán, mialatt tenyereim alákúsznak a lovag nyakának hajlatára, kapaszkodót keresve egyre gyengülő voltuknak. - Hacsak nem ismered magad is a Mérgek királynője ellenszerét.
Milyen ironikus, míg a tündér elképzeléseinek csapdájába, én a magam testének börtönébe keveredtem vissza önkéntelen. Megérzéseim szerint egyikünk sem éppen így vágyta egymás megismerését, de miként az övén, úgy a magam arcán sem vélem felfedezni a csalódottság vagy a bánat összetéveszthetetlen rándulásait; a keserédes gyönyörnél elvégre szebbet aligha lehet remélni.

Különös dolog, hogy éppen annak hihet legkevésbé a Herceg, ki fajtájából való, s képtelen a nyers hazugságra. Különös, mégis a maga kifacsart módján érthető mindennél jobban, elvégre a hazugság képtelensége nem egyenlő a hamisság hiányával. A Tövismadár lehet Tündérfölde legőszintébb lénye, egyszersmind legalattomosabb csapdája, melybe a kiéhezett tudat, a zord királyságban nevelt szív önként sétál bele. Mikor jön el az a pont, ahol már túl késő ellene tenni?
Erős két évszázad tapasztalatain nevelt elvárást és számítást nehéz megkérdőjelezni. Aligha áll szándékában azonban, mert az okkal és teljes joggal létezik. Egyetlen néma gondolat sem hangoztatja, hogy a Herceg elővigyázatossága bármely aspektusában indokolatlan lenne, nem vár felelőtlen halandó mentalitást valakitől, akit éppen ennek ellenkezőjéért tisztel. Ha vadállatot fogadsz az otthonodba, sem kívánhatod, hogy hozzád szokva bizalmat érezzen a szemei közé ékelt puskacsővel szemben. Mert ha úgy van, hát elpusztítottad, amit szeretsz.
És elpusztítaná. Elnyelhetné, megvan rá a hatalma, s azon felül affinitása éppúgy, hogy eleméssze azt, amire igazán vágyik. Különös módon azonban nem természetének fagyos oldala, mi pusztítani hajlamos. A mélybe nyelt pokollángok inkább, mik felperzselnék a lehetőséget, s a hideg az, mi az öröklétbe fagyasztana egyetlen pillanatot, csak hogy megőrizze olyannak, amilyen éppen most. Elpusztítani, bezárni. Megannyi negatív gondolat, mi fekete, véréhes indákként tekereg a Herceg alakjára, s egy sem teremtett másra, mint birtokolni...
Valójában pedig nincs joga kérni, elvégre... nem létezik köztük valódi egyenrangúság. Ha szavakban meg is idézi, ha képes időnként kontrollt birtokolni rövidke ismeretségünkben, a tény akkor is csak tény marad: nem ér ennyit. Nem, mert rangok közti szakadék felett egyensúlyoznak egy hajszálvékony üveghídon, mely a környezet legkisebb neszére törni látszik, hanem mert míg a Herceg önmaga tulajdona, a lovag egy harmadik félhez tartozik. Akarhatja ezt a tündért magának hidegen és hevesen is akár, ha megkapná, máris elveszítené egy Hatalmasabbnak. Aligha lenne bölcs dolog éppen erről megfeledkezni.
Néma marad az ésszerűségnek, melyet nincs oka megkérdőjelezni, noha a sebhely beszédesebben táncol mozdulatlanná lett vonásain minden kimondott szónál. Mintha csak gazdájától független lázadna talmi igazságok ellen, holott nincs igaza. Nem önös érdekből akarja tán? Nincs benne önzetlenség, sem ellenértéktől eltekintő önfeláldozás. Ad, mert kapni akar és mert Tündérföldén még a puszta lélegzetet sem mérik ingyen. Állíthatná az ellenkezőjét fondorlatos szavak csalfa tőrébe csalva, s ugyan mi végre?
Az a megkívánt érintés nem utánoz megkésett tükörkép gyanánt. Jó helye volt korábban a tündér csípőjén, hát balja oda tér meg újra, míg jobbja deréknál simul a hátára.
- Milyen kegyetlen csapda, Hercegem. - Mosoly festi meg ajkait, szinte macskás, ahogy felfelé kunkorodik, s miként a bársonytalpú népségben általában, úgy benne sem található öröm e felett. Csupán a vérszín pillantás, mi elismeréssel színezi. - A legékesebb szavak is silányak ellene, mellette szólni azonban a szándék halála lenne.  Csak találgatni tudom, az Ellenudvar színjátéka miként reagál, ha álarcait ily éles pengével feszegeted. - Hiába beszél látszólag önmaga ellen, s a valódi választ elodázva, vonásai nem repednek fel a nyugtalanságtól, miként azt a valós célok derékba törése kívánná. Talán éppen azért, mert nem viseli az elvárható álarcokat, s ha voltak is korábban, azokat a tündér személyéért, vagy a bor okán a lugasban hagyta a maga jégbe zárt távolságtartásával egyetemben.
Megadja végül mégis válaszát, a bíborszemek pedig nem ágálnak az önálló ítélet ellen. Ujjai szinte lusta játékkal zongoráznak fel a gerinc árkán, s csak akkor rezdülnek egy szívdobbanásra kizökkenve, mikor a Királynő árnya vetül közéjük. Íriszeire szinte természetellenes árnyékot von saját képtelenségének említése, holott az éppen olyan nyilvánvalóság, mint az elefánt a szobában. Nem lehet nem beszélni róla, s ha egyszer ormótlanná tették, már nem lehet bolha újra.
Ezúttal valóban néma marad. Megtanulta, hol érdemes annak lenni, hogy ne árulja el saját magát, még ha egyetlen rezdüléssel meg is tette korábban. A bor híján nem létezett volna az sem. Beszéd helyett pillantása az elkalandozó érintést követi, szinte elfogódottan figyeli, amint a tündér tenyerei a mellkasára simulnak, s szíve mohó szörnyetegként dörgölőzik alá. Mintha ugyan kimászhatna a bordaketrecből azokba a kezekbe. Mintha felszabadíthatná? Milyen naivan romantikus gondolat.
Felvillannak újra a bíborszemek, egyenesen belezuhanva a kékekbe és mintha némán is egyetlen kategorikus kérdés nyilallna belőle... ha egyszer saját elköteleződése jelent képtelen korlátokat, ha nem lehet "elég" és messze nem a költőin kellemes értelemben, hanem a szó nyers valóságában, akkor mégis... miért?
Nagyon erőteljes a pillanat, amiben megkérdőjelezi saját értékét a kérdésben és ha csak jottányit is létezne benne az önfeláldozás gondolata, ha érdekelné még saját épsége, hát elutasítaná. Mindkettejük érdekében.
Mégis, ahogy egyik lélektükörről a másikra rebben és kimászik a pupillák sötétjéből saját vágyakozása, az a pillantás óhatatlanul is engedélybe fordul. Akarja ezt. Tisztán, minden árnyat az erdő mohás fái közé száműzve, hamisíthatatlanul csak... kell.
Szemet huny felette, ahogy ajkaik összeérnek. Elmerül a puha gyengédség pillanatnyi finomságában, mielőtt kígyóként csusszanna le torkán a felemás áradat. Valahol mélyen, láncra vert, szörnnyé lett szíve diadalmasan üvölt; ő az első perctől tudta, hogy ez a lény egynemű vele.
Még forró a szája a száján, ujjai deréknál csúsznak be őszinte önkéntelenséggel, ahogy a birtoklásvágy bőrre simít és a csók általa is mélyebbé válik. Határozott érintés kúszik fel a gerinc mentén, alakja hozzásimul a Hercegéhez, saját perzselő szenvedélye a vér útján keringi be a testét, csak hogy aztán megborzongjon az elhűlő hidegben. Belenyög a tündér szinkronban felsértett szájába, elfullad a csókban egy szívdobbanásra, s még úgy sem menekül tőle, hogy arcára éles karmokként mar jégvirágot a másikból áradó hideg. A hasonló anyag elvén azonosul pontról-pontra a megidézett faggyal, a sivársággal, azzal a fájdalmas kíméletlenséggel, mely az unseelie zordságát hirdeti minden elátkozott pontjában. Látta az Ellenudvart. Járta a földjét, beteljesítette egy szilánknyi bosszúját, de nem lehetett egy vele. Nem úgy, ahogy a Herceg része volt, s miként most őt is azzá teszi. A szívébe sajdul először a tudat, s csak aztán nyilall át a vállába, ahogy mélyre nyeli a vérét, s a lehetetlen tapasztalást egyaránt.
Amint a pillanatnak hirtelenjében vége szakad, ujjai megszorulnak a tincseken, s ő arra sem emlékszik, mikor vette el csípőről egyáltalán. Nem is érdekli jelenleg. Zilált lélegzete hirtelen szakad a tüdejébe, s ahogy menekül belőle a következő másodpercben, párát vet a forróság és fagy szentségtelen keveréke.
Nem nyitja ki a szemeit. Úgy tartják, az csak az őszinteség tükre, mégsem szólhatna igazabban mindaz, amit első felindulásból tesz. A sivárság, a végtelen magány, a fagy, a káosz, az elmúlás, a fájdalom mind-mind messzire űzhetné bár, nem lép el tőle. Helyette átöleli a tündér hátát, arca az arcához dörgölőzik, akár a pillanatokra szelídített, hálás vadállat.
- Hogy lehet valami ennyire gyönyörű és mégis ilyen mérhetetlenül magányos... - Suttogása annak ellenére súlytalan, hogy hangjába belesajdul a tapasztalás mélysége. - Megélted az enyémet. Tudtad, ha beengedsz, többet kívánok, majd, mint amennyit megadhatok. - A felismerés egészen lenyűgözi annak ellenére, hogy szorosabban fojtják, mint a nyakán megfeszülő, láthatatlan bilincs. Tincsekre kapott ujjai most gyengéd törődéssel simítanak, ahogy megvérezett ajkai súrolják a Herceg halántékát, arcát, a nyakát. - A saját csapdámban vagyok. Milyen végtelenül elegáns. - Sóhajt, s fejét leszegve csókol a sebet védő kézhátra. Még a fájdalmon keresztül is érzékelhető, hogy a lovag szája mosolyogog. A tél hűvös Hercege minden kétséget kizárólag olyasmi, amit érdemes akarni és amit árulás megkapni. Tél és nyár egy időben nem állítja ilyen véréhes pengeélre.

Tündérek révén veleszületett képességünk az, hogy szavainkkal kényünkre, kedvünkre játszadozhassunk, kifacsarhassuk azokat vagy éppen színpompás balladákat fogantassunk általuk, s mégis, a lovag mindennemű gondolata akár a tavaszi napsütés, mely magasztos fényével még a dicső, hófödte hegycsúcsokat is fölébe tudja emelni bárminek. Árnyalatnyinak kevéssé billogozható célzásait megértő, s egyúttal körültekintő pillantással méltatom, habár kimondhatatlan kérdések százait robbantja elmémbe önzetlen noszogatása. Póriasan egyszerű volna feltennem őket, még annyira ostoba is, így hagyatkozom továbbá is intuícióimra, melyek bár nem helyezik félre az összeesküvés lehetőségét, számba veszik a Tövismadár önálló érdekeinek ilyen módon történő kinyilvánítását. Büszke lelkemnek ezen utóbbi lehetőség keserédes nyalánkság, éppen úgy, mint a szélsőséges lovag bárminemű egyetértése gazdagon virágzó véleményeimmel.
Mindannak dacára, szüleim, és a számtalan testvér, kivel osztozkodnom kell a Király vérén, idejekorán belevésték elmetekervényeim szövevényes hálózatába az egyik legalapvetőbb tanítást; ne bízz senki szavában, kósza mosolyában, együtt érző tekintetében. Ne hagyd magadat megcsalni a mézédesen csurranó-cseppenő méltatásokkal, ne engedd, hogy bárki a bőröd alá férkőzve hintse el benned a különlegesség érzetét, megvakítva önös érdekeinek kibontakoztatásához. Magányos a hercegi lét, magányosabb lesz Királyként uralkodni, és ezzel létem minden egyes kósza momentumában tisztában voltam, vagyok, mégis a kísértés, amelynek a mai éjjelen engedtem, erőteljesebb bármiféle józan hangnál, mi a koponyám mélyén sikoltozik a figyelmemért. S hibáztathatna bárki, amiért fagyott szívem repedéseit hagyom egyre vaskosabbá, árkoltabbá lenni a Tövismadár óhaja nyomán?
Igéző, a világot bekebelezni kívánó bíborai nem hagynak teret a képzeletnek, nyílt, zabolázatlan vadsággal hirdetik gazdájuk mélyen dédelgetett, fékezhetetlen lelkének mohóságát, hiszen néhány kósza szívdobbanás, s bizton veszem, magam is a vidék táplálékává lettem volna; én is a száraz, férges földet nyeldesném levegő helyett, kínszenvednék a nyár forróságától, és az elfelejtettség érzetétől. Minden hatalma meg lett volna arra, hogy a csuklóimat láthatatlan dörzsölő béklyóinak jogán az összes porcikámban a magáévá tegyen, de nem cselekedte, és ez számomra többet rebeg minden szónál, többet regél mindennemű a tudatom mélyén konduló figyelmeztetésnél.
Az előttem kibontakozó önkontroll nem egy számító természet ismérve, ellenben valakié, ki adni kívánt és kapni, egyen rangún cserélni s megismerni. A józan tartózkodást és elbizonytalanodást lassanként írja csupán felül bennem a bizakodás, noha oly rég nem éreztem már hasonlót, hogy igazán nem is engedhetem át magamat teljességemben a lovagnak, hiába a természet lélegzet visszafojtása, mely egyre noszogat és támasztja alá egyben a tündér megvétózhatatlan komolyságát.
- Az ésszerűség s a megannyi tapasztalat, szép lovagom - hüvelykujjam lomhán mozdul magasan ülő járomcsontján, vágyakozón becézi a sebhelytől tökéletlen bőrt, és némán kívánkozza viszont a Tövismadár érintését. - Ki felkínálja magát, önmagáért akar szolgálni, ki belém akar kóstolni, az önmagát akarja megvalósítani - szavaim hordozhatnának hátukon keserűséget, ám hangomban nem csendülnek fanyar ízek, pusztán a realitás, s a hosszú idők alatt belém vert normák. A lovag kinyilatkoztatása azonban újfent megingatnak sziklaszilárd hitemben, vagy éppen, hogy kivirágoztatni óhajtják a remény egy egészen másfajta megtestesülését.
Tűnődötten szemlélem mélyreható íriszeit, melyek az iménti, három szívdobbanás varázsát változatlanul magukon hordozzák, akár az éjszakai fagy után hátramaradó dér a zöldellő fűcsomókon.
- Félő mindennek ellenére, én többet akarnék belőled, mint amivel kínálkozni tudnál - halovány mosoly dereng fel ajkaimon, mialatt ujjaimat egyre lejjebb cirógatom a tündér orcáiról a nyakának büszke vonalaira, honnét vállának incselkedő árkaiba gördülnek, s egészen addig meg sem állnak, míg tenyereim el nem érik mellkasának komótosan emelkedő és süllyedő, fedetlen voltát. Az óhatatlanul felszakadó ruhaneműt kevésbé sajnálom, fényében annak, így közvetlen érezhetem szívének finom vibrálását hűvös bőröm érzékeny felszínén visszhangozni. - S mégsem kérek többet, minthogy nézz belém, drága Tövismadaram, cserébe magadért, és döntsd el, utána is éppúgy vágyódsz-e értem - felelem végül, önző akaratomat újonnan áldozva ismeretlen vidékeken lejtett keringőnk oltárán.
Lélektükreit ismét értő figyelmem alá helyezem, nem várok ugyanis szavakat, s még egy kósza bólintást se, megelégszem tekintetének tiszta üzenetével, és ha az beleegyezést forgat a vérszín évgyűrűkbe, puhán a lovag ajkára hajolok, a magam nyelvén regélve a kígyóról, melynek pirkadata éppúgy a nyár és a tél különös kettősségéből emelkedett a hófödte, fagyos talajnak fölébe. Az ő története nem oly’ különleges, mint a madáré, csókunkban sokat lejárt, ismerős dallamok csendülnek az ellenudvar csontig rágott szörnyűségein rügyezve, egy olyan világ földjén fakadva, hol sólymok és sasok, cápák és krokodilok kereszttüzében kell megférnie egy ilyen egyszerű, látszólag könnyeden félresöpörhető hüllőnek.
A kezdeti, lagymatag tavasz gyöngédsége hamar elkopik közülünk, ajkaim fokozatosan hűlnek el, dermednek fagyossá fejem parányi, oldalvást történő biccentése nyomán. A ránk hulló sötétségből előderengő pengék jegesen csillannak, élük felsérti szájainkat, emlékeinken túl immáron vérünkön is engedve osztozkodni. Csókunk lomha mozzanatai alatt a szélsőségek birodalmának vad törvényei elegyednek a káoszt szító méreggel, mely nem ismer teremtést, pusztán a már eleve elrendeltetetten kaotikus szabályszerűségek szétzúzását. Ámde mélyen, egészen a sűrűn kavargó, iszapszerű képződmény alatt hátramarad az üres, pártatlan s egyedül ácsingózó jégkristály, melynek felszínén számos karc, hol felszínesebb, hol árkoltabb ütődés ékeskedik. A legutóbbiból még tán olvadozó, kásás víz is csöpög, a vállamba nyilalló fájdalom pedig biztosít róla, Ealdun méregben és átokban forgatott nyila örök lenyomatát hagyta bennem, mely felbuzdulva a korábban fogyasztott italon most újfent kapaszkodót lelt testemen a mágia szövevényes nyúlványain keresztül.
Vérünktől rezesen ízlő ajkaimat ekkor emelem el a tündértől, balomat is éppúgy elhúzom mellkasáról, hogy jeges ujjaim az átellenes vállamon pihenhessenek meg, finoman maszatolva az egykori sérülés táptalaján előbuggyanó, vörös életet. Meglehet, a gyönyörű lovag a kezdetektől fogva nagyobb ráhatással bírt a történések alakulására, ám kétség se férjen ahhoz; miként torkomat kínáltam a pusztító alkoholnak, jól tudtam, mit kísértek a megismeréséért cserébe. Milyen szép is Tündérfölde, hol látszólag a véletlen kusza fonalainak, ráhatásoktól mentes össze-összeakadásaiból virágzanak sorsok és végzetek, pedig csupán azon lehet töprengeni, melyik ponton kezdődött el igazán egymás behálózása.

A sors iróniája, hogy a Herceg éppen azért kívánhatja meg csupán, mert a lovag a Királynőé. Sosem hagyta volna ugyanis a Tövismadár, hogy magához szegezze figyelmét, melyet megosztania kevéssé lett volna ildomos, mikor épp szeretett húga birtokolta azt szürreálisan tünékeny, gyönyörködtető létezése minden percében. Vonzotta volna akkor az ellentündér sejtelmes bája? Nyilvánvalóan, mert egy lény alapjaiban sosem változik, mégis... aligha lett volna azonos a helyzet a mával, ahol figyelme osztatlan, fókuszálható, hamisíthatatlan, s hol gondolatainak nyúlánk, sötét kúszónövénye nem nyújtózik senki más iránt. Mert ha gyökeret nem is vesztett soha, érdeklődést megannyit immár, hűsége birtokolt, de a lelke... a lélek a vörös szemek világokat vékony, puha réteggel elválasztó fátyla mögött még egy évszázad szolgálata után is gazdátlan.
- A hatalom mindenhatóságának várakozása ábránd lenne csakugyan. Úgy hiszem hatalommal bírni mégis oly kvalitás, melynek ereje van pillangóhatások, s ellenhatások elvén irányítani a vihar útját. - Könnyed, finom átmenettel mozdul vissza az általánosságnak tán nem is nevezhető, ám a személyeskedés fölé mutató témaszintre, s mégis... mire is buzdítaná a Herceget pontosan? Tán vádolható lenne, hogy Úrnője kívánalmait erősíti a látszólagos véletlenek eseményalakulásán, s nem lenne meglepő az sem, ha találkozásuk és beszélgetésük menete éppúgy gondos tervezés eredménye volna csupán. Mégis, valahol tökéletesen nyilvánvaló, hogy ha igaz is mindez, a lovag saját akaratból, vágyából és meggyőződéséből szól minden elvárást. Ha a Királynő rendelte így, hát meg kell hagyni, rendkívül elegánsan intézi ügyeit.
Pillantása felrebben a szavakra, vörös keveredik a kékek csalogató árnyalatába, s ahogy az utolsók is alácseppennek a vonzó ajkakról, sajátjain valamiképp értő mosoly halványodik meg. - Megtisztelsz vele. - Mert ha nem is áltathatja magát azzal, hogy értheti a Herceg szándékait éppúgy, ahogy a Királynőjét sem teheti, mégis érteni véli a kékség mélyébe vetett hűvös lángok természetét, s főhajtásából ítélve azok mégiscsak választ nyújtanak sorok közt búvó, néma kérdéseire.
A lekezelő sóhajra mosoly vonaglik meg a lovag ajkain, egyetértőn biccent, kósza érdeklődését vesztve egyúttal a csalfa köd puhasága iránt.
- Hevességük saját természetéből fakadóan aligha születik bölcsességből. Népük gyermek csupán a miénkhez képest, halálosan felelőtlen, tiszteletlen és végtelenül pazarló. - Gyermek valóban, s mégis... mutasson egyetlen gyermeket sajátjaik közül, aki hasonló kétesértékű kvalitásokat hordozna. Ám talán elfogult, elvégre gyerekszobája hat láb mélyi fogságban építtetett, s aligha volt alkalma felelőtlenné lenni. Veszélyes is lett volna, hisz a tündér - kivált ha két ellenpólusú birodalom szülötte - már az anyaméhből kikelve nagyobb hatalommal, s potenciállal bír, mint az önmagát ellátni képtelen embergyerek.
- Aligha tiszteleghetnék előtted kevesebbel. - A legalapvetőbb, ha a tündér igazi múzsával találkozik, s mégis... hányan megtették már korábban, ha újra és újra szinte rácsodálkozni kényszerül az ékesség tényére? Pedig népük mind a kimondott szavak körül forog, melyek oly könnyedén válnak fájdalmas acélbilinccsé azt aligha tűrhető lelkükön. Ott, hol a dolgok, s személyek igaz nevének hatalma és jelentősége van, ahol a hazugság nem létezhet, ott a szavak éke mindenek előtt érték marad.
A tündér egyetlen érintése sem merülhet felelésbe, érzékelése felkozottan nyitott a legapróbb légvételekre is, megkérdőjelezhető-e egyáltalán, hol foglal állást saját figyelme? Nem csupán a Herceg, ki becses kincsként gyűjti kettejük váltakozó évszakokból gyúrt, szélsőségességében lélegzetelállító tánclépéseit.

Amennyire gyönyörködik a Herceg a Tövismadárban, olyannyira igaz ez fordítva is. Végtelenül lenyűgözi a gondolat, hogy ilyen mértékig kiélezett rá, még ha tisztában van is vele, hogy mindebből megszámolhatatlan momentum írható pusztán a bor számlájára és mégis... egészen olyan, mintha a hangja, a létezése kígyót bűvölne, s annak mozgása szemet gyönyörködtető, vonzóan tökéletes és halálosan veszélyes is egyben. Kedve lenne lecsókolni ajkairól azt a fagyos mosolyt, felforralni saját mélyre feszített izzásával, s nem teszi mégsem. Nem, ha másnak van kettejük között vadászidénye, jóváhagyó beletörődéssel legalizált hovatovább. Mégis kivár. Bárki mást, nálánál kisebbet, vagy kevésbé érdekeset, netán értékeset elnyelt volna talán megannyi lehetőség nélkül is, másrészről azonban... nem volt soha más, akit annyira elkívánt volna, hogy valóban meg is cselekedje. Nem így, nem magába nyitva utat neki, feltárva egy meghatározó lélekszilánknyi szegletét saját világának. Mivel érdemelte ki a Herceg, mi húgának sem adatott meg, s mi végre engedheti meg éppen ő magának, hogy ilyen sokat adjon? Miért itt és miért most?
A világ mögötte csendesen nevet, belekuncog a szél meglibbenő, áttetsző szárnytollazatába, mint a huncut szerető, ki ködösíti csupán az arcpirító képet, de nem átall biztos távolságból szemlélni azt.
Nyakszirtjén hűvös ujjakként fut fel, s markol bele hátulról tincseibe a borzongás, mintha a tündér nem is csak a füle hegyét érintené, sokkal inkább olyan kommunikációs csatornát talált volna, mely éppúgy ékes szavakat szól a lovag vágynyelvén. Egész testben érzi azt az apró, finom kis simítást, s szinte fellélegez, ahogy az álláig fut további incselgés helyett. Olybá tűnik azonban, mintha csak bosszút állna a felelőtlen játszadozásért a következő másodpercben, holott ez sokkal messzebbre mutat.
A végtelenbe, majd három évszázados távlatra, egy időben mérhetetlenül szürreális és lesz mindennél valóságosabb. Minden átkozott szívdobbanás határozottabban körvonalazza az élményt azzal kecsegtetve, hogy ha túl sokáig kitartják, hát igazsággá válik a jelen szintjén, s a Herceget valóban elnyeli a föld, a világ, s a Tövismadár rögtön. Hatalmában állna és nem teszi mégsem, mert nem rabol többet annál a három szívdobbanásnál, melyet a Herceg önként adott.
Válla egyszer sem rezdült az éles szorítás alatt, a fájdalom elvárt és kiérdemelt jelen esetben, érdemeitől pedig aligha szokása menekülni. S ha fizikailag nem is válik igazán bástyává a tündérnek, mentálisan az marad. Mi másra is számíthatna odabent igazán, mint az entitásra, mi megtanult gyökeret ereszteni a határvilágban?
Sokkal könnyedebbnek tetszik az eresztés, mint amilyen valójában. A szemek évgyűrűje - akár a fáké - arra hívatott, hogy évek egyéni történelmét nyelje magába, nem pedig másodpercek apró rebbenéseit. Súlyosnak hat a vöröslő pillantás, s egyszeriben éhesnek, fénylő ragaszodása hiába veszti maga elől a kékeket, ha ezzel egyúttal a Herceg szabadrablást kínál saját vonásain.
Engedi kicsúszni az ujjai közül és csak most válik nyilvánvalóvá, hogy valahol a három szívdobbanás veszélyei között átölelte a derekát. Végigélte talán ő is újra az emlékekt, s éppúgy fogódzót keresett a kezdeti sötétben, ahol akkor régen társa nem lehetett? Talán úgy volt. Talán éppúgy igényelné a hozzápréselődő közelséget, melynek a hiánya súlyos, magányos palást a mellkasán feltépett vörös inge felett. Mert a Herceg kapaszkodása nem múlt el nyomtalanul a szinte légnemű, fájdalmasan érzékeny anyagon, melyen a szakadás nyomai már-már bestiálisnak hatnak, s melynél mi sem érdekelhetné most kevésbé.
Oldalra biccentett álla megváltoztatja a figyelem irányát, tekintete egyikről a másik kéklő íriszre vándorol, mintha így más szögből kutatkodva egyszeriben más érzelmek befogadására is lenne képes. Nem válaszol azonnal, mint tette korábban bármikor, a csendje pedig mélyebb, mint az erdő most nagyon is kategorikusan észrevehető, visszafojott lélegzete körülöttük. A természet lám izgatottan vár, mintha a következő szavaknak lenne csak igazán jelentősége.
Akárha belefagyott volna abba a kutató pillanatba, egy jégszobor mozdulatlan tökéletessége idéződik meg benne, s csupán akkor szelídül, mikor a nálánál hidegebb hozzá újra utat talál.
- Ki mondja meg, hogy a kettő feltétlen kizárja egymást? - Pillái rebbennek az érintésre, melynek nyomán felmelegszik a bíborszemek végtelensége, mintha ennyire lett volna szüksége csupán, hogy újra az önálló lény élete költözzön belé végtelenbe gyökerező megosztottsága után. És az a pillantás pontosan arra termett, hogy igazán mélyre hatoljon a neki megnyíló, megkívánt mélységbe. - Önmagam kínáltam neked és akarlak téged. Sosem kínálok kevesebbet, mint amit magam is megkívánok.

A szavak, melyek a lovag ajkain színpompás virágokként nyílnak, s a belőlük fakadó termés magvaival gazdagon megszórják lelkemet, kínzó vágyódást hagynak maguk után a bensőmben. Az örök szeszélyben fürdő király, az Idő csalafinta dolog itt Tündérföldén; hosszú, elnyújtott nappalok s éjszakák, kedv szerint váltakozó évszakok és időjárási jelenségek kuszasága, s mégis, hozzá képest semmi sem tűnik olyan rendkívül nyújtottnak, mint a mondénvilágban komótosan cammogó napok és hetek. Fogalmak, melyektől mi természetünknél fogva ódzkodunk. Az ott töltött idő már-már képes volt elfeledtetni velem, milyen is egy igazi csevej, milyen az, ha valaki nem pusztán a megértés útján kapaszkodik az elmémre, hanem a természet hajlongó nyúlványain keresztül, nem engedve, hogy igazán mélyre temetkezhessek gondolatvilágom mélyen ívelő völgyeiben. Az utazás iránti szeretetemet, s a kalandvágyat - amelynek egy-egy látogatás ígéretén szokása bimbózni a halandók dimenziójában - ezúttal felülírja a tépődő ragaszkodás; egyáltalában nem kívánom visszaejteni magamat a háborgó, szürke tenger zajos és fémtől bűzlő hullámai közé, nem a tündér nélkül, aki még népünkön is felülemelkedik intelektualitásában. Elkényelmesedett fivéreim pökhendi jellemén osztozkodva tör fel bennem az akarás a Királynő páratlan ékszeréért - aljas egy báj, mit elhintett bennem.
- Mint bölcsen megjegyezted, drága lovag, a hatalommal járó szabadság illúzió. Ám a hatalom mindenhatósága olykor éppen úgy nem több mint gyermekded ábránd, amelybe nem feltétlen tanácsos beleesni - felelem körültekintően, önhittségemet és önmagamba vetett bizalmamat nem állítva a kételyek kereszttüzébe, sokkalta inkább egyensúlyozva őket egy olyan játszma sakktábláján, amely jelenleg túl sok kockázattal és beláthatatlan zegzuggal bír. Atyámra egyre kevesebb a befolyásom, a Királynő kétes szövetségesektől hírlik, ha ők ketten közös nevezőre jutnának, míg én vakon törekszem egyre feljebb földjeink megmentéséért, könnyeden találhatom magamat az ellenudvar mélységeiben húzódó kínkeserves cellák egyikében.
Mindettől függetlenül nem kerüli figyelmemet a Tövismadár tiszteletről árulkodó főhajtása, a kérése mögött szemérmesen s alattomosan bujdosó jelentéstartalom, mely újfent végigcirógatja fagyott szívem törésvonalait. - Ellenben - ragadom magamhoz figyelmének kósza morzsáit is, melyek netalántán az imént elhangzottakon lavíroznának még - az aggodalmaimat biztonsággal helyezem a tenyereid közé, Tövismadaram. Ez lett volna elvégre eredeti rendeltetésük is - szinte észrevétlen suhan át ajkaimon egy könnyen haló mosoly, mely kérészéltében mégis magában hordozza az elégedettség, számítás és tettvágy különös elegyét.
Tán a legutolsó momentumok egyike az éjszaka zűrzavaros, lázálomszerű forgatagában, mikor még magabiztossággal tudhatom kezeim között a kontroll óvón vigyázott, szeretőn gondozott szálait, hiszen a bor, melynek testemre ható mérge még igazán ki sem villantja foga fehérjét, abban kiváltképp hozzásegít, hogy merész cselekedetek s szavak tömkelegét hagyjam szabadon megszületni elmém ködösülő felszínén. Míg orrjárataimat és tüdőmet gyengéden cirógatja a színpompás pára, addig a tudatom mélyét kéretlenül támogatja gondolataim lesegítésében, és amazok felelőtlen szétszórásában.
- Kiváltság s mégis, megannyi elpazarolt lehetőség… - sóhajtom lekezelőn, nem leplezve a halandók iránt tanúsított megvetésemet. Gyors lángon, silány minőségű gyújtóson égő porszemei ők a világnak, és lám, olykor mennyi problémát tudnak okozni felelőtlen ostobaságukkal. Morgensternek és Fairchildok, egyéb, nagynevű vadászok, kik impulzív természetüket már meg sem próbálva leplezni, hirdetik egy magasabb rendű faj igéjét. Igazán veszélyes, ha a felelősség aranykalitkájában gomolygó hatalmat olyanok emelik a kezükbe, kik nem képesek megkülönböztetni a délibábot a valóságtól.
Szánakozástól teljes eszmefuttatásomból a lovag kezének emelkedése, s az ajkain átfutó félmosoly ébreszt, melynél üdvösebb frissítőt nem is kívánhatnék. Félig ereszkedett szemhéjaim alól követem nyomon az önérzetes ködpamacs kelletlen illegését a tündér csalogató ujjai körül, melynek elegáns, finomkodó mozzanatai bizalmas viszonyt feltételeznek a természet zabolázatlan jelenségeivel. - Ékesen szóltál ezúttal is - apró, kitartott biccentéssel konstatálom igaz szavait, révén, koncentrációmat a Tövismadár és a környezete bensőséges tánca tölti ki, mely ellen feltétlen tenni óhajtok. A mai éjjel magamnak akarom a tündér figyelmét, s noha alkarját végigbecéző érintésemet nem csókolta bűbáj, feltétlen oka van minden egyes centiméterének.
S a leheletnyi csók, mely ez alkalommal kézhátam hűvös bőrét cirógatja, kívánalmaim és várakozásaim összességét beteljesíti, kékjeimen csillanó mosolyommal pedig nem fukarkodok cserébe. Becsülöm a tündér szépségét s mindennemű gyönyörét, amelyet felkínál a tetszésem oltárán; mélyen elraktározom rideg bensőmben a pajkos kis szikrákat, amelyek minden érintéssel fellobbannak közöttünk, éppúgy a vértengerben dicsekvő bíborokat, miknek kereszttüzében jólesően égek, majd porladok hamuvá.

Az erdő csalogató hívása puszta semmiségnek hat azután, hogy a lovag újfent magának követeli figyelmemet, ezúttal édesgető ujjaival és örök világokat magukban hordozó lélektükreivel cövekelve lábaimat egyetlen helyre; oda, ahonnét a legkényelmesebben simulhatok a Tövismadár különös vonzásába, arra az árva pontra, honnét a legtökéletesebben kaphatok betekintést bensőjének rejtettebb szegmentumaiba. Egy momentumra tán elfeledek kétkedni és a magam kimértségével felcsattanni, egyszerűen túl gyönyörű mindaz, melyet kristályosan fénylő íriszeimen visszatükrözve befogadhatok. Mélyen búgó hangja az egyedüli, mely öntudatra bírhat, de szinte olyan, mintha tovább álmodnék. Ajkaimra lustán kapaszkodó mosolyom jeges, akár a Tövishegység kristálycsúcsai, hűvös, mint a szellő, amely újra és újra felfrissíti kettőnk izzását, mégis ott puhatolózik benne az elismerés; a tündér kitűnően felhasználta a kezébe eresztett, kusza fonalakat.
- Nem vethetném a szemedre, hogy fukarkodtál a lehetőségekkel - belenyugvásom és tűnődésem puha, fátyolos leheletként andalog kettőnk közé, s nehéz eldöntenem, vajon a szabad akaratomon rügyező csodálat ez, vagy inkább az ereimben zúgó bor mámora?
Kezem finoman mozdul alá a lovag gyöngéd mozzanatának, fülének hegyén egy pillanatra megkapaszkodnak ujjbegyeim, mielőtt tovább lavírozva simulnának alá az íves porcokon, egészen állkapcsának kiszögelléséig. Eredendő óhajukként a megtévesztő ajkakon pihentek volna meg, azonban a lényemre kapaszkodó, kósza bólintással vágyott ismeretlen nem enged más lehetőséget, minthogy szabad kezemmel a tündér vállába markoljak, hevesen gyűrve a vörös-fekete ing vékonyka anyagát.
A sziklaszilárdnak tetsző bástya mégsem bizonyul elégségesnek, tudatom, szívem holmi szemérmetlen könnyedséggel árulják el testemet; a tollpihék súlytalanságával kapnak szárnyra, hogy mohón eggyé válhassanak a Tövismadár fekete örvénylésével. A tünékeny s egyben végtelen, emlékek és nyers, vad érzésekkel ölelkező gomolygása mélyen magába szippant, egyáltalában nem óhajtok elszakadni a szabadság ígéretétől. Noha egyúttal ki is akarom kaparni a szemeimet az árkaikból, hogy ne kísérthessen tovább a szenvedés és a megnyugvás effajta gyönyörűséges egyvelegével, hogy ne tárulkozzon ki nekem teljes egészében.
A látomás hirtelen halála, mintha kiszakítana belőlem is egy cafatot. Tüdőmből az eddig visszafojtott levegő együltében préselődik ki, szemhéjaim alábuknak, elkésetten kendőzve s óvva lelkemet a tündértől, kinek vállán megenyhül ujjaim szorítása. Tétován lépek hátra, bár úgy érzem, ez cseppet sem helyén való, hiszen mind közelebb volna szükséges préselődnöm a lovaghoz annak érdekében, hogy megtaláljam az imént elhagyott, fagyott kis lélekdarabot.
- Milyen gyönyörűen hátborzongató a lelked, drága lovagom... S éppolyan veszedelmes - emelem meg pilláimat, furcsa bizonytalansággal engedve végigandalogni tekintetemet bíborainak számos, és egyben megszámlálhatatlan gyűrűjén. - Ennek fényében sem átallottad megosztani velem az italt, nehéz hát eldöntenem, önmagadat kínáltad nekem, vagy belőlem óhajtasz még kortyolni?
Tudatomat jó ideje megcsalta a köröttünk lengedező köd, meglehet, feltevéseim sem alapszanak már többön, mint a természet delíriumán, mindazonáltal hozzá visszatérő léptemet, és tenyereim puha ölelését magasztos arcvonásain nem egyengeti más, mint színtiszta, eltökélt akaratom.

A Tavaszhoz láncolt lovag valahol igencsak hasonlatos a tiltott gyümölcshöz. Futólag belekóstolni tán nem akkora vétek, hogy kiűzessenek általa a tündérföldi Paradicsomból, ám igazán kiélvezni minden ízében olyan bűn, melyet még a csábítás kígyója is megérez. Mert tévedés ne essék, a herceg minden ízében vonzó, kezdve a megfoghatatlan hűvösség érinthetetlennek tetsző látszatától, a mély kutakként elnyelő, gleccsereket megszégyenítő szempáron át egészen a körülölelő, s megkövetelő figyelem pallérozott, részletekre figyelő, kifinomult intelligenciájáig. Egy sem olyasmi mindezek közül, mi tanult bizalmatlanságát semmivé tenné bár, méltán idézi meg saját akaratát, elvégre... vágyja megismerni a herceget. Könnyebb az élet vágyak nélkül, kockázat híján szürkén és érzelemmentesen, s mégis... tündér. Minden sejtjében, s porcikájában színtisztán és hamisítatlanul az. Hogyan élhetne mindenre érzéketlenül, ha a mindenség befogadására alkották meg?
A tavaszváró bál táncos elemei talán nem ragadták meg a Tövismadár figyelmét, ám kettejük keringője már igazán kedvére való. A herceg pedig szemet gyönyörködtetően mozdul a tűzvihar fölé húzott vékony jégrétegen, nem enged túl közel, s nem is ereszt távolra, megtartva valami rendkívül törékeny, finoman elegáns egyensúlyt. Valamit, amit Lianthorn évtizedeken, századokon át gyakorolt bár, sosem fejleszthetett tökéletesre. Ma éjjel annak tetszik.
- Aggodalmad minősége éppen, mi leginkább árulkodik bölcsességedről. - S rátermettségéről is egyben, habár joga nincs ítéletet hozni, véleményt még formálhat a kérdésben. Simítja csupán a jégfelszínt ugyan, olyan vezetői kvalitásokat lát a befagyott tó tükre alatt, melyeknek minden függetlenségvágya ellenére ő maga is tisztelettel adózik. - Ha elnézed önzőségemet, mégis arra kell kérjelek, az aggodalmat hagyd meg nekem, hercegem. Azoknak való csupán, kik szolgálják a történéseket, s nem rendelkeznek elég erővel befolyásolni őket. - Szinte könnyednek hat a megjegyzés, mely - ha korábban játszott is a kontroll finom szálaival -, ezúttal kétségtelenül és minden ízében önmaga fölé emel. Olyan könnyű összekeverni az egyszerű és nagyszerű, elvárható tisztelettel, ám a főhajtás, mely némán kíséri szavait, ennél sokkalta nagyobb jelentőséget hordoz magában. Ha igazán aggódik, tegyen ellene. A Király vére folyik ereiben, nemesebb tündérek ezreinél, a természet hatalommal és lehetőséggel ruházta fel. S egyúttal felelősséggel. A Tövismadár éppúgy a természet eleme csupán, mi erre emlékeztet, s valahol fel is jogosít egyben, még ha rangjából és elköteleződéséből kifolyólag tőle valójában... szükségtelen is. S mégis... valóban az, ha olyannyira kívánják a népük közti egységet?
Talán messze nem szólna ilyen mélyre temetett érzelmekből sarjadón, ha nem kóstolt volna bele a határvidék vérébe. Okkal és joggal tartott kortyolni belőle, s szintén nem véletlen, hogy a hercegnek mégis engedett. Nincs mit megbánnia saját szavain, mert az Úrnője érdekeit is szolgálja, már amennyiben azzal áltatja magát, hogy valóban ismerheti őket.
- A halandók kiváltsága, hogy nyers érzelmek táptalaján sarjadjon saját vakmerőségük. - Keze megemelkedik, ujjai csalogató mozdulattal simítanak alá a sértetten elgomolygó ködnek, ajkain halvány féloldalas mosoly rebben. - A miénk joggal vezérelt mindaz által, mi felkelti nehezen megkísértett figyelmünket. - Mi más is lenne nagyobb ajzószer olyan lények számára, kik az örökkévalóságban élnek, a természet csodái között járnak mindennapos ajándékként, s maguk is könnyed érintéssel teremtenek?
Vöröslő pillantásán elcsúszik a sejtelmes holdfény, ahogy előbb a simító kézre tekint szinte elbűvölten, majd fel a kékekbe ismét.
- Amit méltán értékelek igen nagyra. Rábízom magam bőkezűen mért kegyeidre. - Megemeli a tündér fájdalmasan kérészéletűn fogvatartott kezét, egyúttal ő maga is meghajlik. Finom csókja kézháton alig-érzet, akár a pillangószárny simítása, tiszteletteljes és elegáns a maga nemében.
Súlyosan a herceg, s a környezet hatása alatt áll. Tudja, érzi és nem átall újra és újra elfelejteni azt. Ám míg az utóbbit bensőségesen ismeri, az előbbit csupán vágyhatja hasonlóképpen, s ez a vágy messze erősebb most, mint az otthon hívó szava. Hogyan is hagyhatná illanni előle?
Sűrű szempillái most szinte sötétnek tetszenek, ahogy csalfán moccanó árnyékot vetnek a véridéző lélektükrökre, s azok fényén mintha egészen más világ tekintene vissza. Aranyban tündöklő égbolt, viharban hajladozó, fekete törzsű fák, a szél fémes sírása az élesre fent, vörössel festett levelek között, ahogy szinte összekaszabolja köztük magát. A Tövismadár vonásai nyugodtak maradnak, de a pillantása telve emlékekkel, melyeknek vonzása éppen azért lehet erős, mert a környezetből születik meg. Nem követi meg a kételyek sötét árnyáért. Minden joga megvan hozzájuk.
Biccent a suttogásnak, egy pillanatra hunyja csak szemeit adózva a kikristályosodó felismerésnek, s miként az íriszek felbukkannak újra, a válasz a maga némaságában is szinte belesüvölt világukba a szél kósza szárnyain. "Nem." Egyetlen elárvult, kósza percig sem tervezte könnyeddé tenné bármely eresztést. Akarja a herceget. Kívánja a vele született fagy, mely azonosulni vágyik, s kívánja a tűz, ami elemésztene mindent, mi vele ellentétes.
- Valóban így tettem. - A beismerés könnyen jön mély hangján, s nyoma sincs benne bármiféle megbánásnak. Hiába a fejcsóválás, a mosoly szemekbe húzódó, fényes hiányossága, ezen a ponton már aligha kívánná visszafordítani az eseményeket. - Három figyelmeztetés, hercegem. Ennyi jár, mielőtt én sem állhatok ellen. - Odaát a lugasban... figyelmeztette először visszautasítás formájában. Megtette másodszor, mikor megosztásra hívott és megtette harmadszor, mikor esélyt adott elkerülni mérgező csókját. Talán a mondének meséinek kevés a valóságalapja, ám a mesei számok hatalma éppen azon kevesek egyike.
Mélyebbre szakad mellkasa, ahogy a lég gyorsan áramlik ki tüdejéből az érintésre. A füle érzékenyebb, vagy a bor hatása? Meglehet mindkettő igaz. Enyhén oldalra biccenti állát, s kissé meg is emeli azt a simító kéz felé, hagyva végigcsúszni a fül érzékeny porcán a finom ujjakat.
- Tudni óhajtottad, mitől tartok olyannyira. - Halovány mosoly az ajkain, éppúgy nem éri el a változékony bíborszemeket, melyekben az évek gyűrűinek bűvköre a határvilág hívásának epicentrumát ölelik körbe. - Ha még mindig úgy kívánod, hát teljesítem a kívánságod, hercegem. - És ha valóban teszi, hát azok a szemek arra hívatottak, hogy valóban elnyeljenek. Mintha magukba hívnák a tudatot a hercegi testből, mélyre, a Tövismadár szívébe, mely fekete, mint a föld, melybe temették.
Nialos tündérherceg pedig valóban egyesül benne a környező világgal. A földdel, mely a lovag bölcsője és nyughelye, a fullasztó zártsággal, az éhséggel, a szomjúsággal. A hátborzongató fájdalommal, ahogy a gyökerek a húsába hatolnak és körülölelik a csontjait. A pánikkal, hogy nem hall, nem lát és nem érzékel semmit sem, csak a szoros ölelést, mely a vérét szipolyozza. Évek. Hosszú, kiszolgáltatott évekbe, évszakok kíméletlen váltakozásába kerül, míg megtanul túlnőni saját magán, s a föld felszínén. Amíg megtanulja érezni a szél süvítését a falevelek között, amíg megismeri a nyelvüket és befogadja az általuk hordozott titkokat. Végtelennek tetsző idő, amíg rájön, hogy a földből táplálja magát és hogy ő táplál másokat. Megtanulja hallani távoli szavaikat, érezni a létezésüket a tél fagyos páncélja alatt és érezni szerelmüket a tavasz ölelésében. Megtanulja szeretni a nyár perzselő hevét, melyben saját vére válik pillanatról-pillanatra érettebbé és zamatosabbá. Megtanul elmúlni a ősszel és beburkolózni a fagyba újra. És végül rájön, hogy az örök mozdulatlanság bezártsága olyan végtelen, őrjítő szabadságot jelent, melyre valóban megéri éhezni... s melytől joggal érdemes őszintén tartani.
Három figyelmeztetésért három szívdobbanás. Ennyit rabol a tündérből, mert nem tart tovább a vízió ennél, a keresztülfutó érzések árja mégis a világ végtelenségét idézi meg.

A néma gondolatok s a kifinomult testbeszéd dimenziójában egymásnak rebegett szavaink alulértékelt gyöngyszemei földjeink örökkön hullámzó, változó vidékeinek, hol kimondott ígéreteink jelentik az egyedüli állandósságot csalfa, szeszélyes természetünk tudatában. S mégis, mennyivel izgalmasabb hódolni egy hangtalan fogadalomnak, mit nem köt gúzsba az angyalok bűve, íratlan szabályaink kusza hálója… Olyan szabadság ez, amin szívéjjel osztozom a tündérrel, ellenére annak, jellemeink táptalaját egyértelműen átszövi a bizalmatlanság megannyi tapasztalás és csalódottság magvaiból rügyező valója.
Balga is volnék oly’ könnyedén osztani reményeimet, ragaszkodással illetni egy, a Királynő hálójában raboskodó lelket, hiába a rég nem tapasztalt forróság, mellyel megtölti üresen, jegességtől zengő bensőmet, és hiába az odaadás édes mézbe mártott átka, amivel ilyen alattomosan igyekezett megkísérteni. Csakhogy kár volna veszni hagyni egy soha végig nem járt, ritka keringőt, ám ahhoz, hogy biztos lábakkal léphessek táncra vele, hasonló mód kell kísértenem; ha elveszünk, hát vesszünk együtt alapon. Kéklő íriszeim kihívástól teljesen emelkednek a lovag bíboraira, azonban vele ellentétben nem lopok tőle utolsó, gyöngéd érintéseket, kiélvezem helyette ajkaimat simító ujja melegét és vágyódását.
Egyéb momentumokat és alkalmakat keresek bőre forróságának felidézésére, hűvösségemmel gerjesztve izzását, óvón vigyázva természetest, ki ne oltsam azt óhatatlanul. Igazán szomorú volna éppen most visszataszítanom rideg páncéljába, mikor végre láthatok némi villanást a mellkasában türelmes, számító oroszlán módjára kiváró rémségből. Persze megcsillannak rajt’ elkerülhetetlenül a jégkristályok, s ez éppen annyira válik tetszésemre, mint az alattuk fortyogó lávatenger.
- Amiért igazán aggódom, drága lovagom, az inkább a közös szövetséges alattomos mérge - hiábavalónak tetszhet figyelmeztetésem, révén, nem is a Királynőnek címezem azt. A Tövismadár, feltételezett béklyókkal a szárnyain aligha tehet úrnője kívánalma ellen, mégis oly’ keserű lennék, ha az Udvar ékkövének kevésbé bölcs döntései felemésztenék figyelmem legújabb, legkedvesebb „tárgyát”.
A mai éjjel káprázata mindenesetre még nem árnyalódik többtől, pusztán önös, felelőtlen döntéseinktől, legyen szó az elbájolt frissítőről, melyen határainkat tépkedve megosztoztunk, vagy az erdő rejtelmeiről, mik a páratlan szépségű naiadoknál jelentősebb veszélyekkel kecsegtetnek.
Itt, a természet ingatag ölén lépdelve még mi tündérek is megérhetjük, miféle hatással vagyunk a mondénvilág gyönge lelkeire, elvégre hogyan tekinthetnénk bármit gyilkos kórnak, amely effajta gyönyörökkel kínálkozik? Jól eső csapdába sétálni s magunkat áldozni a szépség oltárán, azért a néhány tiszavirágéltű momentumért, melyet irigyen hajlandó megosztani velünk országunk termékeny földje. Nehéz választanom az oldalamon haladó lovag és az erdő bájai között, ám egyelőre még biztos kezekkel markolja figyelmemet a tavasz rejtelmes tündére.
- S vajon a puszta kíváncsiság éppúgy ajzószere a mohóságuknak? - rebegem kettőnk közé, szemérmetlenül korbácsolva fel a testeinket egymástól eltaszítani óhajtó ködöt, mi sértetten gomolyog tova a szavaimmal kifújt légáramlattal ölelkezve. - Anyám ismerte az itt élő nimfákat, tán ezen ismeretség oltárán nem fogják sajnálni egy herceg, s a kíséretébe szegődött lovagja szépsége iránt érzett féltékenységüket feláldozni - szabad kezem ujjai bátorítón, elismerően simulnak végig a tündér alkarján, ezúttal mentesen bármiféle bűbájtól. - Bátorságomat ritkán alapozom tudatlanságra, kivéve, ha a Tövismadár ajkairól csókolhatom le az ismeretlent - méltatom könnyű szívvel, mit a szemből meglendülő szellő kap a hátára, s éppen olyan egyszerűséggel is visz tova az erdőség hívására.
Hogy mikor szakadok el lovag puha érintésétől, nehéz lenne behatárolnom, az incselkedő köd, ami kitölti tenyerem ürességét, elhinti bennem a változatlanság érzetét. Az egyedüli különbség, hogy míg a pára jeges szilárdságával karistolja bőröm felszínét, minél inkább igyekezve rétegei alá férkőzni, addig a tündér langymelegen simogatja érzékeimet, nem kívánva többet, mint amit már amúgy is neki ajándékoztam. Céltalan lépteim megállapodnak, tengelyem leheletnyire fordul a Tövismadár vélt irányába, arcom és fülem pedig puhán, jólesőn simul az édesgető tenyérbe. Élénken fénylő kékjeim komótosan emelkednek a tündér vérszín íriszeire, bizakodás helyett azonban kétely kezdi emészteni eddig tisztán csillanó figyelmemet.
- Magad is e földből születtél… - suttogom kettőnk közé, elgyengült ujjaimmal megkapaszkodva a kurta tincseim takarásába bújt keze folytatásában, valahol a könyökhajlatának árka tájékán. - Te talán könnyedén fogsz ereszteni, csalfa lovagom? - ajkaim halovány mosolyra görbülnek, olyasfélére, mely szemeimet messzire elkerüli. - Szomjazzuk a függetlenséget, s te a vidékeid béklyójával csillapítottad tikkadtságunkat. Le vagyok nyűgözve - csóválom meg fejemet hitetlenül, habár nem csorbítottam szavaim igazságtartalmán, valóban elismeréssel adózom, amiért ilyen könnyedén megcsalta józanságomat.
Szabad kezem, kopírozva a lovag korábbi mozzanatát, gyöngéden simul sebhelyes arcának kiszögellésére, nyúlánk ujjaim végével csúcsos fülének felszínét cirógatva meg közben.
- Mit kívánsz hát kezdeni a láthatatlan csomókkal, melyeket gondosan egyengettél a csuklóimra?

A lovag testbeszéde hajaz egy önálló, teljes jogú nyelvre, melyet minden élő veleszületett jogaként gyakorol ugyan, ám kevesen űzik igazán anyanyelvi szinten. A Tövismadárról valaha lefejtették a felesleges mozdulatokat, az izgágaságot, nyugtalanságot, a kontroll nélküli mikromozgásokat, s talán ettől tűnik leginkább kimértnek, ha karót nyeltnek nem is. Tökéletesen tudatában van saját testének, egyszeriben irányítása alatt is tartja azt. Így lehetséges, hogy évszázadok eleganciáját úri palástként hordozó meghajlása beszédesebb minden szónál; egyszerre adózik a herceg bölcsességének, hálás a lehetőségért és pecsételi meg íratlan alkujukat eképpen.
Talán csalódna benne. Meglehet egyetlen csók kifinomult ölelésében képes lenne elveszejteni saját érdeklődését, ha a herceg a karjaiba omolna, netán maga teperné a lugas hívogató ölébe. Nem mert ne élvezné adott pillanatban a játékot, hanem mert megfosztanák egymást az összes többitől, s ha a szája gyújtózsinórként lobbantaná is be az érzékeket, ez sem több színtiszta, élvezetes tesztnél csupán. Nem lehet tévképzet arról ugyanis, hogy a függetlenségét kívánó lovag éppúgy határozott elvárásokkal és elképzelésekkel rendelkezik mindenről és mindenkiről, ami és aki vele kapcsolatba kerül. Ez nem rang, pusztán intelligencia és önértékelés kérdése, márpedig a Tövismadár egyiknek sincs híján. Csókja azonban kétélű fegyver, s éppen mert nem kapja meg, kívánja el tőle a folytatást. A vére lángol azért, hogy lássa a zord vidékek hideg hercegét saját tüzétől fűtve és ez már olyasmi, amire valóban megéri várni. Van elég önbizalma ahhoz, hogy tudja, képes lenne elérni és nem elég önhitt, hogy biztosra vegye, a tündér hagyná is neki.
Bizsergő gondolat tekereg a csuklóján, leküzdi mégis a késztetést, hogy megdörzsölje. Vajh miféle eredendő bűnnel jelölte meg, s mikor szedi meg érte a maga vámját? Nehéz tervezni valamivel, minek nem ismerheti természetét, a várakozás maga mégis üdítő izgalom, még sosem látott, odavetett húscafat a mellkasában doromboló, lustán lüktető kis szörnyetegnek. Aligha zavarja, hogy valójában mérgezett almát rág, s még messze nem a Tudás Fájáról.
Valami mérhetetlenül hiányzott a tél érintése. Nem árulkodnak róla a bíborszemek, de sejteti a ragaszkodás, mely elidőzik még az ajkakon egy utolsó simítással. Mikor volt utoljára? Évtizedekkel ezelőtt lehetett, hogy nagybátyja vendégszeretetét élvezte, s azóta túl sok időt töltött az Udvar langymeleg karjaiban.
Lianthorn határjátékos, a Királynő pedig tudja ezt. Ironikus módon nevével kezei között valahol szabadabb, mint mindazok, kik hűségüket névtelenül bizonyítani kényszerülnek újra és újra, tartva minden kiejtett szó definiáló erejétől. Úrnőjének nincs oka tartani fondorlatosan szerzett lovagja árulásától, mert az egyszerűen csak a világ jelen állása szerint létezhetetlen.
Biccent a borús megjegyzésre, az események ilyetén alakulása neki sem kerülhette el figyelmét, még ha rangjából adódóan szűkebb is az információáramlás, mint uralkodói szinteken.
- A közös ellenség egységteremtő ereje valójában kedvező is lehet, még ha elkerülhetetlenül áldozatokkal is jár. - Szinte szívtelen, de csak olyannyira, akár az igazán kemény fagy, mi örök szendergésbe vonja az utcán rekedteket. Áldozatok mindig voltak és mindig is lesznek, a külvilág döntéseire aligha lehet ráhatással, ám hideg logikájú gondolkodása kevéssé gátolja a megtorlás igényében.
Odabent, a koponya egy elzárt kis szegletében a polcokra helyezett fontosságok között elraktározza a tündér mosolyát. A szép dolgoknak mind helye van ott, s ez méltán lesz egy közülük.
Ez a hely az otthona. Még úgy is, hogy egyre messzebb és messzebb kerülnek a határ epicentrumától, a föld visszahívja magába. A kezdetektől az övé volt, s örökké az is lesz, egy az itteni növényekkel, állatokkal, a levegővel, a köddel, mely finom párát nyal a karjára, s melynek csuklójában szinte nekitüremkednek a kéklő erek. Mintha gondolatra ébredt volna egy hatalmas, mohás bundájú, ködpárát lélegző, csillagszemű fekete monstrum, melynek ölén andalognak, s mely nagyon is vágyja bekebelezni őket... kitágul az érzékelése, ujjai mintha beleolvadnának a tündérébe, s nem feltétlenül tudja elkülöníteni, hol kezdődik ő és hol a herceg... ó nem. Elkalandozott.
A beszéd segít fókuszálni és segíti Nialost is, hogy a megfelelő ösvényen maradjon a csalfa erdei utak helyett. Kegyetlen a bor, mert a befogadó világot elemésztő elemi erővé varázsolja, s ez még fajtájuk számára is számos veszélyt rejt.
Hallgatja a herceget, a sejtelmes mosolyban rejlő bók pedig több, mint felemelő, bár meglehet messze nem ő az, kinek tartania érdemes a nimfák szépéhsége miatt. Szinte érzi magán végigkúszni azt a lehetetlenül kék pillantást, s a különös behatástól néhány szívdobbanásra kénytelen lehunyni szemeit.
- Minél nagyobb a vágy, annál súlyosabb az áldozat is. Ez pedig nem a vágyak minőségétől, sokkal inkább a kívánó fél elkeseredettségétől függ. - Támasztja alá a hallomást az általa tapasztalt legendákkal, lám alig van különbség a birodalom egyik, s másik felén születő mesei tünemények között. Nyújtózik a karja, ahogy a tündér elszakad tőle, kitartja az érintést, ameddig lehet, mígnem világos szemöldökei összeszaladnak homlokán a beékelődő távolságra. Számára az égvilágon semmi észrevétlen nem lehet az elszakadásban annak ellenére, hogy vállaiba szinte belecsimpaszkodik a világ hívása. Ideje lenne megtérnie hozzájuk. Haza. Atyja és anyja már a földben pihen egyik fagyott vérmezőn, míg a másik a tavasz puha sötétjében, míg húga... Mir. Az ő hívását még az erdő hangjainál is élesebben érzékeli, éppúgy miként ő megtanult élni a hatalom csápjaival, az ifjú nyártündér is érte ácsingózik.
- Igen bátor döntés... - Bátor, ám talán botor. Mély levegőt vesz, megnyalja a száját, s tudatosul benne, hogy hosszú másodpercek óta a mára nagyra nőtt fa vélt irányába tekint. Visszakényszeríti pillantását a tündérre és megborzong. Ujjai oldalról érintik a vállát, hüvelykje felcirógat a herceg nyakán, s ha az reagál az érintésre, az elvárható fordulás mozdulatával szinkronban simít hegyes füle mögé, tenyerével félölelésbe vonva arcát.
- A figyelmed. - A vérszín szemek szinte izzanak a csillagok fényében, s nem hazudik, ahogy nem teheti születésétől fogva egyetlen kósza pillanatban sem. Itt és most leghőbb óhaja a herceg figyelme, mielőtt mindkettejüket elveszejti a bor kétes értékű mámora. - Óvakodj az erdőtől, szép hercegem. A vidék szívéből ittunk, s ma éjjel nem ereszt majd olyan könnyeden.

Szórakoztató - csendül a lovag mély orgánumán a kulcs a halandó világ iránti érdeklődésem nyitjához, mely szürkeségével és kapkodó, az idő sürgetésétől függő voltával képtelen volna versenyre lépni földjeink csodáival, elménk s történeteink sokszínűségével, mégis, a mondéneket, mióta világ a világ, önkényes kedvtelésünkre használjuk ilyen vagy olyan módokon. A legkevésbé veszélyes, ha meghallgatjuk meséiket, elraktározzuk őket a koponyáink zegzugaiban, az örökkévalóság magasságaiba emelve tünékeny létüket. Ennyit igazán megtehetünk az árért, amit fizetnek cserébe. Másrészt…
- Olykor a legkisebb porszemek is szálkává tudnak lenni a világ szemében, hiba volna figyelmünktől távol tartani őket. Tudásod nagyobb kincs a szememben, mint bármely arany vagy ékszer, amivel akárki is szolgálni tudna, megtisztelsz hát, ha megajándékozol vele.
Ahogyan egy bizonytalan jövő, reszketeg lábakon álló ígéretével, melyet jelenleg nem palástol a népeink között feszülő, örökkön kavargó ellentét, s talán nem is fog még egy ideig, ha angyalvérű szomszédjaink ama szellemben folytatják zúgolódásukat, mint azt az utóbbi időben megkezdték. Oly’ sok kérdés, történés, fordulat kaphat szárnyra a szélben sodródó tollak hátán, mit nyelvünk bűvölői hintenek kedvük szerint a levegőbe, és ennek ellenére ez az örökkön kavargó bizonytalanság az, mely kedvtelésemre válik, s ami engedi, a jelen momentumát élve engedjek a tündér merészségének.
Hűvös ajkaim lomhán fedezik fel maguknak a lovag puha, egyszerre kimért és mindennél jobban csábító íveit, szájának gyümölcsbortól ízlő felszínét, mely minden pillanattal egyre közelebb óhajt vonzani, s ha nem tudnám jobban, minthogy efféle csapdákba essek, talán még hagynám is magamat. Hagynám, hiszen az ismeretlen kettőség ígérete olyan táncra buzdít, mellyel nem kelhet párbajra a tőlünk pusztán néhány méterre zajló mulatság, minek hangjai s bűvös dallamai rég eltompultak már a füleimben. Aggodalom burjánzódhatna bármely tündér bensőjében, ugyanis a Tövismadár képes lenne elérni megfoghatatlan, szomjazást keltő varázsával, hogy hirtelen mi is megérezzük a múlandóság, az idő esztelen pergésének szorítását, azonban kiapadhatatlannak tetsző nyugalmam ezúttal biztos lábakon áll meg; nem enged a tűzviharból és jégszilánkokból kovácsolódott ostromlásnak, bármennyire is vágyja azt. Magam is elhintettem benne elvégre a bájt; a vidék belém csepegtetett mérgét a hüllőkéivel viszonozva.
Az időtlennek tetsző pillanat, mely egyúttal szegezett a határvidék talajára, és mindeközben röptetett minket a drágakövektől csillanó égbolt ölelésébe, hirtelen leli halálát, ám sóvárgás és gyász helyett pusztán a tavasz üdeségét hagyja bennem hátra. Tán mégis csak van közös nevezője a nyárnak és a télnek, a hűvös szájnak s a zabolázatlan, perzselő ujjnak, mely gondosan simul végig az előbbin. És az kétségtelenül nem a bor, amit végül az indakoszorú óvó ölelésében hagyok, hogy helyet keríthessek tenyereim között a lovag nyúlánk kezének.
- Hm! - egyetértő s egyben elismerő légáramlat préselődik ki tüdőmből a Tövismadár véleményét hallva, merészsége ugyanis most sem átallja átlépni ama bizonyos mezsgye határait. Csakugyan, a Tündérkirálynő s a Tündérkirály immáron ki-ki a maga területén gyakorolja a zsarnokság és félelemkeltés mesterségét, a különbség egyelőre a külvilág felé sugallt egységünk milyenségén alapszik. - Meglehet, már ez sem lesz így sokáig, olyan erők kezdenek behálózni minket, melyek nem kívánnak válogatni a tavasz és ősz között - osztom meg vele némi borúlátással, arra magam sem vetemedve, hogy a Királynő és Atyám viselt dolgait éppen az előbbi lovagjának ecseteljem, ellenére annak, a függetlenséget jobban tapasztalom rajta, mint bármely másik harcosán.
Inkább adom át magamat az önhittségemet legyezgető szavainak, a kettőnk tánca játékosabb vidékeinek.
- Igazán könnyedén. S éppen ezért dalol a szívem, amiért nem teszed! - gyöngéd mosollyal ajándékozom a tündér elhatározását, mielőtt felkerekednénk az éjszakába burkolózott erdőség szövevényes, hívogató labirintusába. A faágakról aláhulló indák barátságosan csalogatnak magukhoz, a moha, mely mezítelen talpamat simítja, édesget arra, megpihenjek rajta, míg a szivárvány köd, mi körbeölel minket, a levegőt kívánná kiszorítani belőlem, hogy meglegyen a maga jól kiérdemelt helye a tüdőmben. A természet azonban egy egészen másfajta megtestesülése csábít, kiváltképp lágy orgánuma, amely a naiaszok rejtelmeivel simogatja füleimet a tivornya immáron elfeledett dallamai helyett. Tündérfölde legendái, ellenben a halandókéval, nem ismeretlenek a számomra, főként, hogy anyám is a nimfák büszke népét gyarapította, habár nem a víz feneketlenségében.
- Szavaiddal nem kelhetnék vitára, csakugyan veszedelmes lények, kik éppen úgy osztoznak megtévesztő jellemvonásainkon, mint a Királynő erdei tüneményei. S rendkívül féltékenyek a szépségre, ami meghaladja az övékét - ajkaimon sejtelmes mosoly dereng fel, miként pillantásomat a sokadik alkalommal engem végigandalogni a tündér vonásain. - Ha a szemnek túlontúl tetsző halandó kerül a közelükbe, elragadják azt, majd megosztozkodnak a húsán, hogy magukévá tehessék a szépségét, jobb esetben pusztán megcsúfítják a szerencsétlent. De mint azt helyesen kiemelted, a kedvükben járni valóban kifizetődő, azt beszélik, féltett vágyakat, ki nem mondott óhajokat képesek megidézni a megfelelő áldozat ellenében - felelem csöndesen, hagyva, olykor elkalandozzanak íriszeim az erdőség karcsú vonalain, melyek mind jobban nyújtózkodnak értem a sötétből. Nehéz ellenállni a hívásuknak, szinte forrong a vérem, hogy behódoljak előttük, felhagyva a környékbeli barlang kutatásával, de legfőképpen a lovag társaságával. Ujjaim észrevétlen szakadnak el a Tövismadáréitól.
- Őket megyünk felkeresni - teszem hozzá elmélázottan, érezve, hogy a bor bájai mellett az alkohol, melynek pusztán néhány cseppje érintett, testemet belülről kezdi marni. Micsoda keringője ez az érzéseknek a kongó ürességgel szemben! - Volna bármi, amit a szíved óhajtana? - sóhajtom puhán.

- Percnyi életük szürke törekvései aligha méltóak figyelmedre, ám olykor szórakoztató lehet megfigyelni, miként változik megítélésünk rohanó történelmük folyamán. Örömmel állok rendelkezésedre, ha ez a kívánságod. - Egyszer. Bizonytalan jövő kovácsolt kapuját hagyja nyitva könnyeden, mintha természetes lenne az eljövendő háború, pusztítás és káosz fényében, elvégre... arra tartanak, nemdebár? Olyasvalami ez, mit a mondének aligha érthetnének, vagy értékelnének. Látszólag ellentétes oldalakat szinte természetszerűen azonosítanak ellenségesnek, holott mi sem lehetne nevetségesebb annál. Nincs ellentéte az unseelie birodalommal, s míg nem maga a Királynő húzza szorosra a pórázt, saját érdeklődése előrébb való bármely háborúskodásnál.
Még akkor is, ha az a béklyó meg-megfeszül a torkán, szinte idejekorán bár, de törvényszerűen. A herceg belátása és hajlandósága nagyra értékelt erény, a főhajtás beletörődésével keretezve nagyot nő a szemében. Mi más is határozná meg jobban egy örökéletű jellemének minőségét, mint az áldozatok, melyeket önmagától hoz? Saját kíváncsiságát fekteti oltárra érte.
Két pusztító erejű, domináns évszakból gyúrták össze, s míg a tél első csípős, jégkristályoktól éles fuvallatától kezdve tanít tisztes, belátó távolságot, úgy a nyár ennél sokkalta aljasabb. Könnyebb kerülni a jégpáncélt viselő lovagot, mint az alant perzselő forróságtól tartani, holott az lehet éppúgy veszélyekkel bélelt, mint hűvössége. A herceg nem tart egyiktől, s nem teszi másiktól sem, ez pedig katalizátora és fűszere egyaránt a pillanatnak. Nem süket a tündér néma hívására és nem is rest élni vele, még ha tán bölcsebb is lenne a távolságtartás.
Nialos visszafogott eleganciája nem találkozik forrongó vehemenciával. A lovag nem veszti el a fejét ajkain, nem kebelezi be a kígyót holmi kicsavart mesei elem perverz részeként és mégis... túlmutat a puszta gyakorlatias átadáson. Kifinomult hűvössége puha érzékenység a tündér száján, míg adakozása képes lángra gyújtani az érzékeket, ha megfelelő affinitással párosul. Az ajkak puha játéka, a cirógatás forrósága, a test kordában tartott, visszafogott kettőssége lehetőségek végtelen tárházát rejti magában. Sokkal többet idéz meg a gondolatok között, mint amennyit egyetlen csók igényelne és sokkal kevesebbet ad meg belőle, mint amennyi kívánt lehetne. A Tövismadár alattomos állat. Arra tervezték, hogy feltüzelje az elvárásokat, de sose adjon eleget a végső kielégüléshez.
S kell-e az valóban? Az alágördülő cseppek vöröse éppúgy hatással kell legyen hercegre, s lovagra egyaránt, mert a természet maga aligha törődik a fölé rendelni kívánt rangokkal. Veszélyes ital a határvidék vére. Látott már mondént beleőrülni néhány cseppbe és tapasztalta alacsony rendű, fiatal tündérgyerek őrjöngő káoszát a túlivás nyomán. Segített az utóbbin és végignézte az előbbit, amint önnön szabad akaratából nyúzza le saját bőrét, mert a pórusok szűrőjén át beszívott világ már egyszerűen csak nem volt elég. Ezt teszi először. A nedű arra hívatott, hogy egyesítsen a világgal, hogy fogyasztója a részévé váljon. Ha kell, szabaduljon meg a szükségtelenné vált kültakarótól, bármilyen védelemtől, mely távol tartja tőle. Ha úgy, hát temessék el a föld mélyén, míg átjárja a világ minden gyökeres, magvas gondolata, amíg nyers húsán érzi az évszakok változását, míg belélegzi a tápláléklánc minden elhaló sóhaját, amíg a lelkén vernek a viharok esőcseppjei, s szemei pedig üvegessé fagynak a tél hidegén. Ez a bor megkíván mindent, amit az egyén környezete nyújthat és nem ad valójában semmit sem.
Ha a lovag érzékeli is a bőrére rajzolt hűvös méregnyelvet, nem rezdül tőle és nem is tesz ellene. Minden merészségnek ára van, a kockáztatásnak pedig következménye, s bár bizalma élő, gondolkodó lényben nincsen, néha még ő is megengedheti magának, hogy vágyakra, s hirtelen felépülő impulzusokra cselekedjen.
Alig érintésnyi cirógatás a tündér fürtjein, akár véletlennek is mondhatnánk, ha bármi véletlenség lehetne olyan földön, mint az övék. Elemelkedik a herceg szájától, pillantása még közvetlen közelről fogadja be a vonásokat, hüvelykje pedig finom érintéssel töröl el egy apró kis vörös cseppet az alsóajak ívéről. Csak eztán vonja vissza magát tőle, szinte kelletlenül eresztve a közelséget, futólag pillantva láthatatlanul megfestett bőrére.

Az önálló vélemény olyan sajátosság, mely minden fejben egyaránt létezik bár, nyíltan vállalni aligha bevett gyakorlat. Ha a lovag merésznek tekinthető ebben, hát a herceg sem marad el mögötte, határozott eltökéltsége pedig olyasmi, mely kifejezetten kedvére való.
- Távol áll tőlem, hogy olyan eshetőséget békének tekintsek, melyben népünk esszenciális alapjai kerülnek feláldozásra. Olyan illúzió lenne, mely csak zsarnoksággal, s félelemmel uralható. - Ez pedig messze kerülendő saját véleménye szerint, habár nem áll módjában valóban tenni, ha felülről ellentétes behatás érkezik. Aligha ismerheti a Királynő szándékait bár, ahogy az ideológiákba vetett hit, úgy a naivitás sem sajátja; nem lepné meg sem egyik, sem másik eshetőség éppúgy, ahogy esély van még be nem látott harmadikra is. - Magam is így látom. - Szavait megerősítendő biccent az egyetértés jeleként. - Mégis úgy hiszem, legnagyobb különbség birodalmaink között mára sokkal inkább alapszik az Egyezmény ingoványos mocsarán, semmint alapvető természetünk kérdésein. - Mert valójában ez a kardinális kérdés, igaz? Az engedély arra, hogy más fajok behatást gyakoroljanak a tündérek életére lényegesen veszélyesebb terep a birodalmak között.
Miként az Egyezmény kérdése, úgy a herceg szavainak igazsága is magában rejtik a veszély igen erőteljes ecsetvonásait. Merész kijelentés ez olyan helyen, hol a legtöbb madár a Királynő fülébe csiripel inkább előbb, semmint utóbb.
- Hazudnék, ha azt állítanám, nem élvezem kitüntető figyelmed. Hogyan is állhatnék ellen ilyen csábító meghívásnak? - Paranccsal. Oly egyszerű a válasz, s hogy mégis vele tart, ékesebben szól bármi másnál, miszerint nem rendelkezik hasonlóval. A lovag vagy önszántából van jelen az eseményen, vagy különösebb cél nélkül rendelték el szórakozását. Egyik sem gátolja, hogy kövesse a herceget.
Vonakodna megtörni a tűnékeny érintésnyi kapcsolatot kettejük között, együtt mozdul hát vele. Könnyedén adja át magát a környezetnek, a csillagok szédítő fényének, a természet finom érintéseinek, Nialos útmutatásának. A bor dolgozik szervezetében, messze érzékenyebb mindenre a környezetben, mint általában, még ha komoly energiabefektetésbe is kerül nem behódolni nekik. A lovag járása olyan, akár ha együtt mozdulna a természettel, könnyed, értő mozgás, mely nem pusztít és nem zavar fel. Akár egy megkezdett dallam, melybe kánonként csatlakozik; egyszerre mutatkozik meg benne a ragadozó veszélyes eleganciája a préda figyelmes, nesztelen ruganyosságával.
A kérdésre felzárkózik a herceg mellett a kényelmesség kedvéért, szabad kezének ujjai futólag cirógatják meg egy mohás fa puha törzsét, a bíborszemek merengőn fordulnak a tündérre.
- Úgy tartják, elsősorban a tavasz teremtményei bár, tapasztalataim szerint bármely évszak szeszélyei között képesek megtalálni a helyüket. A legendák szerint az első naiad angyalvérű halandó méhéből és egy tündér férfi magjából született. A csecsemő egy tó partján látott napvilágot, ahol anyja megpróbálta vízbe fojtani. A tó megsajnálta a gyermeket, s szövetséget kötött vele: meghagyta az életét, ám magába nyelte szabad halhatatlanságát. A vízi nimfa hát gyönyörű, csábító teremtmény lett, mely éppen addig él, mint a vízmeder, melynek örökös rabja, s melytől sosem kerülhet túl messzire. - Mély hangja rezonál a környezet apró hangjaival, együtt él és lélegez vele. Van valami különleges zönge az elbeszélésben, melytől a nyugodt tónus szinte bűvösnek hat. - Veszélyes teremtmények. Gyönyörködnek a szépségben, gyógyítási képességeik páratlanok, nyugalmuk gyengédséggel, érzékenységgel és odaafigyeléssel párosul bár, pusztán az első sérelemig tart. Akkor azonban engesztelhetetlenek, akár a háborgó tenger, haragjuk a fúriáké, kegyetlenségük pedig fojtogató. Mérhetetlenül könnyű megsérteni őket, de annál nehezebb megtartani jóindulatukat.

A szabadság illúzióján átderengő eszmecserénk mindennel billogozható lenne, mindössze azzal nem, felemelő s üdvös volna, az én ajkaimra mégis kárörvendő, elégedett mosoly költözik. Függetlenségünk örökkön előttünk lebegtetett mézes madzagja koránt sem válik a kedvemre, de a tény, miféle igaztalanságok keringenek rólunk odaát, a mondénvilágban, szerfelett mulattatnak. Az Ellenudvarban nem szokásunk incselkedő bájjal, zamatos gyümölcsökkel és meseszép énekekkel a közelünkbe csalogatnunk a halandókat, ám olykor önmaguktól is vendégül látják magukat zord vidékeinken, alapozva mindarra, amelyet valaha leírtak rólunk jól hangzó balladáikban. Milyen szomorú, hogy eddig még nem vetettem magamat múlandó kezeik alatt fogant költeményeikbe…
- Szívesen hallanék egyszer arról, miféle káprázatokban forr még az elméjük.
Mosolyom alig gyérül, miként a Királynő praktikáit forszírozva semmitmondó válaszra kényszerítem a tündért. Legalábbis annak tűnhetnek szavai, azonban balga az, aki úgy gondolja, a népünk megkerülő, látszólag hasztalan feleleteiben nem lapul ott számos igazságunk, noha tény s való, feltételezésekbe is körültekintő óvatossággal szabad csupán bocsátkoznunk. Egyre duzzadó érdeklődésemnek mégsem engedek utat, pusztán egy kimért, finomkodó mosollyal keretezett főhajtás, amivel ideiglenes belenyugvásomat fejezem ki, éppúgy a tiszteletét. Távol álljon tőlem, hogy egy ilyen vibráló elmét holmi hercegi sértettségemben eltaszítsak magamtól, az ostobaságon szerencsére nem osztozom a vér útján számos fivéremmel.
Arcátlanul szórakozott kérdésemet ő sem méltatja többel, mint egy kacaj felsejlő, de soha meg nem születendő voltával, ami óhatatlanul legyezi meg egyébként is gyakorta simogatott, óvón ápolt önérzetemet. Na nem azért, mert közhelyes kérdésem olyan magasságokba emelkedhetne, ellenben a lovag jégkristályai mintha leheletnyire felengednének, korábbi, éles pengéi ha nem is ártalmatlanná, viszont kevésbé veszélyessé csorbulnának. Feltéve, ha merészsége nem halálosabb hűvös közönyénél, erről bizonyára regélhetnének a hercegség holtjai, kiknek vére mind-mind ott keringnek íriszeinek felélénkülő gyűrűiben. Bizalmasabbá váló közelségünk ennek ellenére sem fakaszt rémületre, netán iszonyra; a kalandvágyamon kivirágzó izgatottságom szívéjjel fogadja a pórusaink közt pattanó, csintalan szikrákat. Az itallal szembeni hűvös elhatározással telt íriszeim hívogatóvá puhulnak a lovag ragaszkodó, igéző vizslatása nyomán, a néhány momentummal korábbi aljasság pedig, mely láttatni kívánta velem a nedű varázsát a tündér kárára, valami egészen másba torkollik a hosszan elnyúló pillanat alatt. Későn döbbenek rá, az óhajomnak engedelmeskedő fonalakon már jó ideje nem osztozkodunk, a Tövismadár kisajátította őket magának, és oh… alattomos bája eléri, hogy akarjam is odaadni neki őket. Rettentően piszkálja a tudatomat, vajh mit fog kezdeni velük?
Érintése perzselő tűz jegesen fehérlő bőrömön, ajkaimon vendégeskedő szája váratlan, üdítő forróság; volna bárki, aki képes lenne eltaszítani? Hirtelen kélt közvetlenségéből fogant ajándékát eleganciával fogadom, ajkaim nem tapadnak jobban az övére, mint amennyire szükséges, egymástól is legfeljebb annyira távolodnak, hogy a mérgező cseppek könnyedén gurulhassanak alá nyelvemen, ám távolságtartással nem lehetne bélyegezni csókomat. Lágy, gyöngéd puhatolózás, éppen, mint ujjaim tánca államon pihenő kezének csuklóján, melyen látszólag kedveskedő becézéseket hintek, habár középső ujjam határozottan egy kígyó láthatatlan vonalait festi puha bőrére. Tündérföldén semmi sincs ingyen, akképp egy herceg csókja sem…

- Függ az attól, drága lovagom, mit tekintünk békének. Népeink olyan történő egybeolvadását, aminek kapcsán le kéne vetkőzniük alapvető ismérveiket, vagy inkább az éjszaka és nappal örökös táncát, mi a harmónia jegyében fogant? A béke számomra ingatag lábakon egyensúlyozó összhang a két udvar között, ennél többet nehezen is várhatnánk tőle - osztom meg vele leghitelesebb véleményemet, amelyet még az igazság szövevényes medrei sem szánthatnak fel. Meglehet, uralkodásomhoz végtére a Tündérkirálynő fog hozzájárulni, azonban elveimet nem vagyok hajlandó számító, gyáva módjára elkendőzni a népeink elől, addig-addig csavarva valóságtartalmán, amíg már én sem tudhatom, mi volt eredeti szándékom. A Királynő vajon még tisztában van egykori vízióinak természetével, vagy a hosszú évszázadok kellőképpen megrontották az elméjét? Nos, cseppet sem helyénvaló rajta s az uralkodásán töprengenem, miközben társaságomul egy páratlan lovagja szegődött.
Tiszteletteljességgel váltakozó játékossága egy árva momentumra sem hagy az untatottság érzetével ölelkezni, ezt pedig mindennél jobban becsülöm benne, hiszen ritka, aki képes fáradhatatlanul magáénak tudni a figyelmem egészét. Ajkaim hűvös mosolyra rándulnak udvarias megjegyzését hallva, ha nem idegenkednék mindennemű formájától a nevetésnek, tán még azt is megejtenék a feltételezett abszurdumon.
- Királynőd szeszélyét nehéz követni, szíved óhaja jobban érdekel nála - somolygom pimaszan, csalfa tettekre csábítóan, noha nem áltatnám magamat a lovag a Királynőnek rebegett ígéretének megszegésével puszta kívánalmam nyomán, Király még nem vagyok, ugyanis. - Kövess hát, Tövismadaram - kezeim közül az egyik marad hátra a tündér ujjainak ölelésében, úgy indulunk meg a lugas mellett elterülő erdőség luminózus rejtelmeibe.
Lábaink alatt puha, színes mohatelepek váltakoznak, felkapaszkodnak a hajlongó, rügyező fák törzseire, melyek az alant gomolygó ködpára takarásában szemérmeskednek. Az égbolton ragyogó, szédítő csillagok fénye szórtan törik meg a sűrű levegőben, mintha csak az északi sarkfény idéződött volna meg tölgyeseink közé, melynek káprázatában oly’ könnyű elveszni. Tán a bor furcsa mámorában hagynám is magamat a mélység hívásának, ám a lovag melengető tenyere újra s újra emlékeztet arra, a csalafinta erdőségnél érdekfeszítőbb társaságom akad.
- Addig is, míg sétálunk, mondd, mi tudomásod van a vízi nimfákról? - lépteimet meglassítva fordulok hátra a tündérhez, ábrázatomon változatlan nyugtatva a kalandvágyon nevelkedett, veszélyes merészséget, ellenére annak, az ajkaimon nyugvó mosoly ezúttal nem regél semmiféle érzelemről.

A szabadság gondolata a létező legkeserűbb mag a világban. Ragacsos, fertőző, beteges fajta, mely bármely kies földbe ültetve képes kihajtani, futónövénnyé lesz, túlburjánzik és éles tüskékkel kapaszkodik meg az elme falain. Bölcs szülő eltapossa utódjában azelőtt, hogy kicsírázna, míg a felelőtlen fajta hagyja szétterjedni. Mint a kezeletlen betegség, mely maradandó károsodással jár kézen fogva: hiába tépik ki végül gyökerestül, néhány tüskét mégiscsak hátrahagy. És azok a tövisek mélyre fúródnak, beágyazódnak az elme érzékeny szövetébe, elbújnak a koponya hátsó falának eldugott traktusaiban és egy egész életen át mérgeznek lassan adagolva, módszeresen. Nialos királyi vérből kovácsolt börtönbe született, olyan névvel, melynek már fogantatása pillanatában célja és rendeltetése volt, míg ő... ő senki lett a senki földjébe temetve. Minden béklyó, melyet nevéhez kapcsolt jelentőségként, saját tetteinek és döntéseinek következménye. A Tövismadár valami, ami emlékszik a szabadság mítoszára, de el soha nem érheti azt.
- "A tündérek szabad népe" - Visszhangozza a mondén mesei világ kedvelt elemét, arcán megvonaglik egy ironikus félmosoly. - El sem hinnéd hányszor hallottam, vagy láttam e kifejezést. Nem tudunk hazudni, ám miért is tennénk? Megcselekszik mások helyettünk. - És valahol ez a gondolat mulattató akkor is, ha a mosoly kérészéletű vendég hűvös vonásain. Bár a változást nem a következő kérdése szüli, vidámságát nem is csalja vissza újra. A gondolkodó létforma már csak olyan, hogy kevéssé képes megállni az érzelmi vihar hívását. Ez a pillanat, amikor elsötétülhetnének a vérszemek, lángolhatna bennük az indulat, ahogy végigsöpör lélektükreinek érzékeny felületén az emlékek komor árja. A Tövismadár ellenben nyugodt marad. Íriszei tisztán vetítik vissza a herceg megkettőzött vonásait, s a pupillák mély kútjából sem mászik elő az igazság olyannyira áhított árnya.
- Ha valóban béklyók feszülnének a torkomon, úgy aligha lenne bölcs döntés feszegetni őket. - A figyelme akár egy útvesztő, könnyedén elnyel, s annál nehezebben ereszt. Az övét nem arra tervezték, hogy ez utóbbira esélyt kínáljon egyáltalán, ahogy a választ sem a kíváncsiság kielégítésére.
Halk nevetése a mellkas mélyén születik, s nem is hagyja el ajkait. Elvből, vagy eleganciából, ám nem erőszakol meg költői kérdéseket, a csalfa mosoly egy pengeélesebb változatot indukál, míg a közelsége igenis keringőre hívja az ellenállást. Van abban valami veszettül vonzó, hogy nem kapja meg, kielégítetlenséget hagy hátra, kellemes feszültséget, s mintha csak a levegő tartózkodna kicsúszni kettejük közül, feltapad a testekre és megsűrűsödik a két tündér között. Határozottan melegebb van a közelében, mégis szinte borzongani vágyik a bőr, mely pedig olyannyira hozzászokott már az ismert hideghez...
A beleegyezésre mintha kigyúlna valami a vérszín pillantásban, élénkebbre árnyalja a belső tűz láthatatlan lángnyelve. Minél idősebb egy létforma, annál magasabbra nyújtózik a személyre szabott ingerküszöb is, s most mégis nyilvánvaló tény, hogy a kalandvágyon együtt osztoznak. Nem állít akadályt a mozdulatnak, ragaszkodón megtapad a hercegi kékeken, akár ha kígyót bűvölne megkérdőjelezhető engedelmességével, mellyel belekortyol az italba. Egyetlen korty. A mélyvörös nedű akár saját vére is lehetne - s ki mondja, hogy nem az? -, mélyen gyökeret ereszt benne a szétáradó esszencia, szinte érezni véli, ahogy kisarjad benne, akár egy régi emlék, örökké álmodott és sosem feledett. Mi történhet? Túl sok minden ahhoz, hogy előre meghatározza, mégis emlékszik milyen, ha a tündéri vérmágia belülről fertőzi meg, ha hosszú indákként terjed szét és rácsavarodik az érzékelésére...
Még mindig van helye a visszautasításnak. Van ott, mikor félre tolja a tálat, mikor szabad keze emelkedik és mutatóujja lágy ívet rajzol a tündér torkára egészen megemelt álláig. Van akkor, amikor ráhajol a szájára és a szívdobbanásban, amikor forró ajkai puhán érintik. Meglehet túlontúl merész, amikor elvárja, hogy megnyíljon neki, ezáltal fogadva be a korty csalfa cseppjeit, ám a seelie azt kérte osztozzon meg vele, nem pedig, hogy igyon belőle. Ez pedig tündérföldén ég és földnyi különbség.

- Ahogy oly bölcsen megjegyezted, eredendő természetünk része a függetlenség iránti vágy. - Merengő pillantása kellemes otthonra lel a herceg finom vonásain, engedékenyen az ujjak elkalandozó játékának, habár a bőre bizsereg tőle, s a sebhely szinte táncol az érintés alatt. - Ha éppen legalapvetőbb ösztönünket tagadjuk meg, lehet-e valaha is béke közöttünk? - Aligha. A Tövismadár nem hisz ebben, bár bölcsebb annál, semmint hogy hangosan is kiejtse, mennyi hiábavalóságot talál Úrnője törekvéseiben. A birodalmak egyesítése inkább a hatalomvágyat, semmint a békét szolgálja, ám... még ma is, most is senki csupán, hogy mindezt ki is jelentse.
Kénytelen rábiccenteni a kijelentésre, habár ez együtt jár egyúttal az érintés felszakadó hiányával is. Álla utánamoccan a távozó ujjaknak bár, nem érinti újra. Tisztelet is van a világon, még ha a következő mustra kacéran illeg is a leheletvékony határokon. A büszke pillantás, az elégedett mosoly természetszerűen illik a herceg arcára.
Szolid főhajtással fogadja a bókot, bár erős meggyőződése, hogy az Udvar nagy része nem értene egyet a herceggel. Ha ugyanis az őszinteség olykor keserű habostortája hízelgéssé válik, az sokkal inkább a fogadó fél érdeme.
- Királynőm aligha sértene meg azzal, hogy udvarhölgyeink szórakozását előbbrevalónak tekinti a tiednél. - Keze nyugodtan pihen el a hűvös ujjak között, pillantása állja az irizáló kékség figyelmét, s meglehet nagyon is tisztában van vele, hogy az cseppet sem következmények nélküli. - Megtisztelnél vele.