Ajkaim egy tiszavirágéltű momentum erejéig dermedt mosolyra rándulnak a lovag körültekintő gondossággal megválogatott szavai nyomán, hiszen gondolni sem merészelnék arra, a rangunkból fakadó pozíciónk valaha is megkísértett volna bennünket a szabadság ígéretével. Legfeljebb ifjabb koromban, mielőtt a Király számos példázatával verte volna a fejembe; az önhittség nem egyenes út az önhatalmúsághoz, ahhoz a kiváltsághoz, melyet végül megannyi érdekhez és kívánalomhoz szükséges igazítanunk a céljaink beteljesítéséhez.
- Ironikus, csakugyan. S egyben elgondolkodtató, miféle vágyak oltárán vagyunk hajlandóak feláldozni természetünkből fakadóan óhajtott függetlenségünket… - íriszeim különös nyugodalommal pihennek a Tövismadár vonásain, amannak vérben fürdő lélektükrein, melyek nem egy mimózaszívű gazdáról tanúskodnak, ki dalolva hajtana fejet bármiféle uralkodó kényének. Némiképpen hasonul az ellenudvar egy tűzről pattant lovagjához, viszont alig-alig rezdülő vonásai, kimért mozdulatai több bölcsességet s élettapasztalatot sejtetnek fagyos árnyakkal szegélyezett palástja mögött. - Téged miféle béklyói fojtogatnak a Királynőnek? - teszem fel a kérdést szemérmetlenül, noha valós feleletet nem remélek; annál körmönfontabb a Tündérkirálynő, minthogy nyíltan engedje hirdetni alattomos módszereit szövetségeseinek s alattvalóinak megkaparintásához. Mégsem tudom megzabolázni ajkaimat, érdeklődésem, ha egyszer már életet leheltek belé, nehezen hal, márpedig a tündér cseppet sem untat. Hercegi voltomnál fogva kimondatlan elvárásom, hogy a kedvemben járjanak, ám ez nem jelenti, mindenáron a saját szavaimat kívánom visszahallani, elvégre mi sem unalmasabb és elkeserítőbb a gazdagon nyíló gondolatvirágok hiányánál.
- Tudhatnék hazudni neked? - szám sarkai alávaló, csalfa mosolyra görbülnek, és akkor sem halványulnak, miként a lovag a lényében kavargó, fenyegető derengéssel közelebb moccan hozzám. Forró, perzselő pusztaságokat idéző érintése már annál inkább gyéríti kiapadhatatlannak tetsző magabiztosságomat és nyugalmamat, azonban szempilláimnak gyenge rebbenéseinél nem engedek többet megmutatkozni arcomon abból, miféle váratlansággal ért e tökéletesen megkomponált jégszobor mozzanata. Éket verhetne bennem a sértettség kéretlen közelsége nyomán, éppúgy virágozhatna bennem a harag szemérmetlen szavainak táptalaján, melyek leplezetlen kívánják kiegyengetni kezeim közül azokat a bizonyos köteleket, hogy immáron ketten osztozhassunk rajtuk, mégsem nyílnak ajkaim elutasításra. Kalandvágyammal nehéz hadakoznom, amikor effajta izgalmakat kecsegtetnek számára, akkor is, ha óvó kezeink ölelésében olyan méreg lapul, mit messzire volna szükséges kerülnöm.
- Osztozzunk hát. Tiéd az első korty, drága lovagom - felszegett állal, félig ereszkedett szemhéjaim alól mustrálom a tündér merész, szilárd bíborait, leheletnyire emelve a tálon az irányába. Ha nem ütközik akadályba mozdulatom, egészen íves ajkaiig egyengetem a nedűt, pusztán azért, hogy kettőnk furcsa összhangja egy pillanatra se törhessen meg.
Persze előbb-utóbb kénytelen a közöttünk ingázó virág révén, mi végül az aktuális kedvem előtt adózva, hervadtan tűzetik sötétbarna tincseim közé. Nincs különösebb okom arra, hogy efféle dermedtséget s sivárságot vetítsek magam köré, hiszen véleményeink természetes csatározása, miként hol az egyik, hol a másik kerekedik felülre, őszinte élvezetet szüleszt bennem. Ritka, ki ilyen szabadon merné vallani a gondolatait, táncra kérni azokkal egy hercegéit, megkockáztatva, még felül is kerekedjék azokon. Ám a miénk kiszámíthatatlan medrei ezúttal is egy vájatba torkollanak, igaz, hordalékkal telt falai között mély sötétség húzódik.
- S lám, a természet gyermekeiként mégis velünk született ösztönünk, hogy káoszt és háborút szítsunk. Azzá tesszük, mert ez van belénk diktálva - ujjaim hűvöse ismét a lovag ábrázatán lavíroz, most éppen az orcáján húzódó sebhelyet puhatolva ki jegessége ellenére érzékeny begyei alatt. - A természet kegyéért vívott örökös háborúnkhoz képest azonban attól félek, ezúttal a pusztításába kezdtünk - teszem hozzá csöndesen, alig-alig akaródzva elszakadni a tündér megannyi titkot magán hordozó vonalaitól. Szinte már arcátlan, mennyi mindent képes elbujtatni vizslató lélektükreim elől, egyúttal vonzó az egyre nagyobb lánggal égő kíváncsiságom számára. Elengedem ettől függetlenül, nem volna méltó ugyanis, ha egy kígyót holmi madár kebelezne be.
Rajta a sor, hogy mustra alá vessen, s noha nyelvem hegyéről éppen leugrana a gondolat, miszerint különbözőségem utalhatna számos egyéb, udvarbéli rangra is, félmosollyal ölelkezett hozzátoldása világossá teszi a számomra, honnét volt oly' biztos a kilétemben. Ajkaim ívére hetyke mosoly fészkeli magát, míg tekintetembe büszkeség költözik az önhittségemet simogató méltatás hallatán.
- Hízelgően bánsz a szavaiddal, Tövismadár, nem csoda hát, hogy a Királynő is szívesen tud a lovagjai között, egyéb ismérveid mellett - kezeim a baljáért nyúlnak, puhán, bizalmasan simítom ujjaim közé a tenyerét, miközben pillantásom szakadatlan a tündér gondolattükrén nyugszik.
- Gyere velem, hadd mutassak neked valamit! Hacsak nem szükséges tekintetedet valamely udvarhölgyön tartanod - a számon bár hívogató mosoly pihen, íriszeimben a visszautasítást kizáró fenyegetés dereng. Ha egyszer valaki kivívja a figyelmemet, az nem szakadhat el attól oly’ egyszerűen, holmi kötelességekre vagy egyéb feladatokra hivatkozva.

Ugyan, mi kevesebb várható el valakitől... valamitől, ami a föld mélyén nevelkedett? Vére két évtizeden át csorgott egymásba fonódó növényzetek kusza érhálózatán keresztül, táplálta a felszíni tündérnépet éppúgy, ahogy magába is itta mindazokat, akiknek életét vették az akkoriban aligha boldog békeidőkben. Íriszei olyan tündérek vérétől vöröslik, akik mostanra két és fél évszázad homályába vesztek, s a holtak élénk figyelme a lelkek tükrein át tekint be az elvarázsolt világba; egy herceg kutakvó íriszeibe.
- Önmagában a hatalmat nem, sokkal inkább a hozzá költött szabadságot találom illúziónak. - Figyelmes pillantása - ha fel is ismerte már a Királyi örökséget - nyugodt marad a szavakra, könnyedén azonosul a tündér által finoman rezonált hangulattal, mert az olyasvalami, ami kaotikus lelkében, a vihar szemében otthonos földet talál. - Sokan hiszik, hogy aki nagy erővel bír, teheti, amit csak megkíván, holott sokszor éppen fordítva igaz. Hatalmat szerezni szinte már könnyű azokhoz a béklyókhoz képest, melyeket a megtartása kíván meg. Valahol ironikus, nem igaz? - És valahol nyilvánvalóan szórakoztató is, még ha a vérszemű maga nem is mulat a témán. Bár felkínálja magát a kényes vizeken sodródó, kijelölt medret sosem ismert beszélgetés a nagyobb hatalmi játszmák kérdéskörére, a lovag szavai mögött nem üres általánosítás, sokkal inkább a személyes tapasztalat biztosít termékeny táptalajt. Minden szónak ki nem mondott, megélt és tapasztalt háttere van, még ha a maga játszmái sokkal kisebb sakktáblán is zajlanak, mint egy hercegé.
- Valóban? - Pillantása hosszan elidőzik a tündér vonásain, az igéző kék szemeken, mintha szavakat és szándékot ízlelgetni sokkal csábítóbb lenne, mint a felkínált bort. Van valami abban, ahogy közelebb mozdul. Valami abból a született ragadozóból, ami a föld sötét bölcsőjében látott éjvilágot és ami a szíve helyett dörgölőzik a bordáknak, amikor incselegnek vele. Talán a kiáltozás, amit az érzékeny, hegyes fülek neszelnek, sokkal inkább a láncra vert szörnyeteg üvöltése...
Nem veszi el a tálat, ellenben ujjai a fára és a hűvös ujjakra egyaránt simulnak. Az érintése lágy akkor is, ha mögötte ott feszül az az igen bölcsen érzékelt, kavargó vihar.
- Izgat a kérdés annyira, hogy megosztozz velem rajta? - A hang halk mélysége, a jelenlét közelsége a köztük húzódó távolságot hirtelenjében bizalmassá teszi akkor is, ha valójában egyetlen lépéssel sem került közelebb. Majd három évszázad palástja a háta mögött olyan jelenlét birtokosává tette, melynek látszólag nem szabnak gátat a húsba vésett határok.
Ha a tündér elutasítja, hát éppúgy nem ragaszkodik az italhoz, s hagyja a tálat szomorú látszatmagányt találni az indák szerető ölelésében.
Nem rest a szavakkal, sem az ajándék viszonzásával. Az érintés a vándorvirág nyomán alig létező csupán, mégis alásimul a mozdulatnak, egy párhuzamosan futó, sokkal csendesebb gondolatmenet folytatása gyanánt. Tisztán néz szembe a felrebbenő, vibráló kékséggel. Valami, amit a mondének ritkán sem gyakorolnak, hisz életüket keresztülszövi a hazugság. Ők nem tudnak hazudni és mégis... mit sem művelnek természetesebben annál.
Hazudhatnák például, hogy könnyed nyári fuvallatként indult kettejük beszélgetése, de valójában az első pillanatától fogva jégbe fagyott titkokat feszeget. Ahogy a világ a változásokra, úgy a lovag sem érzéketlen a herceg hangulatára. A virág halálánál drámaibban aligha vetíthetné elé.
- Azt gondolom, az élet minden aspektusában irányított illúziók sorozata csupán. Amíg a felépített káprázat a mindennapi valóságunk, addig a megteremtett illúzió a benne élő egyének igazsága is egyben függetlenül attól, hogy fals dallamra táncolunk-e, avagy sem. - Látja a másik megfagyott vonásait, ennyi azonban mégsem fojtja belé a szót. Talán nem lélekemelő beszélgetőpartner, de... nem is ezért kedvelik, ha egyáltalán. Bíbor pillantása elgondolkodva moccan az ég felé, mintha csak ott születnének válaszai a megidézett káprázatok között. - Ám az illúzió természete már csak olyan, mint a tündérmesék általában; valamely pontján az igazságra épül. Éppen ezért úgy gondolom, kettőnk nézőpontja nem zárja ki egymást. A szememben a természet nem a háború szülötte - mi tesszük azzá. - Az utolsó szavaknál villan le figyelme újra a tündér arcára. A véleménye olyan, akár egy kristálytiszta vizű tó; nem szűnik meg létezni attól, hogy uralkodók, nemesek, szolgák és köztündérek köveket hajítanak bele, vagy netán birtokukba veszik éppen. Talán hullámzik tőle, háborog a vihar szelén, de attól még megmarad látszólag kiapadhatatlanul.
Az aranyszín pillák rebbennek, a hűvösség íze ezúttal változik, ő pedig enyhén meghajtja fejét a tündér előtt.
- Ha megbocsátasz a megjegyzésért, a jelenléted puszta minősége megkülönböztet a köztündérektől, ezen pedig aligha segít az egyszerű ruházat. Hovatovább... - Félrebiccenti az állát, ahogy végignézve öltözékén ismét nyílegyenesen megtalálja a kékeket. Ajkai finom félmosolyra húzódnak. - Hogyan felejthetnék el egy ilyen élénk, mindent és mindenkit megkérdőjelező szempárt annyi maszkba bújt szemfényvesztés között?
Ó igen. Találkoztak már, ha régen is volt, s ha nem is ragadhatott meg igazán az akkor még fiatal elmében. Egy herceg számára bármely tündér egy a sok közül csupán, fordítva azonban ez aligha igaz.

Dermesztő ujjaim fagyos csókjai alatt szinte felparázslik a tündér bőre. Félő, menten egymásba olvadnak szöveteink, sűrű, áthatolhatatlan gőzfelhőt hagyva maguk után, ám holmi kellemetlen béklyók helyett puszta üdeséget fogantatnak a pillanat varázsába. Számomra, legalábbis, hiszen népünk eme nyúlánk, szoborszerűen kecses példánya nehéz olvasat a tekintetnek. Bíborjai megtévesztően sugallják a nyár hevét, közelebbről azonban már inkább festenek feneketlen vérmezőknek, tucatnyi s még annyi tündér temetőjének.
- Valóban érdemesebb volnék rá? - fejemet leheletnyire a vállam irányába döntve figyelem, miként kacag fel szemérmesen hosszúkás kezének közelségétől a virágkoszú egy egészen élénk láncszeme. - A hatalom tünékeny illúzió; az egyik momentumban még számos kötél nyugszik a kezünkben, szerteszét széledve a világban, míg a következőben ugyanezen kötelek egymás mellett sorakozva várakoznak ránk s a hozzánk hűségesekre az akasztófáinkon - elmélázott nyugalommal osztom meg vele gondolataimat, noha egyelőre nem tudhatom, felismerte-e rajtam Atyám lenyomatait, vagy egyszerűen tekint gőgös udvarbélinek? Voltaképpen lényegtelen, hercegként vagy az ellenudvar hű szolgájaként ragadom meg a figyelmet, mondanivalóm élén s igazán nem csorbíthat effajta „jelentéktelenség”.
Visszautasítása az elismeréstől csupán haloványan derengő mosollyal öltözteti fel ábrázatomat, ellenben az italról egyelőre nem mondok le. Magam sem tudhatom, miféle bűvölettel ruházták fel, de éppen ez adja a helyzet ízét és izgalmát.
- Mitől tartasz olyannyira? Az édes ajkaidról önkényesen leemelkedő szavaktól, vagy netán az orkántól, mi odabent kavarog benned, mélyen elzárva? Szinte kiáltozik a szíved - változatlan tartom előtte az erdei gyümölcsöktől illatozó frissítőt, nem támaszkodva egyébre szavaimban, mint ösztönös megérzéseimre. A lovag dermedt, akár a fagyott hó, gyönyörű, mint a pengeéles jégkristályok, mégsem idézte fel bennem az otthon végtelen sivárságát és ürességét, amely bennünk, ellentündérekben holmi átokként lapul. Nem. A bőre forró, mint a ragyogó, nyári nap, ami hosszú ideje készül kitörni, hogy felemészthessen maga körött mindent, de vajmi dacos páncélnak köszönhetően ezt nem teheti meg. Igazán felkorbácsolta az érdeklődésemet az indok, amiért látszólag visszatemette magát a birodalmaink határára.
Mindenesetre, amennyiben fáradhatatlanul ellenzi a kóstolót, én sem nyomasztom tovább egy herceg akaratával, a tálat a lugas egy kellően széles és vaskos indakoszorújába simítom. Elbeszélése persze nem kerüli figyelmemet, leheletnyire hegyezett füleim érdeklődéssel szippantanak be mindent, mely a tündér mély orgánumán felcsendül, s révén, a mondanivalóhoz demonstráció is párosul, kíváncsiságtól csillanó íriszeim sem szakadnak el hosszan a Tövismadárról. A kívánalma szerint váltakozó növény akár a szavainak megtestesülése, ám valóban több volna ez puszta szemfényvesztésnél?
- Milyen szépet szóltál… - méltatom lágyan búgó hangon, vonakodás nélkül nyúlva a felém kínált, tűzpiros virágért. Óvón simítom ki a lovag ujjai közül, hordozva tenyeremen, mint a természet rendjéből született csoda zálogát. Igaz, kételyeim nem tágítanak. - De vajon igazat is? - kéklő tekintetem hirtelen ugrik fel a bájos teremtményről a tündérre. - Hallottam történetedet, náladnál jobban senki sem ismerheti Tündérfölde természetét, azonban tényleg igaz volna? Igazak a káprázatos csillagok az égen, vagy az aranyló napkorong csalfa égboltunkon? - tűnődök, pillantásomat újból végigvezetve a talányos jelenségen, mely kénye-kedve szerint örvendeztet meg minket megfoghatatlan csodáival. - Talán nem több mindez, mint a dombok alatti lakók és a valóság szeszélyének engedelmeskedő illúzió - lélektükreim kényes lassúsággal ereszkednek vissza a lovagra, a tenyeremen hordozott virág észrevétlen hervad szárazra.
- S érzékeny a változásokra, melyek a vele szorosan ölelkező világban zajlanak - teszem hozzá elcsöndesedve, megfagyott vonásokkal kölcsönözve rezzenéstelenséget ábrázatomnak. Karcsú felelet ez a kérdésére, mégsem volna ildomos a Királynő lovagjának ecsetelni uralkodóink egyre gyarapodó hibáit, hiszen a bizalom olyasmi, amelynek fejben bár tudom az értelmét, sohasem gyakorlom.
Leheletnyire sötétedő íriszeim még néhány kósza momentumig az előttem elterülő földön nyugodnak, majd hetyke mosollyal keltve az életteljesség látszatát, újból megtalálják maguknak szemeim a Tövismadár sejtelmes bíborait.
- Ilyen egyértelmű volna? Olybá tűnik, néhány pórias ruhánál több kell, hogy ne találják meg bennem Atyám vonásait - somolygok hűvösen, fülem mögé tűzve az egyelőre élettelen virágot.

Volt idő, mikor a tündérnép mulató kedve képes volt magával ragadni. A dallam, akár a szél szivárgott be pórusain át, a finom mágiával átszőtt ritmus és kellem felváltotta a vérhálózat fáradhatatlanságát, míg a szíve együtt lüktetett vele: nem volt több kívül, s belül, mint szerves része e körforgásnak. Akkoriban húga szemet gyönyörködtető, varázslatosan elegáns ékességeként tündökölt az Udvar örömének. A szemében nem lehetett más tündér, sem herceg, Király, vagy a Királynő maga, aki méltóbbnak mutatkozott volna elrabolni minden édes nektárként cseppenő figyelmet. Mir olyan tünemény volt, melyre nem lehetett nem odafigyelni és mégis… akár egy szép színes szappanbuborék, mely kipukkad az első tavaszi szellőtől, avagy a tél kemény hidegében kristályosodik ki, hogy aztán szilánkosra törve lelje halálát a fagyott tótükrön. Kérészéletű figyelem a tündéreké. Könnyen jön, akár a szél és könnyen elvész egyetlen szívdobbanásnyi utánagondolás nélkül, akárha sose létezett volna.
Egy évszázaddal korábban föld alá temette saját szívét, s mostanra nem maradt benne, amit maga alá kényszeríthetne a dallam varázsa. Idegen az ünneplésben, idegen az Udvarban, az Ellenudvarban és valahol idegen a fajtabéliek számára is, de ez a föld… a határvonal egyik és másik között olyasmi, ami otthona; sírhelye és bölcsője egyaránt. Ez a föld a vérén nevelkedett, ismeri az ízét, az illatát, a haragját, a nyugtalanságát, a gondolatait. Nem csörgedez ereiben királyi vér, a határ valahol mégis az ő birodalma marad szabadon, uralkodóktól fertőzetlenül a maga tökéletességében. Akkor is, ha névben immár méltatlan rá.
Tavasz és nyár szülöttei egyaránt megtanulták kerülni a lovag társaságát. Szükséges rossz, mely hatékonysága és a Királnyőhez fűzött, mára megkérdőjelezhetetlen hűsége okán jogosan foglalja el helyét az Udvarban, de jobb elkerülni, mielőtt a tél hidegével húz karóba bármely szociális megmozdulást. Ha próbálkozna is egy-egy, az őt körülvevő hűvös hangulat hamar jobb belátásra térít, így hát a frissen érkező tündér szinte meglepő. Vérszín pillantása oldalra moccan, figyelme minden meleg árnyalata ellenére is láthatatlan fagymarás a hercegi vonásokon. Keményebb fagyokból gyúrták az érkezőt, semmint hogy ilyen semmiség gátat vessen saját akaratának… hogyan is tudná figyelmen kívül hagyni?
Szálegyenes tartása nem törik attól az üdvözlésre szánt főhajtástól, mely a maga eleganciájával simul alá a koszorúzásnak. Szinte már engedelmes, mégis… hiányzik a valódi behódolás édes zamata. Bíbor pillantása sűrű, aranyló pillák alól villan fel, ahogy az alig érintések mozgását követve emeli fel az állát. Különös. A tündér tán arra számítana, hogy a bőre éppoly hideg, akár a figyelme, mégis szinte forrónak hat a hűvös ujjak alatt. A szavakra megvonagló mosoly alig gondolatnyi, nem boldog és nem is szomorú: megfoghatatlan.
- Meglehet. – A hangja mély, akár a fagyott víztükrű tó legalja és éppolyan gazdag árnyalataiban, mint a jégpáncélon keresztülsütő napsugártól meglepett vízi világ. – Mégis, aligha róható fel ifjú tündéreinknek, hogy inkább ékesítenék messze érdemesebb személyed a természet koronájával. – Az intése lágyan irányítja a figyelmet a koszorúra, hosszú mutatóujja megcsiklandozza az egyik liliom puha szirmát, s az mintha hangtalanul nevetne. Újdonsült gazdája ellenben aligha nevet, fehér bőrén szinte égető hiányt hagy az ujjak hűvöse. Túl rég volt már, hogy igazán tapasztalta volna a tél hidegét.
- Fájdalom, máris vissza kell utasítsalak. – Pillant a felkínált nedűre, tartózkodik attól, hogy elfogadja a felajánlást. – Csupán akkor élek e föld adományaival, ha feltétlen szükséges. – Mint minden igazságnak, ennek is több oldala van bár, messze nem hazudik. Minden, ami itt terem, valahol hozzá kapcsolódik egy régi kor gyökerein át, mostanra azonban nem hoz neki örömet, vagy élvezetet.
A jelenléte nyugodt a rajta vándorló pillantásnak és nem is marad adósa a viszonzásban. Sehol sincs a Tövismadár legendájának őrült szörnyetegéhez képest, mégis… a sötét, feszes vászonba bújtatott ruganyos combok, a nyúlánk termet, a határozott kiállás, a ráöltött ing könnyed, vörös-arany, illékonynak ható anyaga alól előbukkanó kulcscsontok karakteres éle, a nyak hosszú, fehér íve, az oldalra biccentett áll hetykesége mind-mind jégtükör törékenységű látszat csupán. A felszín maszkja alatt van valami, ami a hószitálásból véresőt szakítani képes. Talán éppen azok a szemek, melyekből ilyen közelségről már visszafénylenek az évek számtalan, szinte hipnotikus erejű gyűrűi.
- Úgy vélem, a természet nem háborúzik önmagával, csupán mindaz, ami belőle születik. – Mutató és középső ujjal ér a koszorúhoz újra, a kettő közé csippentve szabadítja meg kényszerű rabságából a korábban mulató virágot. A liliom szeretőn simul a tenyerébe szirmokkal felfelé, akár ha természetes helye lenne ott. – Tündérföldén nincs veleszületett háború, sem pedig elmúlás és feltámadás. Ami történik, egy örök körforgás állapotváltozása csupán… - Ujjai között a liliom becsukódik, elhervad, szirmai rozsdássá válnak, s már-már azzal fenyeget, hogy lehull, mielőtt tükörsimára fagyna a finoman irányított erő nyomán. – Ám a föld megosztott, így egyik és másik végen a dominánsabb évszakot nem a maga természetes következménye váltja fel. – Hüvelykje végigsimít a fagyott kis virágon, s amint a fagy leolvad felmelegedő érintése nyomán, alóla a korábbi vízi helyett, ezúttal tűzliliom születik. - Mindig nehezebb lesz átadni a Nyarat a Tavasznak és Telet az Ősznek, hiszen egymáshoz viszonyítva épp fordítva természetesek. – Átnyújtja az ismét üde, frissen nyílt virágot a hercegnek. Talán nem korona, ahogy megilletné, de egy egyszerű koszorúnál több jelentőséget tudhat magáénak.
- És te, Hercegem? Mondd, milyen árnyakat sejtesz emögött?

Fejem könnyedén bicsaklik hátra az elbűvölt zene óhajára, ellazult tekintetem, miként a magasba emelkedik, rögvest az égbolton csillagokként tündöklő zafírok, rubintok s smaragdok fogságába esik, az éjszaka csalfán ragyogó fényeinek bűvébe, melyek egy kósza momentumra megfeledkeztetnek a köröttem zajló mulatságról, illetve a semmitmondó ruházatomba kapaszkodó, vad tündérekről. Az elbájolt, csábító muzsika leheletnyire eltompul, a szívem visszarepít az Ellenudvarba, hol vigadalmaink nem is különböznek annyira e mostani, a tavasz eljövetelét ünneplőtől.
Tündérföldén úgy telik az idő, ahogyan azt megfogalmazni nem lehet. Szeszélyesen csapong hol előre, hol hátra, máskor pusztán megakad, ha mindenáron a mondének szűk látókörűsége szerint kívánjuk behatárolni megfoghatatlan jellemvonásait. Az évszakok azonban még felénk is rendszerint változnak; az Udvarban a tavasz s a nyár cserélgeti egymást lázasan, míg Atyám birodalmában a tél és az ősz váltakozik komótosan. Ám minél közelebb merészkedünk a két vidék határvonalaihoz, annál jobban hasonul ritmusuk és milyenségük az embervilág négyeséhez, sosem engedve igazán egyik királyság nyomásának sem. Itt szabályok uralkodnak, a magyal s a tölgy verseng fáradhatatlanul a természet kegyéért, amikor pedig az egyik győzedelmeskedik a másik felett, népeink a békesség és mulatság jegyében éjszakát átívelő tivornyát rendeznek. Az ellentündérek nemesei ritkán mutatkoznak ettől függetlenül, noha a vigadalomba tévedt mondének szerencsétlenségén épp olyan megátalkodott kacajjal örvendenek a tavasz szülöttei is, mint mi odahaza. Legfeljebb, a lábukat nem hagyják véres csonkká kopni az időtlen s végeláthatatlan táncban…
Elmélázott gondolataim közül egy vehemens mozdulat ránt fel. Kéklő íriszeim félig ereszkedett szemhéjaim alól vizslatják a figyelmemért kívánkozó vízi tündért, ki vízililiomokból font koszorút egyenget az önfeledt tánctól kurta fürtökbe rendeződött hajkoronámra, remélve, ezáltal tán bebocsátást nyerhet az udvar pompájába. Bár ruházatom nem árulja el származásomat, hűvös mosolyomra intő jelként rebbennek szét körülem a tavasz megcsalt gyermekei.
Megpihenésért esdeklő lépteim ezt követőn dérrel pettyezett lugasba kalauzolnak, hol tekintetem ezúttal sem választ magának a csillagok tündöklésénél gyérebb látványt. Az aranyló tincsek méltóbb gazdának bizonyulnak a fejemen díszelgő koszorú számára, s igaz, a nyár tündérének lélektükrei hordoznak magukban némi kettősséget, nem átallom átruházni rá az imént kapott ajándékot. Gondos körültekintéssel simítom hajába a színpompás éket.
- Ragyogásodban osztozkodsz a tavaszudvar gyermekeivel, szemeidben mégis ott ül vajmi ismerős vadság - szólalok meg lágy kimértséggel, meghívva magamat a társaságába. Ujjaim néhány kósza érintésre végigbecézgetik arcának vonalait, melyek ködös emlékeket idéznek fel bennem. - Nálamnál inkább ékesítenek a liliomok, de talán jobban öltöztetne téged egy tüskékből font koszorú - ajkaimon sejtelmes mosoly dereng fel, mielőtt elhúznám tőle kezemet. Útjába egy fatál keveredik, hosszú, karmokban végződő ujjak kínálják, benne a környező vidék legédesebb gyümölcsborával. Engem bár nem csábít a frissítő ital, a feltételezett lovagot mindenképpen megkínálom vele, szó nélkül nyújtva tovább neki a varázslattal átszőtt nedűt.
- A Tölgykirály leendő győzelmét ünnepeljünk, a természet kivirágzását, mégis úgy érzem, ezúttal a Magyalkirályt nehezebb lesz letaszítani a trónjáról. A levegőben sejtelmes árnyak kavarognak - magyarázom eltűnődötten, mellékes semmiségként vetve fel csupán a témát, mialatt ráérősen végigvezetem pillantásomat a tündér vibráló, egyben fagyott lényén. Talán vonásai megkoptak emlékeimben, azonban kíméletlen kettőssége lenyomatát nehéz eltörölni a tudatomból. - Miképpen vélekedsz erről, drága lovag?