Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo

Welcome to Hell ❀

Láttam a lány tekintetében a kétségbeesést, amivel rám nézett. Aztán a szavai. Mondhatnánk, hogy szánalmas volt a könyörgése, de… hé, igazából az volt! Felvontam a szemöldökömet és szóra nyitottam a számat, mikor tudatosult bennem valami. Oh, csak nem…? A lány hasára pillantottam lopva, majd vissza a tekintetébe.
- Biztos vagy benne, hogy bármit megadnál érte? – Léptem közelebb, majd leguggoltam melléjük. Sebastianban már nem maradt sok erő… s szánalmas volt, hogy az utolsó gondolatai a körül forogtak, hogy jaj, a halála után a sötét árnyvadászok majd kikre is támadnak rá és mennyire nem akarja ezt. Sóhajtottam egy nagyobbat, majd Elowenre emeltem újra a tekintetemet. Igazából, volt a fejemben egy alku. Egy terv. Egy… kis játék.
- Meg tudom menteni őt, ha akarom. – Kezdtem bele, majd elmosolyodtam. – Hallottad már azt a mondást, hogy életért életet? – Döntöttem oldalra a fejem, ám mielőtt reagálhatott volna, a hasa felé böktem a fejemmel. – Ugye, van egy titkod? Egy élet, mely benned növekszik. Tippelhetnénk, kitől van? – Felegyenesedtem. Poénként talán bedobhattam volna, hogy tőlem és hogy ezért akarom az életét annak a gyereknek, de nem tettem. Nem volt itt az ideje. Ez most nem rólam szólt, hanem sokkal inkább róla. Róluk.
- Jól fontold meg, hogy kit választasz. Élsz Sebastian nélkül, a gyermekkel, vagy élsz a gyermekkel, Sebastian nélkül. Mindkét esetben mardosni fog örökké a bűntudat, hogy egyiküket nem tudat megmenteni. – Mosolyogtam továbbra is. Habár volt egy aprócska ajándékom Elowen számára, amit nem akartam az orrára kötni. Sőt, ami azt illeti, kettő…

244 words ❀

to everybody

don't you dare die ❀

Jelenleg nem érdekelt senki és semmi más, csak Sebastian. Nem halhat meg. Még egyszer azt a fájdalmat nem tudnám elviselni. Én biztosan belehalnék abba, ha elveszíteném. Kétségbeesetten kapaszkodtam a reménybe, hogy van benne egy kevés jóság, valami ami megmentheti őt a teljes pusztulástól. Bármire képes lennék azért, hogy őt megóvhassam. Mindent feladnék érte, akár még a saját életemet is. Nem számít semmi sem. Azt akarom, hogy velem legyen, hogy ne hagyhasson el.
Szorosan öleltem magamhoz nem engedtem, hogy elhúzódjon, hogy eltoljon magától, ha próbálta volna sem lett volna esélye, hiszen éreztem, ahogy az élet kiszökik belőle, hogy egyre gyengébb és gyengébb lesz. Dühös pillantást vetettem Clary felé, de még szólni sem tudtam. Hiszen nem voltak szavak, amelyek leírhatnák a fájdalmamat, amelyek visszafordíthatnák ezt az egészet, egyszerűen csak ez volt az utolsó pillanatom vele.
Óvatosan csókokkal kezdtem behinteni az arcát, hogy érezze, hogy szeretem, hogy érezhesse mindig szerettem és ezen senki és semmi nem változtathat. Hogy az életemet adnám érte, hiszen én mindig is hittem benne. Láttam benne azt a személyt, aki most kétségbeesetten próbálja az utolsó lélegzetvételével megóvni a családtagjait, az embereket, akiknek megannyit ártott. Van számára remény.. Hát csak én látom talán?
De már nem csak mi vagyunk.. Megjelent egy újabb démon, aki talán maga Asmodeus lenne? Ha jól tudom Edom az Ő és Lilith birodalma. Kétségbeesett tekintetem ráemelem az alakjára, ahogy nem messze tőlünk megáll és lenéz ránk, szinte teljes megvetéssel a szemében. - Meg tudod menteni? Van mód arra, hogy túlélje? Bármit megadok cserébe csak mentsd meg, ha képes vagy rá. - Nem érdekel, hogy mi az alku ára, bármit megadnék azért cserébe, hogy ezt visszafordítsa. Nincs olyan, amit kérne és nemet mondanék rá. Hiszen számomra semmi nem fontosabb Sebastian-nál.

❖

Welcome to Hell ❀

❀ aláfestő: behind blue eyes

A saját szememmel akartam látni Lilith fiának a győzelmét. Hittem, hogy sikerülhet, amit a fejébe vett. Hittem, mert nagyon is talpraesett, eszes kölyöknek látszott – na meg, Lilith fiaként egyszerűen nem okozhat csalódást, nem igaz?! Ám ahogy megjelentem és láttam, mi is folyik jelen pillanatban Edomban… nem volt szívderítő. Felvontam a szemöldököm, miközben végigsétáltam az árnyvadász társaság előtt, majd elindultam fel a lépcsőn, a földön heverő Sebastian, valamint Elowen felé. Mi a fene? Nem volt nehéz rájönnöm, hogy mi az, amit látok. A bukás.
A teljes bukása Lilith egyetlen szőke hercegének – s ez a tény elkeserítő volt. Használhatta Edomot. Minden eszköze megvolt a győzelemhez, mégis elbukott. Hunyorogva meredtem néhány pillanatig a párosra, majd megcsóváltam a fejem.
- Milyen kár… Lilith ennek több okból nem fog örülni. – Mutattam a haldokló gyerekre, majd a többiek felé fordultam. Clarissára emeltem a tekintetem. Ki más lehetne az egész mögött, mint ő?
- A fia halála a ti halálotok is lesz, úgy sejtem. Habár nem tisztem ezt megszabni. Mindenesetre, ha ő nem hoz ítéletet felettetek, majd én fogok. – Biccentettem meg a fejem, majd fordultam vissza Sebastianék felé.
Habár tudtam, hogy megmenthetném a kölyköt. De mi értelme lett volna? Már nem volt benne Lilith vére. A démoni énje megszűnt létezni, mintha sosem lett volna. Már nem tartozott közénk. Már nem volt okom arra, hogy mellette álljak.

219 words ❀

Welcome to hell ❀

❀ aláfestő: monster

Képtelen voltam elhinni, hogy mindez igaz. Ami történik. A tűz égető érzése… szinte éreztem, hogy valami meghal bennem. Egy részem. Egy olyan részem, ami születésemtől fogva velem volt. Avagy, sokkal előbb már. A démoni énem. A fájdalomtól gondolkozni is nehéz volt. Csak arra eszméltem fel, hogy egy lány odasiet hozzám. Jobban mondva: a lány. Elowen. Ő… ő volt az, aki mindig velem volt. S most is. A legvégén. Milyen irónikus már, kérlek. Átölelt, magához vont, s nem törődött azzal, hogy talán a mennyei tűz mindent elsöprő erejéből ő maga is kap. Ezt az áldozatot, vagyis kockázatot vállalta értem. Mindent vállalt. Mindig. Ahogy a démoni énem egyre inkább eltávozott belőlem, annál inkább azt éreztem, tisztábban látok mindent. A világot. Az embereket. Legfőképp Elowent…
Karjaim lassan fonódtak köré, a fájdalommal mit sem törődve. Szükségem volt rá. Érezni őt, utolsó perceimben.
- Sajnálom… vesztettem. – Halvány mosoly kúszott az ajkaimra, ahogy felnéztem rá. Láttam a könnyeit. Fájt így látnom őt. Egy szörnyeteghez kötötte az életét. Mellettem tette le a voksát, s kitartott mellettem, de mindhiába.
- Köszönöm, hogy velem voltál… - Motyogtam halkan, tovább figyelve őt, majd felszisszentem. A tűz még mindig emésztett engem, úgy éreztem, tényleg közel a vége. Ezúttal nem lesz visszatáncolás a halál torkából. Nincs Lilith… nincs senki. S talán már nem is kell.
Lehunytam hosszan a szemeimet, ahogy lassan visszahúztam a kezemet a lánytól. Azt hiszem, kissé belenyugodtam abba, ami történik. Laposakat pislogtam, s légzésem is lassulni kezdett.
- A sötét árnyvadászok… ha meghalok… - Nyeltem egy nagyot, ahogy próbáltam még észnél maradni. - …ők lesznek a célpont… úgy értem, mindenki. Nem lesz, aki visszafogja őket többé. – Fájdalmasan szisszentem fel, s néztem el Claryék felé. Aztán már nem volt bennem több erő, szemeim lecsukódtak, s úgy dőltem Elowennek, erőtlenül.

289 words ❀

to everybody

don't you dare die ❀

Továbbra is a sötét árnyvadász által falhoz szorítva figyeltem az eseményeket. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy Clarissa-t választja királynőjeként mégsem számítottam másra. Egy részem mindig is tudta, hogy nem leszek más, mint vigaszdíj, teljesen másodlagos az életében. Mégis, ahogy figyeltem őket a szívem is belesajdult abba, ahogy láttam, hogy közelebb hajol hozzá, hogy megcsókolja. El is fordítottam inkább a fejemet, mert nem bírtam tovább nézni, amikor meghallottam fájdalomtól telt hangját az én Sebastian-emnek, amikor azonnal odakaptam a fejemet. Láttam, ahogy a tőrt kihúzza a mellkasából és olyan szintű pánik rohant végig a testemen, hogy nem is tudtam, mihez kellene kezdenem. Könnyedén rúgtam gyomorszájon a sötét árnyvadászt, löktem el teljesen magamtól, szabadítottam ki magam a szorításából, hogy felsiethessek a lépcsőfokokon, amelyeket mondhatni nem egyesével, nem is kettesével, hanem egyenesen hármasával vettem, kis híján orra estem párszor, de végül felküzdöttem magam és odasiettem Sebastian mellé, akit magamhoz húztam, öleltem olyan szorosan, mintha ezzel csak megóvhatnám őt a fájdalomtól, a pusztulástól, a tűztől, ami benne kapott lángra és éreztem, hogy kissé a saját bőrömet is marja az övének a forró érintése, de nem érdekelt a fájdalom, hiszen ez semmi volt ahhoz képest, hogy újra elveszíthetem őt. Nem élném túl. S ebben a világban teljesen egyedül lennék. Nincs Killian, nincs senkim, hiszen mindenki ellene volt. Egyedül én álltam mellette és a sötét árnyvadászok, akik nélküle majd úgy hullanak el talán, mint a legyek, hiszen hozzá vannak kötve. Nélküle, kihez köti őket majd a hűségük? Teljes magány fogad majd, ha ő nem lesz. Ellenségek vesznek majd körül, semmi több.
- Kérlek, ne hagyj itt.. Nem halhatsz meg.. Nem veszíthetlek el megint.. - Könnyeim szinte automatikusan törnek utat maguknak, hiszen belesajdul a szívem a puszta emlékébe is annak, hogy min mentem keresztül, mikor azt hittem, hogy elveszítettem.. Kis híján beleőrültem.

❖

Welcome to hell ❀

❀ aláfestő: monster

Azt mondják, az egyik legrosszabb érzés a világon maga az árulás. Egy ideje ezt azzal küszöböltem ki, hogy sötét árnyvadászokat teremtettem – ők a megszületésük pillanatától fogva teljes hűséggel voltak az irányomba. Ez egyfajta védelem volt a magam részére… hiszen tudtam, hogy bármi történjen is, ők mellettem fognak küzdeni és azt a célt szolgálják, amelyet én magam. Nem volt más választásuk. Én voltam a teremtőjük. Némi segítséggel.
Azt is mondják, hogy a legjobban attól fáj az árulás, akitől hűséget várnál. Ekkor persze mindig eszembe jut valaki… egy név, egy arc, mely kiskorom óta velem van, s elkísért mindvégig. Talán pont emiatt akartam még inkább a magaménak tudni Elowent. Tőle nem tudtam volna soha elviselni az árulást, túlságosan is régóta volt már mellettem ahhoz, hogy megtegye. Ám… a másik Clarissa volt. Aki most, ebben a helyzetben megtette. Elárult. A legrosszabb módon, ahogyan csak lehet, s visszavonhatatlanul.
A csókot az arcomra nyomta. A szavaira viszont összehúztam a szemeimet.
- Mégis mit sajná- - A kérdésemet nem tudtam befejezni. Habár láttam a mozdulatát, s hátrébb próbáltam lépni, a kard elért. A szívembe fúródott, s fájdalmas kiáltás hagyta el az ajkaimat. Nem, nem lehet, hogy… Clarissa…
Hátrébb léptem, ujjaimat a kard markolatára csúsztatva.
- Clary… - Értetlenül bámultam a lányra. Elárulva éreztem magam, s becsapva. Komolyan gondoltam, hogy a barátai életben maradnak, amennyiben az enyém lesz, de úgy tűnik, neki ez nem volt elég. A szavam, az ígéret… pedig érte megtettem volna. Nem bántottam volna őket. A fájdalom mellé a düh és keserűség is keveredett, szemeim szikrákat kezdtek szórni.
- Ennyire ostoba vagy? Azt hiszed, képes vagy ártani nekem olyan fegyverrel, amit nem a Mennyek alkottak…? – A kérdésem végén viszont felszisszentem. Valami nem stimmelt, méghozzá nagyon nem. A kardra pillantottam, ami kiállt a testemből. Vörös villanás? Szikra… tűz? – Ez… - Nem lehet. Kirántottam magamból a kardot, bármennyire is fájt, hiszen fájt.
Éreztem, hogy égni kezdek és ez kétségbeejtő volt. Mégis csak elbuktam? Néhány pillanattal ezelőtt még a győzelmemet ünnepeltem… most pedig… a Mennyei tűz…? Milyen okos húzás… hátráltam, majd a földre térdeltem, jobban mondva estem. Magam előtt támaszkodtam meg a kezeimmel. A tűz égetett, s elkezdett felemészteni. Úgy éreztem, végem van.

356 words ❀

clary & the gang ❀

❀ let's save the world

Ahogy a trónon foglaltam helyet, akaratlanul is láttam a szemem sarkából a társaim csalódott tekintetét, édesanyám arcán talán még egyfajta undor és kétségbeesés is kiült. Tudom, hogy nem ezt szánta nekem. Egyikünknek sem ezt akarta, hiszen boldog család lehetnék most, ha Valentine nem lett volna Valentine. Ha nem akart volna egy szörnyeteget teremteni, amiről meg is győződött, hogy szörnyeteggé váljék, majd elképedve hátrált meg, mikor rájött mit is teremtett. Az én drága angyali Jace-m gyerekkorát is beszennyezte és pokollá próbálta tenni az életét. Olyan módon gyötörte meg a lelkét, hogy mindazt túlélni és elfogadni, hogy érdemes a szeretetre, hogy az nem gyengeség.. Szinte leírhatatlan küzdelmeken vagyunk már túl nem engedhetjük meg maguknak azt, hogy itt most elbukjunk. Nem bukhatunk el. Küzdenünk kell.
Feszülten figyelem a közeledő alakját, ahogyan felfelé jön a lépcsőn, majd meghajol előttem. Királynőm. Ahogy kiejti, amilyen elégedettséggel mozog, ahogy figyel szinte rosszul vagyok tőle.
Ahogy kezét felém nyújtja elfogadom és közelebb lépek hozzá, szemeit figyelem és keresek benne valami maradandó emberséget, amibe kapaszkodhatok, de nem látok mást, mint csupa sötétséget.. Véget nem érő sötétséget és pusztítást. A démonvér teljesen kimart belőle mindent, ami emberi.. Nincs mit megmenteni. S, ha meg is menekülne talán képesek lennénk tettei, hibái felett szemet hunyva újabb esélyt adni neki? Magam sem tudom.
Közelebb hajlok hozzá, hogy arcára nyomhassak egy csókot - tudom nem ezt várta -, amely egyfajta búcsúcsók is. - Sajnálom, drága bátyám. - Azzal pedig Hesperusra fonódnak a karjaim, majd egyenest a szívébe szúrom a fegyveremet, amelybe rúna segítségével Jace-ből áradó mennyei tűz töredékét próbáltuk elrejteni, hogy utolsó mentsvárként felhasználhassuk ellene.. Hogy így végezhessünk a bátyámmal. Egyszer s mindenkorra.

bruhh

❀

Welcome to hell ❀

❀ aláfestő: monster

Elégedett voltam a művemmel. Persze, nem egymagam hoztam létre azt, amit mindenki megcsodálhatott, de mégis jó érzéssel töltött el. Én győztem. S ehhez semmiféle kétség sem férhetett többé hozzá. Csapdába esett mindenki, s csakis Clarissán múlt, hogy életben maradnak-e, vagy sem. Az alku, az alku. S nem szép dolog megszegni, nem igaz? Ám az alkut még lehet bővíteni. Fenyegetni. Oh, meg persze, én nem teszek ígéreteket. Mit ér egy őrült szava, nem igaz? Azt mondom, életben maradnak, de hazudhatok is, nem? Ugyanakkor, nem tenném kockára azt, hogy Clarissa meggyűlöljön. Az egyetlen kishúgom, az egyetlen emberi lény ezen a Földön, akinek jelenthetek valamit…
Figyeltem, ahogy kimért léptekkel haladt a trón felé. Nem nézett rám, de ez ezekben a pillanatokban nem túlzottan zavart. Hiszen megtette, amit kértem tőle. Ahogy végül rám emelte a tekintetét, s kiejtette a szavakat a száján, sóhajtottam egy nagyobbat.
- Még van itt valami, mielőtt teljessé válik az alkunk, drága húgom. – Elindultam felé, de nem fenyegető léptekkel. Nem akartam bántani. Őt nem. Még ha mindenki őrültnek is hisz amiatt, hogy a húgomat helyezem az első helyre… azon a bizonyos listán. S nem pedig mást. Olyat, aki talán… Gyengén megráztam a fejem, ahogy odaértem elé. Kissé fejet hajtottam előtte.
- Királynőm. – Mosolyodtam el halványan, majd a kezemet nyújtottam felé. Ha nem fogta meg, akkor én nyúltam a kezéért és ragadtam meg.
- Egy csók, a hűséged jeleként… s az alkunk véglegessé válik. – Tekintetemet az övébe fúrtam, miközben mosolyom lassan elhalványult. Habár rettenetesen akartam, hogy igaz legyen mindaz, ami történik, hogy ő és én… azt hiszem, egy kis részem tudta, hogy ez hatalmas nagy hazugság, s mindvégig önmagamat csaptam be ezzel.

271 words ❀

clary & the gang ❀

❀ let's save the world

Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még boldogság járta át a testemet, hogy épségben találtam a családomra a következőben pedig máris egy halálos fenyegetés lebegett a fejem felett és mindenkit érintett, aki itt tartózkodott. A veszély pedig velem szemben állt a saját bátyám képében. Ott volt benne mélyen valahol az a fiú, akit szerettem volna. Akivel felnőhettem volna, de azt Valentine már a születése előtt elvette tőlem. Most pedig még a halála után is nekem kell szembenéznem a saját hibájával, a saját átkával, amely megannyi szenvedést hozott a világra.
Tekintetem a családom, a barátaim és Sebastian között ingázik. Tudom, hogy meg kell tennem. Muszáj engedelmeskednem, hiszen másképpen itt mindannyian halottak vagyunk. S, ha egy trónra kell ülnöm, akkor megteszem. Ha ez kell hozzá, én fejet hajtok akarata felett és megteszem.
A felém nyújtott kezére egy pillantást vetek csak mindössze, majd pedig anélkül, hogy újból ránéznék indulok meg felfelé a lépcsőn és a terem felé fordulva, háttal a trónnak, amit nekem szánt nagyot nyelve foglalok végül helyet. A trón rendkívül kemény felszíne egyúttal elmondhatatlanul hideg is, szinte minden porcikám beleborzong. De talán nem is maga a trón miatt van, hanem sokkal inkább amiatt, hogy miért is kellett elfoglalnom.
- Megtettem, amit kértél. Most pedig engedd el őket. Nem bánthatod őket, hiszen azzal, hogy őket bántanád azzal nekem okoznál fájdalmat. - Tudom jól, hogy anya és Luke és azért van még életben, mert tudta, hogy soha nem bocsájtanám meg neki.
Tekintetem legszívesebben Jace-ét keresné, hogy lelkem megnyugvást találhasson, de félek azzal csak ártanék mindkettőnknek. Így inkább a bátyám alakját figyelem és igyekszem megfelelni a sajátos, beteges igényeinek, amelyért cserébe remélhetőleg itt.. Senkinek nem kell meghalnia azon emberek közül, akiket szeretek.

bruhh

❀

Welcome to hell ❀

❀ aláfestő: monster

Lezárult az átjáró, hiszen mindvégig így terveztem. Mindenki csapdába esett azért, hogy az én vendégszeretetemet élvezhessék. Oh, igazából a legkevésbé sem. Igazából nem is érdekel egyikük sem, csakis kizárólag egyetlen egy személyt. A rúnakörből kilépve pillantottam a húgomra, Clarissára.
- Van egy ajánlatom a számodra, húgom. – Nyújtottam ki felé a kezem, de ha nem fogta meg, akkor csak megejtettem egy mosolyt felé.
- Életben maradhatnak a barátaid, amennyiben elfoglalod a téged megillető helyet. – Szabad kezemmel a trón felé mutattam, majd újra a lányra néztem. – El is utasíthatod, de… mindketten tudjuk, hogy nem tennéd, nem igaz? – Mosolyom továbbra is ott díszelgett az ajkaimon, miközben tettem felé néhány lépést. Az utolsó dolog, ami hiányzik nekem, vagyis a teljes győzelemhez, az ő maga. Nem utasíthat el. Nem teheti meg. Nem lökhet el magától, hiszen ő a húgom.
De ha megteszi, tudom, mi lesz rá a válaszom. Minden egyes kis nyavalyás barátja halott lesz, méghozzá a kardom által. Elpillantottam a társaság felé, egyenként végigmérve őket, elképzelve a halálukat, aztán gyengén megráztam a fejem. Hinnem kellett a húgomban. Mindvégig hittem, hiszen rajta kívül… nem képes elfogadni senki. Legalábbis mindig ezt hittem. Tekintetem visszavándorolt a lányra, majd lassan leengedtem a felé nyújtott kezemet. Ám nem adtam fel egy pillanatra sem.

204 words ❀

the end is near

clary & seb & winnie & dom & izzy & alec & asmodeus

Több-kevesebb sikerrel mindannyian átlépték a határát Sebastian titkos birodalmának, amelynek kellős közepén ott állt ő maga is, a teremben a magasban pedig két trón díszelgett, amely közül az egyik egyértelműen a vörös érkezőt hívogatta magához, mint királynőjét.
Az ablakok, amelyek könnyedén mutatták a saját világukat most elsötétültek, majd végül nem mutattak mást, mint a kinti pusztaságot, amely a pokol ezen birodalmát ékesítette. Nem volt több lehetőség arra, hogy visszakússzanak a saját világukba. Itt ragadtak a semmi kellős közepén megannyi szörnyeteggel, megannyi démonnal egy világban, ahová egyikük sem tartozott igazán. Van még esély a felülkerekedésre, vagy végleg itt ragadtak a pokol bugyira között kárhozatra ítélve, Sebastian uralkodása alatt.
A kapuk, átjárók bezárásával pedig a kapocs, ami a sötét árnyvadászokat a fiúhoz kötötte megszűnni látszott ezzel teljesen legyengítve az odaát bőszen küzdő katonáit, akik könnyedén hullottak el a tündér társaik mellett.
Vajon hőseink megtalálják a módját annak, hogy visszataláljanak a saját birodalmukba? A hatalom, a döntés.. A ti kezetekben van!

NJK-ként jelen:
Jace Herondale
Simon Lewis
Luke Garroway
Jocelyn Fray

Fontos, hogy most nem adok meg határidőt, hiszen gyors, avagy lezáró körök következnek, amelyek során mindenki kivitelezni tudja az eltervezett szálait ezért a következő mesélői már csak egy összefoglaló-záró kör lesz! Tehát, amik még tervben vannak sunyi húzások most kivitelezésre kerülhetnek. Kietlen terület - Page 2 4068121422

boys & girls & deadly things

Gyűlöltem azokat a helyzeteket, mikor nem volt választási lehetőségem. Épp ezért gyűlöltem Edomot is, minden egyes porszemével együtt, mert úgy tűnt, itt csak veszíteni tudunk. Az egyre szűkülő, ezzel egyenesen arányosan egyre sötétedő járatunk valószínűleg vagy zsákutca volt, vagy valami annál is borzalmasabba torkolt bele, de nem volt előttünk más út. A démonok, akik ugyan fogyatkoztak, ahogy egyre kevesebb helyünk maradt, úgy tűnt, mintha a saját dimenziójukból dupla annyi energiát tudnának meríteni, így a megszokottnál sokkal szívósabbnak bizonyultak. És, mikor Izzy parancsszava belehasított a levegőbe, már biztos voltam, hogy mi vagyunk a tökéletes cáfolat az „ennél rosszabb már úgysem jöhet” állításra.
- Ezt nem tartom épp a legjobb ötletnek. – kiáltok át a vállam felett, anélkül, hogy ránéznék a lányra, de bízva a terepen szerzett tapasztalatiban, megálljt parancsolok a lábaimnak. Magam elé emelem a kardom, és igyekszem úgy megvetni a lábam, hogy a nyálkás undormány, ami töretlenül kúszott utánunk az alagútban, még véletlenül se tudjon felborítani, de minden védekezésem kevésnek bizonyul vele szemben. Míg a denevérre emlékeztető szárnyas kis dög nem okozott komolyabb problémát, addig ez a valami határozottan szívósabb volt. Hiába fúrom a talibong pengéjét a felém lendülő nyálkás csápszerű karba, egy másik azonnal a bokáim körül kezd tekeregni, a szemem sarkából pedig látom, ahogy egy harmadik süvít el mellettem. Minden sebzés ellenére, mintha nem is érezne fájdalmat, a lény egy meglepően erős rántással tépi ki a kardot a húsából, és ezzel együtt a kezemből is, egy kevésbé mély, ám annál kellemetlenebb vágást ejtve ezzel a tenyeremben. Mit sem törődve a vérző végtaggal, ösztönösen kapok az egyik tőröm után, és egy kevésbé jól ívelt, ám annál erőteljesebb dobással fúrom bele az amorf teste egyik felismerhetetlen pontjába.
Engem lep meg a legjobban, hogy a démon, néhány rángás kíséretében elterül a földön, aztán meglátom a hátából kiálló nyílvesszőt, és a hozzá tartozó árnyvadászt, és így máris értelmet nyer az egész, sőt, most először érzem azt, hogy ezen az istenverte helyen talán még nekünk is lehet szerencsénk.
Alec – akinek a neve és Iz hangsúlyának kettőséből egyből a rangidős Lightwood testvérre asszociálok – felbukkanása, habár szerencsés, egyben igazán váratlan is, ám mikor épp szóvá tenném ezt, egybekötve valami szellemes, és abszolút nem alkalomhoz illő megjegyzéssel a kérdésére, Izzy szavai félbeszakítanak, én pedig automatikusan pördülök az irányába. A csata vagy épp a menekülés hevében, hosszú percek óta most először van időm hátranézni, és ahogy meglátom Isabelle imbolygó alakját, egyből elfog a bűntudat, amiért olyan automatikusan elkönyveltem, hogy neki nem eshet baja, hogy tud vigyázni magára.
- Ne, ne, ne! – ugrok felé ösztönösen, ahogy látom, hogy elveszti az eszméletét. A lábai összecsuklanak, és nekem épp, hogy sikerül megragadnom a karját, és visszarántanom, mielőtt beleájul az előttünk tátongó, igencsak mély lyukba, ami miatt valószínűleg megálljt parancsolt az imént.
- El ne ájulj nekem! Hallod? – érzem, ahogy a súlya rám nehezedik, a tenyerembe pedig azonnal belehasít a fájdalom, de az agyam elöntő pánik ignorál minden hátráltató tényezőt. Sötétbarna szemeim egyből a bátyját keresik, bár igazán nem hiszem, hogy az én szavaim kellenének ahhoz, hogy a sérült húgához siessen. – Kell egy iratze, gyorsan!
Habár az agyam is minden idegsejtjével azt diktálja, hogy a gyógyító rúna, ami amúgy sem hatásos démon okozta sérülések ellen, mit sem fog érni, pláne nem ebben a világban, ahol a rúnák abszolút nem nyújtanak segítséget, azért mégis hülyeségnek érezném megpróbálni. Meg hát, hirtelen nincs is jobb ötletem.
Arrébb húzódom az előttünk tátongó lyuktól, és Izzyvel a karjaimban letérdelek a földre, szemeim közben vadul a sérülést keresik, majd meg is állapodnak a lábán éktelenkedő vérző folton, ahol a démonnak sikerült belemarnia, mielőtt Alec megmentett minket. Mert nekem nem sikerült. Mert én megint nem figyeltem a társamra.

clary & the gang ❀

❀ let's save the world

Minden egyik pillanatról a másikra változott át komplett káosszá. Úgy kapaszkodok mindkét fiúba, mintha legalább az életem múlna rajta, hogy mindig közel tartsam őket magamhoz. A járat elég sötét volt ezért meg-meg botlottam, amin az sem kifejezetten segít, hogy iszonyatosan sötét van. Alig látok az orromnál tovább, a boszorkányfény is, ami a kezem között sugároz minimális fényt alig akar valamit megmutatni abból, hogy merre tartunk, de arra idő sincs, hogy hátrapillantsak, hogy megnézzem mi van mögöttünk, hiszen minden egyes lépésre oda kell figyelnem. Épp eleget bukdácsolok a saját lábamban szinte a sötétben nincs szükség arra is, hogy egy csapdába belesétáljak.
Egy ügyes manővernek köszönhetően azonban Simon kis híján belesétál egybe, ami végül Jace-t találja el. - Jace. - Kétségbeesett sikolyom visszhangzik a falakról és most először pillantok a hátunk mögé, hogy a démonhadsereg közelségét próbáljam meg felmérni, amikor rájövök, hogy egy lélek sincs már mögöttünk. Mégis mikor és hogyan veszítettük el őket? Bár most jobban érdekel a földön fekvő Jace és kétségbeesetten nyúlok az irónom irányába és próbálom felrajzolni rá az iratze-t, de mintha nem is segítene rajta. Mintha azzal, hogy egyre inkább a pokol gyomrába kerültünk a rúnáink teljes mértékben elkopnának is használhatatlanná válnának. Egy ilyen sérülés esetén pedig már nem is csodálkozom azon, hogy nem működik a gyenge angyali rúna, a pokol közepén.
Végül Simon vére az, ami begyógyítja a sebét, de mintha most sem akarna tudomást szerezni arról, hogy mekkora veszélybe sodorta önmagát úgy pattan fel a helyéről Jace, mintha semmi nem számított volna neki. - Jace, várj! - De ő már a kezében a fegyverrel megy egyenesen a fényforrás irányába ő pedig aprócska lábaival igyekszik követni. A fényhez egy kicsit hozzá kell szoknia a szemének, amelyhez még egy ismerős hang is párosul, amint a nevét mondja ki. Majd, mikor már képes kivenni alakokat akkor látja meg a földön térdepelő Luke-t és Jocelyn-t. - Anya.. - Minden gondolkodás nélkül szaladok oda hozzájuk, hogy a karjaik közé vethessen magam. Elmondhatatlanul örültem annak, hogy mind a ketten életben voltak és viszonylag még sértetlenül is. Nem is foglalkozott a körülötte lévőkkel sem a falhoz szorított árnyvadásszal, sem Sebastian-na, habár utóbbi volt mindennek a mozgatórugója. Nélküle itt sem lenne.

bruhh

❀

Nem volt egyszerű itt állni és úgy tenni, mintha nem számítana Killian. Ő is ugyanolyan fontos volt az életében, mint Sebastian. Nem. Ez hazugság. Senki nem volt egyenlő a szemében Sebastian-nal. Soha. Most pedig pláne nem, hiszen ha tényleg egyenlőek lennének, akkor nehéznek kellene lennie ennek a döntésnek. De mégsem az. Könnyedén hozom meg ezt az áldozatot, mintha a fiú élete nem is számítana. Pedig szeretem Killian-t. De Sebastian-t jobban. Megannyi alkalommal próbáltam neki bizonyítani a hűségem és talán most végre itt az idő, hogy felnyíljon a szeme velem kapcsolatban.
- Ezt én is elmondhatnám rólad. - Habár már kezdem valamennyire őt kiismerni még mindig vannak váratlan fordulatok, amivel nem feltétlenül tudok mit kezdeni. Azt hiszem, hogy ő is sejti, hogy kezdem valamennyire kiismerni és már csak azért is valami váratlan szörnyűséget tesz, hogy még véletlenül se hihessem el, hogy ismerem. Tudom, hogy ki ő.
- Számít egyáltalán? - Annyira nevetséges, hogy míg belőle lassan már úgy olvasok, mint egy nyitott könyvből addig önmagammal továbbra sem tudok mit kezdeni. Nem igazán tudom, hogy ki vagyok nélküle, ki vagyok mellette, mintha mindig az lennék, aki neki kell. Ugyanakkor mélyen valahol tudom, hogy hiába igazodom kaméleonszerűen a helyzethez valamennyire azért ott van bennem az, aki ténylegesen én vagyok. Kételkedés, vágyakozás, megfelelni akarás.. Ezek mind hozzám tartoznak. Ezzel pedig egy olyan zavaros embert alkotnak, amelyet elég nehéz követni.
Más esetben nem mondhatnám, hogy félnék attól, ami itt történik, hiszen voltam már veszélyesebb helyzetben is, de most nem csak a saját életem miatt kellett aggódnom és ez így mindent megváltoztatott. - Sebastian. Kérlek. - Nem szeretek senkit sem kérlelni, ahogyan most sem mondhatnám, hogy kifejezetten örülök annak, hogy ezt ki kell mondanom, hogy a könyörületéért kell esedeznem. De nem magamért könyörgök és ezzel valahogy kicsit elviselhetőbbé teszem az egész helyzetet.
Két eddig zárt alagút ajtaja nyílik ki és, mintha alakokat látnék benne kirajzolódni, de nem igazán tudom őket kivenni, hiszen még mindig a falnak vagyok szorítva a sötét árnyvadász által és elég kevés mozgásteret biztosít ezzel a számomra.

welcome to hell

Maga sem tudja, hogy a helyes irányba tartanak-e, vagy igazából a saját végzetük felé haladnak. Csapdák tömkelegét kell kijátszaniuk, amelyen koránt sem segít a tény, hogy közben démonok lihegnek a nyakukban és habár tudja, hogy a háta mögött ott van Dominic, aki valamennyire igyekszik védeni, miközben ő az, aki a szeme ennek a kis szétválasztott csapatnak nem tud megnyugodni. Minden összedőlni látszik és még csak egy kézzel fogható tervük sincs arra, hogy miképpen győzhetnék le Sebastian-t, vagy egyáltalán van-e lehetőség erre egy olyan birodalomban, ahol a rúnáik mit sem érnek, olyan hamar lekopnak és legyengültek az itt töltött órák alatt. Egyáltalán mennyi ideje is vannak itt? Hiába keresi a választ nem találja az elméjében.
A talaj úgy szűnik meg a lábai előtt egyik pillanatról a másikra, hogy kis híján bele is bukik a sötét lyukba, aminek talán a fenekét sem érné el soha, ha most beleesne. - Állj! - Szólal fel annak érdekében, hogy a fiú ne akarja még véletlenül se belelökni, vagy ketten egyszerre beleesni. Megfordul és egy nagyobb csápos démonnal találja szembe magát, aki éppen előre lendíti ragacsos csápos, kéznek nevezhető karjait, amikor hirtelen vergődni kezd, majd pedig a földön terül el, teljesen ártalmatlanul. - Alec. - Örömmel és keserűséggel telik meg a szíve, egyszerre hogy láthatja a testvérét és el is indulna az irányába, hogy megölelje, amikor csak váratlanul megszédül és kezdi úgy érezni, hogy elveszti az egyensúlyát. A lábán egy hatalmas harapáshoz hasonló nyom éktelenkedik, ami arra utal, hogy az előbb a démonnak még sikerült belemélyeszteni a fogait. - Nem.. Nem érzem.. - Abban a pillanatban pedig teljesen akaratán kívül hátrálni kezd a hatalmas tátongó lyuk irányába, amelybe könnyedén beleájulhat, amennyiben valaki nem fogja meg. Legutóbbi alkalommal, mikor egy démon így elbánt vele Raphael volt az, aki megmentette. Akkor is elég borzalmas állapotban volt és most sem érezte magát túlságosan jobban.

dom & winnie & clary & seb & alec

» Kietlen pusztaság
» Erdõs terület
» Füves terület
» Erdõs terület
» Elzárt terület