Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo

Tárgy: Re: Utcák Szer. Aug. 01 2018, 13:48

-- szabad játéktér --

Tárgy: Re: Utcák Szer. Aug. 01 2018, 13:42

Sosem láttam még ilyennek. Ennyire kétségbeesettnek, ennyire szomorúnak, dühösnek. Olyannak, aki ekkora veszteséget él át, pedig őt sem kímélte az élet és ami ajándékot, fényt és reménysugárt kapott, az most mind elveszett. Bár megtehetném, hogy megváltoztassam a történteket, bár helyet cserélhetnék Caralynnal, megtenném, ha lenne rá mód. Gondolkodás nélkül.
A kiáltása a velőmig szalad és a szemeimben megülő könnyek, kérlelhetetlenül gördülnek alá. Némán nyelem le őket, kezemben még szorítom a lányét, amikor valami mozdulni kezdett körülötte. - Mi…? - suttogom döbbenten, ahogy az indák a semmiből előjőve kezdik a testét egyre inkább körbefonni. - Ne… ne, ne... - kísérletet teszek rá ugyan, hogy elejét vegyem annak, amire semmilyen hatásom nincs, de tehetetlen vagyok. A növények teljesen magukba zárják a testét és hiába próbálom eltépni őket, nem mozdulnak. Alig van idő felfogni, hogy mi történik és már el is tűnik a teste, mintha ott sem lett volna. - Hová tűnt…? - rebegem halkan, választ akarva, de pontosan tudom, hogy nem fogom megkapni. Csak a tőr marad utána és a vére a földön. Remegő ujjakkal nyúlok a fegyver után, amely az életét vette, amikor bevillan; - A rúna… A rúnád, a parabatai rúnád, eltűnt? - pillantok fel Thomas arcára és, ha hajlandó megmutatni, akkor megnézem. Ha a jel még ott van, ha akár halványan is, de ott van, talán nincs minden remény veszve. Talán van valami értelme annak, hogy eltűnt, hogy a testét indák fogták át és vették el, nem csak őt, de Samét is. Kell, hogy legyen valami magyarázat, bármi. ...még ha most aligha van értelme akárminek is, mert nincs. Fájóan nincs.
Nem tudom meddig maradunk még ott, ahol vagyunk, de egyszer eljön az idő, a pillanat, amikor muszáj mennünk. A tőr még ott van a kezemben. Fogalmam sincs miért tartom magamnál, de viszem.

//Részemről ez lenne a záró, köszönöm szépen a játékot mindenkinek! Utcák 362884228

//

Tárgy: Re: Utcák Szer. Aug. 01 2018, 12:36

caralyn & oswin

it feels like i'm dying too

Azt mondják, amikor valaki elveszíti a parabatai-t olyan érzés, mintha ő maga is meghalna. Ha a lelkének egy része vele együtt pusztulna el, égetné fel még az emlékét is annak, hogy valaha is létezett. Vagy olyan, mint elveszíteni az egyik végtagodat. Mégis ebben a pillanatban a fájdalom sokkal intenzívebb volt, mint azt valaha el tudtam volna képzelni. Nemcsak, hogy úgy éreztem, hogy mindjárt meghalok, de azt kívántam, hogy bár én is vele együtt pusztulnék el ebben a minutumban. A fájdalom mondhatni egy árnyvadásznak napirendi pont, de mindez általában fizikai és nem lelki, amely belülről szaggat darabokra.
A fájdalmammal teljesen egyszerűen keveredett a harag, a düh és a csalódottság. Mindig ott volt mellettem, hogy megvédjen és most én mégis elbuktam és semmit nem tehetek. Nem tudom őt megóvni a haláltól bármennyire is szeretném. Legszívesebben elcserélném vele az életemet. Megérdemelné, hogy éljen, hiszen angyali teremtmény volt. Mindenki felé nyitott.
- Nem fogsz meghalni, megértetted? Minden rendben lesz csak tarts ki egy kicsit még.. - Könyörögtem neki, mert nem tudtam elengedni, de aztán indák törtek elő és burkolták be a testét, majd miután eltűntek nem maradt hátra semmi más, mint a parabatai-om vére és az érzés, hogy valami elpusztult bennem. Hogy hiányzik. Nem tudom, hogy hova tűnt el, de azt biztosan érzem, hogy meghalt.. Hogy már nincs többé. Szinte éreztem, ahogy az utolsó lehelete a sajátommal távozik a testéből.
Elbuktam, mint barát és, mint parabatai. Ezért pedig nem is gyűlölhetném magam jobban.

this is the end

caralyn & oswin & thomas

A sötét harcosok egyesével buknak el, míg a tündérek többsége menekülni próbálnak, hogy mentsék a bőrüket, saját birodalmukba vonulnak. De az elesett, szinte halál közel járó tündéreket sem hagyhatják hátra, hiszen mindenkire szükségük van. Azonban nem ők az egyetlenek, akiket magukkal kívánnak rántani. Megannyi árnyvadász, akik szinte halálukon vannak, testüket indák fonják körbe, ezek közé tartozik Caralyn is, aki utolsó lélegzetvételei közepette egy indákkal teli koporsóban fekszik, ahogyan az szépen elnyeli magában, majd ahogyan az indák szépen lassan bomlásnak indulnak már nem marad ott más utána csak a vértócsa és a tőr, ami nem is olyan régen még a lány mellkasába fúródott. A paratabai rúna azonban elhalványodott Thomas testén, ami arra mer következtetni, hogy a lány talán meghalt, hogy már nincs többé. De azt talán senki nem sejti, hogy igazából hova került. Vagy mi lesz most vele.. Mindez teljesen a jövő zenéje, de a gyásszal továbbra is meg kell birkózniuk, hiszen nem csak Cara teste tűnt el mellőlük, de Sam-é is, a sötét árnyvadászé, aki már teljesen biztosan halott volt.
A remény az egyetlen, ami állandó kapaszkodó lehet, hogy talán még életben van, de ha még életben is van, megtalálják valaha? Túlélheti? Vagy talán jobb elfogadni a látottakat és megpróbálni továbblépni? Megannyi kérdés, megannyi érzelem amely ma az árnyvadász népességet ledönti a lábáról, de képesek lesznek-e majd újra talpra állni, vagy elkerülhetetlenné válik a végső bukásuk?

A vértócsa közepén elhelyezkedő tőr az egyetlen, ami hátramaradt, s nem messze tőle a lánynak az íja, amit mindig magával hordott. Semmi más nem maradt belőle. Csak egy tócsa vér, s egy elhullajtott fegyver.

Amikor a mozdulatot útjára indítottam, akartam, hogy célt érjen. Akartam, hogy keresztül döfje a penge, az, amelyik a kezemben van még akkor is, mikor Thomas rúgása megadja az utolsó lökést és keresztülszúrja a testét. A fegyver nyele megfeszül a tenyeremben és könnyen, túlságosan könnyen szalad keresztül a bőrön, aztán a húson. Emberbe még sosem állítottam fegyvert. Embert még sosem szúrtam le. Embert még sosem öltem…
A vére kibuggyanása szinte teljesen megbabonáz, hideg rettegéssel tölt el a látványa. Nem tudok arról, hogy Sebastian mit csinál vagy nem csinál a háttérben, azt sem tudhatom, hogy miatta vagy részben – esetleg egészében – miattam esik végül össze az egykori bajtárs, csak azt tudom, hogy a testéből kiálló fegyver másik végén az én kezem van. Félelem, rémület, döbbenet, bűn tudat elemi erejének nyers kuszasága temet maga alá egyetlen pillanat alatt és valószínűleg ez az oka annak, hogy hirtelen fel se fogom, ahogy utolsó erejéből még elhajít egy tőrt vagy, hogy az pontosan merre szállt.
Remeg a kezem, lecsúszik a nyélről, amikor Sam teste összecsuklik a szemeim előtt. Csak, csak ezután veszem észre, hogy mi történt az elmúlt másodpercek alatt, hogy Caralyn miként rogy össze.
Kikerekedett tekintettel ocsúdok fel és rohanok hozzá, egyszerre érkezve meg Thomasszal és amíg az irónja után nyúl, addig én a kezét fogom meg. Tudom, hogy a parabatai által feltett rúna sokkal erősebb, sokkal hatásosabb és most nem tehetek ennél többet, minthogy éreztetem vele, itt vagyok én is, nincs egyedül, csak tartson ki. Ez még nem a vég. Nem lehet az…
- Itt vagyunk, nem lesz semmi baj. Hozunk segítséget, ahogy Thomas is ígérte, csak maradj velünk, jó?! - összeszorítja a szívem és gyomrom az egész helyzet. Caralyn a legkevésbé sem ezt érdemelte, erős, bátor, tapasztalt árnyvadász, azok egyike, akire felnézek, akire mindig is felnéztem és akire hasonlítani szeretnék. Ez nem történhet meg, ez egyszerűen csak nem lehet a valóság.
Visszafogott könnyeim az én lélektükreimben is ott csillognak, amikor felém fordul. Megsimogatom a szőke tincseit, a kezét pedig a mellkasomhoz szorítom. - Bármit megígérek, amit csak akarsz, de ne add fel, jó?! Rád van szüksége, a segítség pedig gyorsan itt lesz. Begyógyul a sebed, majd meglátod. - tudom, hogy mennyire fontos a számára és habár nincs, amit ne tennék meg a szóban forgóért, tisztában vagyok azzal, hogy mennyire kell neki a földön fekvő. ...és nem csak neki.
Rászorítok a tenyeremben fogott kezére, tényleg bármit megtennék, csakhogy túlélje, nem számít, hogy még nem ismerjük egymást igazán és ha lehetne, boldogan cserélnék vele. Bár megtehetném…

caralyn & oswin

it feels like i'm dying too

Egyik pillanatról a másikra, mintha a csata lenyugodott volna. A harci vágy, az ösztönök eltűntek volna mindenkiből. A sötét harcos is meggyengülni látszott, de még utolsó leheletével egy tőrt hajított a levegőbe. Úgy éreztem, hogy a szívembe hatolt, a mellkasomba, a tüdőmet átszakítva, bensőmet romokba döntve. Amikor azonban a mellkasomhoz nyúltam nem volt ott semmi. Mégis a fájdalom ott maradt. Akkor pedig meghallottam egy puffanást, aminek következtében hátrafordultam és megláttam a földön fekvő Cece-t a mellkasából kiálló tőrrel. - Cara.. - Kétségbeesetten kiáltok fel és már nem is igazán érdekelt, hogy meghalt-e a sötét harcos, vagy sem egyszerűen csak a parabatai-om mellett akartam lenni.
Remegő kézzel nyúltam az irónom után, mintha segíthetne rajtunk. De bármennyire is akartam nem húzhattam ki a tőrt, mert akkor esélyesen elvérezne a rúnának pedig anélkül nem lenne értelme, hiszen nem tudna begyógyulni a seb a tőrtől.
- Nem.. Nem.. Hozunk segítséget, segíteni fogunk oké? Csak tarts ki Caralyn, kérlek tarts ki, oké? - Tudom, hogy elég esélytelen, hogy megmenthetjük, mégis minden porcikám kapaszkodni akar abba, hogy túl fogja élni annak ellenére, hogy érzem én magam is, ahogyan a szívem szinte egyre lassabb ütemet vesz fel, de az igazából nem is a sajátom mégis úgy érzem a halálát, mintha én magam is haldokolnék. - Nem. Itt leszel velem. Szükségem van rád. - Bármennyire sem férfias mégis könnyek gurulnak végig az arcomon, ahogyan sápadt arcát figyelem és az egész bensőm égni kezd a fájdalomtól, a veszteségtől és a dühtől. Olyan szorosan fogom a kezét, mintha ezzel átadhatnám neki a saját életem, ha tehetném elcserélném bármikor a saját életemet az övére, bármilyen alkut kötnék magával az ördöggel is, de nem tudok olyan világban élni, ahol ő nem létezik. Nem veszíthetem el.
Ahogy látom az élet utolsó szikráját kiveszni a szemeiből eltörik bennem valami, már nem tudom magamban tartani az érzéseimet és fájdalomtól telt sikolyomat visszaveri Alicante utcáinak épületei.

cece & thomas & oswin

don't forget about me

Volt valami a levegőben, ami egyfajta változást kiáltott. Hogy minden rendben, hogy visszaállt a rend. Sam arcán is fájdalom tükröződött, mintha erejének egy része eltűnt volna és folyamatosan csökkent alá, mígnem teljesen megsemmisült. Az örömöm azonban korai volt. Láttam a szenvedését nem számítottam a támadására, amely egy apró tőrként érkezett az irányomba és egyenesen a mellkasomba fúródott.
Az ijedtség előbb költözött a testembe, mintsem a fájdalom. Könnyedén hullottam a földre, nem is éreztem igazán a becsapódás erejét, mintha mindent egyenesen elvágtak volna. Nem éreztem fájdalmat. Egyáltalán nem fájt. Az egyetlen dolog, amit éreztem az a bűntudat volt. Hogy elbuktam. A fájdalom, ami előbb átjárta a testemet, mikor azt hittem, hogy elveszítettem. Most az vár rá. A gondolata pedig ennek sokkal jobban fáj, mint az egész életemben bármi más. Nem akartam soha sem az lenni, aki fájdalmat okoz neki, most mégis én vagyok az, aki megfossza a lelkének egy darabjától.
Nagyokat nyelek, mintha ezzel is csak a feltörekvő vért próbálnám visszaszorítani a testembe, ahová való, miközben remegő kezekkel nyúlok a parabatai-om irányába. - Ne okold magad. Az én hibám volt. Figyelmetlen voltam.. Nem voltam elég gyors. - A hangom kicsit rekedt és a beszédem is szakadozó, mintha csak jeleznék, hogy már nincs sok hátra az életemből. Végül pedig a könnyeimmel küszködve fordulok Oswin irányába. - Vigyázz rá kérlek. Lehet, hogy nem úgy tűnik, mint akinek szüksége van rá, de kell valaki, aki odafigyel rá.. Kérlek.. - A könnyeim súlya alatt az egész testem megremeg, ahogyan tudatosul bennem, hogy tényleg ez a vég. Arcomon végiggördül egy könnycsepp és tekintetem köztük ugrándozik, miközben egyre nehezebb lesz számomra a levegővétel. Kezeimet feléjük nyújtom, hogy még egyszer utoljára megszoríthassam az övükét.. Hogy ezzel is elbúcsúzhassam.

this is the end

caralyn & oswin & thomas

A sötét árnyvadász gyorsasága, mozdulatai már koránt sem voltak olyan tökéletesek, mint azt szerette volna. Mintha az erő szépen lassan elpárolgott volna a testéből. Sebastian bezárta a kapukat, amelyek összekötötték a világainkat így a kapocs, ami közte és a sötét árnyvadászok között húzódott ezzel teljesen elgyengítve őket, míg már teljesen képtelenek voltak arra, hogy megvédjék önmagukat és erőtlenül estek össze a földön.
Sam azonban a kitartóbbak közé tartozott, aki mintha nem akarta volna, hogy megszakítsák a kapcsolatot, mintha nem engedte volna el az életét olyan könnyedén. Hiszen nem akart meghalni egy kapocs megszakadása által. Harcolni akart, küzdeni és legalább egy valakit még magával vinni a pokol hét bugyrai közé. Talán ezért is dobott el az utolsó erejéből egy tőrt, amely egyenesen Caralyn mellkasába fúródott. Ez volt az utolsó tette, mielőtt még összerogyott volna a földön és a élet utolsó szikrája is kikúszott volna sérült, sebhelyes testéből.

A mai napon győzelmet arattak... De mégis milyen áron?

caralyn & oswin

let's save alicante

A legrosszabb abban, hogy háborúban állunk, hogy belecsöppentünk egy örökös körforgásba, amiből nem menekülhetünk. Legtöbbször egy démon után kisebb-nagyobb sérülésekkel megyünk vissza az intézetbe, ahol megpróbáljuk összeszedni magunkat a legrosszabb esetben úgy kell minket hazacipelni, mert olyan rossz állapotban vagyunk. Azonban most nem mondhatnám, hogy egyetlen győzelmet is magunkénak tudhatnánk, hiszen nincs időnk azon gondolkozni, hogy milyen veszteségek érnek minket, vagy éppenséggel milyen győzelmek. Nem engedhetjük, hogy az érzelmeink irányítsanak. Ez nem az a pillanat, amikor az érzéseinkre kell összpontosítanunk. Ezt a luxust jelenleg nem engedhetjük meg maguknak, mert akkor nagy eséllyel talán darabokra hullanánk.
Próbáltam oldani a helyzetet, amennyire csak lehetett, de láthatóan nekik sem volt könnyű ez az egész. Bár én inkább nem is beszélek arról, hogy mit kellett megtennem odaát, addig nem is kell gondolnom rá, nem kell elfogadnom, hogy ez az új valóság.
Valamennyire ismertem a srácot, de nem eléggé ahhoz, hogy jelen helyzetben sajnálni tudjam és ne egy ellenséget lássak benne. Tudom jól, hogy mérhetetlenül kifacsarja az embert, hiszen láttam mennyire embertelenek és üresek lettek legbelül. Ez már minden csak maga Sam nem. Mindössze a porhüvelye, ami helyet adott valami szörnyűnek. Valaminek, amitől meg kell szabadítanunk, hiszen ő már nincs többé.
A szavaira egyáltalán nem reagálok, mert tudom, hogy ezzel csak fel akar minket húzni, szinte úgy süvítenek el a fülem mellett, hogy még esélyem sem lenne elgondolkozni a szavainak a jelentésén mert nem akarok. Nincs értelme. Talán, ha még mindig önmaga lenne saját értékkel rendelkezhetne minden egyes szava, de így semmit sem ér.
Míg a két lány támadására összpontosított és láthatóan sikertelenül alakult kihasználva ezt előrelendülök, hogy lecsapjak rá a szeráfpengémmel, de hamar összeütközik az övévével, de ettől függetlenül nem tántorodom meg hátsó támaszkodó lábamról az egyensúlyt az elsőre helyezve lendülök előre és rúgom egyenesen gyomorszájon olyan erővel, hogy sikerüljön egy kicsit remélhetőleg hátrataszítanom Oswin irányába amennyiben nem tudja megtalálni az egyensúlyát.

A döbbenet és megkönnyebbülés páráján át figyelem, ahogy egymásra találnak, a szoros ölelést és a ki nem mondott szavak helyett is beszédes nonverbális kommunikációt közöttük. Ha nem tudnám, hogy összetartoznak, akkor sem lenne efelől kétségem, nem azután, amit látok, ami a szemeim előtt történik meg.
Nem lennék képes igazán szavakba foglalni, hogy mit érzek, élek át ebben a néhány percben vagy talán annyi sem telik el és addig nem is mozdulok, amíg el nem eresztik egymást. Nekem az elmúlt pillanatok, a démon kegyetlen játéka nem olyan volt, mint bárkinek lett volna, főleg, hogy nem ez volt az első alkalom, amikor végig kellett néznem, át kellett éljem. Ahhoz képest pedig, hogy azt gondolhatná akárki, aki a helyemben lehetne, hogy ehhez igenis hozzá lehet szokni… nem. Nem lehet. Egyáltalán nem…
A szoros ölelésébe hangtalan szusszanok bele, egyetlen szívdobbanás idejére átadva magam annak az érzésnek, hogy felfogjam; valóban hús-vér formájában van jelen. Él. Él és ez a legfontosabb a világvége helyzet ellenére is.
Egyáltalán nem az alábecsléséről van szó, részemről legalábbis kicsit sem. Mikor eleresztem, akkor említi meg azt a bizonyos rózsaszín darabot, amitől a keserű, de valahol mégis örömteli percbe egy kisebb mosolyt csal az ajkaimra. Puhán meglegyintem a vállát, fájdalmat egészen biztosan nem okozva neki. - Legközelebb azért vágd zsebre, biztos, ami tuti. - dehogy gondolom komolyan, a legkevésbé sem, de amikor a világunk összeomlásának küszöbén állunk, talán azt hiszem, hogy belefér ennyi. Több azonban nem, egyáltalán nem, ezért amint ellépek tőle, ismételten cselekvőbe kapcsolok. Megvan a magunk feladata, ez a harc pedig nagyon is személyes és a miénk ahhoz, hogy kimaradjak, maradjunk belőle.
Magukra hagyom őket, ahogy előre indulok a tornyok irányába a többi vadászt követve. Kelleni fog nekik a segítség és ha sokat nem is, de a tudásomhoz és magamhoz mérten a legtöbbet fogom nyújtani. Mást nem is adhatok.
Az utca, amire ráfordulok, gyanúsan kihalt, ezért lassítok a lépteimen és szorosabban markolok rá mind a kezemben tartott korbács végére, mind pedig a penge nyelére is. Megállok, amikor egy alak bontakozik ki előttem. Megismerem a srácot, a nevével is tisztában vagyok. Pontosan ugyanannyira maradt mindig a háttérben, mint amennyire én is. Csendes szemlélőjeként a körülötte történő dolgoknak. Halkan suttogom csak magam elé a keresztnevét, éppen kiejtve azt, amikor érzékelem, hogy időközben befut mögöttem a két hátrahagyott társam is.
A megszólításomra még görcsösebben szorítok rá a kezemben tartott fegyverekre. - Hiányoznak? - szándékosan nem akarom érteni, miként és főleg miért kérdez rájuk, mikor és hogyan láthatott bennünket az emlegetettekkel edzeni vagy beszélgetni.
Mire a szócséplés végére ér, addigra már lendíteném a korbácsot, hogy kiránthassam ezáltal a fegyverét a kezéből, de közben Caralyn ragadja magához a kezdeményezés lehetőségét és mivel ugyanarra jutunk – ezek szerint – a célpont kérdésében, már nem tudok időben korrigálni, csak megkésve elvezetni az elindított mozdulatot, amihez a szemben álló gyors reakcióját hozzávéve sikertelen lesz a csapás a részemről is. Helyezkedek, fordulok, mozdulok annak megfelelően, ahogy figyelemmel tudom követni Sam alakját és ha lehetőségem adódik rá, akkor megkísérlek a pengémmel utánanyúlni, belé döfni. ..fel sem mérve, hogy valójában nem állt szándékomban igazán bántani, nem úgy, hogy az életét akarjam oltani, de közben valahogy a szándék egészen megváltozik, amivel egy időben kényelmetlenül kezd felizzani a ruha alá rejtett démoni jel mentén a bőröm, elmosva eredeti szándékaim írmagjait is… Az persze már egy más kérdés, hogy sikerrel járok-e vagy sem.

cece & thomas & oswin

gotta work together

Olyan vékony jégen táncoltam azzal, hogy azt hittem, hogy elveszítettem Thomas-t, hogy úgy éreztem bármelyik pillanatban darabokra hullhatok, hogy itt lesz a vég és elvesztem. Ezért is esett olyan jól, hogy átölelhettem, hogy tényleg itt volt velem és ez az egész nem volt több, mint egy kegyetlen vicc, ami darabokra szaggatta a lelkemet. Nem tudom, hogy miként volt képes elérni a démon, hogy tényleg úgy érezzem a lelkem egy darabja elveszett, de talán csak azt éreztem, amit érezni akartam. Hiszen látva a halványuló rúnámat meg voltam győződve, hogy ő már nincs többé. Talán még ennél is rosszabb lehet elveszíteni a parabatai-unkat. Ezt senki nem szeretné átélni és előbb vállalkozna a halálra, mint ahogyan én is tettem volna legszívesebben.
Követve Oswin-t egy ismerős arc bukkan fel, akit habár nem kifejezetten ismerek fel személyesen, de tudom, hogy ki ő. Jem? Sam? Nem vagyok biztos benne, de valahogy mindig ott volt a szemem sarkában, mintha mindig figyelt volna másokat, tanulmányozta volna őket, ami még rémisztőbbé teszi. Hiszen, ha egy olyan személlyel kell szembe szállnunk, aki ismer bennünket az nem lehet egyszerű.
Szavaira csak elfintorodom és Thomas-ra pillantok. Még, hogy mi szerelmesek.. Ennek elgurult a gyógyszere. Szeretem Thomas-t. Jobban, mint bárki mást, de ettől még nem leszek belé szerelmes. A kettő nem ugyanaz. - Mi lenne, ha én azt mondanám, hogy szavazzunk rád? - Magabiztosan emelem meg a nyilamat és célzok egyenesen az ő irányába. Megtehetném, hogy egyenest a szeme közé célzok, de egyenlőre csak a domináns kezét veszem célba. Nem akarom megölni. Nem hiszem, hogy menne. Mi van, ha még meg lehet menteni, ha még van valami benne, ami emberi és találnak valami gyógymódot erre az egészre? Akkor mérhetetlen bűntudatom lenne, amiért kiontottam az életét. De olyan gyorsan mozdul, hogy szinte észre sem veszem, ahogyan kitér a nyílvesszőm elől. Ez koránt sem lesz olyan egyszerű, mint az előző volt. De legalább már közel vagyunk a démontornyokhoz. Ez is valami.

the descent into hell is easy

caralyn & thomas & oswin

Az árnyvadászok többsége, akik még életben voltak a démontornyok felé siettek, hogy valamivel kiegyenlítsék az erőviszonyokat, hiszen a tündéreket habár meggyengítette a vas, amit a városban helyeztek el még így is kihívást jelentettek, az oldalukon pedig a démonok a sötét árnyvadászokkal karöltve túl soknak bizonyultak ahhoz, hogy győzelmet arathassanak felettük.
A többség azonban az oda tartó út alatt folyamatosan fogyatkozott, ahogyan külön harcokba bonyolódtak. Oswin végül pedig teljesen egyedül volt az utcán, nem túl messze a démontoronytól. Azonban útját egy sötét árnyvadász állta el. Méghozzá Samuel Freebow. Később pedig Caralyn és Thomas is utolérhették a lányt.
A fiú a szeráfpengéjét lógatva a kezében mérte végig a hármasukat és gunyoros mosollyal az arcán figyelte az alakjukat. - Oswin drága, hogy van a kis vöröske, akin olyan kényelmesen ücsörögtél?Vagy inkább a szőkéről kellene kérdeznem? - A fiú mindig a háttérben meghúzódva figyelt másokat, sosem volt különösebben aktív tagja a közösségnek, de mindenki kedvesnek és odaadónak ismerte. Ő volt az, aki habár sokszor orra esett és emiatt többen piszkálták vagy kinevették.. Még törött lábbal is felállni, hogy aztán elnézést kérhessen attól, aki kinevette, hogy milyen szerencsétlen élete lehetett, hogy ezt viccesnek találja. Csendes volt, sosem verekedett, nem kereste a bajt mégis mindig lényűgözően tudta kezelni az embereket. Talán pont az volt a titka, hogy mindig az árnyékban húzódott meg és pontosan tudta, hogy kinek mit kell mondania ahhoz, hogy felingerelhesse őket.
- Kár, hogy a románcotokat nem volt időtök beteljesíteni, de erről már lecsúsztatok. - Üres volt a tekintete, mintha mit sem érezne, de hiszen nem is érzett. Mégis, mintha egyfajta megvetéssel tekintet volna rájuk, amiért a gyenge angyali mivoltukat dicsőítik ahelyett, hogy olyan fényes pozíciót birtokolhatnának, mint ő maga Sebastian hadseregében.
- Na, tehát ki akar elsőként meghalni? - Fordul a hármas társaság felé, mint aki egyszerűen csak megunta az előjátékot és készen áll arra, hogy mindenféle bűntudat nélkül darabolja fel mindhármukat. Rengeteg előny van az ő oldalán, hiszen gyorsabb és erősebb, mint egy átlagos árnyvadász, de ugyanakkor az arányok számokban nem az ő oldalán állnak.

Reag írási határidő: június 3. 20:00!
Aláfestés

Kocka dobások:
A támadásotok, lépéseteknek a sikerességére fogtok dobni!
Caralyn: 1-3: sikeres 4-6: sikertelen
Oswin: 1-3: sikertelen 4-6: sikeres
Thomas: 1-2: sikeres 3: sikertelen 4: sikeres 5-6: sikertelen

caralyn & oswin

let's save alicante

Olyan erővel igyekeztem kapaszkodni Electra-ba, mintha legalább a karját akartam volna letépni a helyéről. Bizonyos szempontból pedig talán erről is lehetett szó, mert nem akartam elszakadni tőle és ez volt az egyetlen módja, hogy egymás mellett kitarthassunk mégis én voltam az, aki egyedül jutott át a portálon, amiből kis híján sikerült pofára esve érkeznem, amivel nem is lett volna különösebben bajom, ha nem egyedül léptem volna át. - A fenébe. - Hiába vártam arra, hogy megnyíljon újra a portál nem láttam más, mint valami sötét ködfelhőt és irtózatos bűzt, amit valószínűleg egy démon hagyott maga után. Nem úgy volt, hogy Idris biztonságos, hogy Alicante tornyait nem bonthatja le semmi? Úgy tűnik, hogy megint kijátszottak minket és még csak fogalmunk sem volt róla.
Ahogy kitisztul a levegő úgy veszem észre Cece-t és Oswin-t, akik habár voltak már jobb formában még életben vannak. Kinyitom a számat, hogy megkérdezzem mégis mi történt itt, hogy hol vannak a gyerekek, akiket átküldtünk a portálon, de Cece az ölelésébe zár és érzem, ahogy szinte reszket és automatikusan zárulnak össze körülötte a karjaim. - Nem olyan könnyű engem eltenni láb alól ezt már tudhatnád. - Suttogom neki, miközben a haját cirógatom, ahogyan készül szinte megfosztani az összes porcikámat az oxigéntől.
Elfordul tőlem és a következő, aki az ölelésébe von az Oswin, akit szintén szorosan átölelek. - Miért hiszi mindenki, hogy meghaltam.. Azért ennyire ne becsüljetek már alá. Vagy tényleg szükség lenne a rózsaszín alsóra? Picsába otthon maradt. - Valószínűleg ezt egyedül Oswin érti igazán, de mindenképpen szerettem volna egy kicsit feloldani a helyzetet egy kicsit. Még akkor is, ha ténylegesen élet és halál kérdése lebeg a fejünk felett minden egyeses másodpercben.
- Mi is mindjárt megyünk. - Figyelem, ahogy Oswin követi az árnyvadászok tömegét, majd újra Cece felé fordulok. - Itt vagyok és itt is leszek. Nem megyek sehová. - Kicsit közelebb húzom magamhoz, mielőtt még elszakadhatna tőlem és egy csókot nyomok a homlokára. - Ez a beszéd, szedjük össze magunkat. - Bármennyire is szeretnék azon rágódni, hogy mi történik odaát Electra-val még csak esélyem sincs ezen agyalni, hiszen sem őt, sem pedig a lányokat nem szeretném elveszíteni. Jelenleg pedig csak az utóbbi kettőn segíthetek.

cece & thomas & oswin

gotta work together

A rúnám felszívódásával úgy éreztem, hogy egy részem is felszívódott. Alig tudtam felküzdeni magam, hogy folytassam a harcot, hogy ne engedjem, hogy a halál elragadjon. Hiszen itt volt Oswin, akiért harcolnom kellett, akinek nem engedhettem, hogy bántódása essen mégis még tőle is sikerült elszigetelnem önmagamat, egyszerűen a szavai mintha egy kemény falba ütköztek volna, szinte robottá változtam, mert abban a pillanatban, ha valami érzést tanúsítottam volna vagy ránéztem volna attól félek, hogy összetörtem volna olyan szinten, ahonnét már nem tudtam volna felállni.
A démonnal is csak azért voltam képes szembeszállni. Felvette az alakját, kínozta a lelkemet, de végül megadta magát és a lábaink előtt terült el. A fekete paca szinte teljesen beterített minket és készültem arra, hogy az adrenalin elhagyja a testemet, hogy újra visszatérjek az összetört állapotomba, ahol nem kívánhatnék mást magamnak, mint a halált, amikor megpillantottam őt.. Itt volt. Nem tudtam, hogy képzelődöm-e, vagy sem. De akaratlanul is rúnámat vizsgáltam a karomon, ami olyan volt, mintha soha el sem tűnt volna. Ezek után már gondolkodás nélkül ejtettem el mindent és szaladtam a karjai közé és öleltem magamhoz olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Semmi nem számított csak, hogy újra láthatom. Megkönnyebbülés könnyei folytak végig az arcomon, ahogyan érezhettem az ismerős illatát, ahogy a karjaiban lehettem. - Azt hittem, hogy meghaltál.. Annyira féltem, hogy meghaltál.. - Motyogom a vállába, miközben egy pillanatra sem eresztem el és a nyakába csókolok, teljesen megfeledkezve arról, hogy nem vagyunk egyedül. Szükségem van rá mindennél jobban nélküle senkinek érzem magam. Végül szipogva húzódok el tőle, hiszen tudom jól, hogy most nem az én lelki állapotom az, aminek a legnagyobb szüksége van arra, hogy megmentsék.
Hátat fordítok neki is és Oswin-nak is, hogy letöröljem a könnyeimet, mintha csak szégyellném őket és csak akkor fordulok vissza, amikor már csak kettesben maradunk Thomas-sal és újra odalépek hozzá, kezemet a vállára helyezem, mintha nem akarnám elhinni, hogy tényleg ő áll velem szemben. - Még mindig olyan nehéz elhinnem, hogy élsz.. - Kezemet az arcára csúsztatom és elmosolyodok pár másodpercig élvezve ezt a pillanatot, majd elszakadok tőle, hogy összeszedjem a földön hagyott dolgaimat. - Jobb lesz, ha követjük és nem hagyjuk egyedül még mielőtt valami baj lenne. - Lehet, hogy több árnyvadászt követett akkor sem örülnék annak, ha valahogy elkeverednek tőlük és baja esne Oswin-nak.

hangulat
Legutóbb magam tettem meg. Véget vetettem neki, akkor is, ha az alakja, ha a felvett formája azét mutatta, akinek soha, semmilyen körülmények között nem ártanék. Szégyellem, sajnálom, hogy Caralynra maradt a dolog, de ha megfeszítettek volna érte, akkor sem tettem volna meg újra. Egyszer éppen elég volt. ~~Sok is.~~ ...azóta is kísért a dolog minden éjjel a rémálmaimban...
A szétrobbanó démon vérének beterítése térít észhez. Még nem most és nem itt kell véget érjen, hiába van egy részem, amely kifejezetten vágyódna rá, utána...
Ahogy eltűnik a sötét lény, felveszem a földre hullott pengét, ujjaim ismét a nyél köré szorulnak. Hiába nem maradt sok, amiért és akiért harcoljak, azért vannak néhányan és amiékért érdemes lehet. Úrrá leszek magamon, mert nincs más választásom. Egyszerűen muszáj. Csak éppen arra nem számítok, ami a szertefoszló alak mögött jelenik meg. A portál még észlelhető maradványai, a személy, akinek a halálát megint végig kellett néznem és aki él. Legalább él…
Elmondhatatlanul nagy kő esik le a szívemről, ahogy kibontakozó alakját felismerem és noha még nem vagyok – még nem lehetek – biztos abban, hogy valóban ő az, valahol és valahogy megkönnyebbülök mégis. Ez azonban tovább tart annál, semmint, hogy első lehetnék, aki az élők között üdvözölheti (plusz jogom se nagyon van rá) vagy megbizonyosodhatna arról, hogy valóban az, akinek látszik, esetleg ismételten valami csalfa és otromba illúzió leképződése... ezért a megbizonyodást átengedem annak, akihez valóban hozzá van kötve és többet jelentenek egymás számára, mint én akárkinek is.
Közben a tekintetem elvonják a démontornyok irányába induló árnyvadászok. Megtalálom önmagam és a helyem is a helyzetben, időközben kikristályosodó tudattal.
- Élsz... - más nem is számít, ahogy halkan ejtem ki a szót, ezzel ölelem át az utólag felbukkanót, de csak egy pillanat erejéig, aztán el is eresztem.
- Felmegyek a tornyokhoz. - osztom meg mindkettőjükkel a szándékomat. - ...maradjatok életben. Mindketten. - fordulok még feléjük, mielőtt rohamléptekben indulnék a meghatározott hely felé. Az a kettejük saját döntése, hogy mit és hogyan szeretnének csinálni a továbbiakban, de azt több, mint remélem, hogy élve látjuk még egymást. Lehetőleg hamar…

//Bocsi, a beelőzésért, de nem bizti, hogy este fogok még tudni írni, ezért bátorkodtam előrepofátlankodni Utcák 2148618046

» Utcák
» Utcák
» Utcák
» Utcák
» Környezõ utcák