Tartom magam. Mindazok ellenére, amit látok, amit tapasztalok, amit hiszek és ami kegyetlenül facsarja ki a szívemet, igyekszem nem meghajlani a teher és a fájdalom alatt. Nem lehet, nem most és nem itt.
Számítanak ránk és számolnak velünk, többen is és, ha a mellettem lévő árnyvadász nem is élné át élete legsötétebb poklát, az enyém akkor sem lenne kevésbé fertelmes. Hiába a segítség érkezése, valójában hamar kiderül, hogy halottnak a csók a próbálkozás; a felmentősereg teste éppen annyira esik össze rongybabaként, mintha ott sem lett volna. Vére beterít, vöröslő pettyekben oszlik szét mindenfelé, esélyem sincs kitérni előle vagy a segítségére sietni. Próbáltam Cece-re is hatni, kirángatni a fájdalmas pillanat nyújtotta agóniából, kevesebb, mint több sikerrel, amennyire semmiféle reakciót nem adott a szavaimra vagy a cselekedeteimre.
A folytatásra viszont a jelen eseményei mellett vagy után sem tudok közömbös lenni. Ezt már láttam egyszer. Megelevenedett előttem az alakja, a halála, minden, amitől életemben valaha is igazán rettegtem.
Hiába nem nekem szóltak az első szavai, egyáltalán nem voltak kevéssé célba találóak. Valóban ott hagytuk, amit nem kellett volna, amit sosem fogok megbocsátani magamnak. Akkor sem, ha nem sejthettük, hogy a portál be fog záródni mögöttünk.
A folytatás, a nekem szóló pedig pontosan olyan, mint forró kés a vajba, esetemben viszont egyenesen a szívembe. Nem mondtam neki semmit, hiszen nem volt mit. Nem tehettem. Alakját pedig ilyetén módon nem először látom és korábban sem volt könnyebb elviselni jogos vádjait, halálának előszelét vagy annak beteljesedését.
…ez több, mint amit elviselni tudnék, mint amit másodszor is képes lennék végig vinni. Egyszerűen csak nem megy. Megtörtem már egy bűbájt, látomást, lidércnyomást, mindegy minek nevezzük, még egyszer nem megy. Túlságosan is az elmémbe, az emlékképeimbe ivódott annak az élménynek az emléke. Ettől, ennek köszönhetően pedig leblokkolok. A szeráfpenge csak kihullik a kezemből, ahogy lélektükreim kékjei elhomályosodnak. Miért küzdjek tovább, ha egyébként is valami tisztátalan zubog az ereimben, ha az egyetlen, aki igazán fontos volt, most újra a halálát mutatja meg számomra?!
Meg sem kísérlem az egyébként is kárhozatra ítélt próbálkozást és szégyen szemre hagyom Caralynra, hogy tegye, amit szeretne, amit jónak lát.
Eljutnak még ugyan a szavai hozzám, de a dolgokon nem változtatnak. Igaza van a megelevenedettnek és noha egyszer már megtettem, életét vettem egy másik lidércnyomásban, többször nem lennék, nem vagyok rá képes.
Megmerevedett, cselekvésre képtelen testem mellett halad el Cece és amíg ő reagál a történésekre és a szemben állóra, addig én képtelen vagyok mozdulni is. Egyszerűen nem megy...

Hirtelen nem értem, nem tudom mi a baj, de az nagyon is élesen és jól tudatosul bennem, hogy Caralyn fájdalma valós. A térdre rogyása, a karján lévő rúnára tévedő tekintete, a fül- és lélekszaggató kiáltása mind egyértelműsítik bennem miféle kín kezdi el felzabálni őt. …és vele együtt engem is. Pontosan tudom, hogy a parabati rúnáját veszi górcső alá, hogy annak a fájdalma lesz számára elviselhetetlen, hogy az egyre inkább elhalványodása mit is jelent. Ha nem is élem át, nem úgy, mint ő, nem hiszem, hogy kevéssé lenne gyötrelmes, amiképpen a lelkem nagyobb része visongva gyűrődik a rettegett teher alá.
Legszívesebben némán osztoztam volna a fájdalmában, talán más ok miatt, de ugyanabból fakadóan. Végül azonban rájövök, hogy a kínunk, poklaink manifesztálódása aligha jelentene enyhet bárkinek is. Belepusztulnék a veszteségbe, de kénytelen vagyok tovább menni, folytatni és ezzel együtt a mellettem a padlóra roskadó nőt is felhúzni és a lehetetlenre sarkallni;
- Tudom, hogy fáj... - gőze sincs mennyire, főleg, hogy a szóban forgó és mégsem kimondott halálát nem egyszer láttam már, mi több, mellkasomon viselem mind a mai napig a terhét az eshetőség lelket marcangoló árnyéknak - ...de nem adhatod fel. Ő sem akarná, hogy ezt tedd. - hogy mit akarna? Más esetben nem merészkednék odáig, hogy bárkinek is megmondjam mit akarna vagy sem, de engem tudom, hogy ez vinne tovább a helyében, máskülönben itt halnék bele a szemem előtt kibontakozni látszó kínszenvedésbe. ...mert én is érzem, ha nem is úgy, mint ő.
- Caralyn, kérlek... - küldöm még felé, amikor a tekintetemet a felénk közelítő alakok vonják magukra.
A nyíl olyan gyorsan indul útjára, hogy szinte esélyem sincs igazán felfogni, közben pedig a testem, a karom azonnal cselekszik. Lendül a kezem, csattan a korbács és kettétörik a nyílvessző, alig valamivel távolabb megállítva, mint amerre a küldetése vitte volna. A pillanatnyi siker azonban a közelében sincs annak, ami ezután következik. Alig sikerül feleszmélnem a nyílvessző semlegesítéséből, amikor érkezik a következő csapás. Az közeledő alak kegyetlenül tud lesújtani és esélyem sincs tenni ellene. A kezemben tartott szeráfpengét emelem fel, de már túl későn, az ujjaim között forgatott elektrumkorbács pedig hasztalanná válik. A másik szeráfpemgéje kegyetlenül lecsap a kitérő/védekező mozdulat ellenére.
Forrón buggyan ki a vérem, nedvesen alágördülve és elhagyva a testem hull alá a porba megannyi kísérőjével együtt, hogy kényszerszülte mementójaként  dicsérje a szentségtelen pillanatot.
A sebhez kapok, felszisszenek, noha legszívesebben ordítanék a fájdalomtól, de nem tehetem. Fél szemem Caralynon és az angyalt kérlelem, hogy csak őt mentse meg, inkább vigyen engem. Ekkor pedig még fel sem készülök arra, hogy lesz, lehet még folytatás, hogy nem csak ők azok, akik a vérünket akarják, lehetőleg minél mélyebben a földbe ivódva.
Újra fordulok, úgy ahogyan a mellettem küzdő parabatai-a tanította, azzal a kiforduló módszerrel, amivel a szobájában gyakoroltunk. Reményeim szerint nem túl nagy vagy gyors lendületet véve, inkább tökéletesen végrehajtani kívánva a mozdulatot és kíméletlenül lecsapni a támadóra, már amennyire lehet, hogy Caralynt és magamat is menthessem. Egyelőre.

Ma lett volna a nagy nap. Az, amelyik végleg eldönti, hogy hová is tartozom, mit teszek majd egész hátralévő életemben. A legtöbben csak formalitásként írták le, de nekem nem csupán az ...lett volna. Sokat aggódtam miattam, szinte minden gondolatomat lekötötte és igyekeztem (volna) a tőlem telhető módon a legtöbbet kihozni magamból és úgy eléjük állni, hogy biztosak legyenek benne; készen állok. A várva várt azonban nem jött el. Nem, mert az előre tervezettet átírta valami egészen más, valami rossz, valami, amire ugyan számítottunk, csak azt nem tudtuk, mikor fog eljönni és most itt van. Minden förtelmével együtt.
A gyerekek, kicsik kimenekítése az elsődleges, nélkülük oda a jövő és, ha a végső vizsgám nincs is még meg, nem volt kérdés, hogy miben teszem magam hasznossá az ostrom alatt. A folyosókat rohanom végig, a szobákból a könyvtár felé terelve őket, nem számít, hogy egyikük-másikuk pizsamában trappol a hideg köveken. Biztonságban kell lenniük, csakis ez a fontos.
- Gyorsabban fiúk-lányok! - intek nekik, ahogy egymás után lépnek át a portálon, elvileg a biztonság felé. Szeretnénk mind ezt hinni…
Megőrzöm a hidegvérem, amennyire lehetséges egy ennyire kiélezett helyzetben, de belül másképpen érzek. Fogalmam sincs, hogy a számomra fontosak vajon merre lehetnek, egyáltalán életben vannak-e még és habár jól tudom, hogy mindannyian erre tették fel az életüket, nagyon nehéz kizárnom azt az érzést, ami vasmarokkal szorítja össze a gyomromat.
Egyre fogyatkozik az összeterelt fiatalok száma és még mindig őket hessegetem és küldöm, hogy minél előbb elhagyják a támadás alá vett otthonunkat, amikor meglátom Caralynt. Életben van és ez a fő. Ahogy pedig elnézem, rájövök, hogy nem találom biztos nyomát annak, elveszítette volna azt, akit én sem lennék képes, ez pedig valahol, egy parányi reményt ültet a szívembe.
Határozottan és aprót bólintok, amikor a gyerekek már mind átértek és rajtunk állt a sor. A könyvtár ajtaja megadja magát és habár szívem szerint maradnék, hogy segítsek, a megkezdett mozdulat lendülete továbbvisz. Alkalom szülte árnyvadász társam mellett Idris utcáira érkezünk meg, arra pedig hozzá hasonlóan én sem számítok, hogy a portál bezáródik. Döbbenten nézem az eltűnő aranyszikrákat, a láthatatlan vasmarok pedig egészen összenyomorítja a belsőm. A hátramaradottak… mi lesz velük? Körbevették az Intézetet, lehetetlen, hogy élve kijussanak onnan…
Ijedt gyerekek körében maradunk és ahogy Caralyn  kiejti az egyszerű és rövid szavakat, amelyek az én nyelvemen is ott sorakoztak néma kimondatlanságban, úgy fordulok felé és érintem meg a karját. Ne tegye. Ne essen kétségbe, mert körülvesznek bennünket a rettegő arcok és szempárok, akik tőlünk várnak útmutatást, megnyugtatást. Szeretném azt mondani, hogy minden rendben lesz, de őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi lesz… A pánik viszont nem segít. Hiába marja a szívünket.
A démontornyok izzásának kihunyása semmi jónak nem hírnöke. A tekintetem automatikusan vonzza magára a jelenség Caralyn vonásairól. - Te jó ég... - csúszik ki a számon alig hallhatóan, a baj ugyanis jóval nagyobb, mint amire valaha is igazán felkészülhettünk volna, hiába volt nyíltan tudott; ez a nap eljön egyszer. A portálon átmenekítettek közül a harcra nem foghatókat amilyen gyorsan csak lehet, elterelik innen, mi pedig maradunk, hogy olyasmivel nézzünk szembe, amivel eddig még így, ilyen formában sosem kellett.
- Teljesen. - bólintok egy újabb aprót felé, hogy biztosítsam róla, itt vagyok fejben és lélekben is egyaránt, aggódó részem és félelmeim pedig lakat alá zárom, most nincs helye a kételkedésnek és a félelemnek. Nem lehet, nem szabad.
Alkaromról letekeredik a kezembe az elektrumkorbács, miközben a másik tenyerem egy szeráfpengére szorít rá. Történjen bármi, nem adom magam könnyen. Megküzdöttem azért, hogy itt legyek és azt tegyem, amit kell, most pedig készen állok. Harcolni azért, amit meg kell védeni. Ha kell, meg is halni érte és azokért, akikhez a szívem köt.

***