Kedvelem mimikáját, akárcsak arcának minden vonását. Nem álltunk még szemközt, sosem mentem hozzá a szükségesnél közelebb. Láttam holtan és az..mindennél rosszabb volt. Feldühített. Tehetetlen, mardosó dühöt éreztem, hogy a vadászgyerek elvette azt, akiben az én vérem lüktet. Azt, aki képes volt fejlődni és megszületni. Tanulni és vadásszá válni. Beolvadni abba a világba ami ellenünk szervezkedik. És minderre senki sem jött rá. Senki sem tudta. Csodálkozunk-e ha büszke vagyok rá és meg akarom ismerni? A türelem azonban olyan dolog, amire sokan nem képesek. Én kivártam. Úgy vélem pont eleget. Még a halálát is láttam. És egyszer már elengedtem valakit aki fontos volt nekem úgy, hogy semmit sem tehettem érte. Még egyszer nem akartam eljátszani. Meglep mennyire könnyedén hozza szóba a démonibb oldalát. Eszerint az apja őszinte volt vele. Indokolt neki, még ha az anyja nem is szerette. Félte, mert másmilyen volt. Mert ahol az angyalvér hiányosságai kiütköznek, azok a rések nála nem léteznek. Sokkal hamarabb reagál, képes teljesen máshonnan nézni bizonyos dolgokat, azok működését. Azonban még fiatal és ennél fogva heves, hajlamos a türelmetlenségre és nincs is tisztában minden képességével. Itt jövök a képbe én.
- Igen, arra gondolok. - felelem egyszerűen, hisz ha a nevén tudjuk nevezni, máris nem kell annyit kerülgetni. Tekintete is megváltozik. Szinte látom, ahogy elméje próbálja összeilleszteni a kirakós darabjait. Nyilvánvalóan tisztában van vele, hogy nem egy egyszerű alak vagyok az álmából. Nem a képzeletének szüleménye. Nagyon is valóságos vagyok, még akkor is ha konkrétan a Bibliában nem is szerepelek. Tudnak rólam. És jelen vagyok.
- Igen, mondjuk úgy, hogy jobban ismerlek mint bárki más ezen a világon. - mosolyodom el - Az volt. - hangomban megjelenik a düh, a mardosó amit éreztem, amikor meghalni láttam. Azt a fájdalmat, ami tudatosította, hogy az a lény, akit fiamnak nevezhetek nincs többé. És mindez amiatt a kölyök meg a lány miatt. Ironikus talán, hogy a fiú halála hozta el végül a megoldást. A megoldást az angyaltól. Az egyensúlyt tartani kell. Ha ismeri valaki a világ működését és jókor értesül valamiről. Ugyanúgy kérhet. És Jonathan..itt van. Megint itt van. Kevesen mondhatják el, hogy kapnak egy második esélyt az élettől, hogy újra a világon lehessenek élve, lélegezve. Ezért volt szükséges, hogy eljöjjek hozzá. Hogy találkozzunk. Szüksége van rám, ahogy nekem is rá. - Ironikus módon azonban visszatérhettél. Pont azért, mert az a kölyök meghalt. - sóhajtok mintegy, mert lehetnék "hálás" a fruska szerelméért, de akármit kért volna, nekem ugyanez lett volna a válaszom. Hogy a fiamat akarom. Jonathan életét.
Tetszik, hogy gyorsan ért. Gyorsan fogja fel, hogy épp az elméjében vagyunk, ahol ő lehet az úr, ha jó végéről fogja meg a dolgot. És képes is rá. Jace nem volt képes. Rémálmai voltak szüntelenül. Semmi köze nincs hozzám és a hozzám hasonlókhoz. És azt akartam, hogy szenvedjen. Hogy fájjon neki, hogy éjjel se nyerhessen egy perc nyugalmat sem, hisz elvett egy életet. Mosolyogtató volt amikor azt hitte ő rendelkezik azokkal a plusz dolgokkal amikkel Jonathan. És az a lelki kálvária, a már-már öngyilkosságba hajló viselkedések. Ez a nagy különbség kettejük közt. Ha valóban folyna benne démonvér, akkor arra törekedne, hogy kihasználja az előnyeit. Nem pedig azért kongatná lélekharangját, hogy milyen rossz, hogy egyáltalán a világon van. Pedig ok nélkül senki nem születik meg. Senki.
- Persze, hogy mindent akarsz. Egyszer kell a megfelelő rakétákat begyújtani az arra fogékony elmében és máris ledőlnek a korlátok. - mondom szenvtelen hangon, végül halkan felnevetek - A valóság mindig összetettebb. Sajnos megannyi a buktató tényező, de ha képes vagy türelmesen sakkozni velük, a végén ugyanúgy győzelemre juthatsz. A parton hibáztál, hisz nem számoltál a két belépő tényezőre. Háromra a ..lánnyal együtt. Legközelebb ilyen nem lehet. Többször nem.. - nem jöhetsz vissza, többször nem, de ezt csak gondolatban mondom ki. Fölösleges, hogy be is fejezzem. Bár nem tudom érti-e mindazt ami akkor történt. Tudja-e hogy jött vissza. Vagy éppen miért. Ezért kell tudnom mi az, amire emlékszik. Mi az, amit tud.
Türelmesen hallgatom végig és noha nekem is nehéz úgy visszaemlékezni minderre, hogy ne akarjam azonnal kivégezni a fekete hajú lányt, a vöröskét és mindenki mást is, aki valaha gyilkos vagy nekem nem tetsző szándékkal fordult felé, mégis higgadtak maradnak a vonásaim. Az én mondjuk úgy pozíciómban nem engedhetem, hogy az érzelmek ilyen szinten uraljanak. Még esetében sem. Addig nem, amíg meg nem nevez. Azonban tetszik, ahogy Jace-t látja. Nem tökéletesebb mint ő. Valóban egy kísérlet eredménye csupán. Valentine próbálkozott. Csodáltam az árnyvadász elméjét és azt, hogy képes volt fogságba ejteni egy angyalt, de a lánya képessége nem tetszik. Vigyázni kell vele. Veszélyes fegyver.
- Jace részt vállalt abban, hogy most itt vagy. És ezzel már tisztában is van. - húzom gonosz kis mosolyra ajkaimat - Aki miatt meghaltál volt a kulcsa a visszatérésednek. Nevezheti bárki véletlennek, sorsnak, eleve elrendelésnek..én inkább egy tudatlan kamaszlány érzelmi kavalkádjából kikerült esélynek hívom. - rövidítem le a világ egyensúlyának, jónak és rossznak a kérdéskörét, hisz nem kell, hogy őt rossznak nevezzem. Számomra nem az. Az meg, hogy mit gondolnak azok ott, Idrisben..engem a legkevésbé sem érdekel. Mióta csak létezem másképp néztem a dolgokat. Megkérdőjeleztem az állításokat. A jót, a rosszat. Ezért lettem, aki lettem. És persze van hozzá némi köze a két arkangyalnak is, de erről már senki sem beszél. Egyikük már nem is létezik. Ennél fogva, már nincs ki meséljen erről. Kivéve persze a szolgámat aki előszeretettel vájkál a dolgaim között. Az ő nyelvét azonban megetetném a kutyákkal, ha erről kezdene beszélgetni másokkal. És levonja a következtetést. Most hallom először ezt a szájából. Tekintetem az övébe fúrom és lassan bólintok.
- Helyes következtetés..fiam. - mosolyodom el és belekortyolok az italomba - Én vagyok az, aki a vérét adta apádnak. Miattam vagy olyan, amilyen. - felsóhajtok - És én vagyok az, aki élt  a világ működési egyensúlyával a halálodkor. Én értem el, hogy visszatérhess. Mert neked nem most kell meghalni. Nem úgy kellett. - mondom komolyan.
Igaz, ha még Samael a világon lenne, valószínűleg nem tette volna ez boldoggá, mert a Halál ex-angyalaként ő pontosan tudja kinek mikor jár le az ideje. De korral jár bizonyos tudás is. És Jonathan itt van.
- Azért kell így találkoznunk, hogy ne sodorjalak veszélybe. Még nem vagy elég erős ahhoz, hogy meg tudd magad védeni mindőjüktől. De a segítségemmel.. - lépek majdnem elé - elérheted amit szeretnél. Csak akarnod kell Jonathan. - mondom ünnepélyesen - Ha akarod, meg tudlak látogatni. Bármikor. Megvan a hozzád vezető utam immár. - mosolyodom el.
A védtelen elme csodája. És még nagyon keresnem sem kellett. Szeretném őt megérinteni. Megsimítani a haját. Biztosítani arról, hogy újratervezhet. Rendben lesz minden. Itt állok mögötte és támogatni fogom. A kérdés, hogy vajon akarja-e.

Elismerő pillantásaim sorával simogatom végig vérem sziluettjét. Nem örülök ugyan a lány képének az álomban, de azért vagyok itt én, hogy ezen a kirakóson kicsit mozdítsunk amennyiben lehetséges. Az álmok legtöbbször csak irányadók, de ügyes kézzel szép utat lehet belőlük kirajzolni. Jonathan Christophernek pedig nagy tetteket kell még véghezvinnie. Mindezt a nephilim nélkül, akivel ugyan egy a szülőanyja, mégis valahol ez is csupán egy zavaros tényező, melyre ugyan nem kalkuláltam, de idővel, ha rájön, hogy bármi és bárki az övé lehet, majd elfelejti. Hisz ez így szokott lenni. Noha vágyainkról nem mindig tehetünk, legtöbbször át tudjuk őket transzformálni valami másba. Ha az érzéseit bosszúba fekteti és nem hagyja, hogy befolyásoló tényezővé váljanak számára, valamint ha az adott pillanatban képes lesz megtenni amit meg kell tennie, új szintre emelkedhet. Néha a csaták arról szólnak, hogy abba kell kést döfnünk, akibe nem szeretnénk. Úgy érezheti, sajog a lelke, hogy ezt nem akarja. Pedig én tudom, hogy akarja. Akarná. Mert így kell lennie. Az én vérem kering benne, emiatt az, aki. Emiatt lehet több, mint bármely lény ezen a földön, emiatt lehet erősebb, mint sok egyszerű démon. Lehetőségek armadája áll előtte zsenge kora ellenére is, én pedig mögötte. A kissé pimasz hangvétel mosolyt csal arcomra. Az én fiam. A vérem.
- Valóban nem, elég intenzív érzete volt a képsornak. - jegyzem meg szárazon, bár a mosoly továbbra is arcomon marad, akkor is, mikor elé lépek.
Bár formálhatnám igazán a saját képemre. Az apja megtanította mindarra, amit szükségesnek érzett, de fogalma sem volt arra, hogy erejének másik oldalával miféle képességekre tehet szert. Elmosolyodom azon racionális válaszon, amelyet az egyelőre még értetlenebbik fele diktál neki. A fiatal férfié, aki még nem élt meg ilyesmit. Bár önmagában is mosolyogtat az, hogy megjelenhetnék a tudatalattijában, mint, hogy is nevezte? Kreáció. Ilyen szóval sem illetnek minden nap, annyi bizonyos. Az én tökéletes fiam, vagyis ezt csiszolnám, hiszen vadászatra lett képezve, de mint mindennek, úgy ennek is a hasznosítható oldalára tekintek. Képes megvédeni magát fegyverrel, képes  életben maradni, kivéve persze ha hátulról szúrják le, mint az az ostoba kölyök. Szemtől-szemben belehalt volna. Ja, tette is, hmm.
- Senki nem nevezett még így Jonathan. Kreáció. - ízlelgetem a szót - Érdekes kifejezés. És én lennék a tudatalattid ördöge, aki beszél hozzád világodban? - pillantok körbe újra, akárcsak ő, szinte látom magam előtt, ahogy elméjének kerekei körbefordulnak újra, megcsodálva mindazt, amibe éppen belegyalogoltam. Talán már odáig is eljutott volna, hogy megfektesse azt a lányt, ami az ő korában nem lenne meglepő, de bekövetkezni biztosan nem fog. Azonban láttam már éppen elég mondént, boszorkánymestert, ifjú démont ahhoz, hogy tudjam, ha ezt kimondom neki, dacosan ellenszegül, ellentmond majd, mert nem tehet mást. Jonathan nem fogja jól tűrni a szabályokat onnantól, hogy tisztába kerül vele, kicsoda valójában. A micsodáról azt hiszem már van valami halvány sejtése. Elindulunk, noha nem felel és nem ajánlja karját, de velem jön. Mondjuk ezzel jár jobban, sokkalta jobban. Ez a találkozás lefolyhat kellemes és kellemetlen körülmények között is. Noha az ő elméje, az ő álma, védtelen előttem. Nem akarom bántani, de kénytelen lesz figyelni rám, ha azt mondom neki. Sejtelmes mosollyal pillantok felé, de a ki vagyok kérdésre nem felelek. Meg kell tudnia nevezni, valamilyen néven. Ó, nem a kapott nevemre gondolok, a Lilithre. Valami egészen másra, amit a tudatalattija fog súgni neki. Amit ismer minden démon onnantól, hogy emberi lelküket átalakítva, átformálva kreatúrámmá tettem őket. Nem véletlen neveznek az anyjuknak, az új életüket nekem köszönhetik.
- Ha készen állsz rá, meg tudsz majd nevezni. - mondom komoly hangon, ámde mély meggyőződéssel - Ami hiányzik nem más, mint a másik oldalad. A lényed azon fele, mely még rejtve van. Amit még apád sem tudott megérteni soha. Ami ott lakik szíved minden dobbanásában, az elmédben de csak ritkán üti fel igazán a fejét. - mondom továbbra is ugyanazon a hangszínen, hisz ezidáig, az igaz valója nem bukhatott teljesen a felszínre. Kegyetlennek tartják, másnak, mert nem értik. Fel sem fogják, mennyivel több ő, mint egy közönséges nephilim. Igen, az angyal vére. Raziel vére ott kering benne, a Morgensternek sokadik generációs tagjaként, de..különleges, mert benne én is ott vagyok. Az én véremet pumpálja a szíve immár 19 éve, kitörölhetetlenül.
- A válaszom ugyanaz. - figyelem érdeklődve amit csinál, a világgal való ismerkedés immár új perspektívát nyert, még számára is. Soha nem lehetünk elég előrelátóak és soha nem tudhatjuk mit tartogat egy olyan alapvető dolog is, mint egy álom, amely születése pillanatától megadatott neki, mint elméjének szabad része, hol jó, hol rosszabb érzésekkel tarkítva. - Erre a kérdésedre tudod a választ magad is.
- Amennyiben a gondolatod elég erős és tudatosan akarsz változtatni, igen. Itt úgy alakíthatsz mindent, ahogy szeretnél. Minden itt van, csak elő kell hívnod. - magyarázom, az érdeklődő tekintetét pedig kifejezetten értékelem. A legtöbben csupán csak rabként tengődnek álmaikban, mert nincs velük senki, aki mássá tehetné azokat. A nephilimeket megvédik tőlünk, de őt nem védi már semmi tőlem. Egyébként is ostoba dolog volt bárkinek is azt feltételeznie, hogy nem találnám meg az utat a fiamhoz. Pont én. Na hiszen! - Azért vagyok itt, mert elérkezett az ideje, hogy találkozzunk. - ismétlem el, melyet már korábban mondtam - A célom pedig az, hogy ne ismétlődhessen meg az eset amely a parton történt korábban. Apád úgy nevelt, ahogy kellett, de nem volt tekintettel a személyiséged bizonyos jegyeire. Én ismerem mindazt, ami zajlik benned és előnyödre tudom fordítani. - mondom határozott hanggal.
Belépve a terembe tekintetem végigjáratom a festményeken, a hozzájuk kapcsolható emlékeken. Való igaz, ez Jonathan álma, azonban én kicsit másképpen veszek benne részt, ámbár nem az én képzeletemről kell szólnia. Ha példának okáért Mammon álmodna és abba lépnék be, hát..nem ezt találnám annyi bizonyos. Oldalra pillantok, a gyertyák fényével keretezett arcvonásaira. A fiú a lenyomatom hordozza, mégsem hasonlítunk egymásra, ami talán így helyes. Kevés élő, lélegző személy mondhatja el, hogy találkoztunk. És ő nem is valami ostoba kis szekta tagja, ahol nem tudják mit hoznak a saját fejükre. Elmosolyodom.
- Kitűnő választás, kontrasztot alkot az én kékemmel. - felelem, hisz a színválasztás mindkettőnkről elmond valamit, nekem jajongó, könyörgő lelkek ezreiről mesél, neki pedig a kiontott vér látványáról, a győzelem diadaláról. Itallal kínálom, de halkan elnevetem magam a kérdésén. - Persze, hogy érzed az ízét. De próbáld csak ki. A szkeptikusságra a legjobb gyógyszer, ha saját magunk győződünk meg arról, mi az igaz és mi nem. - felelem meggyőződéssel.
Az én fajtámnak a nem, a nem tudom mindig csupán egy átugrandó korlát, egy ledöntendő tábla, mely hergeli kíváncsiságunkat. Nincs olyan, hogy nem szabad. Mert mit nem szabad? Ölni? Élni? Szeretni? Gyűlölni? A Teremtő és szárnyas kis hadserege nem szereti a heves érzelmeket, mert nem tudják kezelni őket. Nem szeretik a kétkedőket, a kérdezőket, semmit, ami kicsit is eltér az általuk szabottól. Ezért vagyok én az, ami. Ezért lett Lucifer, Sammael, Azazel és még hosszú sornyi más is az, ami. Mert mások voltak. Jonathan is más.
- Valóban csak annak gondolod? - kérdezem oldalra biccentett fejjel, immár a sötétben, mely engem nem zavar, hisz kitűnően ismerem, látok is benne. Ahogyan ő is. A fény, a tiszta fény azoknak kell, akik rettegik az éj sötétjét, mert olyasmik ébrednek bennük és körülöttük, melyektől nem védi meg őket semmi, csupán gyenge önmaguk.
- Amekkorát szeretnél. - felelem lágyan - Képes vagy rá, csak ne merítsd ki magad.
Érdeklődve figyelem a változást. Modern a fiú, tán ezért a lámpák? Valójában figyelmem azonban rá koncentrál, a gyorsan tanuló mivoltára, melyben ott lappang minden képesség, melyeket szépen lassan felszínre is kell hoznunk. Már itt van az ideje. Nagyon is itt van az ideje. A vért látva mosolyra húzom ajkaimat. Nos, a fiú valóban kezd felnőni. És nem fekete vért lát, nem a miénket látja, nem azt akarja díszítő elemnek. Hanem a "tisztát". Azokét, akiket eltaposhat. Elismerően bólintok.
- Látod? Megy ez, ha akarod. - mosolyodom el - A te kulcsod nem abban van, hogy hiszed-e vagy sem, hanem abban, hogy akarod-e vagy sem. És hogy mennyire heveskeded el a folyamatok lépéseit. - mondom újra a falakra nézve. - Meséld el nekem, mire emlékszel a tóparti jelenetből. Mesélj, mit gondolsz apádról. - nos nevezhetjük ezt kérésnek, mert mindegyikben ott lapul az is, hogy merre felé fogunk mi haladni. Nem áll szándékomban erőszakosan állítani egyetlen út felé sem, mert megvannak a saját motivációi. Szeretek a támogató kisördög lenni, aki csupán a megfejtéshez szükséges válaszokat súgja le, melyekkel ő fog előrébb jutni. - Az én kilétemet pedig ne görcsösen akard felfedni, az az erődet gátolja meg. Hagyd, hogy végigzúgjon az elméden a gondolata. És utána mondd ki. - fiam.. - teszem hozzá gondolatban. - És idd meg az italod.

Idő. Amely végtelen, ami nem kímél senkit és semmit, nem gyorsul fel vagy lassul le a kedvünkért, legyünk bármily esendők vagy bármily hatalmasak. Nem lassult le akkor sem, amikor elvették a fiam életét. Nem gyorsult fel akkor sem, amikor visszakapta. Törvényszerűség, amit megkap a jó, megkapja a rossz is. Jing-jang. Fény és árnyék. Sötétség és világosság. És életben van. Azonban az Árnyvadászok védelme nélkül. Megtalálnom soha nem volt nehéz, mindig figyeltem, mindig tudtam merre jár. A gondolatai, az álmai azonban távol voltak tőlem. Míg nem adódott a lehetőség. A lány döntött. Visszakapott valakit, hogy én is visszakaphassak valakit. De nem lehetett..akkor még nem..nem állt készen. Idő. Kivártam. Mostanáig. Hogy tudat alatt keresni kezdjen, belegondoljon önnön létezésébe, hogy kirakósából hiányzik valami, egy meg nem értett darab. És szeretném, ha tudná. Ha értené, milyen fontos. Nekem milyen fontos, hogy mennyire különleges. Megbélyegezték a rosszal, a gonosz jelzőivel, pedig ő csak más. Nem konfekció. Magzat korától lüktet benne a vérem, több köze van hozzám mint azt hinné. Eljött az ideje, hogy találkozzunk mi ketten.
Nem megerőltető dolog védtelenek álmaiba belépni, úgy főleg nem, hogy ennyire erős kapocs lüktet mindkettőnkben. Sóhajtva lélegzem be a pillanatot, mikor szemhéjai lecsukódnak és megkezdődik idővel alvási szakaszának az a fele, amikor az álmok jönnek. Aludj kicsim, aludj csak. Elméjének védfala mágia nélkül egyszerűen átléphető. Látom a helyet, a folyosót és érzem az örömét. A diadalát. Annak boldogságát, hogy elért mindent, amit akart. Amire rendeltetett. Ujjai ráfonódnak a kilincsre és ott áll..Ő. Rá vágysz tehát? Vele lenne teljes a minden? A boldogság? Ezzel a lánnyal, aki olyan egyszerű mint egy matematika képlet? És aki visszahozta Jace-t és ezáltal visszaadott téged nekem? Az álomlány szavai visszhangozzák diadalod, győztél. Mindent megkaptál. Ajkaitok csókban forrnak össze, mely azáltal igazi, hogy Ő is akarja. Nem! Nem őt kell várnod, nem rá van most szükséged! Én tudom mire van, kezdettől tudom mire van. Látom a tájat, a pusztító háború utáni tájat. És a lelked belenyugszik, nem ejt remegő könnycseppeket a világért mely veszett. Hisz mit számít mi pusztul el, ha elérted célodat? Mit számít hányan vesznek oda, ha megszületett a diadal? Az erősek túlélnek.
Szétzúzom a lány képét, hisz az, amit kínálna csupán egy illúzió. Mindezt, mindezt a győzelmet valósággá kell tenni. Vihar támad az álomban, ez az a vihar, mely glóriádként ragyog fel, hogy mást hozzon el. A változásokat. Egy új világot. Cipősarkaim halk, mégis határozott koppanásokkal járják be azt az utat, melyet korábban ő tett meg. Feltárul előttem az ajtó. Lassú léptekkel sétálok egyre közelebb hozzá, alaposan megfigyelve sziluettjét, alakját.
- Ez volna hát mindaz, amire vágysz? - kérdezem már-már kedveskedő hangnemben - A győzelem és a lány? Ezek azok, melyek örömmámort okoznának neked? - kerülöm meg, hogy egymással szemben álljunk.
Szemeimet lassan járatom rajta végig, megállapodva arcán, megfigyelve szemeit. Tökéletes. Erős. Gyönyörű. Másmilyen nem is lehetne. Vérem hordozója, a fiú, aki képes volt megszületni egészségesen, míg gyenge társai halva születtek, vagy torzan. Elég erős volt hozzá. És még ennél is erősebb lehet, a megfelelő irányítással persze. Az én irányításommal. Ám ismeretségünk jobb lenne ha egyelőre nem derülne ki. Oly sokan várják a bukását, oly sokan hiszik azt, hogy létezése csupán egy gonosz játék műve, holott egy döntés hozta meg. Egy hátbaszúrás. És nekem meg sem kellett mozdulnom hozzá. Csupán a megfelelő időben a megfelelő helyen jelentem meg. Balgaság a lány után futni, amikor mást választott. Hűsége sosem lenne maradéktalan. Sosem. Kettőnk szövetsége, összetartozásunk azonban erős. És még erősebb lehet. Te sosem voltál igazán közéjük való. Hozzám tartozol Jonathan..mindig is hozzám tartoztál.
- Úgy véltem ideje találkoznunk. - pillantok az ég felé - Már felébredt benned, hogy valami még hiányzik. Sétáljunk, némileg.. - nézek körbe - rendezettebb körülmények között. - várakozón nézek rá, ajánlja a karját, vagy sem, mindenesetre álmának díszleteit átrendezem.
Újból kinyílik mögöttünk az ajtó, ám ezúttal gyertyák százainak fénye ragyogja be. Eszelős, velőből áradó öröm járja át tagjaimat. Intim kettősünket itt nem zavarhatja meg senki és semmi. Beszélhetünk, segíthetem, egyengethetem útját, ahogy egy igazán törődő anyától elvárható. És én az vagyok. - Nincs miért aggódnod, nem eshet bántódásod. Ez csupán díszlet, mégis a lehető legbiztonságosabb hely, ami létezhet számunkra. Ne habozz kérdezni, de a legtöbb kérdésedre magad is tudod a válaszokat, csak soha nem mondtad ki őket. - mondom nyugodt hangszínnel.
Végtére is azt hiszi álom, hogy álmodik és én is, ahogyan minden más is csupán az elméjének játékai. Talán némi időbe fog telni, hogy mindez megváltozzon és értékelni kezdje a mi titkos találkahelyünket. És tanítani fogom, hogy valóban érezhesse azt a mámort, amit az álmának elején.
- A díszletet te is tudod módosítani, mert különleges helyen vagyunk. Képes vagy rá és meg is tudom mutatni, hogy hogyan. Érdekel? - pillantok fel rá kíváncsian - Ne feledd, nekem bármit elmondhatsz. Olyan gondolataidat is meghallok, melyeket nyíltan soha nem mondanál ki. Én segíthetek neked. Ismerlek téged. Jobban, mint eddig bárki. - mondom komolyan.
Beérünk egy terembe, mely szintén gyertyákkal van megvilágítva. A fekete márványpadló visszatükrözi fényüket. Körülöttünk festmények százai lógnak a falakról. - Látod ezeket? Ezért a kék színért valaha festők százai adták el a lelküket. És én mindet begyűjtöttem. Mármint az eredetiket. Egy italt? - jelenik meg előttünk egy fekete márvány bárpult - Én mindig whiskey-t iszom. - töltök is magamnak egyet, ha kimondja mit szeretne, ő is megkapja. Várakozó tekintettel nézek rá. Van befolyása az álma menetére, de mint mondtam, itt biztonságban van. Vigyázok rá.
Mindig vigyázok rá.