- Nem azt mondtam, vagy kértem, hogy használj ki valakit. Hanem azt, hogy adj időt magadnak arra, hogy rátalálj valaki olyanra, aki meg tud téged gyógyítani… és a szívedet. – Magyaráztam, de aztán hagytam, hogy tovább beszéljen. Hajthatatlan volt, nem nagyon tudtam már neki épp emiatt újat mondani. Ragaszkodott Sebastianhoz, ahhoz a fiúhoz, aki többé már nem térhetett vissza. Aki halott volt.
- Nos, igen, ő valami hasonlót tenne… - Jegyeztem meg az ordibálós kijelentésére. A lányt fürkésztem, ahogy tovább hallgattam.
- Marcangolod magad. Kínzod magad… mire jó ez, Elowen? Tudom, hogy fáj az elvesztése… tudom, hogy nehéz, de el kell engedned őt. És nem jöhetsz ide többet vissza, hiszen ahogy mondtad, itt minden csak rá fog emlékeztetni. S pont ez az, amire semmi szükséged nincs. – Sóhajtottam egy aprót. Mit tudtam volna még mondani neki? Semmivel sem enyhíthettem a fájdalmát, sőt, a jelenlétem csak még rosszabbá varázsolta az egész helyzetet. Hátráltam tőle, egészen a falig, s immár egyáltalán nem értem a lányhoz.
- De el kell… - Suttogtam halkan, majd a számat húzva fürkésztem tovább. – Valószínűleg a rúna miatt nem árult be Valentinenak. Hiszen akkor már rajta volt. Hű volt hozzád, így hát… bármit is tett vele Valentine a szökésed után, nem számított. De tudod, biztos vagyok benne, hogy nem érezte rosszul magát miatta… azért, amit kapott. Te szabad voltál és csak ez számított neki. – Bólintottam is egy aprót, majd magam elé néztem. Bárcsak jobban érthetném azt, aki vagyok most Elowen lelki szemei előtt.
Összehúztam magam, átkarolva a felhúzott lábaimat.
- Engedj el, Elowen… hagyj eltűnni, kérlek… a jelenlétem csak… csak még több sebet ejt rajtad. Ha tovább maradok, abba belepusztulsz, és nekem végig kell néznem, hisz semmit sem tehetek ellene. Engedj el… könyörgöm, Elowen… - Lassan emeltem rá a tekintetem. Már nem tudtam az igazi Sebastian jellemvonásait erősíteni magamban. Azok a jellemvonások már egyszerűen elkezdtek elhalványodni. Már csak egy furcsa báb voltam, Sebastian kinézetével és hatalmas nagy fájdalommal.

- Tudod, Elowen, lehet más horgonyod is az életben. Megtalálhatod másban is azt, akit benne akartál meglelni… a közhiedelemmel ellentétben, nos, több szerelem is létezik, ami igazi. A társad… az igaz társad még rád vár valahol. De lehet, hogy már rég melletted, a közeledben van… az, aki segíthet neked ebben a nehéz időszakban. A támaszod… - Majdnem hozzátettem, hogy Dorian lehet, a segítségre lenne, de nem tettem. Pedig, akárhonnan néztem, ő volt a legközelebb a nőhöz, Sebastian után.
Megállítottam a furcsa merényletét, s nem eresztettem el a kezét. Nem akartam, hogy kárt tegyen magában, s ő sem akarta igazán, hiszen én egyből képes voltam megállítani. Pedig csak egy képzelet, egy illúzió voltam.
- A boldogság rád talál, ha nyitva hagyod az ajtókat… ne zárkózz el, ne zárkózz be, rendben? – Csókot leheltem a homlokára, majd lassan elszakadtam tőle, elengedve a kezeit. – Képes vagy rá. – Felültem, úgy pillantottam vissza rá. Szomorú voltam, hogy így láttam őt. Fájt. Hiszen semmit nem tudtam igazán tenni érte. Szenvedett, s szenvedtem. Mindkettőnknek rohadtul fájt valami, mélyen legbelül. A szívünk. Az ő dobogó szíve, s az én nem létező, avagy képzelt szívem. A mellkasomhoz húztam a kezem, ahogy hátrébb csúsztam tőle. Magam elé meredtem, miközben gondolkoztam.
- Célt kell találnod. Célt, amivel egyszerűen eltereled a gondolataidat Sebastianról. Ez az egyetlen módja annak, hogy sikerüljön tovább lépned… hogy el tudd őt engedni. – Nyeltem egy nagyot. Még számomra is nehéz volt kiejteni a szavakat, de ez volt a helyes. De miféle célt kellett volna Elowennek adnom? Álljon bosszút? Nem. Habár… Sebastian valószínűleg örömmel vette volna, talán. De a magam részéről igyekeztem a „józan ész” keretein belül gondolkozni. Visszatekintettem a lányra, majd lassan összepréseltem az ajkaimat. Nem, nem is kell semmiféle cél. Ezt csak az idő tudja megoldani. Sok-sok idő. Talán egy élet is kevés lesz hozzá, de egy nap majd úgy fog felkelni, hogy már nem akar megszakadni a szíve. S akkor végleg eltűnök majd az elméjéből, az életéből, mintha nem is lettem volna.

Még mindig reménykedett. Remélte, hogy Sebastian halála nem valós. Vagy, hogy vissza lehet őt hozni. Ha egy kislány lett volna, egy gyermek, akkor még aranyosnak is lehetett volna találni ezt a féle naivitást, azonban a helyzet sokkalta árnyaltabb volt. A szó szoros értelmében nehezedett mindkettőnkre a sötétség, ami egyszerűen nem hagyott minket szabadulni: a valóság volt az. A kegyetlen valóság, melyben én már nem voltam benne. S nem is lehettem többé. A halál tényleg nem kijátszható. Különös esetben talán igen, de most… lehet-e akkora szerencséje egy szörnyetegnek, hogy visszatáncoljon a halál torkából? Mindenki látta meghalni. Számára nincs remény. Számomra nincs. Elvesztem, s köddé kellene válnom. Eltűnnöm, megszűnnöm, mintha sosem lettem volna itt.
- Túl fogod… hiszen erős vagy. Erős, bátor és mindenek felett egy belevaló, vagány nő. Nem fog leteríteni téged egy magamfajtának a halála. Hiszen te több vagy ennél. – Arcát cirógattam. Hozzá akartam érni. Még mindig nevetségesnek találtam, hogy illúzió lévén elkezdtek érzéseim lenni, vágyaim. Az ölelésébe bújtam, sőt mi több, szinte elvesztem benne. A szavak hallatán még szorosabbá váltak a karjaim szorítása.
- Ne, Elowen… - Tudtam, mire készül, hiszen egyek voltunk. Ő és én. Én és ő. Hirtelen fogtam meg a kezét, mielőtt a tőrt megtalálhatta volna. Megszorítottam a csuklóját, majd elhúztam a tőr közeléből. A nő feje mellé húztam, majd lassan a tenyerébe csúsztattam a saját kezem, s összefűztem vele lassacskán az ujjaimat. A másik kezemmel a másik kezét fogtam le, ha netán újabb merényletre adta volna a fejét. Tekintetemmel az övét kerestem, miközben megszorítottam az összekulcsolt kezünket.
- Az előbb mondtam, hogy sokkal erősebb vagy ennél. Nem halhatsz meg, ezt ő sem kérné tőled. Azt akarná, hogy élj. Tedd meg érte azt, hogy megpróbálsz boldog lenni. Kérlek… könyörgöm… - Suttogtam elhaló hangon, csillogó szemekkel. Nem akartam a halálát, s tudtam, hogy az igazi Sebastian sem akarta volna. Hiszen mindig is volt köztük egy kötelék, ami szorosan összekötötte őket…

Nem eresztettem el, hiszen pontosan tudtam, hogy minden pillanat fontos a számára. Az elengedés nem könnyű, főleg, ha olyat kell véglegesen elengednünk, akit halálosan szeretünk. Ő ilyesfajta érzelmeket táplált Sebastian iránt, így hát nem tehettem meg azt, hogy eltűnjek. S nem is tudtam volna, hiszen a láthatatlan láncai még idekötöttek, ideszegeztek, s nem engedtek el. Szomorkás tekintettel hallgattam végig a szavait, ahogy lepillantottam rá. Ahogy így alattam feküdt, s a szavakat mormolta, annyira ártatlannak, annyira szerethetőnek tűnt. Vajon Sebastian ezt miért nem látta meg benne? Miért csak a bosszúvágya hajtotta, s az, hogy a világot elpusztítsa? Nagyot csalódott a világban, rossz nevelésben részesült, rossz emberekkel körülvéve, de ez ok vajon arra, hogy mindent el akarjon pusztítani? Ez okozta a vesztét. Sőt, az okozta a vesztét voltaképpen, akiben még bízott, akiben látott egy halvány reménysugarat. A húga. Mennyire szánalmas is ez a történet, tulajdonképpen.
- Nem tudom, de azt hiszem, kár találgatni, Elowen. Minden, amin most gondolkodsz, már nem változtat semmin. Sebastian elveszett… én elvesztem. Nem jöhetek vissza, érted? A halál elől nincs kitérés. S talán a világnak jobb így. Ha neked nem is, de a világ nem pusztul el a jelenléte miatt. Ezt… ezt tartsd észben. A vesztesége másnak nyereség, s tudom, hogy ez most jelen pillanatban nem vigasztal, de gondold csak meg… kérlek. Nem akarok fájdalmat okozni neked ezekkel a szavakkal… - Tettem hozzá halkabban, miközben egyik kezemmel végigcirógattam az arcát. Nem tudtam, miként segíthetnék neki, de a gondolataimat kimondhattam, ha mást nem is tehettem. A vörös tincseit igazítottam végül félre, majd egyszerűen odahajoltam hozzá és átöleltem, a nyakához fúrva az arcomat.
- Őrizz meg magadban, az emlékeidben annak a kisfiúnak, aki voltam… az volt az igazi valóm. Csak te ismertél, Winnie… és köszönöm neked. – Suttogtam a nyakába szinte, ahogy szorosabban kezdtem karolni. Semmivé kellett volna foszlanom, de amíg ilyen erősen akarja, hogy itt legyek, addig esélytelen. Hiszen jó volt a közelsége… még ha csak egy illúzió vagyok is.

Ha valakinek csak egyetlen egy biztos pont van az életében, akkor ahhoz foggal-körömmel ragaszkodik. Még akkor is, ha az a biztos pont csak fájdalmat okoz… de ha ad valami pluszt, ha olyat ígér, amit senki más, akkor kapaszkodsz és beletörődsz a sorsodba.
A lány arcát fürkésztem. Tele volt érzésekkel. Leginkább fájdalommal, de… áradt róla a szeretet is. Fájt így látnom őt és meg akartam vigasztalni, de nem tudtam, hogyan tehetném ezt. Ugyan akkor el kellett volna fogadnia, hogy nem vagyok többé. Nem is térhetek vissza, hisz meghaltam. Ezen pedig semmi nem változtathatott. Nem is tudtam különösképpen választ adni a szavaira, csak bólintottam egy aprót.
Egy gyilkos… egy gonoszságtól szétrobbanó fiatal. Igen, ez volt Sebastian. Ilyenné vált, ilyenné tették. Minden alakulhatott volna másképp. De nem így lett.
Megcsókolt. Először nem értettem, mi történik egészen pontosan. Elszakadtam tőle és úgy néztem rá, feltéve a kérdést. Hogy őrültek-e vagyunk-e? Azok. Igen, talán nem csak Ő őrült, aki ideképzel engem, hanem én is az vagyok, aki csak egy illúzió. Vágyhat-e egy élettelen báb valamire? Bármire… törődésre, melegségre, érzésekre… Azt hiszem, a válasz az, hogy igen. Vágyhat. És ezt honnan tudom? Mert abban a pillanatban átjárt valamiféle melegség. Újra megcsókoltam, ezúttal bátrabban és követelőzőbben. Hosszan csókoltam, ízlelgettem az ajkait. Fogalmam sem volt arról, hogy ő mennyire érzi ezt valódinak vagy mennyire sem. Én annak éreztem. Mivel már eleve a földön ültünk, így óvatosan átkaroltam és ledöntöttem. Fölé másztam, az ajkaitól el nem szakadva. Talán percek is elteltek így.
Azt is vártam titkon ettől az egésztől, hogy megnyugszik. Hogy talán majd így el tud engedni. De már nekem is meg kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy én el tudjam őt engedni. Furcsa helyzet volt kialakulóban, így lassan elszakadtam tőle. Lepillantottam rá, ködös tekintettel, majd megsimítottam az arcát.
- Ez nem csak hazugság, de őrültség is… sajnálom. – Tettem hozzá halkabban. Sajnáltam mindent. Noha nem én okoztam a legnagyobb fájdalmakat a lánynak, mégis úgy éreztem, ki kell mondanom. Bocsánatot kell kérnem.
- Sajnálok mindent, ami történt. Azt, hogy nem törődtem veled jobban… azt, hogy nem bíztam benned. Azt, hogy kevesebbre értékeltelek téged, mint bárki mást. Azt, hogy nem mentem veled azon a napon… amikor megszöktél. Sajnálom azt, hogy elhagytalak. De talán a legjobban azt sajnálom, hogy meghaltam, mielőtt… megváltozhattam volna. – A fejemet fokozatosan hajtottam le, a szemeimet vagy az arcomat így már nem láthatta.

Érdeklődve hallgattam a szavait, amiből kiérződött, hogy mennyire is szeretett. Vagyis az igazi Sebastiant. Jonathant. Furcsa volt hallgatni, de valahol mégis jó érzéssel töltött el. Tudni, hogy valakinek fontos vagy, hogy valaki igazán szeret, az nagyon is jó. Főleg, ha egy olyan emberről van szó, aki tulajdonképpen nem is érdemelne szeretetet.
- Talán, ha mellette maradsz, minden másképp alakul. – Magyaráztam, bár ezzel nem akartam bűntudatot kelteni benne, pusztán egy észrevétel volt, amolyan… „mi lett volna, ha”. – De tudod, az is lehet, hogy ő akarta így. Ő nem akarta, hogy elérjék… hogy elérd. Falakat épített, mert így látta jónak. Úgy gondolta, hogy így soha nem bánthatják. Ha ő magasodik mindenki fölé, akkor nem eshet baja és mindent elérhet, amire csak áhítozik. – Folytattam a gondolatmenetemet, ami azért eléggé helytálló volt. Bár ezek csak apró gondolatok voltak, mégis… valami volt bennük.
Elgondolkoztam valami fura dolgon, de egyelőre nem tettem fel a kérdést. Inkább lepillantottam rá. A rúnás megjegyzésre elhúztam a számat röviden, majd megöleltem és hagytam, hogy eláztassa a képzeletbeli felsőmet. Nem voltam igazi, mégis éreztem a könnyeit magamon, és a fájdalmát is, ami szívszaggatóan hatott. A hátát simogattam lassú, féltő mozdulatokkal, megnyugtatásképp, de csak nem bírtam teljesen csendben maradni.
- Mondd csak… ha kívánhatnál valamit. Mi lenne az? Azon kívül, hogy feltámasztanál egy démonvérrel megáldott embert. – Néztem le rá, ajkaimon ott volt egy halvány mosoly. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, folytattam. – Ha megtehetnéd, megváltoztatnád a múltat? Megpróbálnád megmenteni őt, mielőtt elveszik? – Nem tudom, miért kérdeztem ezt tőle. Puszta kíváncsiság volt, habár a választ azt hiszem, magam is pontosan tudtam. Pont azért, mert Sebastian annyit jelentett neki… biztos voltam benne, hogy megtenné érte.
Azonban nem a választ kaptam meg, hanem felhajolt hozzám és egyszerűen megcsókolt. A szemeim tágra nyíltak. Maga a helyzet, szituáció azt hiszem, választ is adott a kérdésemre, mégis igencsak furcsa érzéssel töltött el. Hirtelen nem tudtam mit reagálni és néhány pillanatra elfelejtettem, igazi vagyok-e vagy sem. Lehunytam a szemeim, hogy viszonozzam a csókot, lágyan és óvatosan, majd a vállaira csúsztattam a kezeim. Pillanatok töredéke alatt szakadtam el tőle és néztem rá, a szemébe.
- Tisztában vagy vele, hogy ez hazugság, Elowen? – Kérdeztem némi éllel a hangomban, de aztán az ajkaira pillantottam. Nem bírtam ki, hogy újra meg ne csókoljam. Félő volt, hogy az idehallucinált-én teljesen megőrül. Belegondolva, ez a szituáció eléggé bizarr volt, mégis… szinte élőnek éreztem magam attól, hogy őt érinthettem.

Ezekre a szavakra nem tudtam mit reagálni. Hisz már elhagytam. Az igazi Sebastian elhagyta, valószínűleg akaratán kívül, de nem volt itt többé és nem is lehetett. Maximum akkor, ha visszahozzák az életbe, de annak ára van, azaz lenne. És mégis ki vetemedne arra, hogy pont egy ilyen tisztátalan, sötét, mocskos gyermeket visszahozzon az életbe? Bár, talán egy valakinek érdeke lenne megtenni ezt a lépést. Talán. De jelen pillanatban nem volt semmi ilyenről szó. Én voltam itt, egy képzelet, egy illúzió, aki próbált megnyugtatni egy szilánkjaira tört lányt. Tudtam, hogy egymagam nem leszek képes összeszedegetni a darabjait, de meg kellett próbálnom. Hol kedvesebben, hol pedig az arcába vágni a kegyetlen valóságot, de valahogy úgy tűnt, a fájdalma tényleg végeláthatatlan. Egyszerűen nem tudott elengedni engem, azaz őt. Minket. Már-már megszakadt a nem létező szívem is érte, abba, hogy sírni láttam. Mert zokogott. Szinte éreztem a fájdalmát.
- Sajnálom, Elowen… - Suttogtam a szavaira. Majd ezt követően válaszolt nekem, mire érdeklődő tekintettel meredtem rá.
- Nem gondolod, hogyha tényleg benne volt mindaz, amit láttál benne… másnak is kellett volna látnia? – Kérdeztem lágy hangon. Ezúttal nem volt benne keménység, sem semmi ehhez hasonló, egyszerűen csak érdeklődtem. Talán próbáltam megérteni. Bár az egészben az volt a vicces, hogy ez az egész beszélgetés Elowen racionális- valamint kevésbé racionális énje között zajlott le. Amolyan: „próbáljuk megérteni magunkat” című könyvet tökéletesen meg lehetett volna tölteni vele.
A hűség rúnára pillantottam, ahogy arról kezdett beszélni. Elgondolkodtató volt és ebbe valahogy belekötni sem tudtam. Halványan még el is mosolyodtam, ahogy újra a lányra emeltem a tekintetem.
- Kezdem azt hinni, hogy nagyon ostoba, ha nem értékelt egy ilyen lányt, mint te. – Halkan ejtettem ki a szavakat, magam sem tudtam, miért. – Talán, ha több idő lett volna… még ő is belátja, hogy milyen értékes vagy. – Tettem hozzá.
Utánam húzódott, én pedig nem is menekültem tovább. Egyszerűen hagytam, hogy újból hozzám érjen. Hogy megöleljen. De ebben a pillanatban ugyan úgy húzódtam össze, mint az igazi Sebastian, aki nem viselte el senkinek az érintését. Nyeltem egy aprót, majd a lányra pillantottam. Éreztem, hogy eláztatja a felsőmet a könnyeivel. Lassan, nagyon lassan emeltem fel a kezem, hogy végül megérintsem gyengéden Elowen haját. Végigsimítottam rajta. Törékenynek látszott, épp ezért nem mertem igazán megérinteni. Egyre csak azt ismételgethettem volna neki, mennyire sajnálom, de ezúttal nem jött ki hang a torkomon. Aztán néhány pillanattal később a másik karom is mozdult, hogy végül teljesen átöleljem. Rájöttem, hogy ez az, amivel meg tudom nyugtatni. Legalábbis ebben a pillanatban ez tűnt a leglogikusabbnak és valahogy… azt hiszem, még nekem is jól esett az ölelése, a közelsége. Úgy, ahogy az Igazi Énnek nem tetszett volna.