Gyengén megráztam a fejemet, de nem szóltam egy szót sem. Az igazat nem akartam mondani, hazudni meg… Elowen túlságosan belém látott, annak ellenére, hogy én ezt nem akartam. Szerintem pontosan tudta, hogy a bizonytalanságom is közrejátszott abban, miszerint kissé felszívódtam. Nem volt szükség magyarázatra hozzá. Nem az volt a sorsom, hogy boldogan élhessek Vele és a gyermekkel, hanem a pusztítás. Mégis őket választottam, mintegy időhúzásként. De pontosan tudtam, hogy a sorsomat nem kerülhetem el és nem is akartam.
A szavakra összerezzentem kissé, de megráztam a fejemet, távolabb lépve tőlük. Nem fordultam vissza feléjük.
- Nem, hozd csak te – Jobb, ha nem bízza rám. Majd talán idővel, de még ne akarjon tőlem semmi olyat, hogy… szóval bármit.
Aztán ahogy odalépett hozzám, éreztem, hogy az államra csúsznak az ujjai. Megfogta, majd ellentmondást nem tűrően fordította maga felé. Nagyot nyeltem, majd a csókra lehunytam a szemeimet. Valamiért élveztem a csókját, jobban, mint azt szerettem volna. Viszonoztam is gyengéden, majd ránéztem, miután elszakadtunk egymástól. A szemeit kezdtem figyelni és egy pillanatra, mintha láttam volna a jövőmet a tekintetében. Azt, hogy mi hárman tényleg boldogok lehetünk. S én nem leszek az, akinek apám mindig is akart. Vajon lehetséges ez?
Nem volt sok időm ezen gondolkozni, mert az autó megjött, így kinyitottam az ajtót és megvártam, hogy beszálljanak előbb ők. Én még visszanéztem a városra, amit hajlandó lettem volna a földdel egyenlővé tenni, majd egy kisebb sóhaj után én is beszálltam Elowen és Alesea mellé, ezzel végleges döntést hozva.

Könnyebb lett volna elengednem őket és ezt az egészet; visszatérhettem volna oda, ahová tartoztam. Legalábbis ahova azt gondoltam, hogy tartozok. De végül valami arra késztetett, hogy mégis Elowenék mellett döntsek. Nem tudtam, miért. Nem értettem magamat egyáltalán és ez nem kicsit idegesített.
Miközben az adott címre indultam, még elintéztem egy telefont, ezzel biztosítva a fuvarunkat. Ahogy megpillantottam Elowenéket, megtorpantam és mély levegőt vettem. Mondani akartam valamit, de a lány pillanatok alatt termett ott előttem és megölelt. A földre néztem, majd rá, ahogy vállon ütött. Felszisszentem halkan, bár nem fájt túlzottan, csak ösztönszerű volt az egész.
- Mit? Mondtam, hogy el kell intéznem pár dolgot. Megígértem, hogy visszajövök. – Persze, ígérni más valamit, mintsem megtenni, ugye? – Az autó nemsokára itt van értünk. Ha a reptéren, avagy a határon átjutunk, minden sínen lesz. – Magyaráztam, miközben tekintetem lassan Aleseára tévedt. Nagyot nyeltem, majd a kezemmel ösztönösen nyúltam felé, de félúton meggondoltam magam és elléptem Elowen mellett, összefonva magam előtt a karjaimat.
- Ha minden jól megy, holnap már Rómában töltjük a reggelünket – Közöltem csak úgy, mintegy terelésként az iménti cselekedetemre. Azaz… ről. Cselekedetemről. Igen.

Róma igazán jól hangzott, bár valójában mindegy volt, hova megyünk, csak innen el. Aztán ez a „szeretlek” dolog… a fenébe már. Nem voltam én egy romantikus kis regényhős, aki kiejtett volna bármi ilyesmit a száján. Azt sem értettem, mi az a szeretet. Talán csak… elkezdtem megtapasztalni. De az semmit sem jelentett! Semmit. Félrepillantottam a szavakra, majd mély levegőt véve lassan újra ránéztem.
- Tudom. Vagyis… talán mindig tudtam, csak épp nem sejtettem. – Vontam vállat egy mosolyfélével az arcomon, bár nem tudom, mennyi értelme volt mindannak, amit mondtam. Talán semmi.
A szavakra némileg meglepődtem, elnyíltak az ajkaim is. Átlátott volna rajtam? Mert megfordult a fejemben, hogy ha elmegyek innen, elintézni a dolgokat, az egyet jelent azzal, hogy nem jövök vissza hozzájuk. Igen, még mindig a menekülési útvonalat kerestem a helyzetből, mert… mert túlságosan újszerű volt ez az egész. Megnyaltam a szám szélét, majd félrenéztem.
- Majd hívlak, rendben? Hogy hol és mikor találkozzunk. – Lehunytam a szemeimet egy hosszabb pillanatra, miközben mély levegőt vettem. Ahogy kifújtam, újra felnéztem. – Most megyek. – Vetettem egy pillantást Elowen karjaiban levő kislányra, majd elhátráltam tőlük. Jól az eszembe véstem őt és Elowent is, így együtt őket. Mintha most látnám őket utoljára. Nem tudtam, hogy visszajövök-e. Vissza akartam, egy részem tényleg vissza akart, egy másik meg… nem. Nem tudom. Elhátráltam, majd mielőtt bármit is mondhatott volna Winnie, sarkon fordultam és elhagytam a rejtekhelyet, hogy visszamehessek oda, ahová úgy éreztem, hogy tartozok. A sötét árnyvadászokhoz, a sereghez, a csapatomhoz, oda, ahol egész eddig voltam. Elrendeztem ezernyi dolgot, rábíztam a jobbkezemre az irányítást is, s meghagytam neki, hogy amíg újra nem találkozunk, intézzen mindent úgy, ahogyan én tenném. Ismert már annyira, hogy tudja, mik a céljaim és mit akarok pontosan elérni. Azonban még órákkal később sem jeleztem Elowennek a hollétemről, sem semmiről. A város egyik külső, elhagyatott raktárépületének területén lézengtem, fel-alá járkálva. Ideges voltam, feszült, frusztrált és folyton Elowen meg a gyermek képe villant fel a lelkiszemeim előtt. Döntenem kellett, dönteni is akartam, de nem ment.
További fél óra telt el, mire végül a telefonomért nyúltam és írni kezdtem Elowennek, megadva a pontos címet, hol találkozzunk. Aztán még intéztem egy telefont, fuvart, hogy minden sínen menjen.

Miközben Elowent hallgattam, a kislányra pillantottam. Segíteni… hinni. Ezek túl nagy szavak. Én sosem segítettem senkinek; romboltam és pusztítottam, megszakadt szíveket, csonka családokat hagyva magam után. És sosem hittem senkiben, semmiben, csak a célomban, abban, hogy mindent elérek, amit csak akarok. Amit el kell. Ehelyett… úgy tűnt, hogy valamiféle útelágazáshoz érkeztem ezzel a nappal. Vagy Elowent és a kislányt választom, csak elveszítve őket… folytatom, amit eddig. A bennem csörgedező démonvér az utóbbit akarta, én viszont… egy kis rész bennem mást. Többé már nem akartam Doriannak átpasszolni őket; én akartam mellettük maradni, de nem értettem, miért. Gyengén megcsóváltam a fejemet, majd ahogy végre ötletelni kezdett Elowen, mégis hová menjünk, kaptam az alkalmon.
- Róma. – Vágtam rá határozottan, majd mély levegőt vettem, amit lassacskán fújtam ki. Ekkor kaptam azt az apró nyakcsókot, amitől… magam sem tudom, mit éreztem a furcsa melegségen túl. Arra az egy szóra viszont meglepve néztem rá, már amennyire tudtam, hiszen a vállamra hajtotta a fejét.
- Én… - Azt kellett volna mondanom, hogy „én is”, de nem akartam hazudni. Fontos volt, birtokolni akartam őt, de nem tudtam, mi az a szeretet. Ezért sem tartottam magamat jó partnernek. Hiszen sosem válhatok olyanná, amit Elowen akarna. Sosem leszek jó… bár igaz, sosem kérte, hogy megváltozzak. De mégis ki akarna egy gyilkossal együtt lenni?
- Össze kell pakolnunk. Meg el kellene intéznem pár dolgot, mielőtt elmegyünk. – Nem hagyhattam vezető nélkül a sötét árnyvadászokat, sőt, nem hagyhattam tényleg csak úgy mindent magam mögött. Az is megfordult a fejemben, hogy majd a háttérből irányítgatok, ameddig csak szükséges, sőt…
Valójában ez nem volt rossz ötlet.

Nem kellett volna már meglepődnöm Elowen pozitív hozzáállásán. Ő jó volt… olyan angyali. Én meg… démoni inkább. A sötétség szinte már teljesen elnyelt, ő mégis abban reménykedett, hogy meglátom a fényt. Valójában ő volt a fény és habár fel sem tűnt, de sokszor miatta őriztem meg a józan eszemet. Legalábbis egy részét. Most pedig ez a gyermek… Ha arra gondolok, hogy néhány órája legyilkoltam a nevelőit, akikre Elowen rábízta… ez csak azt jelezte a számomra, hogy nem vagyok jó. Nem is tudom. Dühös voltam és féltékeny, sőt, elárulva éreztem magam… becsapva. Ezért tettem. S azzal fenyegettem Elowent, hogy megölöm a gyereket is, de vajon képes lettem volna rá? Főleg, miután megtudtam, hogy… hogy az enyém. Nagyot nyeltem.
- Ha megmenteni nem is tudom, de megvédeni talán. – Jegyeztem meg kissé csendesebben, majd a lányra emeltem a tekintetemet. – Ez idővel úgyis kiderül. – A szemeit fürkésztem, majd mikor reagált a kérdésemre, szusszantam.
- Elowen… most bólintottam rá erre az egész „család” dologra, miközben elfordulok attól, amit mindeddig csináltam… kérlek, legyél olyan készséges és találd ki, hova menjünk innen. – A szőke tincseimbe túrtam, miközben közelebb húzódott hozzám. Érdeklődve, de némileg mégis zavartan tekintek rá, mikor megérzem azt az apró nyakcsókot.
- Winnie… - Suttogtam magam elé, majd félrenéztem. Kész őrület… hogy ez velem megtörténhet. Érezhetek… bármit is? Olyan furcsa… melegséget éreztem a mellkasomban, hogy szinte megijedtem tőle.

Csak halványan megmosolyogtam a szavait; valójában ki is néztem belőle, miként áll ki a gyermek mellett és ont ki életeket, hogy megvédje. Elég volt arra gondolni, hogy értem mennyi mindent kibírt és… mennyire mellettem állt, holott egyáltalán nem érdemeltem meg. Sosem voltam hozzá jó. Még a gyermek fogantatásánál is csak bántottam. A szó legszorosabb értelmében. Vettem egy mély levegőt, aztán a továbbiakra csak a szemeimet forgattam. De aztán eljutott a tudatomig, mire is gondolhatott.
- Démonvér… azt gondolod…? – A kislányra emeltem a tekintetemet, majd kissé feszülten néztem félre. Ha ezt örökölte tőlem, akkor nem vár rá más, csak az, ami rám. A sötétség bekebelezi, ahogyan engem is. De talán Elowen meg tudja őt menteni. – Kettőnk közül… rád van szüksége, Elowen. Ha benne is ott a démonvér és gyaníthatóan igen… akkor te tudod őt megmenteni, nem pedig én. – Néztem rá komolyan, bár ezzel újfent csak ki akartam hátrálni az egészből. Számomra ez olyan felelősség, olyan feladat, olyan kihívás volt, amit nem tudtam teljesíteni. Egy gyereket ugyan ki bízna a gondjaimra? Nem. Én csak ártanék neki.
Ugyanakkor már beadtam a derekamat. Mégha tudtam is, hiba… mert nem leszek jó ebben az egészben, már nem akartam elengedni őket. Sőt, Elowent mindig is magamhoz akartam titkon láncolni. Odaléptem hozzájuk és finoman megérintettem a lány hátát, miközben lepillantottam a gyermekre újfent. Olyan… nem is tudom. Aranyosnak találtam? Vagy… nem is tudom.
- Hol akarsz élni ezentúl? – Lassan Elowenre emeltem a tekintetemet. Most először éreztem talán azt, hogy küzdeni akarok a bennem csörgedező démonvérrel szemben és Elowent választani meg a gyermeket, avagy egy olyan jövőt, ami nem arról szólt, amit apám szánt nekem.

Vágtam egy pillanatnyi grimaszt a szavaira, miszerint nem is kell elfelejteniük azokat a szörnyűségeket, amiket tettem; bár én magam sem akartam, hogy teljesen szemet hunyjanak fölötte. Sőt. Előbb kívántam azt, hogy rettegjenek tőlem, a hatalmamtól, mintsem… a feledés homályába vesszek. A kislányt fürkésztem, miközben tovább hallgattam Elowent.
- Bárkit megölök, aki a közeletekbe megy. – Jelentettem kis némi éllel a hangomban; a saját épségem kevésbé zavart, mintsem az övék.
Átvettem a karjaimba a kislányt, bár fogalmam sincs, mi vezérelt. Nem akartam ezt az egészet… sem őt. Őket. Én erre nem álltam készen, s nem is értettem.
- Még mindig jobb apja lenne Dorian ennek a kislánynak… de te mindig is hozzám ragaszkodtál. - Morogtam, miközben szabad kezemmel Alesea arcához értem. Furcsa volt, hiszen órákkal ezelőtt kész lettem volna végezni vele. Hiszen bántott Elowen tette, mármint maga a titkolózása…
Birtokolni akartam őket, ugyanakkor a távolságot is óhajtottam. Vajon lehet egyszerre a kettőt? Vagy ez csupán egy lehetetlen kérés?

A szavakra kedvem lett volna felnevetni. Elowen pontosan leírta az egész eddigi életutamat; pusztítottam, amerre csak mentem. Öltem. Vér tapadt a kezemhez, s nem is kevés, de egyáltalán nem zavart. Ezt tartottam jónak, ez volt a célom… elpusztítani az árnyvadászokat. Lehet, apám nevelte belém ezt a fajta célt, de sosem kérdőjeleztem meg. A rendszer, a Klávé, egyszóval… egyenlővé kellett tennem a földdel ezt az egészet.
Az ellenségeim listája pedig végtelennek bizonyult. Tehát kissé érdeklődve néztem a lányra, amolyan sokatmondó pillantással.
- Ha nem vetted volna észre, Elowen, már beleestem ebbe a folyamatba. Ebbe a végeláthatatlan körbe. S már késő visszafordulni. Még ha meg is tenném, ugyan már! Mégis ki hunyna szemet afölött, amiket tettem? Semmit sem bántam meg. Ezt ők is pontosan tudják. – Kitártam a karjaimat is, miközben beszéltem, aztán a kislány…
Nem akartam. Vagyis akartam, de mégsem. Nem mertem akarni. Vagy, ez így talán totálisan hülyeség, ugyanakkor…
Hol Aleseát, hol Elowent kezdtem figyelni, majd végül a kicsin állapodott meg a tekintetem. Felém nyújtogatta a karját. Csak az járt a fejemben, hogy miért? Nem kellene kötődnie hozzám. Sem neki, sem Elowennek.
- Olyan ez a gyermek, mint Te. – A szemeimet forgattam, de nem tudtam elrejteni azt a fura mosolyt az ajkaimról. Zavart voltam és kínos is volt ez az egész helyzet. Azaz, olyasféle, amiben nem volt még részem.
- Nézd, ez… - Kezdtem bele és el akartam lépni mellettük, de a kislány keze elérte a karom, így azonnal megtorpantam az érintése kapcsán. Nagyot nyeltem, majd lassan rápillantottam és talán még ennél is lassabban fordultam feléjük. Egyik kezemmel megfogtam Alesea apró kezét, finoman, majd el is engedtem.
- Nem értek ehhez az egészhez, Elowen… - Suttogtam szinte, aztán a tiltakozásom igazából megszűnt. Ha a lány engedte, akkor végül a kislányért nyúltam és lassan a karjaimba vettem, magamhoz karolva gyengéden. A szívem hevesebben kezdett verni. Különös érzés volt.