Egyetlen egy életünk van. Egy, hogy szeressünk, vétkezünk, gyűlöljünk, hogy úgy igazán éljünk. Mégis miért is akarna ebből bárki is akár egy percet is vesztegetni? Már maga a kérdés is értelmetlen, hiszen ostobaság, felelőtlenség. Azonban, amikor egy titkot őrzöl a lelkedben, amelyet senkinek nem árulhatsz el még saját magadnak is elég nehezen ismered be, akkor hazugságban élve vesztegeted az értékes napjaidat, ahelyett hogy megbecsülnéd. Pedig mindenkinek kijárna a szabadság. Hogy szerethesse, akit szeretni akar.

---

step 1: denial and isolation i am normal just like everybody else

Amikor fiatal vagy folyamatosan egymásra építed az életed. Mintha csak egy házat építenél alapozod meg minden egyes négyzetméterét, húzod fel a falakat utána pedig, mikor már megvan a felosztása, esetlegesen emeleteket is húzni rá, végül pedig jönnek a berendezések, hogy minden a helyére kerüljön. De mi van akkor, ha egy építőelemet már a legelején a hátad mögé dobsz és megfeledkezel róla? Valamiről, ami lehet, hogy fontos részedet képezi mégis magad mögött rejtegeted, mintha nem is létezne. Egy részed pedig nem is igazán emlékszik arra, hogy valaha is létezett. Egészen addig, míg nem jön valami, ami felnyitja a szemed a valóságra. Amitől jobban átérzed, hogy valamit elrontottál. Mindvégig abban a hitben éltél, hogy te is ugyanolyan vagy, mint mindenki más. Ugyanúgy épülsz fel és csak egy újabb arc vagy a tömegből. Mégis vágytál arra, hogy ne csak egy arc legyél a tömegből, hogy felnézzenek rád. Álmodoztál, hogy hősként élhetsz majd, hogy nagy tetteket viszel véghez. Mindennél jobban vágytál erre. Mégis az egyetlen építőelemed, amivel talán kitűnhettél volna a kegyetlen tömegből volt az, ami minden álmodat porrá zúzhatta volna.
Sokáig azt hittem, hogyha nem gondolkozom rajta, ha nem foglalkozom mindazzal, ami bennem zajlik, akkor talán majd elmúlik és az egész nem több, mint egy múló szeszély. Ugyanolyan lehetek, mint mások. Ebben az álomban ringattam magam, hogy képes leszek alkalmazkodni. Hiszen mindig rettenetesen jól alkalmazkodtam ahhoz, amit elvártak tőlem. Habár irányomba sosem volt olyan magas elvárás, mint a húgoméba, de mégis éreztem, hogy azaz egy építőelem, amelyet feledékeny módon továbbra is a hátam mögött tartogattam egy nap, majd minden álmomat, lehetőségemet felépíti, hogy újonnan, őszintén építhessem fel majd a valós önmagamat.

step 2: anger why can't i be like everybody else?

Mikor rájössz, hogy nem vagy ugyanolyan, mint a többiek körülötted.. Talán örülnöd kellene, hogy különbözöl, de mégis miképpen is örülhetnél valaminek, amely miatt lenéznek téged abban a társadalomban, amelyben élsz? Amióta az eszemet tudom talán mindig is tisztában voltam azzal, hogy a nők engem egyáltalán nem vonzanak. Jace-t mindig egy nő körül láttam lebzselni és talán még láttam is a szemében egyfajta vágyakozást. Nem mintha szerelmet kívánt volna vallani az illetőnek, egyszerűen csak voltak vágyai, amelyeket a gyönyörű nők körében lelt meg. Én azonban egyetlen egyszer sem éreztem ilyesmit. Mondhatnám, hogy sok nő környékezett meg, de azt hiszem a közönyösségem és a modorom volt az első, amit erőteljesen sugároztam magam körül. Nem kívántam a nők társaságát, amit senki nem kérdőjelezett meg. Egyedül a húgom Izzy volt tisztában a dolgok mögöttes részével és a mai napig hálás vagyok, hogy olyan testvérem van, mint Ő. Kulcsfontosságú szereplője volt mindig is az életem ezen részének. Nem tudtam elfogadni magam. Képtelen voltam. Hogy vajon azért-e mert rettegtem a szülők elutasításától, vagy attól, hogy mégis milyen következményekkel lehet ez a jövőmre, az álmaimra és a terveimre? Nem tudom. Inkább érződött egyfajta tehernek, mintsem felszabadulásnak az, hogy ott volt a kezeim között az igazság. Az igazság felszabadít, vagy nem? Mégis az életemben jobban érződött súlyos teherként, mint megkönnyebbülésként. Mintha mindvégig ült volna valaki a mellkasomon megnehezítve minden egyes lélegzetvételemet, de ha ki is mondtam volna a szavakat a súly nem szűnt volna meg létezni, talán még sokkal nehezebb lett volna napról-napra megküzdeni vele.
Csak olyan akartam lenni, mint bárki más..

step 3: bargaining i can't have him, but that doesn't mean i can't love him

Visszatekintve hatalmas ostobaság volt. Mégis akkoriban olyan könnyedén kavartam össze az érzéseimet és szerettem volna azt érezni, amit gondoltam, hogy érzek.. Hiszen, ha a saját parabatai-omat szeretem annak nincs jövője. Jace a testvérem volt részben, a lelkem másik fele és szoros érzelmek fűztek hozzá. Habár nem szerelemből, de szerettem. A mai napig szeretem és ez az érzés sosem fog köddé válni. Mégis könnyebb volt kiegyezni magamban azzal, hogy ő az, aki a szívemnek fontos, akire a testem és a lelkem is szomjazik. Egy hazugság mögé bújtam újra és újra az életem során csak azért, hogy megkönnyebbítsem az életem, de ezzel koránt sem lett könnyebb. Csak tovább tagadtam mindent, amit igaznak véltem.
Jace a legheteróbb srác, akit ismerek. Már, ha van egyáltalán ilyen kifejezés. Olyan szinten falta a nőket a szemem láttára, mintha valami törvénybe lett volna vésve, hogy kétszer ugyanazzal a nővel nem láthatják. Habár megvolt a maga partnere egykoron, hiszen egy tündérrel többször is összegabalyodott, ami keserű szájízt hagyott maga után, de mégis nem láttam, hogy tényleg odalenne érte és ezért elfogadtam. Valahogy könnyebb volt őt reménytelenül szeretni, mintsem bármely más irányban nézelődni, hogy megpróbáljak boldog lenni. Jobb volt a lehetetlen, mint a lehetséges. Azonban ez sem tartott örökké, amikor egy vörös lóbonc belépett az életünkbe és minden alapot porig rombolt. Akár egy hurrikán úgy söpört végig az életünkön vakítva el Jace-t teljesen. Még soha életemben nem láttam úgy lányra nézni, ahogy akkor. Talán féltékeny voltam. De akkor sem igazán úgy, mint az, aki szerelmes. Sokkal inkább féltés volt, mint féltékenység. Már az első perctől kezdve tudtam, hogy semmi jót nem fog a nyakunkra hozni. S igazam is lett.  

step 4: depression am i not good enough?

A semmiből bukkant fel. Nála idegesítőbb teremtményt még életemben nem láttam. Egyszereűen irritált. De lehet, hogy csak azért, mert olyan könnyedén lopta be magát Jace kegyei közé, ahogyan azt senkinek nem sikerült. Ő pedig őszinte érdeklődéssel fordult az irányába. Érdekelte valaki. Őszintén. Ez a valaki pedig nem én voltam. Olyan úton indított el, amely elég sötét ösvényen vezérelt keresztül. Bőszen hittem, hogy szerelmes vagyok belé. Hinni akartam ebben és talán annyi ideig kántáltam magamban, hogy végső soron ez lett az én sajátos valóságom.
Megteremtettem magamnak egy hazugságokon alapuló valóságot, amellyel csak azt értem el, hogy az orrom előtt lévő lehetőséget a boldogságra teljesen figyelmen kívül hagytam. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Hiszen sosem gondoltam, hogy ez egyszerű lehetne. Ezért is rejtőztem a hazugságokból épített váramban, ahol senki nem érhetett el. Sokkal nehezebb volt megpróbálni, akarni és küzdeni, mintsem elbújni egy ostobaság mögött. Hogy lehetnék valaha is elég a számára? Hiszen sosem tekintett úgy rám. Soha nem is fog. Ha már itt tartunk egyetlen egy férfi sem az esete. Ő sem az esetem.. Hiszen Ő a testvérem.


step 5: acceptance i am who i am.

Még mindig emlékszem, ahogyan Clary rám rajzolta a rettenthetetlenség rúnát.. Azaz érzés teljesen magával ragadott. Nem voltak akadályok semmi sem feszélyezett egyszerűen csak önmagam lehettem teljes valómban. Készen álltam arra, hogy elkiáltsam magam, bevalljam a szüleimnek mindazt, amit éreztem. Nem vágyom nőkre, nem akarok nőt az életembe a húgomon kívül - bár vannak, akiket ettől függetlenül is kénytelen vagyok elviselni -, de a boldogságomhoz nem egy nő a kulcs. A szívem egyedül egy férfi társaságában lelhet csak igazán boldogságra, de akkor még csak nem is sejtettem, hogy az, aki igazán boldoggá teheti a szívemet ott van mellettem. Olyan kemény falakat építettem a szívem köré, hogy csak segítséggel tudtam azokat lebontani. Minden kétely abban a pillanatban, amikor a rúna a bőröm felszínét cirógatta semmisé vált. Tisztábban láttam, de még azelőtt, hogy akkor színt vallhattam volna.. Megakadályozott. Nem engedte, hogy ostoba módon valljak színt. Azt akarta, hogy őszinte pillanat legyen.
S, annál őszintébb nem is lehetett volna. Mikor Alicante-ban mindenki szeme láttára vontam magamhoz és leheltem csókot ajkaira. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha tényleg nem számított volna semmi. A háború éppen csak véget ért. Habár győztünk, de elveszítettük az öcsémet. Még egy személyt, aki sikeresen betáncolt a szívembe nem voltam hajlandó magam mögött hagyni. Végre minden bizonytalanságom ellenére hajlandó voltam megpróbálni. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy milyen úton indított el ez bennünket, hogy mennyi kihívással állít majd szembe minket az élet, de sosem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő.
Ha hibát, hibára halmozok is.. Csak remélni tudom, hogy nem lépek olyan területre, ahol már nem érdemelhetem ki a bocsánatát.

---