Nem emlékszik már, ki volt, mielőtt a világ - a Klávé, mely már születésétől a családját és világát jelentette, hiszen aköré fonódott minden  - megmondta volna neki, hogy kivé kell válnia. Elvesztette vénáiban folyó arany tintát, és a hangját, melyből egykor méz-édes nektár csordogált. Mert erősnek kellett lennie, mikor ráégették testére az első jelet, nem mutathatta ki, hogy érzi, és a fájdalom egy idő után barátjává vált. Ha valami fáj, az azt jelenti, hogy még élsz, hiszen a halottaknak nem fáj semmi, nem éreznek semmit. Ez pedig mindenképpen pozitívumnak számított az életében. De sose akart visszatérni a régi énjéhez, aki sírva fakadt volna azon, amivé vált, hiszen akkor nem lehettek volna rá büszkék. Így hát rétegről rétegre új bőrt növesztett, és mint a kígyók levetette a régit. Felpüffedt, mint a vörös szuper óriások az égben haláluk pillanatában, hogy fénnyel árassza be a szobákat, csak, mint a haldokló csillagok az égben. Talán túl fényesen ég? Csupán 10 millió évbe telik, hogy megtudjuk.


Csattan az ostor vége, szinte belesajdul a körülötte állók füle, ahogy végig süvíti a levegőt, de nem törődik vele, sosem tette igazán. Tökéletesen illik hozzá, és apja büszkén tekint rá, ahogy kipróbálja vele erejét, széles mosolya szinte letörölhetetlen. Csap vele egyet, majd még egyet, gyorsan megtanulja, hogyan kell fogni, könnyebb irányítania, mint azt bárki is gondolná. Csupán el kell képzelnie, hogy teste egyik része, és nem egy különálló fegyver. Együtt létezik vele, sikamlósan csúszik ki bárkinek a kezéből, nem az számít, hogy milyen erősen fogják, hanem, hogy milyen technikával. Mert bizony, ha túlságosan is erőltetnek számára valamit, csupán arra ösztökélik, hogy még jobban ne tegye. Egy pillanatra megáll és szeme sarkából az anyjára tekint, kíváncsi, vajon másik szülője is ugyanolyan csillogó szemmel tekint-e rá, de még csak figyelemre sem méltatja egy szem lányát, az órájára pillant, majd bocsánatkérően pillant fel. Nem szükséges megszólalnia, már tudja, mit fog mondani. Sosem marad velük pár óránál tovább, mert a kötelesség nagy úr, mondja, majd te is megtanulod, ha felnősz, Isabelle. Persze, kár volt reménykedni, hogy talán most, majd ma esetleg tovább osztja meg lényét gyermekeivel, hiszen mégiscsak nagy nap a mai.
- Szülinapom van - hangja kissé megtörik, de próbál nem úgy kinézni, mint akinek legnagyobb álmát történik volna csak össze tizedmásodpercekkel ezelőtt. Ha mást nem, hát azt megtanulta anyjától, hogy az érzelmeket sosem érdemes kimutatni, csak a baj van velük.
Kérlek, maradj, csúszott ki majdnem a száján, de helyette összeszorította száját és hátat fordított a távozó félnek. Most már nem közelíti meg a fényes szuper novákat, mint egykor, holdfénnyé változott alakja. Hangja mély lett, mint a csiszolt kő, és a szépsége már most megmutatkozik, melyet felmenőitől örökölt. Anyád kiköpött mása vagy, mondják neki csodálva, és nem értik, miért mérges ilyenkor annyira. Miért vonja össze szemöldökét, és miért húzza el száját. Ahelyett, hogy elfogadná, foggal-körömmel küzd az ellen, hogy olyanná váljon.
A csalódottság könnyeit csak este ereszti ki, Alec vállán.


Még mindig próbálja feldolgozni a szavak jelentését, amik, mint hamu a szájában, őrlődnek benne. Olyan sokszor égették már le szárnyait anyja maró szavai, ő mégis mindig megtanult magának újakat növeszteni a hamukból, melyet hátrahagyott. Lángoló szárnyakat, melyek minden mozdulattal elpusztítottak valamit, minden egyes újjászületéssel erősebbek lettek. Annyiszor megfogadta már, hogy nem hagyja, hogy szavai bevésődjenek szívébe, de minden egyes alkalommal elbukik. Ahogy mindig is, mert Ő sosem volt elég jó semmiben, sosem sikerült átugrania a lécen, az utolsó pillanatban mindig elbízta magát, és elszámította egy kicsivel. Csupán egy hajszálnyi hiba, és véged, közölték vele minden egyes alkalommal, ilyenkor pedig sikítani volt kedve. Mert ők nem értik, hogy hatalmas hullámok csapdosnak a szíve mélyén, és fogalma sincs, mit kellene tennie vele. Nehéz rajta uralkodni, lehetetlen elcsitítani. Kitörni készülő vulkán lakozik benne, és az készteti arra, hogy figyelmet összpontosítson magára a ruhájával, a hosszú hajával és nyers, kegyetlenül őszinte szavaival, mely minden, csak nem tiszteletteljes. Nem értik, hogy a harc, amit mutat mások ellen, nem azért van, mert nincs benne szeretet irántuk, hanem mert túlságosan is sok van belőle. Nem tudja, mit kellene kezdenie vele.
Kisimítja hát arcából a haját, letörli a láthatatlan könnyeket, melyek sosem kúsztak le arcán és hagytak nyomot rajta, felemeli állát és mosolyt erőltet arcára. Újra szárnyakat növeszt magának, és nem azért, mert ő egy Lightwood, és a Lightwood-ok mindent túlélnek. Hanem, mert ő Isabelle, aki keményebb bármelyik bátyjánál (mégis melyikük lenne képes tűsarkúban végezni egy démonnal?). Sosem egy megszegett ígéret volt, hanem földrengés, ami a csontok között is éreztek.


Magabiztosan sétál végig az edzőterem másik végébe. Sportmelltartó és rövidnadrágon kívül más nem fedi testét, enyhén barnás bőrén a rúnák sötéten fénylenek. Ajkait végig összeszorítva tartja, ahogy megigazítja a kezére kötött fáslit. Már most érzi az adrenalint, mely az első ütés után mindig végigfut testének minden apró részén. Fejében már most atomjaira bomlasztja a bokszzsákot, ütéseivel megsemmisítő lökést adva ellenfelének. Merev izmait küzdő pozícióba kényszeríti, csikorgatja a fogát, ahogy a fájdalom szétterjed testében, de vicsorogva küzd ellene. Ütés közben sem ernyed el teste, mindent beleadva löki el magát a földtől, és precízen találja el a célpontot. Csuklója ég a fájdalomtól, de nem hagyja abba.
Fájdalom nyilall oldalába, és hiába emeli fel újfent kezeit, már nincs ereje ahhoz, hogy megmozdítsa elernyedt végtagjait. Méltóságteljesen csúszik le a padlóra. Izzadságcseppek csillognak mellkasán. Sötét haja indaként fonódik nyaka köré, mintha meg akarná fojtani. A düh lávaként emészti fel bensőjét, forrong. Mégsem a világra mérges, amiért elvette tőle az egyik legfontosabb személyt életében, hanem magára, amiért nem tudta megakadályozni. Hangosan fújja ki száján keresztül a benntartott meleg levegőt. Saját, a frusztráció okozta remegő kezeit nézi. Betört körme alatt karmazsin színű vér serken, de nem törli le. Ökölbe szorítja kezeit, ujjai szinte sírnak a megerőltetéstől, de nem adja meg magát nekik. Ha eddig erős volt, most még annál is erősebbnek kell lennie.