Jace & Alec

[You must be registered and logged in to see this image.]- Akkor inkább azt mondd el nekem, hogy mégis milyen életem lenne Clary-vel, ha nem akarna velem lenni. Milyen élete lenne neki? - Persze a mi helyzetünkre koránt sem vezethető fel az ő példája. Én Dommiel helyében elsétálnék, mert az egész csak keserűség lenne. Meg kétlem, hogy túlságosan reménykedett valami hosszútávú dologban. Ha pedig mégis azt hitte, hogy ez valahogy működni fog, akkor lehet, hogy egy totális idióta. Mondjuk, ha évekkel később tért volna vissza Alec emlékezete és őszintén megtanulta volna szeretni Dommiel-t miközben Magnus a fájdalom elkerülése érdekében esetleg továbblépett volna. Akkor talán még lett volna kettejüknek jövője. Azonban ez csak úgy meg volt írva a sors könyvében, ahogy az is, hogy nekem Clary mellett kell kikötnöm.
- Akkor még mindig van néhány dolog, amihez hozzá kellene szoknod. - Persze megértem, hogy nehéz elfogadnia, hogy van, akinek pont az tette vonzóvá, hogy felvállalta önmagát és magasról tett a szabályokra, az ősöreg berögződésre. A vak is látná, hogy mennyien oda vannak érte, de mivel a szeme úgy általában mindig egyetlen egy személyt keres a teremben nem csodálom, hogy általában ignorálja a jeleket.
- Dehogy fog utálni. Szar lesz neki az egyszer biztos, de utálni nem fog. - Megpróbálta, de nem sikerült. Azért ez is több, mint a semmi. Nem jött össze nekik, de ez még nem azt jelenti, hogy nem lesz jobb. - Amúgy.. Ha belegondolsz anno Clary és Simon is próbálkoztak. - Még a visszaemlékezéstől is kiráz a hideg. - De nem úgy alakultak a dolgok, mert igazából nem voltak egymásnak valóak. Aztán most lényegében ugye Simon megtalálta a maga boldogságát Izzy mellett szóval.. - Amúgy sem vagyunk olyan vének, hogy ne legyen lehetőségünk még beleszeretni másokba. Na, nem mintha valaha is el tudnék szakadni Clary mellől. Nem, mintha akarnék. Egy életre hozzáláncolódtam abban a pillanatban, ahogy megláttam. Bármennyire is hangzik nyálasan az igazságon cseppet sem változtat.

To: My Parabatai

[You must be registered and logged in to see this image.]Talán a lehető legostobább példát hoztam fel neki. De nem is tudtam jó példával előállni, vagy jó kérdéssel, mert csak én lehettem olyan szerencsétlen, akivel mindez megtörténhet. Mással nem. Én kezdtem egy boszorkánymesterrel, akinek a démon apja minimum a pokolba kívánna, csak, hogy Magnust szenvedni lássa. Bár várjunk, ez meg is történt. Ráadásként vette el az emlékeimet. Újra meg újra felzaklatott a tény, hogy mi történt és mit tettem, mit nem kellett volna tennem. Közben viszont nem bántam, mert Dommiel olyan volt számomra az elmúlt hónapokban, mint a levegő. Szükségem volt rá, mert csak vele éreztem magamat jól. Pedig mindez csak azt jelentette, hogy homokba dugtam a fejemet.
- Nem, nem tudnád elengedni Claryt, ezt ne akard nekem beadni – Közöltem komolyan. Ismertem Jacet és sosem láttam még olyannak más lánnyal, mint amilyen Clary volt. Az életét is feláldozta volna érte, épp ezért nehéz volt elhinni, hogy minden próbálkozás és erőfeszítés nélkül hagyná, hogy a lány végül mással legyen helyette.
Felvontam a szemöldökömet, értetlenül bámulva Jacet, majd megráztam a fejemet.
- Nem hinném, hogy más… - Pislogtam. Be sem tudtam fejezni a mondatot, mert nem is értettem az egészet. Kételkedtem benne, hogy bárki mást érdekeltem volna úgy, Magnuson és Dommielen kívül. Kizárt volt. Vagy mégsem?
Végül visszakanyarodtam az eredeti problémához, amit valahogy meg kellett oldani, de jól tudtam, hogy nem lesz egyszerű és könnyű. Sőt. Nehéz lesz, mert nekem kell megbántanom valakit, aki fontos lett nekem. Nem felejthetnék el újra mindent?
- Utálni fog. Jogosan – Sóhajtottam. Egyszerűen, ha magam elé képzeltem Dommielt, a mosolya jutott eszembe és az, hogy miket csináltunk ketten. Aztán elképzeltem, hogy elmondom neki, hogy visszatértek az emlékeim. Szinte láttam magam előtt, hogy a döbbentsége keveredik a fájdalommal, miközben mégis próbál mosolyogni, amolyan „oh, ez remek!” jelentéssel. Nagyot nyeltem. Aztán elképzeltem, hogy elmondom neki azt, hogy bár kedvelem őt, de így, hogy visszatértek az emlékeim, nem lehetek együtt vele, hiszen… és tudtam, hogy nem kellene végigmondanom neki, mert már tudná, mit akarok mondani.
Sosem éreztem magamat még ennyire pocsékul.
Néhány percbe is beletelt, mire összeszedtem magamat és rávettem magamat, hogy felkeljek az ágyról. El akartam menni, de nem tudtam rávenni magamat végül. A hajamba túrtam feszülten, majd az ablakhoz sétáltam, hogy azon nézzek ki.

Jace & Alec

[You must be registered and logged in to see this image.]Bármennyire is furcsa volt most az ész érvnek lenni ebben a helyzetben, nem igazán volt más választásom. Őt elnézve most koránt sem viccelhettem el a helyzetet, mert totálisan megsemmisült volna így érett felnőttként kellett viselkednem, ami lassan elméletben is vagyok meg aztán helyette kell most annak lennem.
Egyáltalán nem csodálkozom a démon kegyetlen húzásán, de természetesen jobb szerettem volna, ha figyelmeztetni tudom, hogy nem túl jó ötlet belekezdeni mással dolgokba, viszont került engem így esélyem sem volt. Meg aztán az is ott volt, hogy lehet soha nem tértek volna vissza az emlékei, ha nem teszi meg.
- Nem éppen úgy kezdtem el járni Claryvel, hogy nem emlékezett évekre az életéből és azokban az években járt valaki mással, szóval a helyzet nem ugyanaz teljesen. Ugyanakkor, ha úgy döntene úgy boldog, akkor amúgy sem tehetek semmi mást, mint elengedem és megpróbálok továbblépni. Felesleges olyan dolgot hajszolni, ami nem működik hosszútávon tekintve, hogy attól csak mindketten megkeserednétek. - Persze Clary-nek is hiányosak voltak az emlékei, de ez sokkal inkább azért volt, hogy elfelejtse az árnyvilágnak minden egyes apró részletét, amibe betekintést nyerhet. Nem élete szerelmét rejtegette védelmi falak mögött, hanem a látás képességét.
- Tudom, hogy furán hangzott, de nem én szedtem fel két különböző embert és közben még bőven lennének a sorban.. - Nem azért mondtam, hogy lehúzzam vagy bármi ilyesmi. Inkább csak azt szerettem volna, ha észreveszi végre az értékét, hogy habár sokáig rejtőzködött, de amióta kinyilvánította, hogy ki is ő valójában elég sok embernek a szemében változott igen csak vonzóvá. Bár talán ebből ő semmit sem vett észre.
- Ennek sajnos nincs olyan opciója, hogy mindenki mosollyal az arcán elsétál, de így legalább esélyt adsz neki, hogy később valaki okot adjon neki rá. - Az egyszer biztos, hogy nem lennék a helyében. Clary előtt különösebben nem érdekeltek az ilyen problémák, nem zavart, ha valakit megbántottam, de általában igyekeztem eleve olyannal kezdeni, aki nem vette magára, ha nem mutattam iránta különösebb érdeklődést. Alec meg eleve más a helyzetről nem is beszélve. A parabatai-om. Tisztában vagyok vele, hogy elég könnyen a szívébe fogadja az ember akarva-akaratlanul így inkább csak bátornak mondanám és egy kicsit őrültnek Dommiel-t, amiért belevágott olyasmibe, aminek már a kezdetektől fogva megvoltak számlálva a napjai.

To: My Parabatai

[You must be registered and logged in to see this image.]Nem is vártam jót Asmodeustól, de nem gondoltam volna, hogy ennyire mocskos mód képes játszani. Tudtam, hogy valójában nem nekem akart ártani, helyesbítve nem én voltam az elsődleges célpontja, hanem Magnus, mégis, pont ezért bosszantott annyira, hogy mindezt végül is velem csinálta. Én voltam a játékszere. Ahogy erre gondoltam, beugrottak olyan emlékek is, mikor a pokolban voltam Vele. Azzal a démonnal. Élvezte, hogy valódi játékszerként voltam ott neki és emlékeztem minden gúnyos megjegyzésére is. Nagyot nyeltem, majd tovább pörgött az agyam, és próbáltam összerakni minden egyes darabot az életemben, hogy legalább tisztán láthassak.
- Igen, emlékszem. – Most már igen. Mindenre emlékeztem. Jacere emeltem a tekintetemet és kissé talán hevesen intéztem hozzá a következő szavaimat. – Megértő lesz? Te megértő lennél, ha… ha Clary mást választana helyetted? Ez sehogyan sem korrekt… vagyis én nem vagyok az – Ekkortájt jutott el a tudatomig az, amit még mondott. Meglepődtem, és egy részem zavarba is jött, de nem „jó” értelemben, sokkal inkább… furcsa volt, hogy Jace ilyesmit kiejtett a száján velem kapcsolatban. – Ez a te szádból elég furcsán hangzott. – Régen persze örültem volna, ha ilyet mond és valószínűleg első dolgom lett volna bevallani neki, akkori fejemmel és tudásommal, hogy szeretem őt, de mai fejjel tudom, hogy az minden volt, csak épp nem szerelem.
Jace tanácsára elhúztam a számat. Az volt a legnagyobb probléma az egész helyzettel, hogy senkit, de tényleg senkit nem akartam megbántani. Nem volt a stílusom, főképp nem így… akárhogyan is döntök, sérülni fog valaki és bármit megtettem volna, hogy az a valaki csakis én legyek. Azt akartam, hogy Dommiel és Magnus is boldogok legyenek, hisz megérdemelték, velem ellentétben, aki ostoba mód homokba dugta a fejét, csak mert nem emlékezett egy-két dologra. Saját magamra talán jobban haragudtam, mint magára Asmodeusra.
- Ez nem csak szimpla pánik, Jace… én… - Nem tudom, nem tudtam, mit mondhatnék. Felültem, úgy túrtam a hajamba és néztem végül a fiúra. Sosem gondoltam volna, hogy majd szerelmi tanácsért fordulok hozzá, de ez is megtörtént. Azt hiszem, manapság már tényleg bármi megtörténhetett. – Nem akarom egyikőjüket sem bántani. Pedig… pedig tudom, hogy kit fogok mégis megbántani, mindennek ellenére – Nagyot nyeltem. Igen, egyértelmű volt, hogy habár szakítottunk Magnussal, mielőtt elveszítettem az emlékeimet, a szívem mégis csak hozzá húzott. Ahogy teltek a percek, egyre tisztább lett, még ha a fejem továbbra is zavaros volt.
Azonban fogalmam sem volt, Dommielnek miképp mondom majd el, egyáltalán… lehetünk-e még ezek után barátok. Nem akartam elveszíteni, hisz nagyon sokat köszönhettem neki. Ha ő nincs, nem tudom, hogyan vészeltem volna át az elmúlt időszakot.

Jace & Alec

[You must be registered and logged in to see this image.]Sosem gondoltam volna, hogy egy árnyvadász képes lesz csak úgy az idegességtől felrobbanni, de Alec-et elnézve egyre inkább valószínűbbnek tartottam ennek előfordulását. Megértettem, hogy ideges volt, hogy valószínűleg most minden egyszerre csapódott össze a fejében, de a helyzet az, hogy ezt idegesen nem lehet se végiggondolni, sem pedig felelős döntést hozni. Habár egy ideje már a kezemben van az intézet vezetése Clary oldalán úgy érzem, hogy azért még koránt sem vagyok olyan felelősségteljes, mint Alec, aki érthető módon a fejében kuszálódó dolgoktól teljesen összezavarodott. Ekkor még számításba sem vettük, hogy a szíve milyen szerepet vállalt.
- Azért mégis csak egy démonról beszélünk. Nem várhatunk tőlük aztán semmi jót. - Ebből kifolyólag valószínűleg hátradőlve figyelte az eseményeket várva a legjobb pillanatra, hogy visszaadja az emlékeit Alec-nek. De valahogy van azaz érzésem, hogy ezzel még koránt sem ért véget a történet. Még látni fogjuk Asmodeus-t és akkor sem fogunk kiugrani a bőrünkből tőle.
- Meglehet. Nem volt titok, hogy te meg Magnus együtt voltatok, hiszen ti voltatok egy egész mozdulat kezdeményezése, de erre valószínűleg már emlékszel. Dommiel pedig szerintem meg fogja érteni a helyzetet. Valószínűleg tisztában volt azzal, hogy mégis mibe is vágott bele. De valljuk be, hogy egy ellenállhatatlan faszi lettél. - Nem vagyok vak tisztában vagyok, hogy mi számít vonzónak, hiszen ezt tökéletesen megállapítom akárhányszor tükörbe nézek. Na, meg persze ahogyan azt is észrevettem, ahogy engem lecsekkoltak idővel az is feltűnt, amikor már Alec-et kezdték nézni. Még azután is sóvárgott néhány lány tekintete utána miután egyértelmű lett, hogy nem érdekli őt. Bár ettől talán még érdekesebbé vált néhányuk szemében, amely egyenesen furcsa.
- Vegyél egy mély levegőt, hunyd le a szemed és emlékezz vissza az elmúlt időszakra. Idézd fel mindegyikkel a kapcsolatod és hagyd, hogy a szíved döntsön és ne a fejed, ami egyfolytában pánikot ébreszt benned. - Úgy gondolom, hogy mélyen legbelül tudja, hogy mit akar csak nem akarja elismerni, hiszen azzal már kijelentené, hogy ki az, akinek fájdalmat kell okoznia, amit mindenáron szeretne elkerülni. De ha mindkettőt elengedi, akkor mindhárman szenvedni fognak.

To: My Parabatai

[You must be registered and logged in to see this image.]Nem mondom, hogy Jacenek mindig minden könnyű volt, de most nem voltam biztos benne, átérzi-e a helyzet súlyosságát, vagy sem. Hisz könnyű volt mondani, hogy ne robbanjak fel, mikor az életem már úgyis romokban volt. Már csak nekem kellett volna darabokra robbannom, akkor talán megoldódott volna minden, mert megszűntem volna létezni. Nagyot nyeltem, majd ahogy elkezdte mondani a teóriáját, érdeklődve néztem rá.
- Igazad lehet. De ez még Asmodeustól is mocsokság… - Feszülten szívtam magamba újra és újra a levegőt, majd fújtam ki.
Ahogy tovább beszélt, csak még idegesebb lettem. Pont az volt a baj, hogy nem tudtam, mit tegyek, avagy mit kellene. Nem akartam megbántani Dommielt. Fontos volt nekem. Ugyanakkor…
Elgondolkodtam és kissé magam elé meredtem, néhány hosszabb pillanatra, amíg visszapörgettem magamban emlékeket Dommielről és rólam.
- Szerintem ő végig tudta… hogy ez múlandó lehet köztünk – Nagyot nyeltem, majd Jacere néztem. – Hisz fura is lett volna, ha nem tudja, igaz? Magnussal hivatalosan voltunk együtt, nem volt olyan, aki nem tudott volna rólunk… - Magyaráztam, el-elhalkuló hangon, miközben realizáltam magamban, hogy Dommiel, ha érez irántam valamit, tudta, hogy összetörhetem a szívét, ha visszatérnek az emlékeim. – Azt hiszem, én vagyok a világon a legrosszabb ember, Jace… egyszerre két embernek okozok fájdalmat úgy, hogy nem is akarom ezt tenni. – Eldőltem az ágyon és így meredtem a plafonra. A fejem még mindig zakatolt, hogy mit hogyan kellene tennem, de tudtam, bárhogyan is döntök, valaki sérülni fog. Ha Dommiellel szakítok, attól pedig még közel sem biztos, hogy Magnus visszatáncol hozzám, hiszen olyan mélyen bánthattam meg az elmúlt hónapokban, mint még soha. Akárhogyan is, tudtam, hogy mindhárman vesztesek vagyunk. Az érzelmek háborújában nem nyerhettünk.
- Talán csak… el kéne engednem mindkettejüket – Motyogtam inkább saját magamnak, mintsem Jacenek. Rá sem néztem, csak a plafonon az egyik pontra meredtem.

Jace & Alec

[You must be registered and logged in to see this image.]Ha akarnám se zárhatom ki mindazt, amin Alec keresztül megy. Olyan erősek az érzései, hogy szinte mintha csak a saját bőrömön éreznék mindent, ami most jelenleg végigfut a testén, a gondolatai olyan hevesen cikáznak, hogy talán ez segítene elaludni viszont annyira azért mégis ébren tartja az elmémet, hogy ez egyáltalán nem lehetséges.
- Semmit nem oldasz meg azzal, ha most itt helyben felrobbansz és még nekem is segítesz hasonló állapotba kerülni. - Megérettem, hogy nem könnyű a történteket feldolgozni, de egyikünkön sem segít, ha itt helyben idegösszeroppanást kap.
- Hát, ha tényleg búcsúként csókolt meg, akkor lehet pont ez volt a kulcs. Feladta és mivel is lehetne jobban fájdalmat okozni neked is és neki is? Ezen a ponton már az emlékeid hiánya nem volt akkora fájdalomforrás, mint a tény, hogy visszatérhetnek. Vagy inkább elérte a célját. - Nem olyan nehéz egy démon fejével gondolkoznom tekintve, hogy azt hiszem magában Valentine-ban is az veszett el valahol mélyen. Ha valakitől tanulhattam arról, hogy mégis miként is lehet fájdalmat okozni másoknak, akkor ő volt az.
- Szeretném azt mondani, hogy az én kúsza szerelmi életem felkészített arra, hogy egy ilyen helyzetben segítsek neked, de azért ez mégsem ugyanaz. Először meg kellene nyugodnod aztán, ha sikerül egy kicsit összeszedned magad, akkor talán először Dommiel-el kellene beszélgetned, hogy mit is jelent az, hogy visszatértek az emlékeid. De először talán neked kellene erre rájönnöd. - Nem egyszerű beleszeretni valakibe aztán rájönni, hogy valakibe egykoron már szerelmes voltál. Viszont addig míg szinte remeg a teste az idegtől nem fogja tudni ezt az egészet helyre tenni magában.

To: My Parabatai

[You must be registered and logged in to see this image.]Próbáltam gondolkozni, de a jelenetek, az érzések csak úgy záporoztak bennem, teljesen maguk alá temetve. Fogalmam sem volt róla, hogyan mászok ki alóla és térek vissza a józan eszemhez, az ész érvekhez, a valós lényemhez.
- Nem olyan könnyű nyugodtnak lenni most, Jace – Jegyeztem meg talán kissé élesebben is, mint szerettem volna. De nem tehettem róla, össze voltam zavarodva, válaszokat akartam és tiszta fejet. Egyik sem nézett ki úgy, mintha nagyon igyekezne…
A szívem annyira vert, hogy úgy éreztem, átszakítja a mellkasomat pillanatokon belül. A fejem is szinte már fájt.
- Inkább az a kérdés, mitől jött vissza minden emlékem… - Rápislogtam, majd félre, végül a földre. – Magnus megcsókolt. Azt hiszem, hogy… búcsúképp. – Halkan ejtettem ki a szavakat, majd a kérdésére nagyot nyeltem. Ránéztem, majd alig láthatóan megvontam a vállam.
- Látod, ezért mondom, hogy összekuszálódott minden, csak mert képtelen voltam feldolgozni, hogy elveszítettem az emlékeimet. Könnyebb volt távol lenni tőletek, mintsem szembenézni a valósággal – Magyaráztam, majd újabbat nyeltem. – Dommiel rendes volt velem, végig mellettem volt és… nem éreztem azt, hogy törött játékot lát, amikor rám néz – Ez volt az igazság. – Fontos nekem – Tettem hozzá halkan, majd Jacere emeltem lassan a tekintetem.

Jace & Alec

[You must be registered and logged in to see this image.]Nekem is megvoltak a magam hullámvölgyei, pontjai azóta pedig még gyakrabban, hogy megismertem Clary-t így egyáltalán nem volt túlzottan az újdonság, amelyek érzések halmaza elöntötte a lelkemet, miközben tudtam, hogy ezek nem igazán hozzám tartoznak. Mégsem tudtam, hogy igazán mihez kezdjek mindezzel a információval, mert úgy került engem Alec, mintha minden egyes alkalommal megégettem volna, hacsak ráemeltem a tekintetemet. Így nem igen volt választásom, mint várni, hogy ő maga jelenjen meg nálam, de egy kicsit azért arra számítottam, hogy olyankor toppan be, amikor az agyműködésem kicsivel magasabb. Nem csak azért, mert fáradt vagyok, hanem mert tényleg most keltem fel és az agyamnak még valószínűleg kell egy kis idő, hogy utolérjen, habár ránézve egy kis elveszettnek tűnő energia bukkan fel a testemben.
- Először is vegyél egy mély levegőt, mielőtt mindketten felrobbanunk a te idegeskedésedtől. - Nem lehurrogni akartam egyszerűen csak tényleg jobb volt, ha megnyugszik és tiszta fejjel tekinti át, hogy pontosan mi történt. Persze elhiszem, hogy neki ez nehéz lesz így kivételesen én vagyok az, aki a józan gondolkodásmódot biztosítja. Ilyen sem túl sok gyakran van.
- Biztos, hogy megvan az oka, hogy miért pont most kaptad vissza az emlékeidet. Mi történt azelőtt, hogy megtörtént volna? Természetesen csak a szükséges részletekre vagyok kíváncsi. - Azt hiszem el tudom képzelni, hogy mi tartozott bele az éjszakai programjába és arról nem igazán kérek hosszas beszámolót. Közel állunk egymáshoz, de azért annyira koránt sem, hogy erről beszélgessünk. Főleg mivel szerintem ő sem akar hallani rólam és Clary-ről.
- Szóval akkor te és Dommiel? - Tisztában vagyok vele, hogy Magnus-sal szakítottak mielőtt az egész megtörtént, de azzal is, hogy egyikük sem felejtette el a másikat egyik pillanatról a másikra. Ez több, mint nyilvánvaló. Meg aztán azt, ami kettejük között volt az nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra elfelejteni, mintha sosem létezett volna.

To: My Parabatai

[You must be registered and logged in to see this image.]Nem voltam biztos benne, hogy Jace mi mindent érzékelt az elmúlt órákban; érzékelt-e egyáltalán bármit is azokból, amik történtek velem. Azt az érzelmi hullámvasutat, amit megéltem. Először Dommiellel az a felhőtlen, már-már túlságosan cukormázas, rózsaszín pillanatok, majd Magnussal a keserédesebb találnánk és végül az emlékeim. Sok volt ez így egyszerre, és nem tudtam, mihez is kezdhetnék. Magnus miatt néhányszor már át kellett értékelnem az életem, de most… Dommiel is az életem része volt és ez így még kacifántosabbá, kuszábbá tett mindent. Nem voltam erre felkészülve. Ám azt pontosan sejtettem, hogy Asmodeus szándékosan most adta vissza az emlékeimet. Szenvedni akarta láni Magnust és talán engem is. Vagy csak kíváncsi, kit választok végül? De szakítottunk. Az angyalra már! Ez miért… miért ennyire bonyolult?
Ahogy a tekintetem találkozott Jace felemás szemeivel, nagyot nyeltem, majd ellöktem magam az ajtótól.
- Nem csak ez történt. Jace, ez… én szerintem mindent még jobban összekuszáltam... zavaros minden – Odalépkedtem az ágyhoz, majd leültem mellé. A lábam idegesen kezdett fel-le járni, miközben magam elé nézve próbáltam összeszedni a gondolataimat. De nehéz volt beszélnem a történtekről. Féltem, hogy talán ostobának tart majd vagy bármi ilyesmi.
- Sajnálom, hogy kerültelek… nem szabadott volna – A szemem sarkából néztem rá, majd felé is fordultam teljesen. – Hogy kuszálódhat minden össze egyetlen pillanat alatt? – Tettem fel a kérdést, amire valószínűleg ő sem tudott volna válaszolni, vagy nem érdemben. Mély levegőt vettem és félrenéztem. – Tudom, hogy sejted, de azért kimondom. A Dommiellel töltött idő alatt… kialakult köztünk valami – Ennél többet nem bírtam kimondani. Nagy eséllyel érezhette, hogy ma este valami különleges is történt velem; és ebből azt hiszem, összerakhatta, hogy nem Magnussal voltam abban a pillanatban.

Jace & Alec

[You must be registered and logged in to see this image.]Eléggé hosszú volt a nap, mivel folyamatosan két embert próbálunk megtalálni, akik a lehető legkevésbé szeretnék, ha bárki is rájönne, hogy mégis hol tartózkodnak pontosan. Meggyűlt a bajunk épp elégé Clary testvérével, de a tény, hogy nekem is van egy és legalább annyira rettenetes, mint Sebastian felforgatta a gyomromat. Eddig azt hittem, hogy egyedül vagyok, hogy az egyetlen családom az, akit az út közben találtam, akikre idővel számíthattam és támaszkodhattam. Most viszont kiderül, hogy mindvégig az orrom előtt volt egy élő rokonom csak sosem vettem ezt észre.
Egész nap mondhatni azt vártam, hogy végre az ágyamban köthessek ki, de minél többet gondoltam rá annál lassabban telt az idő így próbáltam lekötni magam még több teendővel, aminek köszönhetően csak még fáradtabb lettem. De végső soron mikor az ágyba kerültem legalább úgy dőltem ki, mint egy zsák krumpli. Nem is emlékszem még arra sem, hogy lehunytam a szemem egyszerűen csak elragadott a sötétség. Egészen addig a pontig, míg az éjszaka közepén fel nem riadtam holt fáradtan. Olyan érzések kavarogtak a mellkasomban, amelyek nem hozzám tartoztak mégis annyira intenzívek voltak, hogy hiába voltam rettenetesen fáradt nem tudtam visszafeküdni. Bár azzal tisztában voltam, hogy valószínűleg Alec-hez van köze. Habár nincs életveszélyben, de határozottan valami a padlóra küldte és az összes dolog közül, ami vele történhet egyet biztosan tudok, ami ilyen hatással lehetett rá.
Nagy nehezen ülőhelyzetbe küzdöm magam és a szememet dörzsölve veszem magamhoz a telefont, hogy megnézzem hány óra van vagy legalább megpróbáljam felhívni, amikor szó szerint beront a szobám ajtaján, de úgy, mint aki rémeket látott. Hiába próbáltam teljes erőmmel ráfigyelni akaratlanul is előkúszott belőlem egy ásítás, miközben őt figyeltem. - Én is erre tippeltem volna. - Nem tudom, hogy mégis mi volt az oka, hogy visszakapta az emlékeit vagy hogyan, de az egyszer biztos, hogy ez is legalább annyira a padlóra küldte, mint a tény, hogy nem volt tisztában azzal, hogy az elmúlt évekre nem emlékezett.

To: My Parabatai

[You must be registered and logged in to see this image.]Nem értem fel ép ésszel, ami történt. Főleg azt, amik történtek és amikre most már túl jól, túl élesen, túl élénken emlékeztem. Minden egyes kép élesen élt a fejemben, minden érzés ott keringett bennem. Szinte összezavart és mégsem. Aztán újra ugyanaz. Miután eljöttem Magnustól, órákon át gondolkodtam. Próbáltam a lehető legjobban átgondolni mindent, de nehéz volt. Túl nehéz. Akármennyire is nem akartam, hogy az érzéseim irányítsanak, a szívem ketté akart hasadni. Szó szerint ketté. Mert ha még szakítottunk is Magnussal, szeretem. De Dommiel iránt sem éreztem másképp. A törékeny világom végül úgy omlott össze, mint egy kártyavár. Talán igaza volt a tudatlan énemnek és távol kellett volna maradnom mindenkitől – még Dommieltől is. Bármennyire is akartam megóvni mindenkit magam körül, tudtam, hogy nem hagyok magam után mást, csak törött lelkeket. Az enyém lesz a legtöröttebb.
Végül nem bírtam tovább egymagam küszködni a nyomasztó gondolataimmal. Ahhoz mentem, akiről tudtam, hogy volt már dolga többször is összetört szívekkel… Jace. Odáig voltak érte mindig is. Azt reméltem, ő tud majd valami biztatót mondani, tanácsot, vagy bármit. Bár én se lehetek teljesen épeszű, ha tőle várok megváltást.
Ez futott át az agyamon, ám a kezem máris mozdult, hogy kopogjak. Aztán az utolsó pillanatban megálltam és inkább a kilincs felé nyúltam. Egyszerűen benyitottam, át sem gondolva, hogy nem lehet egyedül.
- Jace, beszélnünk kell – Léptem be azzal a lendülettel a szobába és mielőtt bármi kivetnivalója lehetett volna, bezártam magam után az ajtót. Nekidőltem. – Emlékszek… most már mindenre emlékszek – Pillantottam el végre a fiú felé, akár feküdt, akár állt, akár a szemeit dörzsölte, mert álmából rángattam ki… nem számított; csak Jacet láttam, aki iránt az utóbbi időben megint élénken éltek a bugyuta érzéseim, amik nem is voltak valódiak talán soha. A szerelem bonyolultabb volt, mint amit iránta éreztem. Sokkal zavarosabb. És sokkal fájóbb is.