[You must be registered and logged in to see this image.]A tétlenséget mindennél jobban gyűlöli. Szinte már azon is felhúzza magát, hogy egyfolytában edz, amikor nem azon töpreng, hogy mégis hogyan menthetné meg a bátyját. De ugyan mégis kit akar átverni, hiszen egyértelmű, hogy még edzés közben is a bátyján kattog az agya. Egyszerűen nem tudja elengedni a gondolatot, hogy vajon mennyire is szenved most a bátyja. - Nem tudhatjuk.. Nem alapozhatunk mindent rá, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg őrültségnek fogja tartani az ötletet. Alig éltük túl, mikor ott voltunk hatan. Nem éppen egy kirándulásnak nevezhetnénk a pokolba vezető utat. Azt sem tudom, hogy mégis mit akarhat tőle Asmodeus.. Hiszen csak egy szimpla árnyvadász. - Megrázza a fejét és a kezét a szájához emeli, de végül visszafogja magát, hogy ne kezdje el a körmeit rágcsálni. Nem kifejezetten szokása, de az utóbbi időben, minden mellékcselekvés kezdett felbukkanni az életében, mintha ezekkel az ideget rághatná, tüntethetné el. - Nem tudhatjuk, hogy mégis mi vár ránk odalent. Kell valami terv, de cselekednünk kell a lehető leghamarabb.. Viszont most, ha visszamegyünk, akkor nem fog ott várni minket Sebastian, sem pedig Asmodeus tárt karokkal, hogy besétáljunk a csapdájukba. Az is lehet, hogy amint megérkezünk oda démonok ezrei vesznek majd körül minket és akkor semmit sem tehetünk majd. - Bármennyire is ugrana fejest az ismeretlenbe a bátyjáért, halottként koránt sem származna előnye a fiúnak belőlük. Persze eddig mindig szerencséjük volt, de vajon mi van akkor, ha most jön el az a pillanat, amikor fordul a szerencséjük? - Clary gondolom velünk tartana.. - Minden egyes balhét együtt csináltak végig. A világ megmentése érdekében, Clary anyjának megmentése érdekében, vagy éppenséggel Simon-t kellett kihúzni egy kellemetlen szituációból. Mondhatni tartozik a lány nekik. Nem, mintha nem alakult volna olyan kapcsolat ki kettejük között, ami miatt nem tartana szó nélkül velük. Mégis fél, hogy úgy tekintenek majd a helyzetre, mint egy szimpla utazásra a halálba.
Tudom jól, hogy ideje lenne már cselekedni. Tudom jól, hogy mindössze időhúzás, amit művelünk, de még magamat is meglepem ezzel a lépésképtelenséggel, amiben most vagyok. A hátamon fekszem, a fejem tetejéig húztam a takarót, hogy még csak az ágyam melletti kis asztalon égő lámpa fénye se juthasson a szemem közelébe. Élvezem, amint a sötétség körbeölel, és egy kis időre kiüríthetem az elmémet. Kell, hogy lenyugtassam magamat a felesleges körök után, amiket fejben járok. - Nem vagyok itt! - Már a léptek közeledtét is hallom, ezer meg egy közül megismerem ezen gyilkos magassarkúak kopogását. Valamint túlságosan is jól tisztában vagyok vele, hogy a kijelentésem fabatkák sem ér az ő szemében, ámbár nem bírnám megállni, hogy elhagyjam. - Téged az se állítana meg Izzy, ha zárva lenne az az ajtó... - Teljes lelki nyugalommal rontja rám az ajtót, és hálát adok az Angyalnak, hogy ezúttal nem vetette magát az ágyamra. Bár így még inkább nehezemre esik lehúzni a fejemről a takarót, de a kényszer mindig hajt előre. Szavai hallatán viszont vészjóslóan merészen villannak ki arany színű szemeim a takaró alól. - Segíteni fog visszaszerezni Alec-et - képtelen vagyok nem erőteljes hangsúllyal megnyomni a "fog" szócskát, miközben kiülök az ágy szélére és szembefordulok vele. - Amúgy én is gondoltam már erre, csak tudod elég nehéz lenne minden feltűnéstől mentesen becserkészni Brooklyn Főboszorkánymesterét, hiába is a sógorunk. Mellesleg, ki tudja nem indult-e már el ő maga, vagy feledkezett meg az egészről... - kelletlenül húzom el a számat. - Mindenesetre, már egy portál is bőven elég lenne, mindegy, hogy melyik boszorkánymester által. Az utat már lényegében úgy is tudjuk oda. A kellő felszereléssel, a meglepetés előnyét kihasználva még esélyünk is lenne talán... Idegesen túrok bele szőke tincseimbe, és hatalmasat sóhajtok a végén. Eszement ötlet, de jobb semmiképpen nem lehet. Vagy a boszorkánymesterrel, vagy nélküle, de Alec-et valahogyan vissza kell hoznunk. Anélkül pedig nem fog menni, hogy mi magunk mennénk el érte.
Harcos árnyvadász
ranggal rendelkezem
Isabelle Lightwood
all the stories are true
Tárgy: Re: Jace szobája Hétf. Nov. 12 2018, 17:27
we need him
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem volt teljes egészében önmagam mégis képtelen egy percig is abbahagyni önmagának a hibáztatását. Szinte korbácsolja magát nap, mint nap azért, hogy hagyta odaveszni a testvérét. Hiába a démonméreg, amely kegyetlenül dübörgött az ereiben mégsem volt képes arra, hogy összeszedje magát és teljes valójában kiálljon a testvéréért. Hiszen neki kellett volna hátramaradnia. Sokkal egyszerűbb lenne most minden. Mégis a bátyja az, aki a pokol bugyrai között maradt. Ő pedig mindent megtenne annak érdekében, hogy visszaszerezze. S, habár tudja, hogy Jace - a másik bátyja - is pontosan így van vele mégsem tud tétlenül ücsörögni a fenekén és újra a fiú szobájába felé veszi az irányt. Habár tudja, hogy a gerlepár előszeretettel tölti együtt az idejét, egymásban találva meg a szükséges támaszt arra, hogy túléljék a nehezebb időszakokat mégis most is pár kopogtatás után egyenesen beront a fiú szobájába. - Gyorsan öltözetek fel, ha úgy vagytok. - Jelenti ki egyszerűen, miközben eltakart szemekkel belép a szobába, majd tíztől visszaszámol, amíg meg nem állítja a fiú. - Ó, hogy egyedül vagy.. Oké.. - Szinte már a megszokott lendülettel indul meg a fiú ágya felé, amelyre oly sokszor ugrott fel egész gyerekkorában most azonban inkább mégis megkerülve azt az ablakpárkánynak támaszkodva figyeli az alakját. - Arra gondoltam, hogy felkeresem Magnus-t. Asmodeus mégis csak az ő apja.. valahogy segítenie kell visszaszereznie Alec-et. - Még akkor is, ha ők ketten nem éppen vannak a legjobb helyzetben. Megszokta, hogy Alec mindent elmond neki, de az utóbbi időben elég zárkózott lett Magnus terén és ez koránt sem jelenthet jót. Hiszen mindig azt rejtegette a legtovább, amivel még önmagának is nehezére esett megbirkóznia.
“No.” Alec said. “No, we won’t ever leave you. You know that.”
Jace kérdése annyira evidensnek tűnt, hogy látványosan megforgattam a szemem, némán üzenve neki: ezt most komolyan kérdezed? Azt gondolnám, pontosan tudja, hogy akkor szoktam a legjobban haragudni rá, amikor aggódom érte. Veszélybe sodorja magát, meggondolatlan, provokatív és forrófejű, és dühít, mert féltem őt. Mindig attól félek, amikor nélkülem megy küldetésre, hogy nem jön vissza többet, hiszen nem vagyok ott mögötte, hogy kezeljem az önhittségét és védjem a hátát. Gyűlölöm, amikor nélkülem teszi ki a lábát az Intézetből, mert aggódhatok érte, merre jár, mikor ér haza, és vajon hány darabban. - Remek megfigyelés - felelem kissé szúrósan, ahogy megjegyzi, hogy nem áll szándékomban rúnát rajzolni rá. Őszintén szólva elég erős a kísértés, hogy megtegyem, és valószínűleg, miután vergődött egy kicsit a kötések alatt, meg is teszem. A féltésem és a vágy, hogy gondoskodjak a szeretteimről, mindig erősebb a sértettségemnél. - Állandóan veszélybe sodrod magad... Talán legközelebb körültekintőbb leszel, ha tudod, hogy nem lehet minden sérülésből csettintésre felépülni. Hiú ábránd, és még csak nem is igaz. Azért nem voltam hajlandó iratzét rajzolni rá, mert azt reméltem, belátja, mennyire aggódom érte, és ez tartja majd vissza legközelebb attól, hogy hülyeséget csináljon; abban bíztam, hogy én talán visszatarthatom, pedig ugyanúgy erről is tudtam, hogy feleslegesen próbálkozom. Hihetetlen, mennyi sérülést összeszedett még úgy is, hogy három másik árnyvadász kísérte, és emiatt csak jobban dühít, hogy nem mehettem vele. Tény, vezetői kötelességeim főként az Intézethez kötnek mostanság, de akkor is a család számomra az első. Deréktól fölfelé egész jól lekezeltem már, viszont a legsúlyosabb sérülését még csak futólag érintettem. A medencecsontja feletti seb komolynak látszik, és egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy talán mégis csak rúnákhoz kéne folyamodnom... De aztán úgy döntök, előbb lefertőtlenítem a sebet, aztán meglátjuk, mennyire komoly. Félretolom a széket és átülök az ágyra, majd két ujjam a nadrágjába akasztva lejjebb hajtom róla az anyagot annyira, hogy hozzáférjek a sebhez. Nem mondom, zavarba hoz a mozdulat, de már nincs rám olyan erős hatással, mint annak idején. Mintha csak a testvérem lenne... Azt hiszem, sikerült egyszer s mindenkorra letisztáznom magamban a hozzá fűződő érzéseimet. Bár már tök mindegy, ki iránt mit érzek, hiszen Magnusszal szakítottunk... - Akkor sosem szereznének tapasztalatot és sosem fejlődnének. Mi is korán terepre mentünk már, és mi is rengeteget hibáztunk. - felelem anélkül, hogy felnéznék rá. A medencecsontja felett lévő sebbel szemezek, a lehető legóvatosabban látok neki lefertőtleníteni, lekezelni. Nem igazán értek a mondén orvosláshoz, hiszen erre vannak a rúnáink, de azért annyit megtehetek érte, hogy ne vérezzen el itt nekem. - Egyébként meg ha nem tetszik, hogy újoncokat pesztrálsz, akkor ne menj el nélkülem terepre. Ami persze evidens lenne, ha nem érezném úgy, hogy mostanság kerülsz... Felpillantok rá, kérdő, kutakodó pillantást küldve neki, hisz az ő reszortja eldönteni, helyes-e a megérzésem, miszerint mostanság előszeretettel mellőzi a társaságomat, az Angyal tudja, miért. Tény, hogy ott volt velem az Asmodeusos incidens után, de ez még nem változtat azon, hogy hosszú ideje nem beszélgettünk úgy kettesben, mint most. - Beszéltem Claryvel. - teszem még hozzá, de azt nem mondom meg, hogy miről. Kíváncsi vagyok, milyen képet vág ennek hallatán, és mi lesz az első, ami eszébe jut. Clary elmesélte, mi történt velük a Lyn-tónál, hogy Jace meghalt, és... Megértem, miért nem mondták el senkinek, de hát mégis csak parabataiok volnánk. Mi lesz? A szemembe hazudsz, testvér?
Miután otthagytam Claryt az Üvegházban, az első utam Alechez vezetet és segítséget kértem, amit alap járaton nem szeretek. Csak felvázoltam neki a helyzetet és válasz lehetőségre se adtva neki időt, rögtön indultam. Ha jön, akkor jön, ha nem jön, akkor meg nem alapon. Bebicegtem a szobámba és a kezembe tartott démonméregtől és izzadságtól átázott pólót a fürdőszobába vittem és a szennyes kosárba beraktam. Az Intézetben csend volt, mint újabban mindig a szobám ablakához léptem és kinyitottam így hallgathattam az odakint haladó forgalom zaját, az időnként elhúzó mentőautók szirénázását, persze olyasmiket is hallottam, amit a mondének nem, a levegő süvítése a vámpírok repülő motorjainak nyomában, a féjek szárnyának suhogása vagy a farkasok távoli üvöltése teliholdkor. Majd visszabicegtem az ágyamhoz és ledőltem a lepedőre. Az éjjeliszekrényemen ott porosodott az a bizonyos ezüst doboz, csak az ezüst vadásztőrt vettem ki időközben belőle, amin ott virított a SWH monogram, de az is ott hevert jelenleg mellette. Az összes levelet sikerült átnyálaznom és mégse hiszem, hogy közelebb kerültem a vérszerinti apámhoz. A szemem akaratlanul is becsukódik, hetek óta nem aludtam normálisan. Kicsit feljebb ültem, ezzel is próbáltam elérni azt, hogy ébren maradjak amíg Alec megérzik. Valószínűleg elaludtam, mert arra keltem, hogy a karomba belenyilall a fájdalom, akaratlanul is felszisszentem meglepetésemben. Most mintha csak kiesett volna az idő, nem álmodtam semmit, csak mintha egy hosszabbat pislantottam volna, mintha nem lettem volna magamnál. Alec ült mellettem és épp a kötést ragasztotta le. Jól fel van szerelve minden félével, amit egy elsősegély készletből szerez maga mellől. - Nem áll szándékodban gyógyító rúnát rajzolni. –állapítom meg egyszerűen a sok holmit látva, de a mondat inkább kérdésnek hangzott. –Na és miért nem? – ülök feljebb az ágyon, hogy ne kelljen így felnéznem Alecre hanem szemmagasságban legyünk. A komor arcát látva összehúzom a szemöldököm, amit egy kis fájdalom kísér. Alec nem tétlenkedik egy vízzel teli tálkából rongyba tekert jégkockákat helyez az arcomon lévő zúzódásokra, ami miatt automatikusan kissé hátrébb húzom a fejem. Igazából a küldetés ott volt elrontva, hogy két kis újonc árnyvadásszal indultam neki, no meg persze Claryvel. Két démonra voltunk négyen árnyvadászok, de egyszerűen nem tudtam normálisan odafigyelni a feladatra, egyfolytában Claryre tévedt a tekintetem, féltettem, hogy valami baja lesz. Így persze azt se láttam, ahogy az egyik kis mocsok mögém lopakodott és rám ugrott, a legtöbb sebet tőle szereztem, hemperegtem vele egy jó darabig a földön miután sikerült lerúgnom magamról és a következő pillanatban pedig már a pengével le is szúrtam. Túlságosan megszoktam a régi felállást, amikor csak Aleccel és Izzyvel jártam harcolni, ott egyértelműek voltak a szerepek. Alec volta aki fedezett minket, így sose volt olyan probléma, hogy egy démon hátulról támadt rám. Igazából az egészben a legrosszabb, hogy a legsúlyosabb sebet mondhatni magamnak sikerült szereznem, mert mikor a démon rám ugrott, a kezem kifordult és a pengémmel durván megvágtam magam a medencecsontom felett. - Nem kéne azz újoncokat terepre küldeni .- hozok fel egy random beszédtémát, mert a csendben maradás valahogy sosem volt az erősségem.
“No.” Alec said. “No, we won’t ever leave you. You know that.”
A hallgatásom általában felér egy halálos ítélettel, és többnyire ennek tudatában is vagyok. Jace ellen, aki csupa önbizalom, a konfliktusoknak él és mindenre van valami csípős visszaszólása, mindig is ez volt az egyetlen fegyverem. A legkomolyabb vitáinkat egyetlen pillanat alatt képes voltam megfordítani azzal, hogy befogtam a számat és hidegen bámultam őt. Most is pontosan ez a tervem, a hallgatásom úgyis egyértelmű lesz a számára - ez az alkalom csak annyiban különbözik még a többitől, hogy eleve nem vagyok valami jó formában. Az, ami Asmodeussal történt, és a következmények... Birkózom velük, de nem tehetem meg, hogy kiesek. Két emberünket vesztettük el, két mondén halt meg miattam, és Magnus nem hajlandó szóbaállni velem. Az Intézet vezetőjeként talpon kell maradnom, hogy megannyi fontosabb dologgal foglalkozhassak - a lelki világom rendbeszedése és a sebeim nyalogatása rá kellett, hogy érjen. Nem engedhettem meg, hogy összezuhanjak. Azt azonban igen, hogy megértessem a parabataiommal: képtelen vagyok miatta is aggódni. Úgyhogy jó erősen megszorítom a kötést a karján, hadd érezze a törődést. Eszem ágában sincs iratzét rajzolni rá. Az elhangzottak alapján már megint magának kereste a bajt, teljesen meggondolatlanul és szükségtelenül, így megérdemli, hogy úgy is gyógyuljon. Azóta nem szólaltam meg, hogy felbukkant előttem talpig koszosan és véresen, és felvázolta, miért is lenne szüksége a segítségemre. Engem nem zavar a csend, konok hallgatásban még ő sem tud megverni. Leragasztom a karján lévő kötés végét, aztán a maradék gézt visszateszem az elsősegélydobozba és felkelek a székről, amit az ágya elé húztam. A bekészített tálkához lépek, vízbe mártom a rongyot, beletekerem a jégkockákat, majd visszaülök Jace elé, és ugyanolyan némán nekilátok lekezelni az arcán lévő zúzódásokat. Az első és egyetlen dolog, amit fél óra hallgatás után képes vagyok kinyögni, dorgáló feddés: - Ne mozogj! - kérem őt halkan, és a jeget a szeme alatti zúzódáshoz érintem. Közelebb kell hajolnom, hogy jobban lássam a kosztól maszatos arca rejtette foltokat. Ahogy jegelem, tisztítom is egyben. A karom belesajdul a mozdulatba, de épp csak a szemem rebben, szó nélkül átveszem a másik kezembe a rongyot, és azzal folytatom. Magnus begyógyította a sebeim nagy részét, de démonméreg lévén van, ami lassabban gyógyul. A szilánkosra tört alkaromat és az egyik vágott sebett a bordáim felett még mindig érzem.
Kezdőlap
