Malec

a touch with the lips as a sign of love, sexual desire, reverence, or greeting

Ereimből kiszivárgott a dac minden cseppje, ha volt is korábban nyoma rosszallásnak, vagy tiltakozásnak, sértettségnek – a zsibbasztó sóvárgás és az ajkai által életre keltett némaság elgyengítette. Csupán egy órára. De az az óra keserű és édes volt egyszerre, és felszabadító és bénító … bűnös és tiszta, és még annyi minden megfogalmazhatatlan. A halandóság kegyetlen gyilkosa a halhatatlan léleknek. Szétcincálja, darabjaira szedi, hogy végül magára hagyja. Lehet ilyen elemi erőkkel ilyen meggondolatlanul játszadozni, ahogy velünk teszi az a (...) bizonyos Angyal? Összefonja szálainkat, belevési neved szívembe, tiédbe enyém karcolja, hogy magunkkal cipeljük, te életed halandóságát - én az öröklét bilincseit. Ostobaság e egy ekkora tűz alatt, ilyen erőteljes hő mellett arra gondolni, hogy mit tartogat nekünk a jövő? Igen, hatalmas nagy hülyeség. Mert nem fontos, mert nem számít - nem érdekel! Belépett kecsesen, mégis sután az életembe és attól a perctől tudom, hogy kell nekem. Jobban kell, mint bármi, amire az évszázadokon át szomjaztam. Átadta sziluettét enyémnek, egyszer - s átadja újra és újra, talán ezerszer is. Én pedig tudom, hiszen érzem, hogy nem éreztem még korábban hasonlót sem. Olyan sok mindenben vagy első, ha tudnád... ~ belenyögöm ajkaidba, némán kiáltom, ha hallani nem hallod, érezzed hát, hogy mennyire kötődöm, milyen erősen érzek irántad.
A feleletére mellyel magát dicsőíti, s azt, hogy milyen rétegből olvadt bele alakomba, alighanem nevetnem kéne. S széles mosolyom elárulja, tervezném is, de képtelen vagyok rá, amikor fizikai fájdalmat okoz, hogy távol van tőlem. Hozzászoktam ajkainak duzzadt alakjához, ahogy puhán követelőznek, a nyelve - ahogyan körbetáncolja enyémet és mindenféle finomkodás nélkül végig járathatom rajta kezeim, megérintve olyan helyeken, hol nem érinthette korábban még senki más rajtam kívül. Van ebben valamiféle vonzó, titokzatos kábult sóvárgás. Elvenni valamit, ami nem adható vissza és sajátunknak tekinteni valakit, aki nem tulajdonunk. Mégis, e percben bátran, teljes mellszélességemmel állítanám, hogy Alexander nem is tartozhatna máshoz jobban, mint énhozzám. Hiába Jace vádló tekintete a fejemben, amit én érzek magasan szárnyal ahhoz, amit ők olyan nemesnek és kivételesnek esküdnek. Mert 'míg engem szavam nem köt, nincs rajtam bélyeg, mi sebezzen, ha vele történik valami - lelkem és szívemmel érzem Őt. Mi ez, ha nem a legerősebb varázslat? Láthatatlan, de erős. Tudom, ostoba az, aki nem hiszi el, miután már hosszú napok óta nem látogat más, s én sem gondolok másra, csak Alexanderre. Csak és kizárólag.
Kihasználom, amíg nem figyel. Belecsókolok nyaka ívébe, harapdálom. Felsóhajt, mire a szívem erőteljes lökéshullámmal árasztja el teljes testem. A gondolat, hogy én csalom fel belőle ezeket a hangokat, s miattam hullámzik hevesen ágyéka, felrobbantja a teret körülöttem. Mintha már nem lenne tapintható. Mintha csöpögne és folyna. Belecsókolok ajkaiba, hevesen. Úgy, hogy egy pillanatra a tűz is aprónak tűnhessen kettesünk szenvedélyes forrósága mellett. Elbabrálok ruháival, ő is így tesz enyémekkel. Hasfalaink összeérnek, bőröm bőrén simul. Finom, halk sistergő hang az, ahogyan bújok hozzá, ágyékát izgatva. A következő pillanatban felegyenesedem, szemeim aranylóan, démoni háttértől ragyogva néznek le rá. Arcom köré sikló tenyerei meglepnek, bocsánatkérően nézek le rá. Annyi erőm és önzetlenségem nincs, hogy elhúzódjak, amíg elmúlik árulkodó jele sötétebb részemnek, így nézek le rá. Vágyakozón, ajkaimon nedvesítek. Amint megszólal szám résnyire nyílik, kérdőn - végül lágyan nézem őt. Megcsóválom puhán a fejem, de egy tíz egész másodpercig hagyom, had maradjon meg emlékezetébe, hogyan festek valódi és leplezetlen íriszeim mögül.
Mire észbe kaphatnék, vagy tovább formálhatnám a témát szóban, már ismét rajta táncolnak ajkaim. Képtelen vagyok ellentmondani annak, amit belül mozgat meg bennem. Érezni akarom, érinteni és szeretni. Tisztán őszintén, ahogyan csak én tehetem. Rúnáin járnak végig ajkaim, ahol háta ívbe feszül, ott tenyerem alá kap. Szorítom magamhoz, édesgetem, nyelvemmel becézem bizonyos területein - ahol tudom, hogy eléggé érzékeny.
Halkan, hitetlenül nevetek ajkaira, amikor pimaszkodni kezd velem. Nem tűrhetem - hogy amíg én küzdök a pillangóhatással gyomromban és próbálom férfiasságom megfékezni, ő még olyan állapotban legyen, hogy gúnyolódjon rajtam - velem. Így hát egy erőteljes lökéssel simítom ágyékaink össze, érezze, amit én. Merevedjen velem, dagadjon a vágytól odalenn és perzselje épp olyan sóvárgás irántam, amennyire feltüzelt engem az, ahogyan két csók között a szemeimbe néz és hívogat. Tenyeremmel belemarok a lepedőbe, ahogy megérzem férfiasságom keménységét övén. Fel kell sóhajtanom, kissé hátravetnem fejem. Mégis, ezúttal rajtam a pimaszkodás - én teszek udvariatlan megjegyzést irányába. Más helyzetben valószínűleg félrenyelnék, vagy meg is fulladnék, amikor az esküvőt említi, ám e percben képtelen vagyok leküzdeni a mámoros ködfelhőt, amit körém bódított. Tetőzi az újabb megjegyzésével. Szemeim résnyire szűkülnek, de ajkaim továbbra is elnyílva árulnak el sóhajaim között. - Ki tudja, hogy igent mondanál-e... - jegyzem meg hasonló hangszínt másolva, ahogyan ő beszélt az imént. A következő percben férfiasságára marok, eléggé keményen ahhoz, hogy elveszítse a kontrollt, a józan eszét és egy másik világban ébredjen. Ott, ahol csak velem létezik - ahol csak velem fedezheti fel a határait. Addig hívogat, hogy magam sem bírom tovább fokozni a percet. Beleszédülök ajkai játékába és belé hatolok. Testének melege megint betakar, körbeölel, magába olvaszt, és csak azon kapom magam, hogy ujjaim a sötét tincsek közé túrnak, markolják, szeretve tépik. Orrunk egymásba ütközik, mikor egy irányba billentjük fejünket, összeszokatlanul, sután, de aztán annál szenvedélyesebben és kiéhezettebben kapok az ajkai után, hogy fogaim közé szívjam, haraphassak, gyógyítóan nyalom, közéjük nyögöm a kimondatlan szavakat. Osztozunk a levegőn, a pillanat hevén… Ujjaim erősebben markolnak a férfiasságára. Föl és le, hullámzóan táncolnak rajta, hívogatva a belső feszültséget, amikor a nevem nyögi közénk. Lökök rajta egyet, még egyet, egy újabbat, és még egy utolsót – nem túl nagyot, de épp olyan erőset, hogy érezze, mit művelt velem, miközben egyik karommal az ágytámlába tépek, másikkal őt simogatom, mintha csak nyugtatni akarnám, pedig éppen kiszalad a szívem a csillagok közé... -
Lihegve, pillegve zuhanok rá, amikor mindketten elérjük a vékony határt. Úgy érkezem, hogy legérzékenyebb pontjaink még dörgölődzenek egymáson. Nyakába csókolok kifújva a levegőt, közben orrom hegyével még kandúrosan, macskásan cirógatom fülének ívét. Végül, akár csak a kecses árnyvadászok - mellé ejtem vázam, hogy oldalára kerüljek. Ő pedig élve a lehetőséggel hozzám bújik. Átölelem, magamra édesgetem, de nem használok trükköket, nem takarítom meg őt, sem magamat. Igazándiból elégedettséggel tölt el, hogy érezhetem kettőnk nedűjét, egyként hasfalam peremén. Férfiasságom lüktet még, mikor sötét tincseibe csókolok.
- Szeretlek... - búgom álomittas hangon, belezuhanva a tökéletes csendbe és nyugalomba. Úgy ölelem háta peremén, hogy ő a közénk szoruló karjával elérhessen, s ujjaink összefésülhessünk. Egy ütemre jár a szívünk, érzem. Mellkasom hevesen emelkedik süllyed, ahogy a nap sugarak betörnek a réseken, csiklandozzák a látásom, mégis lehunyva tartom szemem, mozdulatlanul feküdve mellette. Még egy kis ideig. Békében. Szerelemben fürösztve. ~

Bárcsak létezne olyan rúna vagy varázslat, amellyel teljesen megnyithatnám a szívem előtte! Így nem kéne folyton félreérthető szavakkal dobálózni, vagy egymás gesztusaiból olvasni. Láthatná, hogyan érzek iránta, milyen őszinte és odaadó érzések tombolnak bennem, vagy mi jár éppen a fejemben anélkül, hogy magyarázkodnom kéne. Nyitott könyv lehetnék előtte, szavak nélkül is megérthetnénk egymást. Állítólag létezik a szerelemnek egy magasabb szintje, ahol speciális rúna vagy varázslat nélkül is elérhető az ilyesmi, ahol a két fél lelke már annyira eggyé olvadt, hogy lopott pillantásokkal is képesek kommunikálni. Olykor látok erre utaló jeleket a mi kapcsolatunkban is, néha egész jól egymásra érzünk, máskor viszont annyira újnak és csiszolatlannak tűnik ez az egész. Tudom, hogy a türelmetlenség semmi jóra nem vezet, és ami köztünk van, az még mindig elég új, mégis többet akarok, még többet vele, róla, belőle. Akkor is, ha néha elbotlunk, ő jelent számomra mindent ezen a világon, és ezt az utat nem cserélném el semmire. Téged választott a szívem. Csakhogy míg az ő ideje végtelen, az enyémet feszes keretek közé szorítja halandóságom. Napról napra öregebb leszek és távolabb sodródom tőle, ezért most kell élnem, most kell őt szeretnem, amíg még a fiatalságunk itt lebeg körülöttünk. Bele sem merek gondolni, mi lesz, amikor az idő szakadékot tép kettőnk közé, látható nyomát hagyva rajtam, míg ő ugyanilyen fiatal marad és gyönyörű. Szeretném kizárni ezeket a kétségbeejtő gondolatokat a fejemből, így hát teljes mértékben átadom magam neki, a csókjának, az érintésének, az illatának, és fejest ugrok a jelen által kínált gyönyörökbe.
Kecsesebben érkezünk meg az ágyra, mint terveztünk, köszönhetően macskás ügyességének és az ösztöneimnek. Az alkarommal reflexből tompítom az esést, pihegve pislogok fel rá. A megjegyzését hallva rögtön széles mosoly terül szét az arcomon, hüvelykujjammal büszkén magamra bökök.
- Tudod, árnyvadász... - Ez még semmi ahhoz képest, ahogy tetőkről ugrálok le! - mondanám, de ajkai belém fojtják a szót, én pedig kitörő örömmel adom át magam ennek a sokkal örömtelibb tevékenységnek. A boldogság nem pillangók hadának vad szárnycsapkodása a gyomromban, hanem egyetlen kis lepkéé, aki elhinti finoman rebegő szárnyáról aranyló tündérporát. Lágy, alig észrevehető és mindennél kedvesebb, lassan árad szét a bensőmben és felpörgeti a ketyegőmet.
Csak egy pillanatra nézek félre, máris a nyakamra tapad, s jóleső sóhajjal üdvözlöm újabb lenyomatát rajtam. A hajába túrok, hasfalamat az övének feszítve jelzem, pimasz birtoklása milyen ösztönzőleg hat rám. Kölcsönösen bódítjuk egymást csókjainkkal; nagyon is élvezem ezt az oda-vissza jellegű adok-kapok játékot, egymás testének, bőrének, vágyainak hevítését, rejtett, érzéki zónáink felfedezését. Örömmel és szeretettel kalandoznak rajta kezeim, hogy újra és újra bejárják a már jól ismert pontokat, felfrissítve rajtuk érintésem nyomát. Minden porcikáját magamnak akarom, bőre minden egyes szegmensén ott akarok lenni, és ugyanezt kívánom tőle is. Érezni akarom, hogy az övé vagyok, ahogy ő is az enyém. Csípőm ösztönösen követi a hullámzó mozdulatot, mellyel megszabadít övemtől, és ez emlékeztet rá, hogy még sok a dolgom nekem is. Nem bajlódom feleslegesen a nadrágjával, egy csat, egy gomb, egy cipzár, és már húzom, vonom, tolom is lefelé, talpammal gyűrve lejjebb ott, ahol már nem érem el a kezemmel. Nem valami elegáns megoldás, ám annál találékonyabb, vágytól kapkodó és követelőző.
Ahogy újfent az arcára pillantok, elakad a lélegzetem aranyló macskaszeme láttán. Olyan ritkán volt szerencsém látni, főleg ilyen közelről, hogy már el is felejtettem, milyen szépek. Bocsánatkérő mosolyát látva ajkam szélesebbre húzódik, gyengéden két tenyerembe fogom az arcát, lágyan megcirógatva járomcsontjától a füle tövéig.
- Gyönyörű vagy... - Suttogásom vágytól karcos, őszinte csodálat édesíti meg. Nem értem, hogy félhetett bárki is ilyen bűbájos szempár láttán. Vagy csak engem babonázott meg démoni szépségével? Én vagyok az egyetlen, kinek bensőjében minden egyes idegszál, vérének minden cseppje reagál a pillantására, a hangjára, a közelségére? Minden lélegzetével vonz, csábít magához, és képtelen vagyok ellenállni az iránta táplált érzéseim hevének. Felülírnak minden mást, a józan eszemet, a kételyeimet, a kötelességtudatomat. Csak ez a keserédes ösztön marad, mely nem nyugszik, míg le nem szaggatja rólunk a ruhát, hogy pont úgy és pont ott egyesülhessünk, ahogy azt kell. Felsőbb hatalom, démonok és angyalok karcsú ujjai pengetik sorsunk fonalát, mi pedig tehetetlenül sodródunk kedvük szerint, beleőrülve az egymás iránti vágyba. Ez lenne a szerelem?
A rúnáim irón nélkül is izzanak a csókjai alatt. Izmaim megfeszülnek vagy épp megugranak, ahol épp ajkaival érint, törzsem macskásan követi teste mozgását, érintése, csókjai alá simulok halk, jóleső sóhajokat rebegve. Hangjába beleremeg a gyomrom, mosolyra húzódó görbémet lágy csókkal érintem az övéhez, ahogy visszatér hozzám.
- Miféle kontrollt? - pimaszkodom, hisz az enyémet valahol az ajtón túl hagytam. Darabokra hullok, ha vele vagyok, és néha ez a legfájdalmasabb, néha pedig a legédesebb dolog a világon, mert vele együtt, általa kiegészülve épülhetek újra egésszé, ennél szebb élményben pedig még soha nem volt részem. Így hát nem bánom, sőt, hízeleg a tudat, hogy egy több évszázadot megélt boszorkánymestert képes vagyok én, egy egyszerű árnyvadász srác levenni a lábáról. Ennél őszintébben nem is jelezhetné, milyen hatással vagyok rá - na jó, talán csak akkor, amikor egész testében hozzám simul, és megérzem forró ágyékát az enyémnek feszülni. Felmarkolom magam alatt a lepedőt, vállaim megfeszülnek, ahogy hátravetem a fejem, az eddigieknél is fűtöttebb sóhajt hallatva. Most kezdem csak igazán érteni, mit is jelent elveszteni a kontrollt, és az egész megjegyzése új értelmet nyer, ahogy türelmem pengevékonnyá szűkült peremén egyensúlyozok, robbanásra készen.
- Várjunk az esküvőig, meg ilyesmi? - Hangom elfúl két tompa nyögés közt, ahogy csípője hullámzásával bolondít. Beleszédülök az élménybe, el-elernyedő ujjakkal gyűröm csomóba markomban a lepedőt. - A változás... Jó dolog. És ki tudja, megkérsz-e valaha. - Nem mintha már ott tartanánk, persze. Bizonyos régimódi értékeket fontosnak tartok, van, amelyhez igyekszem ragaszkodni is, de az, amit ő vált ki belőlem, annyira újszerű... Lehetetlenség szabályokhoz kötni. Képtelen vagyok uralni a vágyat, képtelen lennék várni, ha megkívánom, ahogyan képtelen lennék ilyesmit művelni bárki mással. Ő az egyetlen, aki felrúgja a szabályokat és a régimódi srácból szégyentelenül mást formál. Ahogy keze a férfiasságomat érinti, a derekára marok, a lepelként lógó selyem határvonalára. Előre bukva temetem arcom a vállába, homlokom válla gödréhez fújom, majd levegőért kapva marok az ajkára, magammal rántva, ahogy visszahanyatlok a párnára. Feljebb húzom a lábam, térdemmel a bordái mentén cirógatom, kezem pedig a takaró alá siklik, fakó csíkot karcolva combjára, feneke csodás félgömbjeire. Elhúzódom az ajkaitól annyira, hogy szemébe nézve kérhessem, jöjjön és csitítsa a tüzet, melyet ő maga keltett bennem, vagy söpörjön el minden erejével, hadd égjünk hamuvá együtt. Hangom kéjesen hasítja a falakat, ahogy egyetlen lökéssel megszünteti köztünk a távot, egy összekapcsolt testbe kényszerítve két lelket. Ajkait keresem, de nem sajátítom ki, csak finoman ostromolom, cirógatom száját az enyémen, engedve a felgyorsult tüdőm által diktált, kapkodó zihálásnak. Újból meglep, mennyire tökéletes bennem, a feszítő, múló zsibbadás ellenére is csodálatos érzés.
- Magnus... - Egyetlen szó csupán, mely magába sűrít temérdek érzelmet. Még, így, most, jobban, mélyebben, többet, szeretlek! Testem felveszi az általa diktált ritmust, légzésem az övéhez idomul, a szívünk szinte egyszerre ver, és olyan közel húzom magamhoz, hogy hallhassam a dallamát. Odaadó csókokkal hűtöm és hevítem egyszerre, lecsókolom ajkáról sóhajait. A hátát, karjait cirógatom, elidőzök mellkasa becézésén, ujjaimmal körberajzolom a kockák vonalát, lekalandozva a hasfalán át az ágyékát övező pihékig. Úgy becézem a testét, mintha az enyém lenne - sőt, az enyém is.
Az érzelmek túlcsordulnak bennem, forró masszaként öntik el a bensőmet, hogy aztán ölemben izzó gömbbe tömörülve robbanjanak, a beteljesülés pedig elemi erővel csap le rám, görcsbe rántva izmaimat. Hangom trillázva tölti be a falakat, ölelem őt, míg az élvezet hullámai átremegnek rajtam, és utána sem ernyedek el alatta, csak mikor őt is elérte már a katarzis. Pihegve, kimelegedve keresek menedéket karjaiban, fejem a vállgödréhez fészkelve, míg karomat lustán átvetem a mellkasán, lábfejemet pedig az övébe akasztom. Kifogytam a szavakból, csak a csendes kielégülés és a lusta boldogság maradt. A tökéletesség.

♫ how I'm gonna be ♫

Malec

I can’t do anything without thinking of you.

Belefészkeli magát az ölembe - egyetlen mozdulat mindössze, az én szívem mégis lángra lobban tőle. Magabiztos ellenállást tanúsított ellenem, hozzám vágva, hogy nem várhatom el, hogy adja fel az eddigi életét értem, hogy a családja, meg mindenki, és blabla, rádöbbenjenek, hogy mit is érez. Nem mondta ki akkor még. Szóban nem. A szemei mégis elárulták, hogy igenis, ha nem is az első, de a második találkozásunk alkalmával valami őbenne is kattant. Ahogy ölemet éri övé, érzem, ahogy a szövetek rajtunk puhán, lágyan, mégis erőteljesen dörzsölik egymást, ezáltal még inkább hevítve ágyékomat. Tenyereim ösztönből nyúlnak derekának két oldalára, megkapaszkodva, vagy csak megtartva, nem tudnám megmondani. Feszes, erős váza felém tornyosul, beterít, én pedig tudom, hogy bele fogok fulladni. Minden sejtemben érzem, hogy ez a kapcsolat, hogy ő mit tesz velem. Azon kívül, hogy felborzolja szöveteim és gerincem mentén liftezik a bizsergető érzés, még a lelkembe is belemar. Lenyomatát teszi szíve enyémbe és természetesen elhozza pecsétjét, hogy tudjam, örökké velem marad. Ami komolyabb, mint egy feldobott érzelgősség. Az én életemben nincsenek utolsó lapok. Ezért megrémít, ahogy nyakam köré tekerednek finom hullámai és lassan beborítanak. Nincsenek többé pro és kontra érvek ellene, hogy miért helytelen, vagy miben kellene jobban összecsiszolódnunk. Ezt érezzük mindketten. Elzártam magam, hosszú, hosszú évekre. Azt gondoltam, hogy nem lesz mit féltenem, ha nem lesz, akit szeressek. És ez a kócos angyal nyilaival, tiltakozó, folyton lázadó szemeivel megérkezett és elvett tőlem valamit, ami nélkül nem tudok élni. Olyan érzés ez, mintha nem lenne, 'mi dobogjon a mellkasomban. Olyan ez, mintha minden percben, témától, helyzettől függetlenül ott lenne velem. Mintha a vénáimba karcolta volna magát. Állandóan a jelenlétét szomjazom. Azt kívánom, bár egyszerűbb helyzetben, finomabb keretben fésülnék össze vonalaink. Ahogy nézem vágytól izzó szemeit, csókjaink nyomán dagadó ajkait, s nyakán a rúnát, mit éjjel-nappal kóstolgatnék, hogy vajon- hányféle ízben létezhet és díszesítheti őt?! Megmérgezett. Mintha látatlan lánccal kötnének hozzá, nem hiszem, nem hinném, hogy valaha is képes leszek elengedni őt...
Nem hagyom sokáig fölényeskedni. Egyrészt, mert még többet gondol magáról - és rájön, miféle erényekkel rendelkezik. Másrészt, mert nem bírom nézni, ahogyan fölöttem, ennyire közel hozzám, sejtelmesen mosolyogva, vágyakozón néz le rám. Szomjazom, hévvel kívánom felölteni a távolságot, amit megpróbál tartani. Én elbuktam. Mindig is elbuknék, ha csókodról lenne szó... Eltolom magam épp csak annyira, hogy bár kezeimmel magamhoz vonom, az ütközés még hamarabb következzen be és csókunk tovább tarthasson. Ha csak egyetlen másodperccel is. Látszólag úgy fest, nem bánja. Nem kérek engedélyt rá, hogy puha ajkai közé eresszem nyelvem, úgy mozdulok, ahogy kívánja testem tőlem. Hagyom, had falja fel Alexander minden felkínált porcikáját. Mégis ki vagyok én, hogy ellentmondjak, ha maga az édenkert érkezik ezüsttálcán?!
Képtelen vagyok elereszteni korábbi sértettségem. Hacsak enyhe utalással, de hízelgő flörtöléssel próbálom meg kicsalogatni belőle a számomra még korántsem egyértelmű választ. Hiszen mennie kell, azt mondta. S, ha így van, akkor talán pimaszkodhatok még egy kicsit vele, mielőtt elengedem. Ahogy elhúzódik és föl kel, úgy vonulok utána, úgy egyenesedem fel vele, mintha legalábbis arra lennék hivatott, hogy kövessem őt. És így is van. Ebben az állapotban nem is lennék képes másra, csakhogy kövessem őt. Akárhová. Ahogy közel hajol hozzám, én már finoman csücsörítenék csókunkba, de az nem érkezik meg hozzám, így kérdőn összeszaladó szemöldökeim alól ajkaira révedek, csak onnan föl szemeibe, válaszokért kutatva, miért foszt meg ettől. Amint azonban kiejti vezetéknevem huncut arcjátékával, egy röpke fejcsóválás feleletem, s az, hogy csókommal némítom.
A hálószoba felé terelem, gondosan ügyelve rá, hogy ne állja utunkat egyetlen tárgy, vagy különböző akadály se. Finoman, mégis követelőzőn csókolom, s ez a belefeledkezés lehet annak az oka, hogy az ajtónak csattan puhán a hátával. Ekkor húzódom el tőle, hogy levegőért sóhajthassak, illetve, hogy szemeibe nézve válaszokért kutathassak. Elvégre vannak dolgok e percben, amiket nem kell kimondanunk, de jobb, kiolvasni a lélekből - mint szőnyeg alatt hagyni. Értetlen mosollyal nézek végig rajta és esküszöm, ha egy kicsit bátrabb lennék hozzá, egyetlen csettintéssel megfosztanám minden szövettől és itt helyben, bármennyire romantikátlan és illetlen, és modortalan - itt helyben,..
A feleletét meghallva éppen résnyire szűkült szemeim alól megjátszott meglepettséggel kuncognék, de nincs időm rá. Megragad és csókba egyesülünk. Újra és lassan kezdem úgy érezni, hogy nem akkor leszek rendben, ha levegőért kapok, hanem sokkal inkább akkor, ha az ajkai után kapok. Belemotyog a puhaságaival enyémekbe, én pedig érzem, hogy a démonvérem vibrál odabenn a szöveteim alatt. Mint mindig, amikor vele vagyok és nem tudok uralkodni magamon.
Kénytelen vagyok elterelni gondolataim és finoman még csipkelődni vele. Mosolyát látván felüdülök én is, és sóvárgó szemeimbe költözik valami ismeretlen lágyság, amit csak és kizárólag ő képes kiváltani belőlem. Hallva szavait halkan elnevetem magam, miközben mellkasára tapasztom tenyerem, hogy ott széttárva ujjaim, birtoklón simíthassak fel egészen a tarkójáig. Egyetértően bólogatok, miközben óvatosan kinyitom mögötte az ajtót, s bár puhán teszem ő mégis botladozik, így hát amennyire erőmből telik, húzom magamhoz, hogy ágyékaink összepréselve megóvhassam az eséstől. (Persze, kizárólag ezért dörgölődzöm hozzá!) Addig araszolunk így együtt, 'míg lekerül róla a felsője, én pedig fölé kerülök az ágy puhaságába, mindezt olyan kecsességgel teszi, hogy kénytelen vagyok egy pillanatra elhúzódni, hogy ezt szóban is kifejthessem.
- Ez igazán kecses volt... - jobb szó híján, ami először eszembe jut, azzal vagdalkozom. Széles mosollyal nézek le rá. A nyakamban lógó láncok fedetlen mellkasára simulnak, hogy gyengéden csiklandozzák a puhább szőrt, miközben én gondosan ügyelek rá, hogy hullámzó mozdulatom derekán ne legyen túl feltűnő, csak - célratörő. Lerángatja rólam a felsőmet, amit előszeretettel hagyok is. Akkor sem tiltakozom, amikor csókba von. Ám a megkésett vallomására egy finom grimasz kiül arcomra, jelezve rosszallásomat. Csókjaink finomak, röpkék, őszintén. Elpillant rólam az ágyra, én pedig kihasználom, hogy nyakához szabad út vezet, s lejjebb engedve vázam, belekóstolok a rúnával tarkított puha bőrbe. Nem vagyok finom, - azon a ponton túl vagyunk. Szenvedéllyel kóstolom, bízva abban, hogy nyoma marad. Maradjon is rajta, hogy hozzám tartozik. Tudja meg az egész világ. Eltompul körülöttem a szoba, képtelen vagyok másra figyelni. Egészen arcéléig csókolom, enyémmel bújva járomcsontját, macskásan, hogy végül orrom hegye övét simítsa, s ajkaim beleütközzön övébe.
Ismét megszólal, s ezúttal látom, hogy a hajamra réved, mégsem foglalkozom vele igazán, mert abban marad a mondata. Beletúr a tincseimbe, én arcán simítok végig ujjaim peremével, édesen, törődőn. A csókunk mélyül, érzem én is, hogy ismét felgyorsul a szívverésem és a mellkasom heves, ritmustalan mozgásából tudom, hogy változik a hangulatunk. Érzem végig vándorolni kezeit bőrömön és ettől nyöghetnékem támad, amit az ajkaiba intézek. Kérdőn, résnyire felnyílt szemekkel nézek rá, mikor nevemen szólít. El is húzódom annyira, hogy hallhassam, láthassam, de ő huncutul folytatja és csókjaival halmoz el, mikre le kell hunynom szemeim és megfeledkeznem róla, hogy valaha is nevem hallottam volna. Ám érkezik a folytatás, éppen jókor! Felszisszenek, a nyakamat ért kényeztetés érzékennyé teszi ott a bőrt, így puhán hajolok le hozzá, hogy ajkaira nem szavakkal - inkább tetettek felelhessem válaszomat.
Finoman megtámaszkodom egyik tenyeremen feje mellett, míg a másikkal oldalán simítok végig ujjaimmal, hogy végül nadrágjába akasszam azokat, s övével elbabrálva - megpróbálhassam leszedni róla azt. Pillantásom sóvárgó, közben végig a szemeibe nézek. Olvassa csak ki, hogy mit érzek. A démonvér, elbódít. Kívánni kezdem őt, úgy ahogyan csak az ördög szomjazhat a mennyei ízek mindegyikére. Talán ezt jelented nekem, nephilim?
Hagyom, hogy szemeim felragyogjanak, aranylóan. Úgy, ahogyan én vagyok, amit én jelentek. Arcom kissé bocsánatkérő, mégsem tüntetem el. Azzal a tűzzel, amit hozzám rak, azzal hagyom el ajkait, hogy nyakára becézhessem szívem legerősebb sóhaját, kérését, kívánságát, hogy onnan aztán végig, minden törzsét borító rúnát megkóstolhassak - mintha csak korábban sosem tehettem volna...
- Elveszítem miattad a kontrollt... - búgom selymes bőrébe, finoman felperzselve minden porcikáját, egészen hasfaláig, ahonnan aztán visszatérek ajkaihoz. Őrjítő a vágy, ami hullámzik rajtunk keresztül, nem igaz? Mosollyal, sóvárgó mosollyal nézem őt, hogy kivárjam, mikor robban fel a szíve, hogy annak darabjai áttörjék a falaim és egyesüljenek az enyémekkel. Ha már fedetlen múzsaként fekszik alattam, úgy én is levedlem a felesleges anyagokat magamról, hogy a bársonyos selyem lepedőt derekamig igazítva fölé tornyosulhassak. Ajkaira csókolom vágyam, de nem csinálok mást, minthogy finoman bújjak hozzá, minden létező és érintkező pontunkon. - Megmertem volna esküdni rá... - hajlítom be a karjaimat, hogy arcperemére csókolhassak, majd egészen a füléig kalandozhassak ajkaimmal. - ...hogy nem látlak az ágyamban még egy darabig. - megjátszott meglepettséggel búgom, közben erőteljesebb hullámot rajzolva törzsemmel, hogy ölét hevíthessem. - Mindig is úgy képzeltem, hogy ennél te... régimódibb vagy. - megengedek magamnak egy pimasz kuncogást, majd miközben nézem íriszeit, hagyom kezemnek, hogy férfiasságára telepedjen és eljátszadozzon vele. Azt kívánom, hogy érezd, hogy akard, hogy kívánd azt, amit mi együtt jelentünk. Íriszeim kutatják övéiben a válaszokat, s amint lehunyva azokat bőrét ízlelem tovább, nyakán, vállain, hallani akarom nyögéseiben a ki nem mondott kérést - parancsot. Finom mosoly, ahogy eltolva magam ajkaiba csókolok, s hacsak nem érkezik ellenállás, eggyé válok vele. ~

Egyszer Izzy mesélt nekem a sors vörös fonaláról - azt hiszem, így hívják, de lehet, hogy valami sokkal drámaibb hangzása van -, arról a láthatatlan, törékeny kötelékről, mely összeköti két ember lelkét. Állítólag ritkább és erősebb a parabatai köteléknél is. Emlékszem, milyen hitetlenkedve faggattam a húgomat: "Még annál is?", ő pedig csak bólogatott: "Még annál is". Akkoriban csak rálegyintettem, nem hittem neki, hiszen hogyan is lehetne bármi erősebb két lélek, két test, két elme összekapcsolódásánál? Pláne olyasvalami, ami szabad szemmel még csak nem is látható. Ma már tudom, hogy ebben is igaza volt, és pontosan értem, miről beszélt. Bár nem látom a vörös fonalat, de érzem megfeszülni, ahogy Magnus eltávolodik tőlem; kisujjam aprót rándul - rezdülése, mint a pillangó szárnya, felráz tudatlanságomból. Te is érzed? Megérzem a bajt, és ahogy ő folyamatosan hátrál, feszítve azt a törékeny kis szálat, én úgy közeledem felé öntudatlanul, lazítom, ne szakadhasson el. Ne ilyen apróság miatt. Talán butaság ennyire védenem valamit, amit megfogni sem lehet, mégis mindenemet odaadnám ennek a képlékeny kis kapocsnak - vörös fonál, szerelem, nevezzük bárhogyan.
Válaszával órmótlan súlyt helyez a vállamra, tartásom megzuhan vádja alatt. Vonásaim átformálódnak, tehetetlen kétségbeesés lesz úrrá rajtuk. Megint itt lyukadtunk ki. Mindegy, mennyire igyekszem félretenni a munkát a jelenlétében, amíg nem bízik abban, hogy a közelsége, a társasága, a lénye számomra előbbre való, míg vele vagyok, addig az Intézet örökké köztünk fog állni. Azt mondja, elfogad így, ezzel együtt is, de közben valahányszor megvillantom árnyvadász oldalamat, látom a felhőket gyülekezni az arcán. Csak a fiút akarod belőlem, igaz?Nem az árnyvadászt. Még ha el is mentem volna ténylegesen a kávé után, bánt, hogy nála ez az egész így csapódik le. Számomra nem az a fontos, hányszor hagyjuk ott a másikat, hanem hogy a nap végén, a kötelességeink letudásával mindig lesz hova visszatérnünk: egymáshoz. Számomra a visszatérések fontosabbak az elhagyásoknál. De őt, akit folyamatosan csak elhagynak, akár az idő koptatja el mellőle az illetőt, akár a sors, valószínűleg nem hatja meg a visszatérés. Az egyetlen, amivel bizonyíthatok számára, ha maradok. Két ilyen eltérő gondolkodásmódot mégis hogyan kéne összesimítanunk? Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, milyen káoszt és űrt hagyhatok, hagyhattam benne mindig, amikor becsukom magam után az ajtót. Át akarom ölelni és megnyugtatni, hogy nincs mitől félnie. Az én otthonom már ott van, ahol ő.
Bár meglepnek a kételyei, melyekkel mindeddig egymaga, némán vette fel a harcot, mégis igyekszem mögéjük látni; megérteni. Megpróbálom a lehető legkomolyabban venni, és ugyanilyen lelkiismeretesen biztosítani felőle, hogy a félelmei alaptalanok. Mindazzal együtt szeretem, ami ő. A varázslattal, a divatérzékével és a félelmeivel együtt. A mosolyával, a hangjával, az illatával, az érintése lágyságával, a tőrként hasító pillantásával. Nem teszek különbséget jó és rossz tulajdonság közt, elfogadtam mindegyiket, csak némelyiken többször forgatom a szemem. A mosolyán látom, hogy megértett, így megeresztek egy halvány, bizakodó mosolyt én is. Lehunyom a szemem arcomat cirógató érintése nyomán, majd újból rápillantok, amint megszólal. Halkan, röviden felnevetek a rántottára vonatkozó számonkérésén, majd arcomon összeszűkül a mosoly, ahogy tovább hallgatom, értő bólintással zárva le a végét.
- Nem bánom, hogy elkényeztetsz - szögezem le rögtön, s ezúttal én érintem meg az arcát, hüvelykujjammal lágyan megcirógatva a járomcsontja alatt. - , csak engedd, hogy én is kényeztesselek néha.
Bár nem biztos, hogy ehhez a rántottám a legmegfelelőbb út és mód, de szeretném magamtól kitapasztalni, mi teszi őt boldoggá. Olyan dolgokkal akarom meglepni, amire más nem képes úgy, ahogy én; amiről nagyon-nagyon sokáig eszébe jutok majd. Ha a pocsék kajámról, hát arról. Van azonban valami, amivel igazán mély benyomást tehetek rá, még akkor is, ha legalább tizenhétezer előddel kell felvennem a versenyt. A reakciójából és a hangszínéből ítélve - ahogy az ölébe huppanok -, nem csinálom rosszul. Kicsit még új nekem ez a terep, de az adrenalin és az iránta táplált vágy elegendő önbizalmat csepegtet belém ahhoz, hogy még élvezzem is. Már-már önelégülten hajolok fölé, önhitten, melyet a szerelem lassan alázattá mos, ahogy a nevemet ejti. Képtelen vagyok túl sokáig játszani, mert a tarkómnál fogva ránt közelebb magához, én pedig nem tehetek mást, mint hogy testem-lelkem átadjam neki, átadjam a csókjának. A szenvedélye kisöpör belőlem minden ellenállást, minden játszmát, csak ő marad, és az égetően forró ajkai, melyek még hevesebb tüzet szítanak bennem.
Ezúttal értem a viccet, bár kissé még kába vagyok ajkai becézésétől. Készségesen feltápászkodom az öléből, a felsőjébe markolva húzom magammal. Heccelése széles vigyort csal az arcomra, és egészen közel hajolok, hogy megcsókoljam. Végül azonban nem teszem, csak felpillantok rá, lélektükreiben gyönyörködve.
- Nos, Mr Bane...
Csókja belém fojtja a szót, szinte egyszerre kapok mohón ajkai után, miközben a noszogatásnak engedve megindulok a hálószoba felé. Már egész jól ismerem az utat, csukott szemmel, vakon tolatva is eltalálok. Ujjam kapkodva kalandozik a testén, hol a kabát rángatásában segítek, hol már az alatta lévő felsőt rángatom, hol be-besimítok meztelen derekára, hasfalára, hol pedig a nyakát, arcát simítom lopva, ahogy éhesen csókolózunk. Az ajtó utunkat állja, érzem koppanni a hátam a kemény fán. Vigyorom kiszélesedik, ahogy felpillantok rá; tagadhatatlanul tetszik ez a bánásmód. Még csak csókjaival ingerelt, máris zihálok, mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, míg két kezem a fejem mellé fektetem, a félfába kapaszkodva. Hagyom, hogy a légzésem kissé helyreálljon, a mosoly pedig ellágyuljon arcomon. Elkomolyodva fürkészem a szemét, új értelmet keresve benne, mielőtt szavakba önthetném titkos kis vallomásom.
- Akkor összedől a világ körülöttünk... - kinyúlok érte, megragadom a felsőjét és annál fogva rántom magamhoz, magamra, hogy csókban egyesülhessünk ismét. - Nem érdekel, amíg veled lehetek.
Összeomolhat és megsemmisülhet minden, bánom is én, míg ezek a falak kitartanak, és ezek a karok ilyen szenvedélyesen ölelnek. Játékosan civakodó kérdésein csak a szememet forgatom, megcsóválva fejem csipkelődő becézése hallatán.
- Mr Bane, szerintem nem érzi, mikor kell elhallgatnia... - kihívó félmosollyal lifteztetem a szemöldököm, mielőtt még újból összeforrnának ajkaink. Finoman nyitja mögöttem az ajtót, mégis botladozva esek be rajta. Segítek kibújni a felsőmből, félrehányom valamerre, hogy aztán a dereka után kapva az ágyra perdülhessek, kecsesen és könnyedén zuhanva a paplanok közé, rántva magammal őt is. Derekán pihenő kezem máris megindul fölfelé a hátán, egyre magasabbra tűrve a felsőjét. Körmömmel finoman karcolom végig selymes bőrét, ahogy a tarkójáig gyűröm az anyagot, és ha segít, lerángatom róla. Kezem a tarkóján pihen meg, újra csókra húzom.
- Én is szeretlek - felelem lágyan, kissé megkésve, íriszeit lesve csókunk felett, majd tekintetem oldalra kalandozik, az ágyra, mely határozottan nem így festett, amikor legutóbb magára hagytuk. - Legközelebb szólj, hogy ne bajlódjak a beágyazással...
Egyáltalán nem bánt a dolog, hangom inkább töprengő, mélázó, mintha épp jegyzetet készítenék fejben arról, miként és hogyan idomuljak vagy éppen ne idomuljak be Magnus háztartásába. Nem gondolkodok azonban sokáig a dolgon, inkább figyelmemet újból teljes egészében neki szentelem. Pillantásom felkúszik a homlokán, szemügyre véve pompás hajkölteményét.
- Legközelebb... - Sosem derül ki azonban, mire gondolok, mikor pimaszul hajába túrok, beleborzolva égnek meredő tincsei tökéletességébe. Legközelebb... És azután, meg azután is. Számtalan alkalom, közös pillanatok, melyek egy bizalommal kecsegtető jövőbe fonódnak bele. Legközelebb. Semmi sem volt még olyan édes számomra, mint ez az egy szó. Legközelebb ne csináld meg a hajad. Legközelebb együtt ébredünk. Legközelebb... A remény átitatja a csókot, megédesíti, mohóbbá és érzékibbé varázsolja. Tarkójára vándorló kezem végigsiklik a hátán, le egészen a derekáig, végig az oldalán. Ujjaimat az övtartó lyukakba akasztva vonom közelebb ölét az enyémhez, hogy éreztessem vele, mennyire vágyom rá.
- Magnus... - motyogom ajkaira, figyelmét kérve, majd vakon a nyakára térek, hogy forró csókokkal, apró harapásokkal ízlelhessem meg bőre édes zamatát. Végigcsókolom a válla ívét, visszakanyarodva a kulcscsontján egészen a torkáig, éhesen megszívva rajta a bőrt. - Mi lenne, ha a kávé után is maradnék?
Játsszuk azt, hogy semmi dolgom. Véletlenül lemerül a telefonom. Elromlik a lift és leszakad a tűzlétra. Elvesztem az irónomat. Nem marad más lehetőségem, mint hogy vele töltsem az egész napot. Mily kár, micsoda balfordulat..... Már van is rá ötletem, hogy mivel üssük el azt a végtelen sok időt.

♫ god damn ♫

Malec

Love is worth it ... "Better to have lost and loved than never to have loved at all."

Olyan közel kerülhettem hozzá, hogy feltűnés és kérdő pillantások nélkül tanulmányozhattam a kósza tincseket - minduntalan. Mikor lehunyta szemeit, vagy csak ácsorgott előttem. Bármikor. Az utóbbi időben ugyanis megszállottan próbáltam rájönni azoknak titkára, hogy miképp képesek a rájuk vetülő igazi és természetes napfény nélkül is ragyogni. Most sajnálom igazán, hogy az agyam gondolkodásra képes részlege már percekkel ezelőtt lehúzta a rolót, és így csak nézni tudok, de látni nem, s a rejtélyt továbbra sem fejthetem meg. Habár e percekben bármennyire is éleszti fel a kíváncsiságom tincseinek titokzatossága, képtelen vagyok azokkal foglalkozni. Újabb tövis fúródik közénk, ezúttal is, ahogyan az várható repedést hagyva maga mögött. Minél inkább elfordítom a figyelmem róla, annál nagyobb károkat okoz. Mégis, hiába próbálom figyelmen kívül hagyni, egyre nagyobbra dagad és egyre rohamosabb tempóban siet utánam, hogy maga alá temessen, miközben egy részem zord háborúba szál vele, hogy megpróbálja a konfliktust elkerülni azzal, akit szívemből - szeretek.
Időnként nem minden az egymás iránt érzett kötődés. Egy kapcsolatban szükség van kompromisszumokra, őszinteségre, alázatra, tiszteletre, kitartásra, bizalomra és őszinteségre. Amíg nem vagyunk hajlandóak mindketten belefektetni mindezekbe önmagunkat és egymást, addig kár is komolyan vennünk. Hiába tudom és érzem, hogy kötődésem mély és erős, ha még olyan törékeny, annyira friss, hogy bármikor ropoghat közöttünk, vagy éppen eltörhet. És eltörik. Ha nem figyelek rá, ha nem figyel rá. Bizonytalan szakaszon haladunk, s nem csak világaink, mi ketten, magunk is jelentősen különbözünk egymástól. Hogyan is várhatnád el, hogy csettintésszerűen összecsiszolódjunk? A legszebb gyémántokat is elejtik néha. Egy kapcsolatnak is megvannak a maga szakaszai. Előbb még tapasztaljuk, szokjuk egymást. És bizony, félreértjük. Mindeddig azonban nem tanulmányoztam, nem próbáltam a kirakósunk ezen darabkáin lábujjhegyen végig sétálni. Korábban nem. De most, hogy érzem a kérdőjelek felbukkanását, hogy elbizonytalanodva állok kettesünk előtt és komolynak tűnő - apróságokon - bukdácsolok, úgy érzem szükségem van egy leheletnyi távollétre.
A szavai a kérdései hirtelen ébresztenek fel. Nyelnem kell, ajkaim elnyílásán uralkodnom. Szemöldökeim összefutnak, kissé szomorkás keretet rajzolva arcomnak.
- Ezt a kérdést magam is feltehettem volna, annyi módosítást végezve rajta, hogy - a kávé után. - kifújom a benn rekedt levegőt, végül úgy döntök kár csatároznom vele. Nem erről szól az, amit építgettünk eddig, ami után kívánkoztam. A kanapéra zuhanok és eldöntöm - akkor is, a talán túl nagy körítéssel teszem - de kibeszélem, megbeszélem vele a problémákat, amik kapargatják a nyugalmam. Nem hagyhatom, hogy holmi általam életre keltett lidércek átvegyék a hatalmat a kettesünk felett. Nem lehet...
Habozva közelít meg, ami enyhe mosolyt csalogat arcomra, továbbra is összeszaladó szemöldökeim alól. Lesütöm pillantásom, állam mégis felszegve hagyom. Finoman megrázóm a fejem, nedvesítek ajkaimon és megpróbálom összerakni a szétszaladó szavakat fejemben, hogy elé tárhassam, miért akartam távozni, miért érzem kuszán odabenn azt, amit a tegnap este után inkább a messze-menőkig nyugodtnak kellene tapasztalnom. Kényelmetlenül érzem magam, ahogy szavalásba kezdek. Ráadásul nem segít rajtam az sem, hogy türelmetlenkedik, mikor kibicsaklanak ajkaimról a szavak, és úgy gondolják visszasietnének a gyomromba. Mégis, valami megismételhetetlen csoda folytán sikerül kinyökögnöm magamból, hogy mi történt, hogy mi aggaszt. Legalábbis egyrészt. A reakciója páratlan. Látom az arcán végig vonuló érzelmeket, ahogy hirtelen felém fordul és máris tiltakozni kezd. Megnyugtatóan csillapodik a pulzusom, miközben lopva-lopva kapom vállam fölött rá pillantásom - többnyire magam elé révedve várakozom szavaira. Meglep, hogy térde enyémbe ütközik, rögtön arcára kapom tekintetem. Ajkaim elnyílnak, hogy megállíthassam beszédébe, de akkor ujjai találkoznak enyémmel és úgy érzem kizuhanok önmagamból. Mintha külső szemlélőként lennék jelen e percben, teljesen megbénultan hallgatom, ahogy folytatja a tiltakozást, finomabb, mosolygósabb köntösben. Így teszek én is. Bocsánatkérően mosolyogva hallgatom, hol a szemeibe, hol a kézfogásunkra kapva tekintetem.  
Lehajtom a fejem, szinte szégyellem, hogy erről kell faggatnom, de közben meg érzem és tudom, hogy erre a beszélgetésre szükségünk van. Neki. És nekem is. Alig láthatóan bólogatok. Megértem és befogadom a véleményét. Egy új nézetre emeli a kettőnk kapcsolatát. Hitetlenkedve hallgatom, hol jobban - hol kevésbé bólintva szavaira. Mégsem vágok a szavaiba, hagyom, hogy kibeszélje. A végére már teljesen felé fordulva mosolygok, majd jobbom kézperemével végig simítok bal arcperemén, mintha ezzel súgnám meg, hogy Nagyon is értelek! - .
- Ígérem, a jövőben hagyok teret neked, hogy jobban eltudj kényeztetni. Hol is van a rántottám? - mosolyom sejtelmes, enyhe grimasz kúszik arcomra - Azzal is elkényeztettél, hogy hagytad, hogy tönkre vágjam az esküvődet, hogy beengedtél az életedbe, hogy tegnap este annak ellenére is bejöttél, hogy óva intettelek és még sorolhatnám, Alexander. Az utazgatás, az ételek, ... én így próbállak levenni a lábadról. Máskülönben miért is ne kényeztethetnélek? Nem látom az okát. - további kacérkodó pillantást vetek felé, kissé talán sértettséget is megjátszva. Természetesen megértem a helyzetét. Ellenkező esetben, ha mondjuk valami csoda folytán úgy döntene a világmindenség, hogy küzdősportban kellene elnyernem a szívét (Kedves Anyósjelöltemtől egyébként még ki is telne, hogy úgy kívánja...), valószínűleg elbuknék a varázstudásom nélkül. Mindketten másban vagyunk jók. De csak mert ő képtelen csettintésre elvarázsolni bennünket Brüsszel szívébe, még nem érzem, hogy ok volna rá, hogy én sem tegyem. Sőt, így csak ösztönözhetem rá, hogy tenni akarjon. Bizonyítani.
A hátrahőkölésére kis híján elnevetem magam, miközben épp - nem túl kedves jelzőkkel illetem. Kiszélesedő mosollyal döntöm fejem enyhén oldalra, várva, hogy túl lásson minden sértésen és megértse, miért vettem kissé magamra az elutasítását - mely igazán fel sem tűnt neki. Látom, hogy megérti és bár próbálom finoman, udvariasan, lágyan és megfűszerezett humorral elérni, hogy megértsen, érzem, komolyabban kell beszélnem. Így is teszek. Szavaim végeztével félek, hogy tartós károkat okozok, de őszintének kell lennünk. Teljesen őszintének. Anélkül nem is volna értelme, igaz? Megsebez, ahogy elismétli szavaimat. Az, ahogyan kimondva nevem elhúzódik tőlem, én mégsem kapok a keze után, hogy visszarántsam és megpróbáljam elsimítani az akadályt, ami időközben közénk ékelte magát.
A távolodó léptei semmi jót nem sejtetnek. Lehajtom fejem, a combjaimat bámulom. Felkészülök rá, hogy a legközelebbi hang az ajtó becsapása lesz majd. Meglep, amikor léptei ismét felerősödnek és beszélni kezd. Felszegem állam, arcom kérdő. Szemöldökeim összefutnak, ajkaim elnyílnak. Résnyire szűkülő szemekkel, kissé értetlenkedve rázom a fejem, de csak éppen. A mellkasomra nyomott tenyerére pillantok le, majd onnan fel rá. Újabb szavak, amik felelevenednek bennem. Ráeszmélek, hogy én beszéltem erről korábban. Én mondtam neki ezt, és éppen így. Éppen ebben a szobában. Nyelnem kell, amikor hátam az ő lökésére a kanapé háttámlájának csattan finoman. Beleidomulok a kanapé puha anyagába, az ülőhely felveszi vonalam- vagy én övét - mit számít?
- Alexander... - sóhajtom el a nevét, még mindig leginkább kérdőn, ahogy az ölembe helyezkedik. Megkönnyebbülten mosolyodom el a gondolatra, hogy nem hagyott magamra, hogy itt van - nagyon is itt maradt. És igyekszik. Láthatóan bizonyítani igyekszik. Én pedig vélhetően nem sokáig bírom el a terhét, hogy ilyen közel simulva hozzám, nyilvánvalóan elcsábítani igyekszik. Éppen Ő. Éppen engem.
- Ne csináld ezt velem... - hunyom le a szemem, véve egy mély levegőt, ahogy a tenyerem a szíve fölé ragasztja. Ajkaim morzsolgatva próbálok fészkelődni alatta. Korábban talán soha sem volt példa rá, hogy így viselkedjen velem. És korábban arra sem volt példa, hogy bírjak magammal a közelében, ha... Szemeim felpattannak, ahogy a folytatásról beszél. Nem hagyom, hogy befejezze a mondatot, már tarkójára marok, hogy csókba vonjam magamhoz. Ellentmondást nem tűrően, szenvedélyesen, hevesen érezhessem a puhaságait enyémeken dörgölődzni. Puha, nedves, érzéki és finom. Másik tenyerem combjára mar, felcsúszik egészen törzséig.
- Mr. Lightwood... - húzódom el annyira, hogy susogni tudjak csóktól megduzzadó ajkaira - És mi lesz a fontos dolgokkal, amik ... - finoman leédesgetem magamról, mindezt úgy, hogy ajkaink alig válhassanak el egymástól - ... még egy órát nem várhatnak??! - hangom cinkos, pimasz, úgy terelgetem magam előtt, hogy egyértelműen a háló felé haladjunk. Ajkaira harapok, hol a ruhájától igyekszem fosztogatni. Legfőképpen felsőjétől. A kabátom időközben ledobom és majdhogynem át-el esek mindenben, amiben lehetséges, mert ha máshogy nem is, de homlokommal nem válok el övétől, hacsak ő nem tesz másképpen. Széles vigyorral pillantgatom arcán végig, miközben a szoba ajtajának taszítom. Kissé bukdácsolva sikerül az utunk, de nem engedem el, ha ő nem dönt másképpen.
- Ó, és ha elkésik?... - meghőkölve válok el tőle egy finom méterre, közben széles, huncut mosollyal arcomon - Mr. Precíz és mindig pontos... - billeg a fejem, halkan belekuncogok a pillanatban, majd a következő percben már rátapadok ismét ajkaira. Az ajtót finoman kitárom, közben helycserés támadást intézve, hogy én haladhassak háttal, s egyértelműen a bevetett ágy felé tereljem, ami időközben valamilyen ismeretlen (varázslatos?) módon ismét fel van vértezve aranysárga ágyneművel. Várva rá, hogy felavassuk.
- Szeretlek... - búgom ajkaiba, miközben már lehámozom róla felsőjét, ha tudom. A következő pillanatban övével babrálok. Fejtsük meg a világot, Kedvesem...