Éreztem ahogy a testemet körülöleli a takaró és a nedves hajszálaim a bőrömre tapadnak. Minden egyes pillanattal csak tehetetlenebbnek és bűnösebbnek éreztem magam amiatt ami az öcsémmel történt. Tudtam jó, hogy senkiben sem szabad megbízni és mégis hagytam, hogy Sebastian átverjen minket, engem. Ha megtehetném most azonnal útrakellnék és meg sem állnék addig ameddig el nem kapom Őt és parányi kis cafatokra nem tépem.
Lassan kibontakoztam az ágyam fogságából és megpróbáltam emberi formába hozni a külsőmet. Iszonyatosan furcsa, hogy minden olyan csendes. Amióta csak az eszemet tudom mindenhol csak a zsongás vett körbe, most mégis minden olyan kihalt és csendes.
Az élet annyira igazságtalan. Tizenkilenc év és annyi gyilkolás után én itt vagyok egy karcolás nélkül. A kisöcsém aki előtt pedig még ott állt az egész élt, egy szempillantás alatt eltávozott. Abban a pillanatban amikor magamhoz tértem rögtön őt Őt kerestem. Tudtam, hogy baj van. Éreztem a lelkem mélyén, hogy valami rossz dolog történt és akkor megtudtam a legborzalmasabb dologot amit csak lehetett.
Max volt az egyetlen kisöcsém, az egyetlen olyan személy az életemben akit ha lehet ilyet mondani akkor még Alecnél is jobban szerettem. Ott voltam amikor megszületett és ott voltam akkor is amikor meghalt. Sebadtiannak sikerült mindenkit átvernie, még engem is. Ami valljuk be nemvolt egy egyszerű mutatvány. Ő mégis képes volt a bőrünk alá férkőzni és elvenni a családom legkisebb tagját tőlünk. Olyan nagyon hiányzik Max és mégsem mondhatom el neki.
Még most is a fülemben csengenek azok a tanítások amiket a kiképzésem alatt tanítottak nekem. “Soha ne mutasd ki az érzéseidet. Azok csak gyengévé tesznek és elterelik a figyelmedet a feladatodról.” De ha van olyan pillanat amikor ez nehézséget okoz a számomra akkor az kétség kívül a mai. A tükör előtt állva minden pillanatban azt kívánom, hogy valaki ébresszen fel és újra magamhoz ölelhessem a kistestvéremet. Tudom, hogy ez nem lehetséges így csak kihúzom magam, veszek egy nagy levegőt, miközben minden erőmmel azért küzdök, hogy a könnyeim ne tudjanak a felszínre törni. De minden hiába, minden erőfeszítésem ellenére, egy rakoncátlan könnycsepp még így s utat tört magának a felszínre. Pont abban a pillanatban szántotta végig az arcom amikor meghallottam egy halk, de annál határozottabb kopogást. Mire letöröltem volna a könnycseppet és kimondhattam volna, hogy szabad, addigra a hívatlan vendégem már be is lépett a szobába.
- Ideje indulni Isabelle! Már csak rád várunk. - lépett mögém apa.
vettem egy újabb nagy levegőt, miközben kisimítottam egy utolsó ráncot a fehér és tőlem szokatlanul visszafogott ruhámból majd ránéztem és kifújva a tüdőmben tartott levegőt csak bólintottam egyet és elindultunk, hogy végső útjára engedjük Maxet. Maxwell Joseph Lightwood-ot akit mindenki szeretett és aki mindenkit szeretett.