Néha tényleg úgy érzem, hogy túlságosan vékony jégen táncolunk a nővéremmel. Nem tudom, hogy mikor fog elszakadni, vagy eljön-e az a pillanat, amikor már egymáshoz sem fogunk szólni csak azért, mert ennyire különbözünk. Tényleg félek attól, hogy egy napon megelégeli, hogy én nem kívánok boszorkánymester életet élni. Az örökkévalóság kínkeserves, hiszen nem egy embert, személyt láttam már meghalni, aki valamilyen módon belopta magát a szívembe és az igazság az, hogy az idő múlásával megtanultam bezárni a szívemet, a lelkemet. Nem nyitok senki felé komolyabban, mert csak sérülni fogok. A halandóság nem olyan lételeme az én örökkévalóságomnak, ami fájdalommentes. Persze mi sem vagyunk teljesen halhatatlanok nem élhetünk örökké. Az életünk a maga végeláthatatlan módján véges. Keserű sors látni a szeretteink halálát miközben rajtunk az éveknek múlása egyáltalán nem látszik. Ezért is van egyedül a szívemben a nálam talán egy hangyányival makacsabb nővérem és Magnus. Ők a családom. Beleőrülnék, ha őket el kellene veszítenem. Ezért is aggódom a nővéremért. Hiszen vakmerő. Ki tudja mibe ugrik fejest legközelebb? - Ha éppen már nincs mit átnyálazni mi? - Nem akarok kötekedni, de mintha teljesen befelé fordulna és az egyetlen dolog, ami érdekelné az a nyamvadt varázsigék. Mintha nem is számítana az, hogy én itt vagyok mellette. Mert igen is lehet normális dolgokat csinálni. Elmenni iszogatni vagy valami. Lehet, hogy mondén életet élek többé-kevésbé, de ettől függetlenül néha igazán szánhatna rám időt és nem valami teherként kellene rám tekintenie, aki csak elvonja a figyelmét az életének a céljától. Hogy minél erősebb boszorkánymester lehessen. - Van egy határ, amikor valaki meg akarja védeni a szeretteit és van egy újabb, amikor már megszállottan, szinte betegesen akar mindent tudni.. Nem lehetsz két lábon járó boszorkánylexikon! Abban meg már én biztos vagyok, hogy többre is képes vagy, mint megvédeni minket. Csak nem értem, hogy miért kell túlhajszolnod magad, mint valami függő. - Egyszerűen nem lehet elszakítani őt a könyveitől, a varázslataitól. Most is ahelyett, hogy megpróbálna velem foglalkozni inkább tényleg arra megy, hogy engem is belerángasson ebbe az örvénybe, ami őt már teljesen bekebelezte és nem tudom, hogy valaha visszakapom-e a kíváncsi nővéremet, aki mindent tudni akart.. De mégis látta maga előtt a határokat. - Nem, nem vagyok mondén. De egyszerűbb lenne, ha az lennék. Nem kellene ilyen őrültségeken veszekednünk. Igen, veszélyes amit csinálsz. Mert más dolog az, hogy valahol leselkedik ránk a veszély és az, hogy te egyenest rohansz bele, mintha csak azt akarnád, hogy valami történjen. Én nem akarom, hogy valami bajod essen, mert túl messzire mész. - Csak szeretném, ha megértené végre, hogy van egy határ a tanulni akarás és a megszállottság között. Mert néha képesnek kell lennünk arra, hogy elszakadjunk kicsit valamitől. Ha egy ember nem szereti a gombát, akkor nem kényszerítheted rá, hogy egyen. Ha valaki pedig imádja a gumicukrot az sem szüntelenül fogyassza. Vannak határok és mértékek. Csak annyival egyszerűbb lenne, ha belátná mindezt. - Nem kell megnézni semmit. A gond az, hogy tudom egész végig azon kattogna az agyad, amit olyan hevesen bújtál az előbb. nem fogom elvenni tőled az értékes idődet, ha valami másra akarod szánni. Mert nem kötelező. Néha azért a sorok olvasása között legalább levegőt vegyél. - Én tényleg csak féltem őt és szeretném megóvni. Tudom, hogy a nagyobb testvérek dolga lenne az, hogy megpróbálja megóvni a kisebbet, de néha ugyanolyan felelőtlen tud lenni a nagyobbik, mint a kisebbnek kellene lennie. A testvérek egyaránt odafigyelnek egymásra. Még akkor is, ha jelen esetben alig pár perc különbség van közöttünk. Így talán még szorosabb mindkettőnkben az érzés, hogy meg kell védenünk egymást. Hiszen egész életünkben együtt voltunk és csak egymásra számíthattunk. Ez most sincs másként. Lehet, hogy ott van Magnus is nekünk, de végső soron, ha minden kötél szakad mi itt leszünk egymásnak. Legalábbis remélem, hogy nem fog szétmarni minket az ehhez hasonló nézeteltéréseink tömkelege.
Azt hiszed, hogy nincs erőd - de van. Miért félsz? Nem kell.
Szóra nyitottam a számat, de rájöttem, hogy csak magamat tudnám ismételni. Nos, igen, számomra a mondénféle szórakozások nem egészen jelentettek egyet az igazi kikapcsolódással. Kivéve talán a különféle partyk, szórakozóhelyek olykor, na meg az alkohol. Ha valami, az azért vonzott és azzal el tudtam ütni az időt, ha épp nem egy új varázslatot akartam megtanulni. Még akkor is, ha tudtam, hogy amit tenni készülök, az veszélyes és talán össze sem jön. Mármint, a démonidézés… nem is akartam arra gondolni, miféle következményei lehetnek ennek. Most még nem. Inkább a húgomra koncentráltam és sóhajtottam egy aprót, még egy mosolyt is megejtettem. - Szoktam lazítani. Tudod, amikor elmegyek inni vagy táncolni… ha épp úgy jön ki a lépés. – Vontam szórakozottan vállat, de aztán eljutott a tudatomig az, amit mondott. Nem érti, mire fel ez a nagy megszállottság és hogy anya ettől nem fog visszajönni. Elkomorodtam és lehajtottam kissé a fejem. Fekete tincseim az arcomba omlottak lassan. Nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne emeljem meg a hangomat, de többé-kevésbé sikerült. - Nem tudom, mire fel hoztad fel anyát, de nézzük így. Lehet, hogy ő nem jön vissza soha többet, hisz mindketten tudjuk, hogy egy démon megölte. De Luna… nézd az én szemszögemből. Ha megtanulok mindenféle varázslatot, amit csak lehetséges, akkor képes leszek megvédeni magunkat. Téged és Magnust. Mert nektek soha nem eshet bajotok, érted? Ezt akarom elérni, ez a célom. Elég erős akarok lenni, hogy soha, de soha ne történhessen meg újra az a tragédia velünk! Nem akarlak titeket elveszíteni és őszintén, egy démonokkal teli világban ne kellene félnem ettől, Luna? – Tártam ki a karjaimat, majd idegesen a hajamba túrtam. Úgy éreztem, sosem fogja teljesen megérteni, mit miért teszek, de ezúttal nem akartam tovább beszélni erről. Ha majd egy nap bajban lesz és ott leszek, hogy segítsek, majd megérti. De nem, ettől még nem akartam azt, hogy bajba kerüljön… csak úgy éreztem, másképpen nem fogná fel ezt az egészet. Az ellenkezésére a szemeimet forgattam. A könyvet felvettem a kezembe, amit félrelökött és a borítóra simítottam. Így bánni egy aranyat érő könyvvel…! Micsoda dolog! Méltatlankodtam magamban, majd felemeltem a fejem és úgy néztem rá, hallgattam végig. - Veszélyes, Luna? Úgy gondolod, hogy csak az a veszélyes, amit én csinálok? – Leraktam magam mellé a könyvet és felálltam. – Az egész világ veszélyes, csak be kellene végre látnod. Az, hogy homokba dugod a fejed… semmire sem jó. Élheted a boldog kis „mondén” – Ujjaimmal idézőjelet mutattam. - …életedet, de attól még nem vagy mondén. – Sóhajtottam idegesen, majd félrefordítottam a fejem. Talán fel kéne adnom mára az egészet, nem? Ez futott át a fejemen. Lassan visszafordítottam a fejemet és így néztem rá. Mosoly nélkül. Sőt, semmiféle érzelem nem látszódott az arcomon. Csak gondolkodtam, hosszú pillanatokig, amik nekem lassan óráknak is tűntek. Mély levegőt vettem, amit lassan fújtam ki. Az arcvonásaim megenyhültek és megbiccentettem a fejem. - Jól van, rendben. Akkor csináljunk valamit, amit mindketten szeretünk. – Bólintottam is hozzá, bár annyira nem volt ínyemre a dolog. Volt még néhány lecke, amit át akartam nézni. El is pillantottam a könyv felé, hisz túlságosan hívogatott magához, de le kellett küzdenem a „sóvárgást”. Újra a húgomra néztem és halványan elmosolyodtam. - Mit szólnál hozzá, ha tényleg megnéznénk egy filmet. De egyet kérlek, ne valami csajos, nyálas, romantikus cuccot…. inkább valami olyat, amin nevetni lehet. – Mást jelen pillanatban nem bírt volna el a gyomrom. Főleg a romantikus cuccokat. Azt hiszem, nem voltam az a romantikus fajta… még fiúm sem volt, pedig valljuk be, több, mint 160 év alatt ez elég csúnya. De nem érdekelt, mindig másfelé terelődtek a gondolataim, más volt a célom. Visszaléptem a kanapéhoz és elkezdtem összeszedni a könyveket, majd gondosan a polcra helyeztem őket. Az, hogy ezúttal lemondtam Lulu tanításáról, nem jelentett egyet azzal, hogy ez végleges. Magamban tudtam, hogy újra és újra elő fogom venni ezt a témát, egészen addig, amíg meg nem töröm. Nem érdekelt, hogy megutál-e miatta… mert tudtam, hogy muszáj tanulnia. Tudnia kell megvédeni magát és a szeretteit.
- Hát akkor ezek szerint már én magam is mondén vagyok, mert szíves örömest pazarolom az időmet, ilyen butaságokra, amelyek nem mellesleg szórakoztatóak. De persze, csak valami bugyuta varázslás, meg megszállottság lehet csak értelmes. - Próbálom elfogadni, hogy két különböző oldalt képviselünk. De valahogy nem megy. Nem, mikor belém mar. Nem vagyunk képesek megtalálni az aranyközéputat. Én próbálkozom. Legalábbis azt hiszem. De talán nem a legmegfelelőbb dolgokat alkalmazom, hiszen láthatóan számára ezek csak ostobaságok, amelyekre nem érdemes időt fecsérelni. Vajon igazi testvériségnek mondhatjuk a sajátunkat? Hogy ennyire különbözőek vagyunk? Vagy egyszerűen csak idő kérdése, mígnem végleg elsodródunk egymástól a különböző nézeteinknek köszönhetően. Azt pedig nem tudom, hogy túlélném-e. Szeretem. A világon mindennél és mindenkinél jobban. De senki nem szabhatja meg, hogy mit tegyek, vagy mit ne tegyek. Az én életem és az én döntéseim. Én vagyok az, aki szembenéz a következményekkel nem pedig Ő. Egyszerűen csak élni akarom úgy, ahogyan szeretném. - Nem akarlak lebeszélni a célodról, te jó ég.. Egyszerűen csak azt mondtam, hogy néha lazíthatnál. Nem értem, mire fel ez a szüntelen megszállottság. Ettől nem fog anya visszajönni. - Úgy érzem mindkettőnk álláspontjában sokat nyom anya halála. Nem akartam felhozni.. Azt sem tudom, hogy miért mondtam ki, ha tehetném az egészet visszaszívnám, de bármennyit is gyakorolnék, vagy próbálkoznék az erőmmel az idő visszapörgetése és saját képemre formálása még nem kerülne fel ettől a listára. Pedig mennyivel egyszerűbb is lenne az élet. Ha néha, egyszerűen csak visszatekerhetnénk az időt még azelőtt, hogy bármi probléma keletkezett volna. De nem így működik. Mindennek megvan a maga következménye. Meg kell tanulnunk együtt élni vele. Nem akartam elrántani a kezemet, mert nem akartam még mélyebbre szántani, de azt hiszem innen már nem igazán lehet tovább süllyedni. Elértünk egy olyan mélypontot, ahonnan már nincs visszaút. Eléggé szemét húzás volt felhozni részemről anyut, de jó lenne, ha képesek lennénk végre megérteni egymást ezt pedig máshogy nem fogjuk elérni csak úgy, ha beszélünk róla. - Nem akarom, értsd már meg. - Löktem arrébb a könyveket, majd felálltam mellőle. - Elfogadom, hogy te ezt szeretnéd csinálni. Csináld. De ettől még aggódom érted, mert a nővérem vagy és pontosan tudom, hogy milyen veszélyes mindaz, amit csinálsz. Meg azt is, hogy mennyire vakmerő vagy és, hogy képes vagy fejest ugrani a veszélybe. Én csak arra kérlek, hogy légy óvatos meg, hogy próbáljunk meg együtt valamit csinálni. Valamit, amit mindketten szeretünk. De kérlek fogd már fel, hogy ÉN NEM AKAROM! - Emeltem fel a hangomat a végére, mert már tényleg tele van a padlás azzal, hogy állandóan arra akar buzdítani, hogy varázsoljak. Nem fogok. Makacs vagyok, de csak annyira amennyire ő is.
Azt hiszed, hogy nincs erőd - de van. Miért félsz? Nem kell.
- Kikapcsolhatnék, de nem akarok. Nekem nincs szükségem felesleges időtöltésre, mint másoknak. Boszorkánymester vagyok, nem egy mondén, aki az élete 80%-át elcseszi szórakozásra és efféle dolgokra. – Morrantam, kicsit talán túlreagálva a dolgot, majd félrenéztem. Abban igaza volt, hogy időben nem volt hiányom, de én minél gyorsabban, minél előbb el akartam érni azt, hogy tényleg egy megbecsült és jó boszorkánymester legyek, így egy fél órám sem volt arra, hogy tétlenkedjek. Mindig csináltam valamit, mindig mentem valamerre, tanultam, olvastam, Magnus nyakán lógtam, vagy gyakoroltam. A napjaim tényleg nem álltak másból, csak ezekből és egy kívülálló számára, vagy épp a húgom számára tényleg bizarr lehetett, de nekem ez volt az életem. Erre esküdtem fel aznap, amikor édesanyánk meghalt. Nem akartam több áldozatot és tudtam, hogy kettőnk közül én vagyok arra hivatott, hogy megerősödjek. Lelkileg, fizikailag és úgy… mindenféle értelemben. Senki és semmi nem téríthetett le az utamról, legalábbis ezt hittem. Visszapillantottam a húgomra, ahogy azzal jött, miszerint mindenki számára más a helyes. Sóhajtottam egy nagyobbat és megráztam alig láthatóan a fejemet. - Nem fog, ahhoz túlságosan eltökélt vagyok. – Mosolyodtam el, miközben magamra mutattam. – Engem nem tudsz lebeszélni a célomról, Lulu… - Sóhajtottam, majd magam mellé húztam a kezem és így figyeltem tovább. Igen, a legjobbat akartam neki. A több, mint 160 évünk alatt egyszer sem sikerült megértenem, miért akar távol maradni a varázslatokról és úgy éreztem, ma sem fogom. Újabb sóhaj szakadt fel a tüdőmből. - Egyszer igazán elmagyarázhatnád, hogy mire fel ez a mérhetetlen makacsságod… Azon kívül, hogy ez családi vonás. – Nevettem fel röviden, miközben az arcát fürkésztem. Nem tudtam, mikor, hány évszázad után mondok le majd a húgomról, boszorkánykodás terén, de tudtam, hogy nem most. Nem ma. A kérdésre szusszantam egy aprót. - Nem gondolom, hanem tudom. Naaa, gyere, Lulu! Kérlek! – Fogtam meg mindkét kezét és megszorítottam barátságosan, miközben magam felé húztam, majd úgy lépkedtem a kanapé felé, ahol a könyvek hevertek. Félúton elengedtem a kezét és lecsüccsentem, a kezembe véve a könyvet. - Várj, nem is tudom hirtelen, hol tartottam… - Hisz én hülye, reflexből bezártam a könyvet, amikor Lulu megjelent. Bár, épp tiltott idézéseket olvasgattam, arról meg jobb, ha a húgom sem tud. Kerestem egy egyszerűbb varázslatot és ott nyitottam ki a könyvet. - Ez lesz az. Na, gyere csak, Lulu. – Pislogtam el felé, miközben a szabad kezemmel felé nyúltam. Ha elérhető távolságban volt, akkor megragadtam a csuklóját és magam mellé húztam, majd az ölébe raktam a könyvet. Rámutattam a 4. fejezet első részére. - Itt tartok épp. Egy tárgy megidézése. Elméletileg nem lenne nehéz, de… - Valójában, erre a varázslatra már képes voltam, de a húgom nem, hisz ő semmihez sem értett e téren, így hát gondoltam, ezt az aprócska varázslatot még ő is megtanulhatná. Nem adtam fel. Úgy éreztem, egy nap majd neki is szüksége lesz a képességére, bár nem tudtam, hogy az a bizonyos nap mikor jön el, viszont reménykedhettem, hogy addigra Luna is eléggé felkészült lesz a helyzetre.
- Szóval azt mondod, ha egyetlen egy napra kikapcsolnál és megpróbálnál elkövetkeztetni mindattól, amire úgymond születtél, akkor már elfecsérelnéd az idődet? Mintha tényleg annyira megszámlálhatóak lennének a napjaink. De, ha nem kevered magad bajba, akkor a legtöbb esetben nem is kell amiatt aggódnod, hogy az időd olyan kevés lenne. - Bár őt ismerve kétlem, hogy elkerüli a bajt. Mármint azzal is, hogy ilyen megszállott módjára igyekszik tanulni valamit, amitől én szeretnék a lehető legtávolabb lenni.. Előbb vagy utóbb bajt fog hozni a fejére. Lehet, hogy az én oldalam sem éppen a legjobb megoldás, miszerint teljes mértékben elzárkózom az egész elől, de az sem megoldás, hogy valaki ennyire belelovagolja magát az egészbe, hiszen hova is fog ez vezetni? Lehet, hogy ő született előbb és ő a nővérem még, ha csak pár perc különbségével is, de ettől függetlenül ugyanúgy féltem. Az, hogy ki született előbb, ki később nem határozza meg, hogy kinek kell "nagy" tesó módjára félteni a másikat. - Mindenki számára más a helyes, Lessa. Én ezt az egészet nem tartom különösebben helyesnek. Elfogadom, hogy te szeretnéd ezt csinálni, de néha tényleg nem ártana egy kis szünet. Még a végén a fejed fel fog robbanni. - Azaz igazság, hogy bármennyire is veti bele magát az agy egy idő után elfárad és nem képes feldolgozni dolgokat. Ugyanúgy kell a pihenés, mint egy elfáradt lábnak, vagy bármi másnak. Szükség van pihenésre és azzal talán csak ront a dolgokon, hogy itt az éjszaka közepén próbál még tudást préselni a koponyáján keresztül. - Tudom, hogy a legjobbat akarod. De nekem nem ez a legjobb. Én csak a lehető legtávolabb akarok lenni az egésztől. Nem akarok megtanulni semmi könnyebb varázslatot, semmit. Nem szeretném, ha közöm lenne az egészhez. - Mi a garancia arra, hogyha elindulok lefelé a lejtőn egy kisebb varázslat után szinte be akarom kebelezni a másikat? Ha elkap a hév? De vajon, hová is sodorna engem az a hév? Nem. Soha nem fogok még csak belegondolni sem, hiszen ki van zárva, hogy bármire is használjam az erőmet. - Ha neked nem megy az értelmezése, miből gondolod, hogy nekem menne? - Valahogy érzem, hogy ezzel is csak rá akar venni, bele akar kényszeríteni egy helyzetbe, amelyből én nem kérek. Mert mindketten tudjuk, hogy ő jobban otthon van ebben az egészben, mert akarja. Én nem akarom. Ilyen egyszerű. Két véglet vagyunk. Ki egyik, ki másik.
"Azt hiszed, hogy nincs erőd - de van. Miért félsz? Nem kell."
A filmes és popcornos ötletre a fejemet csóváltam és határozott, gyors választ adtam. - Nekem nincs időm ilyenekre, Lulu. Te elfecsérelheted az idődet másra, munkára, meg „átlagos és normális” életre, de én nem. Tisztában vagyok azzal, mi vagyok és nem fogom megtagadni önmagam… - Magyaráztam, majd elhúztam a számat. Nem az volt a célom, hogy kioktassam Lunát, egyszerűen csak azt éreztem, nem jó úton halad. Teljesen másképp is kezelhetné azt, amit kapott. Az erejét. Elvégre, szerintem minden okkal történik. Az is, hogy mi ketten egy démon és egy halandó nő gyermekei lettünk. Az, hogy boszorkánymestereknek születtünk, nem véletlen. - Persze, nem is úgy értettem, csak… azt hiszem, úgy lenne helyes. – Aprón rándítottam a vállamon, de a további szavakra sóhajtottam egy nagyobbat. Felálltam és elindultam hozzá. - Ne akarj elmenekülni a nővéred elől, jó? Nem vagyok én olyan rossz vagy igen? – Mosolyodtam el, majd odaérve megfogtam a kezét. – Nézd, Lulu… tudom, hogy az agyadra megyek azzal, miszerint folyamatosan arra akarlak „kényszeríteni”, hogy tanulj, de… elhiszed, hogy csak a legjobbat akarom neked, ugye? – Néztem a szemébe, őszintén. Nem akartam rossz testvér lenni a szemében vagy akit megutál, amiért annyiszor nyüstöli valamivel. - Néhány apróbb varázslatot sem akarsz megtanulni? – Kérdeztem halkabban, ha úgy ítéltem meg, hogy a húgocskám kicsit megenyhült az irányomba. Ha nem, akkor a kérdés is elmaradt és a „B” opcióra léptem. - Vagy csak segíts értelmezni nekem néhány dolgot. – Böktem el a fejemmel a Magnustól kölcsön kapott könyvek felé. Igazából, az egyiket nem kértem kölcsön, hanem elcsórtam, de ezt nem akartam a húgom tudomására hozni, sőt, Magnuséra sem. Az volt a tervem, hogy a könyvet szépen visszacsempészem majd a többivel együtt a házba, amikor legközelebb átmegyek hozzá. Amúgy, én igazán próbáltam megérteni Lunát azzal kapcsolatban, hogy miért nem akarja használni az erejét, de nehéz volt. Valahogy számomra nem volt logikus ez az egész, épp ezért nem tudtam teljes szívemmel támogatni benne.
Az erőmre én sosem voltam képes pozitív dologként gondolni, de a nővérem ezzel kapcsolatban teljesen az ellentétem volt. Ő mindent akart tudni az egészről, hogy lehet jobb, miképpen lehet erősebb. Én pedig egyetlen egy dolgot akartam csak tudni, hogy miképpen tudom az egészet a hátam mögött hagyni. De mivel nincs lehetőség arra, hogy ebből a létből úgymond kisétáljak. Szabadságomat akarom az életemet anélkül, hogy minden egyes percben azon kell aggódnom, hogy kinek okozok fájdalmat, kit fogok egy véletlennek köszönhetően a halál torkába taszítani. Nem. Ez nem nekem való lét és lehet, hogy a nővérem nem képes ezt elfogadni, de én tiszteletben tartom azt, hogy ő mindent elkövet annak érdekében, hogy erősebb és jobb lehessen. - Persze, nem mondtam azt, hogy nem vagy kivétel és különleges, de néha azért igazán jó lenne egyszerűen csak valami bugyuta filmet megnézni és esetleg popcorn-t majszolni mellé, nem gondolod? - Én ezzel is tökéletesen beérném és most, hogy felhoztam a popcorn-t valahogy sikerült is megkívánnom. De azt hiszem a napokban tömtem magamba az utolsót bevásárolni pedig túlságosan is lusta voltam. - Semmit nem "kell" tennem. - Semmire nem kötelez az, ami bennem lakozik. Ez csak a részem egy aprócska darabja, amitől ha tehetném már régen megszabadultam volna. Ez nem az én asztalom. Inkább átadom a pódiumot ezen a téren a nővéremnek, mert én nem kérek belőle. - Pontosan tudom, hogy mit csinálok és képes vagyok visszafogni erről pedig az elmúlt évtizedek is tanúskodhatnak. De inkább jobb lesz, ha újra megpróbálok megküzdeni az álmok démonával, aki valamiért magasról tesz rám, mert ebből a fejtágításból nem kérek. - Egyszerűen nem vagyok vevő ugyanarra a dologra. Megértem, hogy szeretné, ha én magam is fejleszteném a képességem, ha másért nem is, hogy az irányításom alá vonjam, de mi van, ha megízlelem a hatalmat és akkor pedig már nem csak véletlenek folytán okozok "kisebb" baleseteket? Egyszerűen nem akarok belegondolni, hogy milyen messzire sodródhatnék önmagamtól ezzel az egésszel.
"Azt hiszed, hogy nincs erőd - de van. Miért félsz? Nem kell."
Minél többet és többet akartam tudni. Elmaradt a legutóbbi órám Magnussal, de helyette elmehettem vele egy fontos küldetésre, hogy segíthessünk valakinek. Most viszont nem volt több időm arra, hogy elfecséreljem. Pláne nem alvásra. Igen, a normál emberek talán éjjel alszanak vagy filmeznek, vagy bármi más, de nekem egy dolog fontosabb volt ennél: az, hogy olvassak és magamba szívjak minden tudást. Néha attól féltem, Magnus idegeire megyek, amiért ennyire görcsösen, eltökélten akarok tanulni, de soha nem tette szóvá és én sem mondtam ki hangosan a kételyeimet. A nappalit foglaltam be, jobban mondva rendeztem be ma éjjelre tanuló szobának. A függönyöket behúztam, a lámpákat felkapcsoltam és a kanapéra ültem, magam elé véve egy könyvet. Mellettem is volt még kettő-három, amit arra szántam, hogy még ma éjjel átolvasom. Igazából egy konkrét téma érdekelt nagyon, az pedig a démon idézés volt, ami… elég nagy falat volt, de a fejembe vettem, hogyha ez megy, akkor minden menni fog. Hallottam a húgom lépteit, de nem szakítottam el a tekintetem a könyv sorairól, csak akkor, amikor a fejezet végére értem. Rápillantottam és elmosolyodtam. - Tudod, Lulu, én nem tartozom a „többség”be. Én kivétel vagyok… - Mosolyogtam tovább, de a mosolyom hamar eltűnt az arcomról. – Tulajdonképpen neked is „kivételnek” kellene lenned és tanulnod. Meddig akarod még elzárni az erőt, ami benned szunnyad? Nem menekülhetsz örökké az elől, ami igazából vagy. Használnod kell. – Mondtam komolyan, majd összezártam a könyvet és leraktam magam mellé. A hajamba túrtam, hogy igazítsak rajta egy kicsit, majd a vállamra húztam a fekete tincseket. - Az, hogy ennyire elfojtod magadban az erődet… nem… nem jó. Egyszerűen nem. Ha ne adj Isten megint történne valami váratlan és magától jönne elő az erőd, pusztítást okozva, az… sokkal rosszabb lenne, nem? Meg kellene tanulnod kezelni. Zártam le a monológomat ennyivel, de közben érdeklődve fürkésztem Luna arcát. Le akartam olvasni róla, hogy mit gondol az én eszmefuttatásomról. Nem akartam anyánk halálát felhozni, de úgy éreztem, csak erre utalva érhetek el célt. Ha valaki bajba kerülne és olyan helyzet alakulna ki, Luna ereje elszabadulhat és káoszt, pusztítást okozhatna… csak úgy, mint aznap. Hisz anyánk gyilkosával végül ő végzett. Nagy erő lakozik benne, talán még nagyobb is, mint bennem.
Későre járt már, de valahogy képtelen voltam elaludni. A kezembe vettem egy könyvet, de ahogy olvastam a sorokat, valahogy semmi nem akart a fejembe menni. Egyszerűen mintha teljesen üres lett volna az agyam és nem lett volna hajlandó feldolgozni az olvasottakat. Szinte érthetetlen volt a számomra az egész, de aztán végül letettem a könyvet, majd úgy döntöttem, hogy bárányokat kezdek el számolni. Egy, kettő, három, négy, öt (...) kilencvenkilenc és száz. Az álom csak nem akart meglátogatni. Mintha azzal, hogy bárányokat számláltam csak még inkább felébresztettem volna az elmémet. Mégis éreztem, hogy az egész testem sajog a fáradtságtól. Mint, aki napok óta nem aludt. Az egész egy hatalmas patthelyzet volt, mert az elmém nem engedte, hogy elaludjak a testem pedig szinte használhatatlan volt. Még forgolódtam egy darabig, de rájöttem, hogy nem hagy nyugodni az ajtó alatt beszivárgó fény, ami csak azt jelezte, hogy a nővérem még mindig nagyon is ébren van. Az óra már közelebb állt a hajnali egyhez, mintsem az éjfélhez. A szobába nem szűrődött be a hold ragyogó fénye a mai viharos időnek köszönhetően az ég teljes sötétségbe borult. Felküzdöttem magam ülőhelyzetbe és a kis papucsomba csúsztattam a lábamat, majd kisétáltam a nappaliba, hogy megnézzem mi is tartja ébren az én drága testvéremet. Nem mondhatnám, hogy meglepődtem a látványon, mert mindig megszállottan olvasgatta a könyveket, amiket Magnus-tól kért kölcsön a gyakorlásról már nem is beszélve. Kettőnk közül egyértelműen ő van jobban tisztán az erejével, hiszen Ő használni akarja. Én azonban egyáltalán nem vágyom ilyesmire, mert.. Egyszerűen nem. Megvan rá az okom, hogy hátat fordítsak annak, amit ő áldásnak tekint, míg én nem tudok másképp rá gondolni, mint valami kegyetlen átokra. - Tudod általában a többség sorozat maratont tart, vagy filmet néz ilyenkor. De a legtöbbjük általában alszik. Nem akarsz legalább egy perc szünetet tartani? - Nem tudom miért, de nem hagy nyugodni az érzés, hogy egyszer bajba fogja sodorni magát. Arra vágyik, hogy jobb és jobb lehessen, de én pontosan attól félek, hogy ez fogja elhozni a vesztét. Abba pedig azt hiszem belepusztulnék.
Kezdőlap
