Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo

But sometimes, even a smart woman can have her guilty pleasure moment.

To Sammael

●●

1212

●●

From Lilith

+18

Minden nőnek kell a jelzés, a felismerés pillanata, hogy a szeretett, az imádott, a vágyott akarja. Kell, különben megindul a kombinálás, a megkérdőjelezés és csupa ostoba gondolat fogan meg, megszületve szavak, hangok formájában. S az aki hagyja ezeket megszületni? Vonaglik kínban, marcangolja magát, kérdőjelezi nőiségét. Hogy én? Erőt adtál véreddel, tekinteted, vágyaid illata pedig nem hagyja még megfoganni sem a gondolatokat. Mikor megláttalak odalent..igen, akkor rettegtelek megérinteni, de legyőzött a kényszeres vágy, hogy valóságomba lépj. Hogy szilárd létezőként foghassalak. Enyém legyen a tudása annak, aki és ami vagy. Nem lett volna szabad megcsókolnod. Ajkaid íze belém égett. Nem tudom mit hittem, mi jelent meg gondolataimban. Összeszedett szoktam lenni, határozott és nem engedek abból, amire kíváncsi vagyok. Te elérted, hogy gondolataim se legyenek. Egyetlen legyintéssel söpörted ki mindet a fejemből, tetted helyükre magad. És kíváncsi voltam, vagyok, de nem tud igazán ébredni ez a kíváncsiság, mert nem hagyod. Elbasztad, mert hozzám értél. Nem tudlak kiverni sem a fejemből, sem a szívemből ez az igazság.
Félnem kellene tekintetedtől, megijedni és elfutni. Kizárni, mégis annyira vonz, mint más semmi. Áramlik belém az akarásod, noha én tartalak béklyóban. Szükséges, hogy el ne téríts. Hogy ne érj hozzám, amíg el nem jön az ideje. Ne csókolj meg, ne ölelj magadhoz, mert akaratodnak, vágyaidnak meghajlok akár gyenge virág a szélben. Lefoglak, gátollak. Szadista vagyok, annak bélyegzel. Az vagyok, és egy évezred után ez is kevés. Egyetlen, hangod, morgásod kevés híján torpant meg, megyek tovább, izgass még, igen. A részem vagy és én a tiéd. Sosem vagy nekem sok. Sosem elég belőled. Megfosztanál? Ahogy béklyózva ülsz azon a kanapén, száz és száz mocskos, fülledt gondolat szalad elmémbe. Működöm. Te uralod mindet, de ezek már sajátjaim. Feléledt saját tettrekészségem és annyiszor rakom rád vissza azt a láncot, ahányszor leveszed magadról. Használni akarlak és mégis adni. Szenvedj, de élvezd. Élvezz nekem. És talán, egyszer el is foglak onnan ereszteni. Még akkor is ha nem maradnak falak, ha nem marad semmi, csak mi. Gondolom tudod mi következik, hogy mit akarok. Kevés híján attól elélveztem, hogy érintettél, hogy végigcsókoltad a nyakam. Ennél többet nem bírok. Nem. Még nem. Bekúszom lábaid közé. Figyellek, magamba szívlak. Hívsz engem és felelek rá. Hagyd, hogy szeresselek! Hagyd, hogy imádjalak ahogy akarlak.
Tenyerem alatt pulzálsz. Türelmetlen vagy. Mindjárt, mindjárt. Nehéz, olyan nagyon és rettenetesen nehéz nem kérni arra, hogy kefélj meg alaposan. Nincs szükségem bemelegítésre, én csak..érezni, felfalni és élveztetni akarlak. Illenék talán megtartani mindezt gyengéd keretek között, szeretve, sóhajtva csókolni végig minden porcikádat. Belebizsereg a talpam is a gondolatába. Később. Visszajöttél. Visszajöttél hozzám és be fogjuk pótolni azt, ami kimaradt. Szenvedésemért a fél világ meggyalázott hullája kevés lenne. Szétszakítom a semmis anyagot. Tettrekész vagy és olyan isteni, hogy ha engednél néha hiúságodnak, most a világ a te formáidat bámulná a Dávid szobor helyett.
Finom vagy. Az édességem. A függőségem. Ezért élvezlek a számban ennyire. Csókolom akarásod, akár ha ajkad lenne. Hatalmat ad nekem feletted, mégis alárendelteddé tesz valamilyen szinten. Torkomban köszöntve, nyögésedre válaszul mozdul csípőm is. Hangod rezonál bennem, ígér. Mesél. Mesélnék hiányodról, ami úgy szakadt rám, olyan fájón és tüzesen, hogy azóta sem szűnt meg sajgása. Miért gondoljak mégis arra, ami ennyire rohasztóan jutott osztályrészemül? Megjelöltél, ezzel tudtára adtad a világ dimenzióinak, hogy itt vagy. Akárki tenné, vagy próbálná ugyanezt tenni, kitépném a gégéjét. De te..ezzel mondtál el talán a legtöbbet. Reszketeg sóhajod is az enyém, lenyelem és elraktározom, farkaddal a számban. Mindened az enyém lesz. Mert így kell lennie. Elég? Nem, Egyetlen..sosem elég. - Soha! - lehelem.
Engedlek, de muszáj folytatnom, meghülyülök ha nem tehetem meg. Ne szegülj szembe! Nem, nem, nem! A téged tartó energia megremeg és kettéroppan, tekintetem esdekelve fúrom tiédbe. Mondd, miért nem? Miért nem akarod engedni tovább? Mi az elég? Nem érted, hogy nem elég? Simogatlak, olyan kemény vagy mégis olyan selymes. Ujjaim nedvesen csúsznak. Mégis görcsbe húzod testem az akarásoddal. Zsizseg a szó, jelentésének mélysége belém vágódik. Felnyögök. Megmozdulsz és hagyom, nem megyek bele új béklyó kreálásába. Engedek neked, nyögve érkezel torkomra. Olyan fenemód jó kislány tudok lenni ugye? Arcom és ajkam simító ujjaid, mozduló csípőd engem is nyögésre késztet. Kicsúszol, visszaülsz. Karomra fonódó kezedre pillantok. Húzol, emelkedem és feltérdelve egyenesedem fel. Ajkaim megnyalva nézek szemeidbe. Türelmetlen vagy, mondd csak? Nyelem a levegőt vadul dobbanó szívvel, vágytól tágra nyílt tekintettel. Meg akarlak állítani mégis könyörög neked egész lényem. Érintésed lágy, felcsigázó, mellbimbóim megkeményednek, aléltan sóhajtom feléd vágyaimat. Engedj vagy csinálj valamit, megőrülök nélküled. Hasizmaim összeugranak ujjaid alatt, kérlek téged, nem élem túl ha kényeztetsz, de azt sem ha nem. Belerobbanok a csókodba, úgy fogadva nyelved mint éhező egykor a mennyei mannát. Érezd ízed, ránts fel magadhoz, fektess hanyatt, kevés a felületünk. Bőröm, lényem sír utánad. Vigasztalj! Megrándulok, áramütésszerűen fut végig rajtam a libabőr, pedig csak a bugyimon érzem az ujjaid. Menekülnék is ki a tartásból, de tolnám is magam hozzád. Jaj nekem, ne engedj el, ne hagyd, hogy kimeneküljek! Nedves vagyok és forró és készen állok rád. Érezni akarlak magamban, mindenhogy. Így is. Szájjal is. Nyögsz, velem, belém. És a semmis anyag alá siklasz, mely inkább köszöntés, olyan finom. Adj egy percet, adj egy kis időt, esedezem. De mégse adj szemernyit se. Kiszakadok a csókból, muszáj egy pillanat, egy korty mégis könyörgő a sóhaj, de imádott. Homlokom tiédnek támasztom, lenézek lábaim között lévő karodra. Ha tudnád..ha tudnád mit élek meg. Ki kellene várnom, mint először. Ismertem a testiséget előtted, a barom Ádám miatt, ki mellé teremtettem, de inkább nevezném erőltetett kíváncsiságnak, mintsem valódi vágynak. De te..emlékszel? Emlékszel rá, vagy már homályba vész? Édes, gyönyörű angyalom, én emlékszem. Milyen volt vágyat érezni. Ruhát sem viseltem, nem tudtam mi az, nem is volt rá még fogalom alkotva. Pőrén, egyszerűen álltam előtted, a hatalmas angyal előtt, kíváncsi tekintettel méregetve. Saját tudásom szerint már megkaptam a tökéletest, a férjet. És mást választottam. A szabad semmit. Az elvadult ürességet. Egyedüli halandó voltam az Úr fényén kívüli Földön. És te eljöttél. Azt hittem büntetésem leszel, a kar, mely kitöröl majd a létezésből, ehelyett rám ragyogtál és én elvesztem. Tökéletes voltál, vagy is. Nem nevezném ezt szerelemnek első látásra. Eleminek igen. Igaznak igen. És vártam. Vártalak, pedig nem mondtál semmit. Nem tettél semmit.
Visszatérted olyan volt, mint most, csak nem volt mögöttem éonnyi ismeret. Nem ismertem ízed, illatod, sem csókod. A gyönyört, melyet adni tudsz. A mindent, amit nekem jelentesz. Jöttél és elsöpörtél, mégis felébresztettél egy ködszerű álomból. Szerettelek és ez nem halványult. Most is szeretlek, vágylak és imádlak. Azért aki vagy. Eljöttél és más voltál. Elemibb és sötéten vonzó. Csókoltál, ízleltelek, felemésztettél, elvesztem benned. Érintésed lágy volt, kíváncsian finom. Kinyíltam neked, akár egy virág a Napnak. Tiszta volt, mégis bűnösen csábító. Nekem meg kellett volna bánnom azt, hogy nem viselkedtem megfelelően, nem voltam elég elfogadó, elég kezes. Melletted nem kellett annak lennem. Veled került a helyére minden.
Ujjaim markáns állad simítják követelve a figyelmed. Kaptam levegőt, nyeltem egy kortynyi tiszta gondolatot, bár az is rólad szólt. Édes egyetlen sötét angyalom, ajkaim némák, tekintetem mégis kifejezi amit érzek. Csodállak és lenyűgözöl. Gyönyöröm vagy. Kéjhajhász csókba vonlak, csípőm mozdítva fogadom érzeted, érintésed. És itt kerül le az ékszíjam. Ne kínozz! Nyelvemmel veszem birtokba a szád és próbálok felemelkedni. Engedj, engedj magadhoz! Ha nem teszed, hát kikövetelem magamnak. Emelkedem felfelé, de nem döntelek hátra. Mégsem szakadok el ajkaidtól, nem megy. Kiélvezem ízed. Alsó ajkad beszívva egyenesedek fel, fentről nézve le rád, egyik mellem végighúzom ajkaidon és megtolva téged hátra, hogy az öledbe mászhassak. - A tiéd akarok lenni és már most is késő...

☽

From the dark to the light

+21
Új világot teremtünk, már azzal is, hogy itt vagyok és te itt vagy. Összezavarsz és kibontasz, mint egy zacskó cukorkát, hogy aztán meg se lepődj, amikor mérgezést kapsz a sok édességtől.
Közelséged felborzolja bennem a démon kedélyeit. Azt hittem, megtanultam kezelni, hogy megmutattam neki, hogy kushadjon a sarokba, míg atyánk, atyátok bilincset vert a csuklómra és leláncolt önnön magamhoz. Az összes fájdalmam a fejem alá támasztotta, mint egy kőből faragott párnát. Sikolyaim senki nem hallotta, én lettem egyre süketebb tőlük, s egy idő után rájuk is.
Most pedig, itt állsz velem szemben, ajkad az enyémre simul, csókod mohó, mint egy kiéhezett oroszlán támadása. Te is a vérem veszed, felolvadunk egymásban, mint megannyiszor már hosszú életünk során. Vér a véremből, ez vagy nekem, akkor is, ha nem én nemzettelek, de te az enyém vagy, te én vagyok. Meg kell, hogy értsd, vagy a szádba rágom, és az bizony fájni fog szomjazó angyalom, kérlelhetetlen démonom.
A levegő körülöttünk megtelik búján hullámzó energiával, eszem vesztem, a maradékot. Mire feleszmélek, játékos gúzsban ülök a kanapén, s te közeledsz felém. A ruha reccsenésére felszisszenek. Látványod letaglóz.
Úgy mérlek végig, hogy érezd elégni a csontjaidat. Kitágult pupillákkal fogadom be a látványt, drogos vagyok és te vagy a szerem.
Gyere, csak gyere már!
Sajogva lüktet az akarásom, felszántaná a nadrágom, a démon ficereg a bőröm alatt. Megmorogja a közeledésed, lépteidet. Láncra vert kutya vagyok, felmorgok, ösztönösen, állati hangon. Bárki más futna, ellenkező irányba, mert támadást idézek meg, vészjósló erőről mesélek.
Gyere, úgy, csak gyere!
Hozzád akarok érni, az ölembe akarlak húzni, hogy lehetetlen puha bőröd az enyémnek feszüljön, melleid kemény gömbje a mellkasom nyomj. Fogaim közé akarom kapni a kemény kis bimbókat, keményen megszívni, sóhajod akarom, a halk sikkantást, amikor méretes szerszámot szűk testedbe lel bolondságra.
Szeretni akarlak, széttépni, megjelölni, hogy mindenki tudja, visszatértem, és aki felé pillant, azt elfogyasztom reggelire, rántotta mellé szalonnának. Noha nem, érzek éhséget, csakis irántad.
Gyönyörű nő vagy, olyan szép, amit én festenék magamnak. Pont ugyanezekkel a formákkal, ezzel a hívogató mozdulatsorral.
Álmodtam rólad, minden kurva évben egyre többet, szétesett a démon bennem, hogy átadja a helyét a vak félelemnek. Megtanultam félni és ettől erősebb lettem.
Jószerivel bámullak, nyelvem körbefut az ajkamon. Kóstálnálak. Ülj a számra, lovagold meg a nyelvem, használj ki, én pedig magamba iszom a nedved, akarom, hogy ízed a számba robbanjon. Elveszni akarok puha ajkaid között, emlékszem-e még az ízedre, mert a hangodra igen, a lihegésedre, apró sóhajaidra, hajszoló parancsszavaidra. Minduntalan engedelmeskedtem, mert addigra megtörsz, elfelejtek uralkodni feletted, csak a vágyad számít, a kéjed, ami engem is csúcsra hajszol.
Vicsorba szalad az orrom, ahogy térdre ereszkedsz, s onnan négykézlábra. Kihúzom magam a feszes béklyóban, türelem. Csak türelem. Megállom, hogy levessem a köteléket és neked essek, hogy úgy basszalak meg, felvered a házat. Minden porcikád érinteni akarom, csókolni, nyalni, összekeni magammal, minden részed a magam illatával fedni, hogy érezzék… tudja mindenki.
Gyere már!
Melleidnek halma így még gömbölyűbb, ó kérlek, told az ajkamig, csak had temessem közéjük az arcom.
Elnevetem magam, kissé ugyan gúnyosan, de lesz ez így sem, kedvesem. Fogsz még Te lenni az, aki nem bír mozdulni, és bizisten belepusztulsz mire megkapod, amire vágysz. Nekem már fél percem sincs, hogy ellenálljak.
Félek, nem tudok uralkodni magamon. Életem része vagy, az egyik felem, a jobbi, teszem hozzá. Aki miatt tisztán látok, néha. Most pont nem.
Közelséged újfent eszembe juttat valamit, hogy milyen senki voltam nélküled, hogy emléked tartotta épen az elmém, amennyire annak mondható.
Fájdalmad a „sírban” is elért, éreztelek sokáig, aztán elmúltál. Álommá lettél és most…
Ajkad forrósága, arra késztet, hogy lehunyjam a szemem, ki kell bírnom, nem eshetek neked. A hajadba akarok tépni, hátrafeszíteni a fejed, és átharapni a puha bőrt, hogy vér fröcsköljön a nyelvemre.
A bőröm lángra kap, ahogy hozzám ér nedves kis nyelved. Muszáj lepillantanom.
Elmondani nem tudom, hogy hiányoztál. Görcsbe rándul a gyomrom, a lábujjaim pulzálva próbálnak energiát levezetni, fel ne robbanjak. Emberi testemben heves rockot játszik a szív, ez a gyarló.
Újfent pillantásomba fürösztelek, illatod megcsap, letaglózna, hanem ülnék, ezer emlék rohan meg a hosszú évek alatta, annyiképpen szerettelek, használtál és használtalak. Kínoztalak sikításig, volt, hogy valód fájdalommal, mert betege vagyok és izgat, sírtál ténylegesen, hogy aztán öleljelek magamhoz és nyugtasalak, bűnöm cseppet sem bánva, hiszen határokat nem léptünk át, de most megőrülök.
Ajkad forrósága vetekszik a tüzével, égess el.
- Emmm. – semmiképpen, hogyne. Bárhogy csak legyen meg, érzem már, hogy könyörögni fogok neked, s nem bánom, de kitartok.
A cipzár hangja, dallam a fülnek, tépd le, ne cicózz, gyerünk már. S jó kislány vagy, megteszed, reccsen a semmirekellő anyag erős fogásod alatt. Feldobol a vérem, a vágytól remeg a combomban minden izom. Kicsim, kicsikém, kérlek!
Megmozgatom a nyakam, mielőtt begörcsöl, annyira nézlek. A boxer követi a nadrágom sorsát, ujjaid alatt engedelmesen nyílik el az anyag, hogy útjára bocsássa kőkemény merevedésem. Forró levegőt lélegzek ki.
Mosolyod eléri, hogy még a száddal hozzám sem érsz, de már felnyögök. Vágyom az ajkaid közé, vedd be szépen. Szopjál! Tedd meg nekem!
Nedves nyelved nyögést csal elő belőlem, moccanatlanul ülök, sajognak a golyóim. Ha nem így ennénk, már ujjaim a hajadba túrnának és rárántanálak. A bőrödhöz akarok érni, hátadon simítani, tarkód marcangolni ujjal.
Mindig is kéjenc kis kurva voltál, aki annyit adott magából, amit talán meg sem érdemeltem, vágyom a szádra. Elnyílik az ajkam, hogy kifújjam a levegőt, a tüdőm enyhén felsípol. Megdobban a szívem a szárszámomba, ahogy végig siklik a nyelved rajta.
Grrr. Morgok fel, a hang vészjósló, leginkább magamnak. Tudom, hogy nem fog menni, nem bírom végig ülni, képtelen vagyok rá.
Hangosan köszöntöm a mozdulatot, amivel végre a szádba veszel. Pillantásom fürdik benned, nézlek, élvezlek. Máris kapkodom a levegőt, olyan rég nem vettél a szádba, már nem is emlékeztem milyen forró a szád, milyen fürge a nyelved.
Lüktet a farkamban az akarás heve, nem fogom vissza a nyögések, sóhajok tömkelegét.
Egyelőre nem küzdök a béklyó ellen. Még.
- Édes! – olyan halkan súgom, talán meg sem hallod, pedig könyörgés.
Minden vágyam benned lüktet és nem csak a farkamra gondolok, mindarra, amit nekem adhatnál és én elvehetnék.
Hátrahajtott fejjel hörgök fel, ahogy tövig a szádba csúsztatsz, ha nem kötne démoni erő, már mozdulna a csípőm, hogy tartsd le, minél tovább.
Súlyosodik minden légzésem, elvesztem a talajt, pedig ülök, nincs már visszaút, élveznem kell. Mégis játszadozol, megadod, amire vágyom, ám olyan módszerrel, ami csak fokozza tornyosuló vágyaimat.
illatod felerősödik, érzem, hogy elönt a kéj nedve, összekoccannak a fogaim, mint aki fázik, olyan visszafoghatatlanul vágyom, beléd akarom tolni a nyelvem.
Reszketve fújom ki a levegőt, újra a torkodig engedsz, már a hangjától is rosszul vagyok, ahogy forró ajkaid elnyílnak, teljesen kitöltöm a szád, a torkodra tolakszom, ömlik rám a nyálad.
- Elég! – sóhajtom panaszosan. Pedig kínozhatnál még, máskor, ha nem ezer éve várok rád és tudom milyen vagy, fogsz is még, ebben biztos vagyok.
Hergelsz a látvánnyal is, hogy ujjaid szopod, a kezed játékával, megveszek.
- Akarlak! – könnyedén töröm, meg a démoni mágiát, kezem elemelkedik a kanapéról, arcodra fektetem a tenyerem, még egyszer durván a torkodig nyomulok, csípőm előre mozdításával, szinte érzem arcod bőrén keresztül kőkemény vágyam, ajkadra simítok, ahol összeérsz velem, visszaengedem magam a kanapéra, hogy kicsússzak a szádból.
Karodra markolok, kényszerítelek, hogy emelkedj fel a térdeiden, hogy mássz ki az ölemből, máskor addig dugnám a szád, míg el nem jutok a csúcsra, de ma több kell, a minden, parányi darabkája.
Szabad kezem a melledre siklik, finoman fogom markomba, haladok is tovább le a hasadra, ajkammal a szádra vetem magam, föléd tornyosulva, a kanapé szélére csúszva. Ajkad a számba szívom, saját ízem, keveredik a nyáladdal, ezt is imádom. Nyelvem áttolom a szádba, birtokba veszlek, noha a farkam méretét nem válthatom ki.
Markolom a karod, kapaszkodom beléd, miközben másik kezem a hasadon siklik lefelé, a szeméremdombodra, tenyerem a lábaid köz siklik, a bugyi anyagán keresztül is érzem tüzelő forróságod, csupasz ajkaid nedves domborulatát. Szádba nyögöm a tomboló vágyat, ujjaim az anyag alá siklanak, érezni akarlak a bőrömön.

But sometimes, even a smart woman can have her guilty pleasure moment.

To Sammael

●●

1212

●●

From Lilith

+18

Bizonyos dolgokat felejteni illene, de ilyen hosszú létben olykor a legkisebb apróságok is megmaradnak. Emlékszem, mindenre emlékszem. Illatod csodájára a Földön. A magányt szánták büntetésemül, az egyedüllétet, míg a tökéletes emberpárnak az Édent. Őrizték a kaput a fivéreid, pedig soha nem vágytam a közelébe. Nem akartam többé hamis illúziót. Rád gondoltam, minden részletedre, mely megmaradt elmémben. A hajadon csillanó napfényre, mely árnyalatokat mutatott. Felfedezni való csodákat. Szemeid kéklő tükreire, melyek meséltek. Jóról, rosszról. Vágyról és kínról. Életről, halálról. Rólad és rólam. Úgy szippantottál magadba akár a vákuum. Gyenge voltam és esendő. Egy halandó, érted mégis képes lettem volna mindenre és bármire, csak térj vissza hozzám. Nem szabad, nem tehetem, sejlettek fel az intelmek. Az angyalok tiltott csodák voltak, kiket nem szennyezhetett bűnös kéz, sem bűnös gondolat. És más lettél. Ugyanaz és mégsem. És már nem voltál tilos. Veled akartam lenni. Örökké és még annál is tovább. És én is más lettem. Megszűntem embernek lenni, egyetlen szeletem a szívem volt és azt is eléd helyeztem. Ahogy minden másomat, lüktető ereimtől kezdve, sóvárgó éhségemig, húsomat és testem egészét. Ádám ellen és bigott elnyomó fele ellen szót emeltem, kétséget támasztottam, hogy valóban ez-e a rendeltetésem. Ha te akartál uralni, nem zavart. Ha kellett akaratom feszítettem tiédnek, akár ha háborút vívtunk volna. Mégsem mondtunk soha végzetesen fájó dolgokat. Egyikünk sem mondta ki, hogy többé nem kíváncsi a másikra, hogy nélküle akar létezni.
Mégis megtörtént. Ezer év nélküled. Mintha kitépték volna a végtatjaimat és azt mondták volna, tanuljak meg járni, egyedül. Nélkülük. Nem ment, sokáig nem ment. Mégis te adtál erőt, hogy sikerüljön, hisz nem lettél volna rám büszke. Nem képzelhettem volna, hogy arcodon sármos mosollyal bólintasz, helyeselve döntéseimet. Vagy épp lenyűgöző vonásaid dühbe fordulnak és fejrázva tudatod, hogy rossz utakat járok. Vajon minden döntésem helyeselnéd? Mindent elnéznél nekem amit tettem ezidő alatt?
Nem tudom mit felelnék, annyi minden lenne. Azonban lényed, meleged és te magad elmossa ezeket. Minden kételyt, cselekedetet. Mások minden csepp vérét vagy épp sóhaját. Minden lényegtelenné válik, persze a fiamon kívül. Róla tudnod kell és tudni is fogsz, bár léte nem lehet sem sértő, sem bántó, nem testi kapcsolat eredménye. Én gyönyörű angyalom, megbolondulok a közeledben. Energikussá válok mégis bágyadtan csillámló tekintettel figyellek. Az enyém leszel. Ma éjjel és az összes többin. Végre érezhetem ajkaidat, az ízedet és karjaid közé zársz. Puha meleg menedéket kínálsz, mégis lobog bennem a vágy tüze. Éreztesd és vegyél birtokba. Egyszerűsödöm, mindenre igenelnék, csak ránts magadhoz és ne engedj el. Ne engedj cselekedni és mégis hagyj. Bőröm minden apró felülete sóhajtva köszönti érintésed, ujjaid selymes simogatását. Lehelem, nyögöm mennyire akarlak, vágylak. Jelölsz. Illatodtól kevés híján sikoltva élvezek el. Akarsz! Akarsz engem! Mámor kúszik végig ereimen, felvillanyozva bensőmet. Nem vagy titok, nem foglak titkolni. Nem is tudnálak. Büszkén bólinthatok hát bárki kérdésére. Visszajöttél. Igen, visszajöttél. Porba hullhatnak mindazok, akik bukásod remélték egykor, vér szennyezheti az ostoba világot. Visszajöttél Egyetlen. Hozzám is. Nem tudom tudnék-e úgy létezni, hogy többé nem nézel rám, hogy kizársz életedből és el ragyogó lényedtől. De nem így van igaz? Nem, hisz megjelölsz. Mi összetartozunk és én elvesztem benned sötét angyal. Elvesztem és nem akarok ebből kigyógyulni, nem akarom, hogy másképp legyen. Véreddel állok helyre és leszek újra önmagam. A hiányzó részem áramlik át belém. A léted. A te léted. Véred rajzolja belém az utat, igen édes. Vedd az enyémet is! Vajon benned is ilyen érzést hagyok? Ezt érzed a véremet kóstolva, lenyelve? Szeretnél belőle többet? Rebegd, súgd nekem szavak nélkül és mindent megadok amit kérsz tőlem. Valaha olvastunk egymásban, mennyire tesszük ezt most is? Felelj nekem mosolyoddal, érzéki sóhajoddal. Tudom, hogy jelenleg mindkettőnkben ugyanaz a gondolattömeg kering. Tegyünk érte.
Nem sajnálom a ruhát, nem mert így hozzám érsz. Bizsergek alattad, félő leolvad a bőröm. Meghalok ha nyelveddel fokozod fel a lángot, nem fogom kibírni. Még nem. Vagyis igen, mert imádok tőled kishalálokat átélni. És nem szeretek könyörögni, hogy ne kínozz, mégis minduntalan megteszem amikor már úgy érzem nem bírok többet, amikor dacára minden kínzó nyelvcsapásnak felüti fejét belül a hiányérzet. És kínoztál sokszor, hogy elhúztad, míg remegve nem esedeztem, hogy csússz belém tövig, tölts ki. Vasra ver az akarat, ennek vágya. Sokat akarok és egyszerre. A nyelved akarom, a csókod. Simogató és markoló ujjaidat, a farkadat. Az ízedet a számban. Az utolsó üti be a szeget, erővel tollak a kanapéig. Mosolyod felforralja a vérem. Jaj, kicsim több elismerést. Nem titkoltan mérlek végig tekintetemmel. Türelmetlen sóhajaid dallamok, igen, mindjárt. Mindjárt. Ezer év után számít még pár perc, mondd csak? Reccsen a semmis anyag, nincs rá szükségem. És nézz rám, vágyj rám! Lassan indulok meg feléd.
- Az vagyok.. - lehelem könnyedén, hisz figyelmed követelem, de most nincs esélyed, hogy hozzám érj. Hogy eltéríts. Be fogom kapni a farkad és te hagyni fogod. Mert én így akarom. Fogalmam sincs, mit műveltél az elmúlt évezredben, de én éheztem rád. Soha nem múló éhséggel. És ezt most el is kezdem csillapítani.
Négykézlábra ereszkedem, így fejezem be a távolságot kettőnk között. Illatod körbeölel, felizgat az aurád alatt végigzubogó energia. Tenyerem úgy húzom végig mellkasod és hasad között, mintha valóban megérinthetném. Csíp, de azzal a fájdalommal jár, melyet lehet élvezni is. Amíg nem fordítod valaki ellen. Felnyögök, arcom térdednél húzom végig, farmeren keresztül harapok combodba. Nyögsz, hallani is isteni. Még, még! Ha kéred ennek én is eleget teszek, csak a másik combodnál. Nyelvem hegye végigsiklik nadrágod dereka felett, finom vagy. Rettenetesen és kínzóan finom. Protokoll kérdést teszek fel csupán, a válaszod mindegy a kimenetelt tekintve. Ajkaimat a feszülő dudoron húzom végig. Semmiképpen?
- Semmiképpen. - ismétlem a választ, lehúzva a slicced teljesen, hogy szétnyíljon a farmer. Tudom, hogy tudod csak játszom. Te is játszol. Tiltakozásod nem valódi, hisz nem zárkózol. Megfeszülő lélegzetvételeid, sóhajaid más vágyakról mesélnek. Megfogom a slicc két szétnyílt oldalát és szétrántom, szakadjon, legyen semmis. A lényeg szabad lehet sérülés nélkül is. Ugyanígy jár a bokszer is. Kihívó tekintetem rajtad felejtem, feléd süt a vágyam. Mégis a felszabadítottra nézek, esdeklőn sóhajtok fel. Kéjenc mód mosolyodom el. - Milyen lenne ha igent mondtál volna? - semmis a kérdés, elismerő pillantásom farkadra siklik, megnyalom ajkaimat. Tökéletes. Kicsit feljebb emelkedve nyalom végig alulról felfelé és veszem is kézbe egyúttal. A makkra lehelve veszlek a számba, ajkaim között nyelvem simogatja körbe. Jóízűn nyögök torokból. Selymesen és keményen simul tenyerembe, ajkaim közé véve megszívom. Tiltakoztál igaz? Tiltakoztál, kis mocsok. Ajkaim lejjebb tolom rajta, lassan csúszva vissza a tetejéig. Tiltakoztál és szenvedni fogod míg igent nem mondasz. Szám melegéből engednélek, nyelvem mégis simogat, hogy újra visszacsúsztassalak. Nem adok neked ritmust, sem tempót, mégis felnézek rád. Mondj igent és engedlek mozdulni csípőből. Mondj igent! Nézlek és nyellek még, míg elérem a pontot, ahol már nem kényelmes felnézni. Tövig fogságban tollak a torkomra engedve kicsit, hogy újra benn legyél. Kell a levegő, hátrahúzódom, nyelem a kortyokat, de el nem engedlek. Nedvesítve ujjaim ölelik körbe keménységed, óvatos csuklómozdulattal simogatva. Szabad kezem mutató és középső ujját bekapom, közéjük pedig makkod simulva besegítek a foglalt kéznek. Néznélek, de leköt ez. Lekötsz kezeim között. Nyögéseid akarom csalni, akarom, akarom! Elengedem és újra bekapom, ezúttal nincs lassításom, nincs gátam. Tövig üdvözöllek a számban és váltott mélységgel felveszem a ritmust, mely inkább mohón érzéki, semmint bántó. Ha tudnád Egyetlen, hogy nedves vagyok, úszom vágyaimon és kapaszkodom selymesen kemény akarásod érzetébe. Kényelmessé téve balom ráfonom, hozzá kell érnem pluszban. És szívom, ha útja van kifelé. Megzakkanok érted, mégis finomhangoltak a mozdulatok. Szükségem van rád...hiányoztál!

☽

From the dark to the light

Még mindig nehezen hiszem el, hogy itt vagyok, Veled. Tekintetem issza látványod, amiben „felnőttem”, olyan megszokott voltál nekem, mint a légzés. Természetes, akiért csak ki kellett nyúlnom és a tested a karjaim közé simult. Odaadóan, alázatosan. Imádtam, imádtalak, a lábaid elé helyeztem minden akaratom, így volt normális. Már nem emlékszem, hogy lett volna máshogy. Aztán cirka ezer évre elvesztettelek, mert én is vesztes voltam. Jöttek a hírek, hogy birodalmat építesz, Nélkülem. Kiszakadt a maradék szívem, ha ugyan volt. Haragba burkolóztam, magamra húztam, mint egy kopott köpenyt, ami alatt dideregtem a magánytól.
Tekintetem siklik tökéletes alakodon, mindig mindenkit hozzád hasonlítok, te vagy az etalon és ez ijesztő, ha nem lennék démon, elfutnék, de így tudom, hogy enyém a kurva világ és benne te is, igen, még te is.
Csókod lángra lobbant, fáklya vagyok az elvetemült sötétben, mely eleddig látomásokkal izzott. A szememre fekélyt húzott a vakság, a kiábrándultság, a menekülésre való hajlam, pont olyan, mint a jóra való restség, s mint olyan, mind lehetetlen.
Mi nem vagyunk jók, Lilith. Mi a gonoszak vagyunk, a lelketlen démonok, a bukottak, a vesztesek, akik most majd palotát építenek mások kínjaira.
Faggatnálak, kérdezném hány férfit engedtél az ágyadba? Mennyit? Mond? Gondoltál közben rám? Mert én minden nőnek a fülébe rezzenéstelen súgtam a te neved. A te hajad képzeltem az ujjaim közé, amikor hátrafeszítettem a fejüket, hogy a nyakukra forrjon az állkapcsom. Megannyi kitépett végtag kurtította végső elkeseredésem.
S most csókolsz, felfalsz benne, elemésztesz, gyerekké teszel, egyszerűvé, tomboló, lüktető vággyá. Gondtalanná, mert most te kellesz, csak te. A nagy vágyak mégnagyobbá tornyosulnak, aminek te vagy a közepe. Én drága öröklétem.
Érzem a lüktető kérdések halmazáét lehunyt szempilláid mögött, de van idő, jut már. Még egyszer nem megyek el, és ajánlom neked is. Ujjaim alatt perzsel a puha bőröd. Mond, hogy lehetsz ennyire puha, ennyire finom? Illatod mitől az otthon? Ízed a számba robban, éhes leszek, szomjas, kívánós. Morgás fut a gyomromból a szádba. Önző, birtokló sűrű fűszeres lesz a saját testem kipárolgása. Tudom, hogy tudod, bélyeget nyomok rád, ha nem is a homlokodra, de a bőrödre égek, mindenki érezni fogja, hogy az enyém vagy. Te leszel a legnagyobb árulom, rólad fogja bárki tudni, hogy visszatértem. Energiáim benned vernek gyökeret, mostantól megint mindig érezlek majd minden egyes pillanatban, mintha benned élnék. Az összes titkodról lehullik az álarc, ahogy az enyémről is le fog, ha eljön az ideje csak előbb… előbb könyörgöm, add meg nekem, amire vágyom.
Atyám, atyátok átka erősen fogott rajtam, gúzsba kötött, a végére könyörögtem, sírtam, mint egy buta kölyök, de megtanultam félni, és nem magam miatta, érted.
Szavaidra lehunyom a szemem, szinte szíven üt. Min mehettél át, én drága szerettem? Mit élhettél meg? Milyen kínokat kellett kiállnod, hogy nélkülem maradtál. Hős vagy, egy Herkules, aki túlélte a vérző szenvedést, a néma sikolyokat. Megsüketültem tőlük, eleinte hallottalak, magamban, belül. A könyörgés, a hitetlen dünnyögésed, a remény elvesztésének morgó öntudatra ébredését. Azt hittem csak a sajátom, de most, hogy érezlek… hogy véred a számba robban, olyan vallomás, amit meg sem kéne tenned. Naggyá teszel, erőssé, legyőzhetetlenné. Egom falát magasabbra emeled. Ha te, ha egy ilyen asszony, mint te, engem akar, akkor érek valamit. Hiába vagyok a mindenség felett való, hiába birtokolom a halál szelét, hiába kúszok agyakba, látok mesékbe, érzek szívdobbanásokat, amikor te nem vagy, én is csak félig vagyok. Vak a létemre felnyitod most a szemem, a világot tükrözöd a retinámra azzal, ahogy nézel. Pillantásod felolvaszt, mint csokoládét a gőz, kavarog a gyomromban egy forrongó lázadás. Imádatod csúcsokra emel, lealacsonyít egyszersmind megaláz.
Megérdemlem ezt? Kitartasz majd mellettem, amikor Tonyról mesélek? Amikor öledbe hajtom a fejem és a kínjaimról kántálok, amikor bevallom, hogy az emléked égett felettem, mint egy virágzó plakát? Láttalak napsütötte mezőn, derengő naplementében és tomboló éjben. Ostorként csattanó haragoddal, álmodtalak, tudom jól. A hírek jöttek felém is, rólad, róluk, mindenkiről.
Nem tudom, hogy el kell eltelni veled, lesz-e olyan, hogy elég? Leszek rád valaha megint dühös, mint előtte megannyiszor? Ordítunk majd megint egymással? Szegezel a falhoz sziszegő gyűlölettel, hogy aztán összetörjön a kanapé a szeretkezésünk súlya alatt?
Izmaim a bőr alatt külön életet élnek, ölellek magamhoz, bújnék beléd, hogy tudd, érezd, nincs visszaút. Az enyém vagy, ha kell, vérrel írom a falakra, az égre, a pokol kapujára.
Szabadjára engedem a kezem, ajkad érintése ég az ejtett seben, a haláloson, ami immár nem is tűnik olyan jelentősnek, csak ezer évet vett el tőlem, de te itt vagy még. Rettegtem, hogy mire visszatérhetek nem leszel. Magányosan bolyongtam volna a kietlen utcákon, míg valaki megint a szívembe mártja tőrét.
Habzsolom a bőröd, ahogy tenném veled is, reccsenve enged az anyag, puha bőröd, mint a bársony, de forrósága nem erre utal. Alatta a pulzáló erek szinte az ajkam forrázzák le. Inni akarok a véredből, belőled.
Kis drága, hát nem téged sajnállak, te a minden vagy, azt nem lehet sajnálni. Azt csak, hogy türelmetlen vagyok. Az összes többire ráérünk.
Nem megy tovább várni, zihálok. Véred felizzítja a lelkem, a csökevényest, ami majdnem a pórba hullott, amit félig elvesztette az őrület hosszú éveiben, a falat kaparó körmök hangjának fájdalmában.
Véred kettőnk közt kering, ahogy csókkal veszed vissza, mégis elszakadok a szádtól, a tarkómon égnek állnak az apró pihék, a hajtöveim felfelé meredeznek a fékevesztett energia áramlatban.
Ajkam nyakad ívét követi, fogaimmal karcollak, zabálni akarlak.
Ujjaim a melltartóba csúsznak, gyúrom a melled, édes, gyönyörű. Rátapadnék a bimbódra az ajkammal, hogy energiát szívjak magamba, a teremtés erejét, téged.
Két kezem lecsúszik a testedről, ajkam a kulcscsontodról, ahogy meglök az energia.
Gonosz vigyorral hagyom, hogy irányba állíts. Hiszen tudom, hogy játszunk.
Csak megveszek. A vágyam lüktetve tombol a farmer fogságában. Türelmetlen sóvárgás csendül a hangomból, ahogy felnevetek.
Engedelmesen ereszkedem le a kanapéra, de nem kis erő kell hozzá, hogy ne csapódjak beléd, hogy ne induljak vissza, rántsalak magamra.
Gyere már!
Reccsen a ruha, elvicsorodom.
Kurvaélet. Képtelen vagyok pislogni, csikorognak a fogaim. A golyóim súlyosan lüktetik a vér erejét, nem bírok a vággyal.
Kicsinálsz. Lassúságod siettetném, nem látod, hogy szenvedek.
- Szadista! – vigyorgom feléd, démon vagy, nem véletlen. Pillantásom issza a látványod, táplálkozik belőle, prédaként tekintek végig rajtad. Minden porcikád ismerem, csókoltam, haraptam, nyaltam már, nincs olyan testrészed, mely ne lett volna a nyelvem alatt. Emlékszem, mindenre emlékszem. Lapos hasad feszülésre, ahogy nedves csíkot húzva rajta végig kóstolom. Öledre siklom, lecövekelek, szemrevételezem, mohón nyalok az ajkamra.
Siess már!
Hosszú combjaid, formás vádlid, ívelt talpad megannyi emlékkel lep meg, igen, élveztem már köztük is, miután lucskosra nyalattad velem.
Felsóhajtok, ahogy négykézlábra ereszkedsz.
Igen, gyere csak!
Arcod érintése hangos nyögésre sarkall és még jószerivel semmi nem történt.
Figyellek, befogadlak, magamba engedlek.
Fogaid a lelkem sebzik fel, hogy kéjjel töltsenek meg.
- Még!- sóhajtom. Csak rád tudok nézni, mégsem moccanok csupán annyit, hogy hátra dőlök a kanapén, hagylak kiteljesedni. Pedig, ha sejtenéd…. ha csak a felét annak, hogy markolnálak, rántanálak magamra, benned akarok lenni.
De ezer évet vártam…
Arcod felé lendülnék csípőből, ahogy akarásomnak simulsz. Csináld már! Megörülök.
De hagyom a rabságot magamon, pedig nagy erőt képviselek ellene.
Nem nyúlok még feléd, pedig ujjaim közé akarom a hajad simítani.
Szemmel tartalak, már ettől gyűlnek a bajok.
Kérdésedre összeráncolom a homlokom, mégis vigyorgok.
Ismerlek, jobban a világon mindenkinél. Tudom, hogy ellenkezést akarsz, hogy megerőszakolni akarsz, én is ezt akarom. Mindent akarok, téged akarlak.
- Semmiképpen! – a szó csupán sziszegésként hagyja el a torkom, valójában azt mondja, hogy csináld már!
Akkorát nyelek, a Holdon is hallani. A farkam türelmetlenül feszegeti a határokat, a lehúzódó cipzár édes dallam a fülemnek.
Macska tested ingerkedően domborodik, a gerinced akarom végig nyalni, a seggedbe mélyeszteni a fogaim. Könyörgöm, csináld!

To get to the heart of the story, you have to go back to the beginning.

To Sammael

●●

1491

●●

From Lilith

+18

Hittem, vakon hittem benned és erődben. Vártalak, olyan nagyon. Kerestelek és nem leltelek sehol. Nem volt egy nyom, sem egy sóhaj a szélben, illatod és energiád nem kavargott felém. Ha van fájdalom ami szaggatja a lelket, ha igaz az, hogy lényed egy része a szeretettel hal meg, átéltem. Mennyi semmirevaló, feketéllő vér folyt el kezeim nyomán utánad. Törtek, roppantak bordák csontjai, elszakadtak az erek. Téptem ki szíveket, ahogy fivéred tépte ki az enyémet mikor elvett tőlem. Egyik sem hozott el vigaszt, egyik sem érintett meg. Nem voltak válaszaik. Lényed bennem égett, képtelen voltam rá, hogy elengedjelek. Hogy elfogadjam a veszteséget. Hisz nem lehet! Az nem! Tompa lettem, érzéketlen és immúnis az összes érzésre. A változásokra. Beleburkolóztam a sötétbe és nem volt gyógyszerem, gyógyírem. Sem ismert, sem ismeretlen megoldás nem létezett a hiányodra. Pergő napokon, éjjeleken kergettelek, hallgattam nevetésedet. Izgató hangod mély zengése csiklandozta a fülem. Hívtál és mentem. Átmentem volna akárhová, de éber tudatnál sosem hallottalak meg. Elillantál akár ha képzeletem szült volna világra magad tökéletességében, fájó hiányában. Soha többé! Ki léphetett volna helyedre? Senki, mindegy fivéred-e vagy sem, teremtményem-e vagy földi világból származó. Kerestem arcod, vonásaid. Legalább pillantásod súlyát, a mindig figyelőét. De nem figyeltél már. Sóhajod nem érintett lopva, nem simogatta arcom melegével. Nem kúszott be lábaim közé kicsalva kéjes feleletem. Nem tudtam magam vadnak sem érezni, kit figyel a vadász, elmúlt az izgatottan bizsergő érzése az olykor bekövetkezett különlétnek. Hisz mentél ha kellett, engedtelek ha kellett bár mániákusodként nehéz volt. Néha lettem vadászod. Figyeltelek lopva, ragadozó tekintettel. Hidegben, fagyként csíptem bőrödre, sálként tekeregtem nyakad körül. Fülledt éjszakákon tested takaró lepelbe siklottam, hogy öleljelek, suttogjak neked, gerjesszem vágyad és elvegyem a jussom. Mégsem tudtam önző lenni, mert akkor tökéletes ha nyögéseid hallom. Ha élvezel nekem. Fűszer ha próbálsz ellenállni, hisz ösztönöz, hogy szakítsam át azt a gátat.
Itt vagy Egyetlen és az enyém leszel. Nyeldeklem a vágyat, olyan erős, olyan fullasztó. Kérlek sötét angyal oldozz fel! Nem teheted, hogy itt állsz csupán fenséges valódban és megfosztasz magadtól! Nem teheted! Csókod maga a mámor, a kéjesen ragadós édesség, mely megüli az elmét, béklyóba hajtja a testet. Adj még! Adj még magadból! Éheztem, szenvedtem a hiányod és próbálom féken tartani, lasszót kötni a nyakára a vágynak, de félő, nem leszek elég erős. Nem bírok csak így a közeledben lenni. Esendőként pillantásodat akarom, ölelő, simogató ujjaidat érezni testemen, nyelved édes játékát. Téged magamban, feszítően és kitöltően, csiholva, csalva a tökélyt, a mámoros élvezetet. Pedig megannyi kérdésem lenne hozzád, melyekre hőn áhítom a választ. Nő vagyok, tudnom kell merre voltál, megvolt-e mindened, szenvedtél-e, hogy nyújthassam a vigaszt. Hogy tudd, itt vagyok neked, nem vesztettél el. Beleőrülök, hogy nem tudom helyén kezelni a két utat. Fájnak izmaim, könyörög neked a testem, adj feloldozást.
Kirántom magam a sűrű kívánásból, hallgatnálak. Faggatnálak, talán el is kezdem. Tekinteted is figyelmet követel, kiszárad a torkom. Mennyire nehéz úgy cselekedni, hogy csupán kigomboljam az inged, ne tépjem ketté a semmis anyagot.
Ha létezik a szép, a tökéletesre faragás, megtestesíted. Irdatlan súly ugrik a gyomromba, fájón összerándítva. Kellene egy kapaszkodó, hogy ne nyáladzva nézzelek akár egy függő szolga. Hmm, az vagyok. Nem szégyellem. Különös nevetésed rám szakad, mégis zubog belőle a fájdalmad, beborítva azt a fájdalmat, melyet én éreztem miattad. Én gyönyörű angyalom, bár lehetnék igaz vigaszod. Bárcsak lehetnék..
- Mégis élsz, létezel. - butulva imádlak, magamba iszlak, tested melegét lopom magamnak. Minden kell belőled és még annál is több. Aggódom, igen éhezem a válaszokra. Is. De ilyen közel, ilyen nagyon nagyon közel, nem megy. Nem tudok távolságot tartani. Szükségem van az ízedre. És arra is, hogy tudd nekem nem csúnya az a sebhely. Noha felsérti, megtöri a tökélyt, mégis mesél viselőjéről. Hogy mit élt túl. És nekem kell. Csókkal köszöntöm, mintha bemutatkoznék. Ízed szétrobban a számban. Hiába akarom csupán tényleg csupán biztosítékul szánni, képtelen vagyok leállni. Befejezni, nem mohóbbá válni. De olyan nagyon finom vagy..ismerős és mégis új. És imádom, hogy hagyod, nem akasztod meg. Nem mondod, hogy ne tegyem. Élvezed ugye? Tested mesél nekem, izmaid megfeszülnek. Sóhajts, szeresd. Engem is szeress! Akard és akarj engem is! Nevem hallva megkapom a választ. Igen, igen add át magad! Nyerek pillanatnyi előnyt, kicsiny hatalmat, de rögtön el is veszek benne, hisz nem feléd akarok kerekedni, csak nem tudom visszafogni. Nem megy. Képtelen vagyok rá. Fenekemre csúszó, markoló érintésed nyögésre késztet, fogaim nyomát bőrödön hagyom. Húzd fel a szoknyám, csupasz felületet érints és olvassz fel. Csupán az illékony gondolat is felizgat, nyúlj be lábaim közé. Győződj meg róla. Szilárd valóságod és ennek tudata feltölt az öröm diadalával. Nem reméltem, annyira nem. Messzire, távolra üldöztem visszatérésed képzetét. Botor, csalódott és örök vágyódó szerelmes bolondként magamban tartottam mit dédelgetek. Mondják, a valóság mindig sokkalta jobb mint a képzelet, pedig nyomába sem érnek az igazság mélységének. A valóság lüktető erős és édes, láncra verve tesz szabaddá, vonagló vágyódó idegponttá.
Mégis tudnom kell, vajon visszajöttél-e? Nem csupán egy látogatás, egy röpke jelenlét az, amit kapok. Nem képzellek ez már bizonyos, és Te vagy az gyönyörű, sötét angyalom, aki egykoron elraboltad a szívem, ébresztetted a vágyam. Te vagy az. De maradsz-e mondd? Kérlek, tudnom kell. Csak tudnom kell. Esdeklővé válik tekintetem, mondd, titkom leszel? Magamba olvaszthatlak pótolva mindent? Világtól, angyaltól, démontól és minden kíváncsi tekintet elől? Emelj fényedhez, hogy tompuljon bennem hiányod sötétje. Hallak és kevés híján haragom is fellobban, hisz erre ezer meg ezer válasz születhetne és nincs jogod kérdésemre kérdéssel felelni. Nem most, mikor papírhajóban evezek árvíz hullámain. Tekinteted elűzi, átfolyik belém bizonyosságod. Megértettem Egyetlen, visszatértél. Bejelented-e mindenkinek vagy sem, nem számít. Mindenki meg fogja tudni. A démonok beszélnek, mindig beszélnek. Olyanok vagyunk mi, mint egykoron az arisztokrácia. Akármit teszünk, annak hírértéke van, ezért kell vigyázni ki előtt teszel és mit. Az árulók büntetése mindig kín. Sokuk önként mond le inkább tulajdon létezéséről. És az túl könnyű.
Lassúságom áttöröd, semmivé gyűröd örökké kívánatos ajkaddal rabságba hajtod az enyémet. Megnyílok követelőző nyelvednek, felelek a csókra. Ó édes, édes és izgatóan finom vagy. Akarom ízed, a levegőd, ajkaid érzetét, csókolj úgy, mintha szomjaznál rám. Melleimre simuló tenyereid felcsigáznak, görcsbe rántva alhasam, ajkaid közé nyögök. Türelmetlenné teszel, de élvezz ki. Ne tedd, csak be. Nem tudom, nem tudom magamat korlátok között tartani. Ajkaim közé szívom alsó ajkad, részegítesz. Nyelvem tiédet simítja, hódítalak, adj nekem még és még! A vékony anyag reccsenésre eljut agyamig, bár különösebben nem érdekel, hisz azok az ujjak csinálták, amik megtehetik. Melyek érintését olyan nagyon hosszú ideje kellett már nélkülöznöm. Csináld tovább. Mindenhol téged akarlak érezni.
Lepillantanék az okozott kárra, viszont nem érdekel. Semmirevaló textil csupán, mely kettőnk között áll. Nyelvem hegyét végighúzom alsóajkadon. Sajnálod Egyetlen? Pontosan mit? Hogy szétszakítottál egy ruhadarabot? Hogy lángként lobogó vágyad felemészt engem is? Remegek tőled, érted, hullámokban borít el a vágyakozás meg-megremegtetve lábaimat. Sajnálod?
- Nem a sajnálatodat akarom. Hanem Téged. - súgom vissza ajkaidra, belefolyva, követelve vissza a csókod, az édeset. Fogaid nyomására felszisszenek, serken a vérem és érzem az ízét. Érzed? Hamar tűnik a seb, amit tudok hát adom neked, keringjek benned ahogy te bennem. Ingyen nem adom, nyelvem követi a karmazsin vér útját, szádba nyomulok, akarom, akarlak! Reszkető mély sóhajjal üdvözlöm tenyered, ujjaid varázsos melegét, kimarad egy taktusnyi levegővétel. Ó hagyom, szeretném ujjaim felcsúsznak mellkasodon, letolva az inget. Nem kell idegen anyag. A melltartó semmis anyaga naiv védelem csupán, vegyél kézbe, simogass meg, tapaszd rám ajkaidat! Áramütésként ér ujjaid melege, mellem megfeszül érintésed alatt, nem titok, hogy szádba kívánkozom, dorombolva köszöntelek. Csókod hiánya rögtön felüti bennem a sóvárgást, örök rabod vagyok, örökké hiányzol. Fejem oldalra döntöm, hogy szabadabb utad legyen nyakamon, szemeimben mégis sötét tűz lobban fel. Adj többet, egyszerre többet! Add a mindent! Az erőmet nem kell hívnom. Velem van. Kézmozdulattal kormányzom feléd az energiám. Nem a nőét, hanem a veterán démonát. Gyönyörű angyalom, örök éhezőként kínlódtam a létben, több felületen akarlak. Hellyel. Véred ereje lángol bennem, az erő pedig megtol a kanapé felé, mely a terem sarkában áll némán, jóformán érintetlenül. Itt nem sokan szoktak ücsörögni.
- Leülni! - lépek el az asztaltól, vágy cseppen ki tekintetemből. Ó, mint mondtam nem érek fel hozzád, ha akarsz ki is törsz alkalmi béklyódból, azonban veled együtt én is egész vagyok. És tombol vennem a tettvágy. Ruhám maradékát saját kézzel tépem le testemről, semmiségként dobom félre. Kihívó tekintetem tiédbe fúrom édes tökélyem. Maradj csak így, maradj mozdulatlan. Kínzóan lassú léptekkel teszem meg a köztünk lévő távot, röviddel előtted négykézlábra ereszkedem, arcom hozzádörgölöm térdedhez. Két karom melletted támaszt, tolom magam feljebb végig combodon, farmeron keresztül harapom húsod. Aurám megremeg a tied alatt fortyogó erőtől. Kéjes sóhaj szakad ki ajkaimból. Az enyém vagy sötét angyal! Megértetted? Az enyém! Szabadulnál vagy tűrsz? Kitörnél netán maradnál? Arcom kemény vágyadnak simítom. Vágylak a számba, majdnem elemi erővel tol a kényszer. Kipattintom a gombot a farmeron, alhasadra csókolok, végighúzva nyelvem a derékvonalon. Rabom vagy most, ha ki nem törsz.
- Igent mondasz? - lehelem bőrödre, felfelé nézve tekinteted keresve. Igent mondasz és csinálom szépen, de mondj nemet és leszaggatom az előlem elfedő nadrágot téged pedig béklyóba verlek míg nem igeneled amit szeretnék. Lehúzom a slicced, hisz azt nem mondtam, hogy türelmem is van.

☽

From the dark to the light

Olyan ismerős érzés a közelében lenni, amitől szinte fáj mindenem, amelytől zúgva dobol emberi testemben a vér, az értékes, a gyalázatos. Alig bírok a vad ösztönökkel, a láncától szabadult vérebbel. Neki kéne esnem, felprédálnom, magamra húzni, lázadó akarásom belé préselni, emlékezni. Rá, Ránk! Az idő gyorsan pereg, mondják a halandók, de mi, akik eonok óta koptatjuk a létet, tudjuk, hogy egy nap is lehet egy év, ahogy egy év is lekorlátozódhat egy nappá. Zsigerig akarom. Gerincemen kúszik a lokneszi szörny, hogy tarajos hátával az ingem tépje. Doboló szívem taktusát veri az akarásom.
Lilith, Lilithem. Mennyi sötét órámban voltál reményszegett vigaszom. Kiáltásom hozzád repült, hitem beléd kapaszkodott, hogy aztán a sötét legyűrjön. Megtanultam félni benne, egyedül lenni, a magányt szaggatni.
Ha lehunyom a szemem, látom a sötét falakat, mint egy zárka, egy cella, amit én építettem magamnak, és atyánk, atyátok belé fecskendezett. Fertőzést juttatatott a bőröm alá. Sírt a lelke, hogy elvesztheti egyik gyermekét, de feláldozott volna, pedig a gonosz éppen benne is ott lakik. Csak körbe kell nézni ezen a rút Földön, ami évmilliókat élt meg és most a végét járja. De még megmenthetem. Én. S meg is fogom tenni.
Lepillantok a szépséges, ismerős arcba, nyelvemen bizsereg a csók emléke.
Miattad vagyok itt, éred jöttem!
Lázálmaimban láttam magam előtt, ahogy mással szeretkezik, ahogy mást csókol, szerelmet súg a fülekre, az én démonom. Nem! Akaratlanul rándul össze a bőr az orrom tövében, ahogy felmorgok.
Az enyém, csak az enyém, a vad megvédi zsákmányát és előbb volt az enyém, mint bárki másé.
Hallani akarom a hangját, lélegzetét a bőrömre simulni. Mégis megállom, hogy leteperjem, pedig illene hozzám, durvaságomhoz, vérem forróságához. Az a baja, hogy szaggatnám, harapnám, tépném, nem tudnám kímélni. Gyilkos ösztönök uralják lávaforró vérem. Édes méz csorog le az ereimben, ahogy hangja lesiklik a fülembe.
Igen! – sóhajtod és én tudom, hogy ez igen, ezer másra is. Igen, nekem. Igen, rám. Igen, értem. Igen, nekünk.
Lilith, Lilithem!
Bizsergek a vágytól, hogy megbüntessem, nem mert hibát követett el, hanem mert nem volt velem, mert ugyanolyan gyönyörű, mintha itt lettem volna. Nem haragszom rá, egyszerűen csak bántanám, mert nekem az örömet okozna. Harapni akarom, míg a bőre felreped a fogaim alatt. Az ő vérében akarok fürdeni. Nem tudok az érzésnek nevet adni, a feszülő állkapcsomnak. Egyszerűen magamba akarom olvasztani, hogy többé senki más ne érinthesse, de én… én meggyaláznám. Addig ölelném, míg karjaim köz kileheli a lelkét. Mégsem bántani akarom. Túlfeszülő, dúló erő. Szerelem. Szerelmem. Végzetem. Angyalom.
Pillanat alatt alázkodik alám, mint mindig. Máskor pedig én Őalá. Így van ez rendjén. Egyszer én verem láncra, máskor Ő köti meg a kezeimet és a szívemet. Adok és kapok, neki tudok kiszolgáltatva lenni, illetve tudtam, már nem tudom bárkinek oda merném-e adni magam? Ezer év pokol, még annak is az, akinek az az otthona. Érzékektől fosztva, gondolatok bujasága felett, ujjaim között ezerszer éreztem emlékét a hajának, az ajkának, a mellének, combjának keménységében. Milliószor éreztem a vágyamon lovagolni, hogy aztán minden feketévé mosódjon, a semmibe vesszen, ujjaim üresek maradtak. A kín elviselhetetlen volt, ordítottam.
Mindennel így voltam, a levegő érintésével, a naperejével, a tűz forróságával, emlékekké lettek. Magányomban haldokoltam, a csupaszfalak között, amikor hallod, hogy csöpög a víz valahol, de mégsem éred el és lassan szomjan halsz. Sosem bocsátom meg, sem Mihálynak, sem Neki,ó atyám, atyátok, hogy ezt tették velem. Azzá váltam, amivé tenni akartál! Megvitatnám ki a gonosz…
Elnevetem magam a Nő szavain. Kinyúlok felé, szinte várom, hogy az energiáim alá simuljon. nekem préselődjön.
Ajánlom, hogy ne mondj ellent, amennyire az is, hogy megtedd és megbüntesselek!
A csók, sőt a CSÓK megsemmisít. Íze a számba robban, a tudatomra éget élő sebet. Mohóvá válik, akaróvá, éhessé. Felfalnám, zabálnám. Éhező vagyok, egy koldus. Olyan erővel bírok, amitől a világ megrengene és mégis rabja vagyok egy nőnek, egy csóknak, a szeretkezésé reményének.
Ugyanaz a vak energia árad belőle, mint belőlem, telítődöm vele, képtelenség, hogy túléltem nélküle, hihetetlen.
Amikor a földön jártam, hogy kémet küldjek a világra… Tudtam, ha elé állok, ha találkozunk, akkor nem lesz erőm visszamenni, pedig csak kislisszoltam a „nyitva felejtett ajtón”, vissza kellett mennem, hogy ne hozzak magammal még több mételyt. S most, hogy itt vagyok, érzem, hogy az idő milyen kibaszott lassan telt.
Nyelvem az övéhez simul, hagyom, hogy fogaival vért serkentsen az ajkamból, kéjesen felnyögök hozzá.
Mint két megbabonázott tinédzser, csak nézzük egymást, elfogadjuk a tényt, hogy eleddig lyukat markoló kezünk immár újra tele lehet a másikkal. Megbolondulok. A bennem lakó démon veri a bordáimat, hogy érvényt szerezzen, hogy jussához jusson.
- Csak te! – nekem csak Ő van, a saját létezésem még mindig kétséges, ha szól a fütty, cselekednem kell, nincs alku, nincs egyezség. Az igazság van, többé nem leszek rabja senkinek és semminek. Nem bírnám még ezer évig.
Vágyam a csípőjének simul, belenyögök a visszafogott dúsívű akarásba. Annyira akarom, hogy megfeszülök tőle.
Lényed egybe olvad az enyémmel, eggyé leszünk, talán mindig is egyek voltunk, sosem voltam egyedül, idefent vártál, én drága felem. Amikor egymáséi lettünk, már tudtam, hogy képtelenség élnem nélküled, a halál sem jött be.
Akarlak, akarj! Nincs kétségem, a tested elárul, a pillantásod, a pupilládban meghúzódó vágy.
Felmorgok a gyomromból, a vad akarás ködéből. Kielégülni kéne, hogy ne csak ez foglalkoztasson.
Lobbanékony kedvem oltja, hogy a halálos sebem felől érdeklődsz, te kis mazó istennő, lásd hát, értsd meg, hogy miért hagytalak magadra oly hosszú időre, ami majdnem a végtelenségbe tiport.
Megreszket a levegőkorty bennem, ahogy ujjaid a bőrömre marnak.
- Nem sok híja volt! – magabiztos nevetésem tölti be a teret, pedig megannyi fájdalom húzódik mögötte, én is létező vagyok, tudok félni, de sarokba szorított róka módjára. Mostantól kezeket tépek ki tövestül, ha hozzám érnek, csak Te nem. Te tedd, simíts, markolj, érints meg. Most! Akkor is késő.
Lehunyom a szemem, visszaköszönt a grandiózus fájdalom, a remény szertehullása, a kiszakadást követő hosszú hetek, amikor még elhittem, hogy… hogy visszajöhetek, aztán megszoktam, hogy nem lehet.
Fogva tartom a tekinteted, miközben karcsú ujjaid a gombjaimon játszanak észvesztő drámát. Siess, tedd meg! Ne, mégse, ne nézd meg! Olyan végzetes, olyan félbeszelős. Nézz rá! Nem, engem nézz!
Idegesség kúszik a gyomromba, ahogy egyre több bőrfelületem válik szabaddá, fogaim az ajkamba mélyesztem, hogy ne sóhajtsak fel túl hangosan. Vérem serken, hogy a seb azonnal gyógyulni induljon.
Két tenyerem siklik az oldaladon fel és le, hogy érintselek, simogassalak, akarjalak. Nem vetkőzhetnél te is? Felejtsük el Mihályt, a pengéjét, az elmúlást, élvezzük a létet.
Beszorul a levegő a tüdőmbe, nem merek újat beszívni, nézd meg! Ne félj!
Lehunyom a szemem, míg te a sebet szemrevételezed. Tudom, hogy nem kelt benned undort, azt is, hogy sajnálatot ébreszt a szívedben, de nőből vagy, nem várom el, hogy kemény legyél. Itt vagyok, hogy megvédjelek mindentől. Többé nem kell egyedül lenned. Nem küzdhetsz semmivel nélkülem. A támaszod leszek, a kardod markolata.
Minden izmom összerándul az érintésed alatt. Sóhajom megrezegteti a csendet.
Csak megérzem, hogy engem nézel, ujjaid a bőrömön hagynak égető csíkokat. Felgyulladok. Üdv a pokolban.
Megrázom a fejed a kimondatlan kérdésre. Nem bántja hiúságom, lévén nem sok van. A tudat bánt, hogy megtették velem. Mosolyom őszinte. Két tenyerem a csupasz karodon siklik, bőrt a bőr alá.
- Ümmmmm. – ajkad érintése a forró bőrön megroggyantja a térdeimet. Megőrülök. Mégsem moccanok, csupán az akarásom tombol legyűrhetetlen erővel.
Tegyük meg, súgja! Arra kér, dobjalak fel az asztalra, tépjem le a ruhád, ajkam szorítsam a melleidre és boruljak térdre a lábaid között, hogy ízed a nyelvemre robbanjon. Ízlelni akarlak, nyalni, falni, ott…Mindenhol.
- Lilith! – lehelem a neved, a fejem hátra hajtom, dobol a szívem, mint a megkergült óra. Csókjaid kikészítik az önerőmet. Nem bírom tovább. Két kezem a seggedre csúszik, markollak.
Hallom hangod, hallom a kérdést, mindent befogadok, férfiból vagyok, sajnálom, hogy nem tudok türelmes lenni. Kéne. Megfogadtam.
- Mi más lenne? – pillantásom a tiédbe fűzöm. Értsd meg, hogy itt vagyok, fogadd el és fogadj be. Olyan vadul csapok le az ajkadra, hogy a fogam a tiédnek koccol, nyelvem átfut a szádba, erőszakosan. Jobbom tévedhetetlenül siklik a melledre, finoman borítom rá a markom, pont a tenyerembe illő, de mit vagyok meglepve, te nekem vagy teremtve. Másik kezemmel is felzárkózom, egyenlítek. Ujjaimmal túrok a ruha alá a nyakadnál, hogy egyetlen rántással szakítsam ketté, addig tépem, míg szabaddá válik a mellkasod. Márvány bőröd felsejlik.
Enyém! Morogja bennem a veszett démon.
- Sajnálom. – súgom a szádra, mert tényleg sajnálom, de nem bírom tovább, az enyém kell, hogy legyél. Durván harapok a szádra, hogy véred vegyem, kell, hogy szétáradj bennem, megszívom, lenyelem a pár cseppet.
Tudom, hogy nem fogsz ellenkezni. Hiszen ugyanaz az elemi vágy süt belőled, aminek visszhangja az enyém. Időtlen idők óta várok rád, hogy tökéletes bőrödre csókoljak, most mégis csak a tenyerem siklik a mellkasodon, a melltartó durvaszövésű anyaga alá, kerek melleidre, pedig ajkammal is követném, de akkor el kell válnom a nyelvedtől, képtelen vagyok rá.
Önző vagyok, mindig is az voltam. Nézd el nekem gyönyörűségem, add nekem, ami kell, hogy aztán tiszta legyen az agyam. Add nekem magad, újra és újra. Mégis elválok a szádtól, még egyet a nyelvedre szívok, hogy rávessem magam bársony puha nyakad ívére, foggal siklok végig rajta.

To get to the heart of the story, you have to go back to the beginning.

To Sammael

●●

1227

●●

From Lilith

Megnyugtatsz sötét angyal, a féltékenység izzó billoga szertefoszlik. Mást? Mindent. Mindent ha kéred. Akkor tettem lábad elé ostobán remegő szívem, mikor először megszólítottál. Tudom, nem kérted, de nem is dobtad el. Mellkasodba süllyesztetted, dobbanjon tiéddel. Váljon részeddé. Én is váljak részeddé. Olyan hosszú idő telt el azóta. Végtelen hosszú. Korok jöttek és buktak el, birodalmak születtek, lettek naggyá és süllyedtek el. Én mégsem szűntem meg benned dobbanni. Egyenesebb volt az út, mikor kezemet fogtad. Bátrabban gyalogoltam ingoványba ha tudtam, mögöttem állsz, lenyűgöző lényed ott van és megvéd. Megtart. Nem vagyok féltékeny. De mégis. Annak gondolata, hogy ilyen közel vagy és mennél máshoz, megőrjít. Veled más. Minden más és ismét új. Nélküled éltem és léteztem, de most itt állsz. Fennhangon kívántam volna? Pár milliószor tettem, bár nem hiszek ilyesmiben. És itt vagy, édesen izgató hangod rezonál bennem, energiád bőrömön ugrándozik. Csiholom magamból a tartást, pedig összeesnék. Eldobnám ezt is, vetném magam karjaidba, ha suttognák szemeid, még szeretsz, hogy hiányoztam. Hogy akarsz. Ugyanúgy és nem kevésbé, mint régen. Beszélj. És mégse beszélj. Megroppanok jelenléted súlyától, annyira szeretnélek megérinteni, hogy minden izmom belezsibbad az állásba. Legyél valóságom. Kérlek, könyörögve kérlek. Esdeklem, engedj magadhoz. Adj nekem magadból. Sosem kértem nagy ígéreteket, semmissé váló, széllel elszálló szavakat, most azonban vágyom, hogy karjaidba vegyél és semmiségeket suttogj. Nyugtass. Nem, az sem kell. Csak legyél velem. Követelnék és kérnék, nem teszem. Valaha akkor érintettelek mikor akartam, most olyan mintha ki kellene tapasztalnom határaidat, határainkat. Van még közösünk, mondd meg? Van még ilyen? Adok mást, igen. Mindent. Ha te vagy, ha tényleg te vagy.
- Igen.. - lehelem a szoba csendjébe. De ez a csend nem hideg, hanem energiáktól terhes. Visszafogottaktól, melyek beférkőznek a bőr alá, mélyen a húsba, hogy ott keringjenek, szétfeszítve a testet. Pattanásig. Figyellek, de tekintetem még nem nyílik ki teljesen, bár vágyom a lényed. Vágyom erőd után, hisz érzem és ismerem. Nyelvemen forgatnálak meg. Olyan erős akarat lobban fel, hogy szabályosan láncot kell dobnom nyakára, hogy ne törjön ki, ne valósuljon meg. Megfeszülök, hosszú volt az eltelt idő. Hangodtól, közelségedtől megrezzenek. Parancsoló a hangnem, nagyot nyelek. Igen, neked eltűröm. Tőled elfogadom. Kúsznék engedelmesen lábaidhoz, hogy engeszteljelek. Hogy én biztosítsalak. Bocsánatod kérjem. Dorombolva rezonálok feléd, neked. Energiád felém siklik. Halkan nyögve nyelek.
- Téged? Mernék én ilyesmit tenni? - hangomba játékos színezet kúszik, majdnem akaratlanul. Hisz ha arról van szó, bárkinek a megnyúzott és siránkozó testét eléd lököm a játékmezőn, aki úgy néz rád, hogy az nekem ne tetsszen. Ócska és szennyes vérével hinteném be azt a hőn szeretett anyaföldjét, hisz lényegtelen létező csupán két végtelen életű szereplő között. És szórakoztatna. Aztán elvenném amit akarok, tőled. És te nekem adnád halál angyala, hisz olyan jól ismered irántad való éhségem mélységeit, szükségeit. Mégis térdre tudsz kényszeríteni, ha kívánod. S meg is teszem.
Melegem van mégis fázom. Nélküled fázom, hisz látlak. Érezlek. Itt vagy előttem talán, de itt vagy tényleg? Cseppents nekem, oszlasd a vak kételyt. Kérlek. Finom ívű ajkaid között eltűnő ujjad gyorsítja levegővételeimet. Igen, igen! Tedd meg velem is! Meglepsz, áttörsz falakat melyek védelmem szolgálják. Csókod édes és vágyott, adj még! Adj nekem mindent! Karod támaszom, elveszem benned. És a véred, fénylő energiafolyamként csorog át belém, felfénylik bennem. A helyére kattan a felismerés. Élsz! Életben vagy! Nyelved érintése lángot lobbant, ölellek. Benne tartalak, mert szabadon akarhatom, szabadon ízlelhetlek. Hangszered vagyok és csak neked. Levegőm fogyna, de nem adlak. Fogaid nyomására felnyögök. Lopott érzet, kérem magamnak én is! Szomjazlak, érzékeim túltöltődnek. Egy okot rebegj, egyetlen tiltást kérlek! De felelsz nekem, fenekemre markoló tenyered nyögést hív, tiéddé tesz. És nem bánom, akarom. Engedlek. Bennem keringsz. Tenyeremben nyugvó gyönyörű arcod gyönyörködtet, lehunyt pilláidat is számolnám. Bőröd süti az enyémet. Kicsi vagyok melletted, noha megvan a saját hatalmam. Nem érek fel hozzád.
- Csak mi vagyunk. - sóhajtom végül, megvan hát a bizonyosság. Az mitől tartottam, nem igazolódott be. Nem egy kivetülés vagy, nem elképzellek. Túlcsordulok, de állnak a korlátok. Nem szűnik lényegi távolság, megfeszülő vágyad megérezve meg is dőlnek. Csípőm mozdul, vele simítalak. Feszülj nekem. Tágra nyílnak pupilláim, alhasam fájón húzódik össze. Vágyam titka az enyém, előled jelenleg rejtve, de mennyire vágylak, szavakba sem tudom önteni! Egyetlen szavad sebzi lelkem. Örökre, túl hosszú ahhoz, hogy viseld fivéred nyomát. Nem volt joga..nem volt joga ezt tenni! Gyáva volt, tette félelmen és tehetetlenségen nyugodott. Féltő dühöm fellobban, mert annak a napnak emléke az én elmémbe is örökre vésődött be. Nem láttam halálodat, de megéreztem. A démonok pedig suttogtak. Biztos világom darabokra tört akár egy tükör. Mégis vártam. Hátha nem így van. Tehetetlenül rogytam akkor egyszer a földre, markoltam a port melyből vétettem, úgy éreztem napokig sikoltottam fájdalmam. És átkoztam Mihályt. A gyávát.
- Nem sikerült neki. - felelem neked, nekem ez a bizonyosság. Tenyereim mellkasodra csúsznak, megmarkolva az inged, alatta húsod, izmaid. Nem sikerült neki. Visszakaptalak. Álmaim, vágyaim gyönyörű, sötét angyala visszatért. Porba hullhatnak az alkalmatlanok fejei, vérüket csorgatva a földbe. Tekintetemmel kérlellek, látni akarlak. Látni akarom, egyébként mennyire volt pontos, mennyire tervezte ezt tökéletesre. Reszketeg sóhajjal fogadom engedélyed, végtelen türelemmel bújtatom ki inged gombjait helyükről. Szívem dobogása torkomba ugrik. Egyik felem fáj, másik vágyik. Ujjaim megremegnek. Kibújtatom az utolsó gombot is. Mosolyoghatna bárki, hogy csupán egy férfi test, de nekem sokkalta több. Milliószor több. Inged szétnyitom, akárha függöny lenne, tenyerembe bőröd melege sugárzik. Akkorát nyelek, hogy gégém is megremeg. Pillantásommal lassan engedem el tiéd, hogy imádottamként vehesselek szemügyre. Ezer éve nem láttalak így. Félek megérinteni, de bizsergek, hogy megtegyem. Kifújom a levegőt, reszketeg sóhajként reppen el. A gondolatok is kiszaladnak elmémből, kifúrja őket a lenyűgözően isteni látványod. Gyarló vagyok, hisz nem csak a lelked szerettem meg, hanem tökélyre faragott tested is. Ujjaim maguktól indulnak felfedezni téged újra. Akár ha acélra kifeszített selymet érintenék, nem tudlak nem lenyűgözve nézni. Felnyögök, mellőzve, hogy milyen isteni vagy, milyen lenyűgöző, milyen gyönyörű...Ujjaim végigfutnak a heg felületén. Hideg. Hidegebb mint bőröd többi része, felülete mégis tükörsima, szinte irreálisan. Bélyeg ez, egy jel, mely örökké emlékeztetni fog, mit tett gyáva fivéred. És alatta dobban szíved. A vágás pontos, oly nagyon pontos. Tudta, hogy mit tesz és nem bízta véletlenre. Mennyire gyűlölöm, 10 000 év szenvedése kevés lenne ahhoz, hogy pótolja a saját ezremet.
Sebhelyed nekem még idegen, újszerű. Bántja vajon érzéseid? Önnön megítélésed? Felnézek szemeidbe, akarom, hogy tudd, nekem heggel vagy anélkül is ugyanaz vagy. Mégis meg akarom ismerni, bár erre nem kérem már engedélyed. Ajkaimat a vágás tetejéhez nyomom puhán, nyelvem végighúzva a sima felületen, akárha csókkal akarnám eltüntetni. De nem akarom, nem is tudnám. Izgatóan idegen az érzete, nem is sietem el. Bal kezem ujjait derekadon támasztom, cirógatva bőröd. Mondtál valamit? Mondtál. Hangod mindig meghallom.
- Játszhatnánk az idő milyenségével, mennyiségével.. - lehelem bőrödre - mert az örökkévalóra készültem nélküled. - csókolok át mellkasod másik oldalára, a nagyon is jól ismertre, a másik imádottra - De itt vagy. - erősödik meg szorításom, mintha hinném, hogy elillansz akár a hajnali köd.
Rám szakad a valóság, hogy visszatértél. Tényleg te vagy. Te, akit kergettem álmomban és álomtalan éjszakákon egyaránt rongyos lelkem legmélyén. Akit sirattam és vágytam, akiért felesküdtem a bosszúra. Visszatértél. Visszajöttél hozzám. Mert visszajöttél ugye? Nem csak ízelítő, hogy aztán eltűnj..
- Ez most visszatérésed, drága angyalom? - nézek fel szemeidbe, saját tekintetem kérdő, ártatlanul kérdő, hisz félem és rettegem a választ. Mi van ha elmész? Tudnék-e úgy létezni, hogy te nem veszel részt benne? Netán őrizzelek titokként, félve? Megteszem Egyetlen, csak biztosíts. Sóhajtsd, hogy az enyém vagy. Hogy velem maradsz és az se érdekel, ha a teremtett világ kiborul sarkaiból. Add nekem magad és vegyél el mindent.

☽

From the dark to the light

Kéjsóvár démonként léptem megint a földre, hogy magamba szívjam mindazt, amit nekem tud adni, és ez nem kevesebb, mint a minden. Röviden, tömören akarom a mindent, a legjobb kezdet ahhoz eljönni, mint, aki a legtöbbet jelenti és aki szövetségesem, a vér az ereimben a pulzáció a szívemben. Illata, lénye, a belőle áradó méregerős hullámzás, ami maga alá gyűr, elvakítja a gondolataimat, elhúzza előttem a mérhetetlen vágyat, mégsem tudom levágni magamról. Akárha a karomat szelnék le, egy életlen késsel, meghajló műanyaggal.
Eszelősen akarom, a bennem lakó vadállat éhesen tátog, éles fogait a húsomba marva, csontjaimról tépve a gyenge idegeket. Már nem tudom mikor kezdődött, emlékeim foszlányokban lógnak a gardróbban, molyette, szúrágta sebekkel. Olyan sok idő telt el, nem emlékszem milyen nélküle, sem arra, hogy vele hogyan kéne.
Lénye betölti a teret, nyomja lefelé a vállam, erősnek kell lennem, hogy egyenesen álljak, ne szorítsam a kezem sajgó gyomromra. Én is nélküle voltam, segítő kezek nélkül, létező szándék mentesen, olyan kietlenül üresen, hogy rettegtem ez vár rám mindörökre és elvesztem a józan eszem leheletnyi maradékát.
Most mégis azt érzem, hogy megérte mindez, mert megtanultam ezt is, a veszteséget értékelni. A vadul zúgó álmokat megfogni, beléjük bújtam, melegbe ringattam kihűlő testem. Asztrálisan voltam jelen, gondolatokba kapaszkodtam, elmékbe ültettem kétely, akár pohár földbe a babot, hogy kicsírázzon és később learassam a babérokat. Azt hiszem, nagy lakomát rendezek majd belőle, amikor majd ömlik a vér a lábaim előtt, megint térdig csúszom majd benne, habzsolni fogok, élesen a Mennyek kapujára tekintve, hogy tudja Ő is, mi jön. Most én következem. Lucifer átkos uralkodásának véget kell vetni, hogy végre lássa ez a rút világ, mi lappang a mélyben, hogy önnön maguk sorsát vehessék a kezükbe. Nincs több bujkálás, nincs több kifogás.
Erőtől duzzadnak a tagjaim, hogy nézem a teremtés anyját, mert Éva csak egy rút kollekció volt, alkalmatlan az életre, emiatt eshetett bűnbe ő maga is. Nők… gyarlók és esendőek, pont mint mi, csak mi szívesen húzzuk magunkra a gonosz vélt, vagy valós álarcát, nem élünk tagadásban. Ahogy Lilith sem, aki tudja magáról mennyit ér, túl sokat. Városokat tettem és tennék pórrá megint, ha úri kedélye azt kívánja, hogy lássam boldognak, teljesnek.
Félre biccentett fejjel fókuszálok rá, befogadom, magamba engedem, remélem később is megteszi velem, csak kicsit másképen.
Hiányzott, félkarú óriás voltam nélküle, elesett rútság, újra tanultam nélküle létezni. Ölelése után sóvárogtam, a hangjáról szőttem a búskorom ódákat.
Akárhányszor megpillantottam alakját, mindig tudtam, hogy eljövök hozzá, ha más nem, akkor érte.
A csend elhatalmasodik, mégis annyit mesél, amely alig fér belém. Tekintete kérdéseket lövell, az enyém pedig elzárkózik. Még nem jött el az ideje, hogy beavassam. Ezer év telt el, bárkit megölhetett lelkileg, vagy másik oldalra dobhatta a sors. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy Ő még az én Lilithem. Csak az enyém. A lelkével együtt akarok belőle mindent, hogy a magam élére formázzam, ahogy tette ő is egykoron velem.
Két kígyó vagyunk a szobában, akik csak a jelre várnak, hogy kiöltött nyelvekkel essenek egymásnak, mint a kutyák a viadalon, tépni, marcangolni, büntetni vágyván a másikat, hogy aztán kéjesen nyögjünk megsüketülve önnön élvezetünk hangjának visszavetülésétől a falakról.
Csak nézem őt, telítődöm, felfogom, hogy itt van, hogy itt vagyok.
Kérdésre ércesen felnevetek, tűz lobban a szembogaramban, nehezen tartom vissza a démont, mely testet öltene, gondolatok nélkül igázná ne a Nőt.
Nem szabad, még nem!
- Akkor majd mást adsz meg! – mi sem egyszerűbb ennél. Azonban pontosan értem, hogy mire szeretne kilyukadni. Féltékeny élc roppan a hangjában, örömtáncot jár a gyomrom. Szeretsz még, Végzetem? Akarsz még? Akaratom alá vetnéd magad, miként én a tiédnek? Vedd el, csak vedd el, had adom nekem.
Pillantásom nyárson sütöget, erőtlen vagyok, mégis kihúzom magam, azt lássa, amit mutatni akarok. Fenséges erőmet, legyőzhetetlen valómat, a bennem lakó Halált, az isteni erőt, a legyőzhetetlent, aki mégis a lábai elé vetné magát, csókolnám, hogy fogaim a combjába mélyesszem, ha kéri. Máskor pedig Ő légyen a szolgám, lesse a parancsom, kéjes nyögését akarom hallani, miközben belé hatolok.
A vérem kéri. Kis csacsi, hát az övé. Mégis megmosolyogtat, nem vagyok gyáva, nem félek, hogy nem elégítem ki eme igényeit is.
Közelebb lépek, az aurája eléri a testem, felborzolja az apró pihék a tarkómon, akaratlan nyögök fel.
- Ajánlom, hogy ne kérdőjelezz meg! – hangja olyan lány, muszáj mégis megmorognom, pedig minden joga megvan hozzá, ahogy nekem is ahhoz, hogy meggyilkoljam, aki hozzá ér. Noha eleddig nem voltam védelmezője és lássuk be ezután is csak akkor leszek, ha a kedvem úgy hozza. A nő az enyém, a saját tulajdonom, mégsem félek megosztani.
Ember testem bőrén átsiklik a fém, a csontig lemar, vérem cseppen, a néma csendben fülsüketítő zaj. A drága vér, mily gyarló pazarlása.
Tekintete fényében szívom az ujjam a számba, hogy a vér útját rövidre zárjam. A legjobb ital a világon, mások a nektárra esküsznek, én a vérre, a bordóra, erősre.
Vágya felém lövell, kitágult orrlyukakkal szívom be a megváltozott levegőt, legyűröm a vadat, a testemben tartom, pedig szabadjára engedném, akkor aztán leláncolhat a kis béklyóihoz és könyörögni fogom a fájdalmat. A szívem már úgyis láncra verte.
Ujjaim nem gyengéden siklanak a tarkójára, hogy szőkeségét pirossal fessem meg, noha a seb, már félig gyógyultnak tetszik, számban sűrű véremmel hajolok az évére.
Engedelmes rabszolgaként elnyílnak az ajkai, szinte magába ránt, elveszek a csókban. Nyelvemmel tolakszom a szájába, miközben vérem lecsorog a torkán, hogy aztán már csak a csók maradjon, annak feszítő ereje, robbanás közeli állapota. A gyomromban égnek a szenzorok, eltelek ízével, emlékével, illatával. Nem bírok megállni. Derekára fogva préselem a mellkasomba, a lágyékomra, hogy a levegőt kiszorítsam a testéből. Nem finomodik ő sem, nem teszem hát én sem. Felzabálom, kisajtolok belőle mindent. Érzésekkel tölt fel, felmorog vadságom, pihegése már az előbb is olaj volt a tűzre, emelkedő melleinek halma…. üüüm.
Tenyerem a seggére csúszik, megtartom pillekönnyű, szolgálatot felmondani készülő testét, úgy húzom magamba félek csontját repesztem, ám mégsem érdekel.
Nyelvemmel követem az övét, kitöltöm a száját, hogy aztán visszavonuljak, utat engedve az övének, ajkát harapom a fogaimmal.
Még!
Fogai közre fogják a szám, felnyögök, jelezvén vegye el, amire vágyik, ne kíméljen, nem kell. Ha most az asztalra fektet és késsel hasít jeleket a mellkasomra, azt is élvezném, a fájdalom jó barát, túl közeli ismerős, kéjfokozó, ezt tudjuk jól. Adni mégis sokkal jobban szeretem.
Vérem a testében erősebbé teszi, adok hát még, nem zavar akkor sem, ha ajkamból serken.
Engedek a szorításon, ahogy elfogy a csók, az első, belemelegítő kör ez, tudom jól.
- Tényleg te vagy. – visszamondom szavait, erős visszhangként, nekem nem a bizonyosság kellett, csakis a tudás, a megérzés. Lágyuló tekintettel veszek el az övében, tenyere az arcomon macskára ébreszt, neki döntöm a fejem, lehunyom a szemem.
Kiengedem az ölelésemből, kérdésére újabb mosoly kúszik az ajkamra, mintha az emlék kellemes lenne és nem egy fájó löket. Mégsem lépek hátra, nem szégyellem fellángoló vágyam sem, akkor sem ha keményen feszül a nadrágomnak. Két kezem a derekára siklik, haját kellemesen összevéreztem.
- Örökre. –a mi fogalmaink szerint ez egy nagy időintervallum. A penge éle rejthetetlen sebet ejtett démoni alakomon, átüt a bőrön, a tudaton. Mindig meglesz, láthatóan sajgón, ez egyszer talán elmúlik.
Nyelek egyet, ezzel jelzem, hogy vegye el, amit akar, nézze meg, feszítse szét az inget a mellkasomon, szemlélje meg a vágást, az éles penge okozta velejéig hatoló sérülését, romlandó szívem lüktető helyén.
Az emléke is megzavar, a fájdalom mértéktelensége, a véget nem érés érzete, a roppanó csontok, a szilánkokra eső bordák félelmetes recsegése a fülemben, a pukkanó szív szétmorzsolódása. A döfés elementáris ereje, a széterjedő sötét és az azt követő pokoljárás, szó szerint. Mégsem keltem érzetét, hogy az emlék hatna rám.
Nézze meg és szörnyülködjön. A tökéletes testet beszennyező hosszú vágás hege, a kidomborodó bőr alatt húzódó, lüktető, bika erős szív rejtőzködik.
- Nem várattalak soká. – kitérőek a válaszok, nem véletlen és nem is lesznek konkrétak most még, tényleg hozzá vezetett az első utam, ez nem titok és nem szégyen.
Várom, hogy kigombolja az ingem, hogy pihefinom ujjai érintsenek, csókkal borítson vérpiros ajka. Szorításom enyhül, erősödik a derekán, össze tudnám roppantani, vágyom is rá, pedig csak indulat lenne, a legyűrhetetlen akarásé.
Romlott ez a világ, mindenhol a végét hirdetik, majáék, a nagy európaiak, az ősember ismerők, elhozom hát az egyiket. Ne tévedjenek mindig. Földindulás lesz, amikor seregeim megindulnak, rettentő lábuk alatt recseg majd a föld magja, tüzet hozok, halált, vértengert, sikoly áradatot. A vérük miatt fogom fogságba hajtani a halandó lelkeket, hogy csapként nyissak rájuk. Nekem nemzenek majd teremtő utódokat, hogy rájárjak, mint az éhes vámpírok. Mert ezt akarják, szolgálni a nagyobb erőt, besimulni, elveszni, hogy aztán glóriát fonhassanak maguknak fűszálból s én szívesen nyomom majd a szemük közé az éles pengét.

To get to the heart of the story, you have to go back to the beginning.

To Sammael

●●

1396

●●

From Lilith

Veled lélegzem. Nem tudatosan, de veled lélegzem. Mellkasom szinkronban emelkedik tiéddel, mert veled létezem. Meglehet nem lenne szabad, hisz nem méltattál rá, hogy megkeress, értesíts, tudasd, hogy életben vagy. Tudni akartam, akarom, hogy merre jártál, meddig és kivel. Magányod mély volt-e akár az enyém, vagy sem, hol kellett újra eggyé lenned fivéred gyáva tette után? Beszélj hozzám gyönyörű angyalom, beszélj. Zárd el zokogó felem könnyeit. Ha kérdeznél, ha kíváncsi lennél mit tudnék megemészteni, nem tudnék mit felelni. Mi lenne a jobb. Nézzem csupán a végeredményt? Hogy itt állsz és lélegzel velem épen és egészségesen, erőd sötét folyamként örvénylik körülötted én pedig szomjazva szívom magamba minden kóbor cseppjét. Élsz gyönyörű ex-angyal, nem álomkép vagy. Görcsösen lüktető izmokkal kell visszafognom magam, hogy ne érintselek meg, ne essek előtted térdre, hogy lábaidba kapaszkodva mondjak hálát visszatértedért. Különben is, kinek illik és miféle hálát rebegni? A Teremtő, atyánk mindenki szavára süket. Romba dőlt műve, engedetlen gyermekei fellázadtak, elfordultak tőle. És neki legyek hálás? Ó mondhatnánk, az vagyok. A folyamatos és végtelen elvárásai, az elvárt vak hűség iránti igénye oltárán sorban áldozta fel angyalait. Arkokat és egyszerűeket egyaránt. Mindenkit. Neki legyek hát hálás? Köszönöm Atyám, hogy mindent és mindenkit alárendeltél feszes és merev szabályaidnak, hogy úgy dobtál el minket magadtól, fényedtől mint a zavaró és nem kívánt gyermekekkel szokás. Ezt köszönöm. Így találkozhattam vele. Vele és a Fényhozóval. Lucifer-Lucifer, aki fülembe súgta a megoldást. Azt, ami elvezetett ahhoz, hogy én is képes legyek létrehozni. Ha már viselnem kell büntetésem.
A szoba csendjében rám szakadsz. Erőd, jelenléted és valódiságod ábrándja. Lázas elmém hozzád vágyik. Beléd akar folyni kíváncsi kórként kiürítve belőled minden mást. Ezer év. Mit nekünk annyi, mondhatnánk, de mégis idő. Idő, melyben nélküled léteztem, vigasztalhatatlan tudattal. Nem voltál. Távoztál és semmit nem tudtam ez ellen tenni. Levegőt markoltam csupán, mikor vakon nyúltam volna érted. Drága, drága Sammael! Visszatérsz és felemésztesz, zsongó gondolatokkal, kavargó érzésekkel feltöltve lényem. Iszom látványod, kiélezett érzékekkel figyelem minden rezdülésed. Gyere, érints meg! Nyisd meg nekem elméd falait, had olvadjunk össze újra. Lépj felém, kérlek! Lényem könyörög neked. Testem fizikai megvalósulása pedig érinteni akar téged, kapaszkodni beléd, érezni lüktetésed. Tekintetedtől dorombolva rezonál mindenem. Nyelsz, szemeim gégédet figyelik, megnyalom ajkaimat. Várakozom akár egy kígyó, mozdulatlanul.
- És ha nem erre vágysz? - válik pillantásom kérdővé majdnem vádlóvá. Hova mész ha vágyaid hajtanak? Kihez mész ha nem engem akarsz? Csúfos dolog testi hűséget megemlíteni, hisz bevallhatjuk lelkünk sötét lüktetésével, hogy nem vagyunk azok. Hosszú, nagyon hosszú időről beszélünk kettőnket illetően, már ha van még ilyen. Te még akkor is gyönyörűséggel töltesz el, ha másnak ajándékozod a gyönyört. Izmaid megfeszülése, vágytól sötétlő pillantásod bódító. Romlott rabod vagyok, idejét sem tudom mióta. Bókod megcirógat, hangod torkomon folyik le édes folyamként. Megreszketek. Beszélj, csak beszélj még. Jöjjenek a túlzott, semmirevaló szavak, csak beszélj még! Hozzád kell érnem. Pont mondandód kevéssége vágyja ki a pofont, még ha mindenem fel is izzik bőröd érintésétől. Megérdemled ugye? Mosolyod elárulja, hogy tudod. Tenyeremen ott marad érzeted, le is nyalnám ha így érezhetném ízedet. Mégsem teszem. Levegőt nyelek, kettőnk közé kerül az asztal. Semmis táv. Csupán egy darab élettelen tárgy. Ér valamit? Semmit. Kínállak. Igyál. Tegyük együtt. Nem tudlak nem nézni. Minden porcikád, rezdülésed ismerem és mondhatnám, semmi új, ez azonban nem igaz. Letaglózol és semmiségekhez érek, hogy ne másszak át az asztalon feléd, hozzád. Izmaim merevségén, bőröm forróságán nem segít az ital sem. Nem gyógyír, hisz az két lábon áll előttem a maga tökéletes pompájában. Le kellene hunynom szemeimet, de mindennél erősebb a vágyam, hogy gyönyörködhessek benned.
- Legyen később. - bólintok feléd, soha nem ékesszóló monológjaiddal nyűgöztél le, ámbár rengeteget tanultam tőled. Az eszed, tudásod és tapasztalatod legalább annyira erős kihatású, mint férfiúi minőséged. Azonban éhezem erre a beszélgetésre. Tudni akarom a pőre igazságot. Érdekel mi történt veled. Veled, akiért minden nap szenvedtem. Aki úgy hiányzott belőlem mint egy szerv, egy testrész. Veled vagyok egész.
Hívlak, gyere. Vakmerőség, hisz aurád elbódít. Édesen forrón ugrálsz bőrömön, imádom az érzést. Elég lehetne csupán ennyi. Ennek bizonyossága, hogy tudjam biztosan te vagy az. A felszínesség és a vak vágyak után való menetelés azonban nem főjellemzőm. Az ízed akarom. A lényed ízét. Többek között. Lépteidet hallva akaratlanul rándul össze minden izmom, lenyelem a nyögést. Fenséges vagy, de mennyire az! Szétbontom a karkötőt. Hívlak és te jössz. Ebbe belebizsergek. Kérdésed sebzi a szívem. Bízom én, mindig is bíztam benned. Soha nem árultalak el, gondolatban sem. Soha nem éreztem más iránt, pillanatig sem. Hangod mélysége nyári esőként zubog rám, túlcsordul tekintetem. Édes drága Sammael, hogyne bíznék benned! A mocsokban nem bízom melyet teremtett világnak nevezünk. Megannyi csalfaság és varázslat működteti, melyek nem fikciók. Dédelgetem látványod, ahogy felém magasodsz.
- Nem benned nem bízom. - felelem halkan, lágyan. Olyan nagyon közel vagy, lélegzeted érzem is, meleged sugárzik felém. Illatodba burkolózom, lopva, tolvaj módon, mintha illetlent tennék. Bűnösen izgató, bénítóan kiteljesítő. Átnyújtom a fémdarabot, de siess, hatása egy ilyen lényen mint te, nem túl tartós. Mohóság lobban bennem az elhulló cseppet látva. Melegem még ott van a fémen, testedbe hatol, véredbe. Helyettem. Lepillantok, figyelem a skarlátvörösen kibuggyanó cseppeket, illatuk orromba kúszik. Sóhajom megreszket. Számba akarlak venni, persze ez meggyőződés lesz, hogy valóban te vagy az, de munkálkodik más is a háttérben. Noha nincs rejtve előtted. Vágylak téged. Annyira nagyon..
Megigézve követem ujjad útját ajkadig. Le kell hunynom szemeimet, mikor eltűnik közöttük. Akárha más részemen járnál, ha én lehetnék közöttük. Sűrűvé válik a szoba levegője, fuldoklom az impulzív élménytől. Nézz rám! Nézz rám közben. Szánd nekem! Meséljen tekinteted, kérlek! Fojtogatnak vágyaim, a halk cuppanás alhasam is összerántja. Szeretnélek magamban. Megreszketek, fájó bilincsbe vernek ezek a vágyak. Tarkómra simuló ujjaid, még meleg véred érzete, tested erőtől duzzadó pompája vakká tesz. Félek, rettegek, hogy nem fogom kibírni. Nem bírok el mindezzel és kevés lesz az emberi test határa. Megtelek energiával, erőm, hatalmam életre kel a közeledben. Pihegek. Mit csinálsz?
Aurám áttöröd, ajkam felszikrázik tieid alatt. Gonosz ex-angyalom, mit művelsz velem? Tehetetlenül nyögök fel, ajkaim szétnyílnak, utat engedve édes és erős vérednek. Olyan fűszeres koktél ez, mellyel csínján kell bánni, nehogy fejbe kólintson. Ez volna a biztonságos. Tudom. És nem érdekel. Nyelvemen szétrobban az ízed, lényednek esszenciája úgy folyik át belém, mintha egy édes folyam lenne. Sóhajtva fogadom, töltsön ki. És érzem is, mintha minden pólusomba behatolna, keveredve az enyémmel, hogy egésszé tegyen. Még! Adj nekem még! Lábaim elgyengülnek, ó esendő test! Derekamra sikló tenyered, erős karod érzete azzá tesz, aminek mindig is csak melletted engedtem. Esendő nővé, akinek szüksége van rád. Jelenlétedre, az erődre. De dolgozik bennem valami más is, a démon, aki még többet akar belőled. Nyelvem tiédet simítja, minden csepp véredet akarom. Mohó vagyok, nekem mindened kell! És még annál is több. Testemmel hozzád simulok, beléd akarok olvadni. Jobbom tarkódra csúsztatom, cirógatva selymes hajad. Nem titok, benne akarlak tartani ebben a csókban. Heves vagyok, de ki akarlak élvezni. Azt is, amit adsz. Véred minden cseppjét magamba iszom, energiafolyamként kavarogsz bennem. Nyelved ajkaim közé szívom, mintha belőle is remélnék valamit. Vagy csupán imitálok? Hmm, elgondolkodtató s lényegtelen is igazság szerint.
Nyögve engedlek, jóízűen zárva alsóajkad fogaim közé. Fel akarlak falni drága Sammael, de nem hiszem, hogy tisztában vagy jelen étvágyam nagyságával. Energiád fellángol bennem, melegítve belülről. Lobogássá emelted a lángot. Szabad kezemmel megcirógatom arcod, a tökélyre faragottat. Sóhajtva fokozom fogaim nyomását, véred akarom serkenteni. Csak még egy kicsit. Egy icipicit. Nyelvemmel tompítom. Ne fájjon, csak sajogjon. Ahogy sajgott rongyos lelkem is nap nap után.
- Tényleg te vagy. - mormolom ajkaid felett, kéjenc mód végignyalva sajátjaimon. Tényleg te vagy. Bár ebben az elején is biztos voltam, mégis kellett. Kellettél belém. Elégedetten mosolyodom el. Veled lélegzem. Fürdöm az energiádban. Hiányoztál nekem. Kimondhatatlanul. - Megvan a helye? - kérdezem kiszakadva csókod ízének emlékéből, lenyomva annak késztetését, hogy belehívjalak még egybe. Most azonban Mihály sikertelen gyilkossági kísérletének helyére gondolok. - Láthatom? - nyelek nagyot. Adsz engedélyt? Kigombolhatom az inged, vagy megállítasz? Ne állíts meg. Etesd az éhezőt. Szánd meg a gyarlót, a szenvedőt! Had lássalak, cseppents nekem egy kicsit magadból. És ne engedj el. Kérdeznék, annyira szeretnék kérdezni. Mi hozott ide pont most? Most érezted elérkezettnek az időt?
- Mikor jöttél - sóhajtok bőrödre, beszívva illatodat - vissza? - kérdezlek, de nem lépek sem el, sem hátra tőled. Pedig kedvem lenne kicsikarni a válaszokat, mindenre megvannak az eszközök, egy olyan sajátos tárház, amit használni lehet. Hajtom, hogy ez a láng felemésszen, hogy a béke mely melletted eltölt ne peregjen ki kezeim közül. De vajon válaszod ezt fogja igazolni? Szólj hozzám sötét angyal, ahogy szóltál egykoron is..mikor raboddá váltam.

☽

From the dark to the light

A zene ritmusa eltörpül amellett, ahogy a szívem vad ritmusa tamtamot ver, a testemben rezonál. Követem, mint mindig, a nyomában vagyok, akárcsak eddig cirka eonok óta, de mit nekünk idő, most mégis ezer évért fogok bűnhődni. Ha csak sejtené, milyen újra találkoznom vele, fogalma lenne arról, milyen nehéz. Ember lábaim húznak utána, fejenként nyomnak több mázsát, mégis égek a vágytól, hogy végre ránk csukja azt a kurva ajtót, hogy a világ megint kettőnkről szóljon, így kéne ennek lenni. Uralunk kéne mindent, a Mindenséget. Nagy vágyak, mondhatja bárki. Ám a helyzet az, hogy erősebb kéz kell a kormány mögé, mint ami jelenleg driftel a sarkokba. Többé nem engedem ki a kezeimből az irányítást. Ehhez szövetségesek kellenek, és Ő. Érte pedig lerombolom a fél világot, és ez így van rendjén. Megtörtént nem egyszer, Abbadon hű segítsége mellett, tivornyáztunk csatákban, gázoltunk térdig elhullott emberek vérében, ontottuk és ontattuk, szabályoztunk, vétkeztünk, hagytuk, hogy elszabaduljon a földi vaklárma, egy jó ügy érdekében. Keresztes zászlók alatt vonultunk harcba, csupán az élvezet, a mi élvezetünk kedvéért. Cserélgettük a bukott, s elhullott testeket. A mohó halandók úgy habzsolják a létet, ahogy nekünk kéne és tettük hosszú évezredeken keresztül.
Milliónyi vitát indítottak tudósok és okosok, majd kevéssé okosak a Föld korát illetően, idéznek a hazug Bibliából, ami pont olyan ponyva, mint napjaink könyvesboltok polcain sorakozó fantasyk, ha csak sejtésük lenne arról, mi ment végbe az idők alatt. Halálra ítélnék saját magukat a kigáncsolt lények.
Veszteség uralja lényét, zavart, meg nem értett lány az én Lilithem. Sajgok.
Én is elvesztettem Őt, nekem is megszűnt létezni, kézzel foghatóvá válni. Szembesültem az elvesztésével, az égető vággyal, ami felé hajtott volna. Tüske volt a köröm alatt, folyton sajgó, jelen lévő, de el nem érhető. Úgy hiányzott, féltem az őrület határára sodor. Tagadtam, míg csak erőből bírtam. A felé hajtó elmulaszthatatlan akarás, talán jobban fájt a tudat, hogy valahol lélegzik. Tudni, hogy VAN, hogy elérhetném, érinthetném, hangosabb őrjöngésre késztetett, mint az eleven tűz mannája.
Fájon lüktettem. Emlékekbe bújtam, magamra vettem, akár egy meleg kabátot, mégis reszkettem alatta. Kinyúlni felé, de el nem érni, emlékezni bőrének puhaságságra, illatára, a belőle áradó energiára, veszetté tett. Kijózanítóan hatott rám akárhányszor megjelent előttem alakja, hangja, sóhaja a fülemben. Lázálmaimban, képzelgésemben. Kizárva önmagamból, s mégis belezárva.
Visszatértem. Tekintetem rá tapad, mégsem merek érte nyúlni, félek szerte foszlik, akár az álmimban, azokban a zavaros, sötét órákban, amikor végre elnyugodott kavargó ködöm, és elfelejtettem harcolni. Amikor a pihenés évei teltek. Sosem érhettem el, az utolsó pillanatban valaki elvette tőlem, a földdel tette egyenlővé, porrá kavarta, a pórból lévőt, milliószor láttam elfolyni a vérét, a semmiben hullani, ordításommal senki nem törődött. Most pedig erőd duzzad a csontjaimban, az ujjaim között áramlik az éjsötét, vészjósló energia, felé lökne, mégsem teszem meg, mert rettegek, hogy délibáb, szomjazó utazó álma, amint a közelébe érek, elfolyik aranyló homokként. Talán ez is egy mérgezett látomás, ki nem tisztuló, meg nem érthető, el nem fogható. Kiszökik, miként az utolsó lélegzet.
Hangja túl édes mézként folyik végig a nyelőcsövemen, megüli a gyomrom, ezt a fura szilárdat, pedig régebb óta vagyok létező, semmint azt bárki el merné hinni. Amióta bukott vagyok, a foglya vagyok, már előtte megtörtént, talán Ő a sorsom, a bukásom, de lesz a felemelkedésem is.
Utoljára 680 éve voltam fix alakban, nem szétfolyt, összeeső, zavart energia, mely elültette a gondolatok a kellő fejekben, belopózott az álmokba és lelkekkel táplálkozott, duzzasztotta önnön valóját.
680 éve, közel kibaszott 700 év, mintha tegnap lette volna s mégis olyan régen, hogy nem is emlékszem pontosan, milyennek láttam Őt akkor. Talán álmodtam, ha nevezhetjük álomnak.
Nemzeni léptem a földre, kémet adni a világnak, több kevesebb sikerrel.
Ha tudná, hogy a közelében voltam, sóhajtásként. Emlékszem alakjára az erkélyen, arcára, szemére, lecsukódó szempillájára, a közelében voltam, mégsem érhettem el. Kinyúltam felé, de nem jutott erő a tompa ködbe, hogy megérezzem őt. Emlékszem, arra a napra… Mégsem vele töltöttem, megtehettem volna. Rettegtem érte.
Táptalaj volt a remény erős sugara, ha egyszer, nem, amikor visszatérek itt lesz, várni fog, újból összeolvadunk. Itt vagyok most, erősebben, mint bármikor, felpulzáló energia.
Válaszokat akar, kinek lenne több joga, mint neki, mégsem adhatom meg.
Kattan a zár, megint csak mi vagyunk ketten, akik számítanak, nem újdonság. Üdvözlöm erejét, hogy nem lép hozzám, nem vetődik a karjaimban, jól lehet, erre csak én vágyom. Látom a sűrű szövésű áramlatot, ami körbe veszi, fényt gyújt a szembogaramban, kiélesedem, eggyé válok a mindennel, érte, neki. Beszívom a lelkének kipárolgását, a test csupán börtön neki, akár az enyém. Mégis bármikor levedlem, mint kígyó a bőrét, de kellenek a korlátok, a bennem dúló, sűrű harag ellen véd.
Mosolyától felszisszenek. Akkor, azon a napon nem mosolygott, talán megérzett, szívére loptam a búskomorságot. Nem tudhatom. Felé lépek, dacos tartással fogom vissza harapásra éhező, reszkető állatot. Lüktet a vér az ereimben, vadul, égetőn.
Pillantása ébresztgeti a bennem nyugvó, lapuló démont.
- Majd hozzád jövök, ha erre vágyom. – nagyot nyelek, hogy az összegyűlt nyállal lenyeljem a méregerős késztetést. Combomban, oldalamon rezeg az izom, nyakamban megmerevedik az ér, ahogy utasítást ad az agy a testnek. Marad! Tűzforró levegő siklik ki az orromon, ha a számon tenném kéjesen felsóhajtanék.
Tekintetem nem veszem le róla, ujjaim ökölben szorulnak, hogy a test fájdalma féken tartsa a vadállatot. Érzem a gerincem mentén végig futó ébredést, apró tüskék sértik fel az érzékeny bőrt, hogy sóhajjal tartsam vissza a kéjt.
Megcsikordul a fogam, ahogy választ formálok a számmal, mégsem jön ki hang. A vád jogos. Túl erős. Noha nem a szépsége vagy nem szépsége tette, hogy nem jöttem, a magyarázatra való hajlam nem születik meg bennem.
A fülsüketítő csendben sértő a pofon okozta csattanás. Csúnya mosollyal viselem, fejem kissé megbillen. Nem mondom, hogy nem számítottam rá, azt sem hazudom, hogy nem érdemlem meg. Mégis elnevetem magam. Tűzet lobbant ujjainak lenyomata a romlandó húson, s vulkánt kelt életre a bensőmben.
Üss meg megint! Csak érj hozzám. Kitágul tűzzel telt pupillám, ahogy bőre az enyémhez ér.
Túl régóta vágyom erre, mennyi emberöltő levonult a palettáról azóta. A dolgok megtörténtek, semmi nem teheti jóvá, vagy meg nem történtté. A múlt részese jelenünknek, és előszele a jövőnek, nekünk azonban túl sok volt együtt, hogy létezzen egymás nélkül.
Utána fordulok, el ne mulasszak valamit, vállamon önmagam lelke azt súgja, egy tőrt, barátom egy kardot. S újabb ezer év a magad poklában.
Mégsem hiszem, hogy Lilith elárulna, minden izmom feszült, tudatosan kell engednem rajtuk, hogy meg tudjak mozdulni, hogy elmúljon a gyomom keserű reszketése.
A nemléte keményebb lecke volt, mint atyánk, atyátok büntetései közül bármelyik, pedig nem volt fukar a vén rohadék, főleg mert mindent az ő számlájára írok, eljön a nap, amikor a kamatokkal is szembe kell néznie.
Hallom a pohár koppanását, áldom az asztalt, hogy közénk húzod, talán megment minket. Nem nyúlok az italért, pedig rettentő szomjas vagyok, másra.
Nevem a szájából túl fájdalmas, annyi mindent súg felém, amit nem bír el roggyanó lelkem, pedig az erő bennem dolgozik, több mint amit ez a retkes világ el fog viselni. Romlásba dönt, bűnbe taszít.
Felhajtom az italt, nem érzek semmit, szinte elpárolog bennem.
Mennyire akarom, nem lehetséges ez, nem tiszta, nem valós.
Kérdő lesz a tekintetem.
- Majd. – majd mesélek, hiszen ismer, nem lettem más, nem lettem több, de kevesebb sem. Harag lettem, fortyogó düh, képtelen energia, zúgó bukott.
Kérésre közelebb lépek, megkerülöm az asztalt. Túl közel lépek, tudatomra ég a körkötővel babráló ujjainak könnyedsége, puhasága, mással is bíbelődhetne.
- Nem bízol bennem? – miért is tenné? Fogva tartom a pillantását, találomra emelem meg a kezem, csontig hatol a húsomba a fém, a fájdalom üdvözült barátom, meg kell tanulni szeretni, hogy ne legyen az ellenséged, s megtettem. Vér szaga tölti be a köztünk lévő teret, hallom, ahogy az első csepp a padlóra hullik, saját ujjam tolom a számba, megszívom, félig megtelik a szám. Mielőtt bármit léphetne, közelebb siklok, olyan gyorsasággal, amit emberi szem követni sem tud, nemhogy lekottázni. Vértől csatakos ujjaim az egyike azoknak, amivel a tarkójára fogok, vértől vöröslő ajkam az övére feszítem, felrobban a tudatom, szabad kezemmel a derekát ölelem át, túl erősen, túl zsarnoki mód. Elnyíló ajkaim közül vér csorog kettőn közé, ha akarja az ízét, be kell érnie a csókommal.

To get to the heart of the story, you have to go back to the beginning.

To Sammael

●●

1309

●●

From Lilith

Sammael-Sammael. Meghaltál. Mind tudtuk, azt is, hogy Mihály tette. Azt is, hogyan tette. Tested eltűnt, megszűntél. Nem éreztünk. Nem éreztelek. Ennek tudata úgy hatolt szívembe akár egy méreggel telt fecskendő tartalma az erekbe, a véráramlatba. Véglegesen és hidegen. Akkora űr maradt bennem, amivel nem tudtam megbirkózni. Képtelen voltam ép ésszel megérteni annak tényét, hogy nem vagy többé. Hogy nem hallhatom többé hangodat, nem érezhetem lélegzetvételeidet, nem érinthetlek meg. Nem tehetek semmit, mert már nem vagy. És itt hagytál. Egyedül. Elvették tőlem lényed, a fényt mely már halandóként is zsibbasztóan szeretett volt számomra. Ugyan hazugság lenne azt mondanom, hogy remegő szűzként néztem rád, nem tudva azt, hogy a Teremtő küldött-e el azért, hogy hóhérom legyél vagy csak úgy, puszta véletlenségből találkoztunk, mert nem így van. Más voltál. Annyira más voltál mint az a bugris Ádám. Erős voltál, fenséges és..szívettépően gyönyörű. Tökéletes. Fájóan tökéletes. Kíváncsiságot és vágyat ébresztettél, pedig szép ívű ajkaid némák voltak. De a szemeid két tökéletes és igéző zafírként ragyogtak. Egyedül voltam, de nem féltem. Csak akartalak. Bármilyen formában. Arkangyal voltál, ennél fogva tilos. Atyád fia, nehéz és súlyos feladattal vállaidon. Én pedig? A kiűzött, az engedetlen. A hűtlen leány, aki szót mert emelni. Aki nem fogadta el igazi társául azt, akinek szánták. Elmentél, de tudtam, biztos voltam abban, hogy mi ketten még találkozunk. Tudtam, hogy valahol a világon vagy. És ez mosolyt csalt arcomra.
Jöttél, de már más volt az ízed. Más volt lényed. Elbuktál, tán mert ez volt sorsod. Én egyedül ismerkedtem a Kerten kívüli világgal. A hideggel s a széllel. A szavak nélküli léttel. Nem tudtam neved, de hívtalak. Vártalak. Kerestelek is, jegyzem naivan, odáig nem terjedt tudásom, hogy ismerjem ennek működését, de emlékeimben felrémlett tekinteted és tudtam, hogy jönni fogsz. Jöttél. Addig csak hittem, hogy az Úr hangja a legszebb amit a fül valaha hallhat, de téged hallva ez megváltozott. Bensőm rezonált hangodra, minden szavad puha selyemként cirógatott vagy jégkockaként gördült végig alhasamig. Nem kíváncsi voltam már rád, hanem akartalak. Nem értettem az érzést, előtte soha nem éreztem ilyesmit. Azt akartam, hogy érints meg. Érezni akartam ajkaidat minden részemen s téged magamban. Habzsoltalak akár egy örök éhező. Sosem volt elég belőled. Nem tudtam eltelítődni. Sem halandóként, sem démonként. Egyszeriben az, amit büntetésemnek szántak átfordult abba, ami vágyam lett. Veled lenni az örökkében. Kértem és kaptam. És adtam. Különös módon melletted soha nem éreztem azt, amit Ádám mellett. Hogy valami szolga vagyok, akit kedvére ugráltathat. Én csak..imádtalak. Szerettelek.
És teremtettünk. Én megkaptam képességét, ketten pedig kormányoztuk a hajót. Mit nekem az emberek, mikor mi tovább gondoltuk az Úr művét! Démonok, félvérek és tündérek, mind a földön. Miattunk. És téged büntettek meg érte. Vakon teltem el melletted a megnyugvással, hogy bármire képesek lehetünk együtt. Eltűntél. Megszűntél. S én összetörtem. Egyedül maradtam.
Nem volt vigaszom, nem volt semmi vagy senki, aki képes lett volna a nyomodba érni, 18 évvel ezelőttig. S mi ez a szám az ezer mellett? Semmiség. Kiépült és szilárddá vált Edom Asmodeus és énáltalam. Szórakoztam, öltem ha unatkoztam, kínoztam és élveztem, mert nem volt mit elveszítenem, nem volt ki betöltse az űrt. Szenvedtem érted, átkoztam fivéred, aki gyáva tehetetlenségében elvett tőlem. És akkor megszületett a fiam. Az, akiben valóban az én vérem lüktet. Aki reménységem lett. Annak tudata, hogy a világnak nincs vége és az én dolgom sem ért véget. Jelenleg halott, de enyém a megoldás. Vissza tudom hozni. Téged nem tudtalak.
Energiád felkavaróan folyik belém. Éhes vadként követem fonalát. Robajjal török össze a felismerés alatt. Élsz. Életben vagy és létezel. És itt vagy. Emberi test gyengesége a dobbanó szív, mely az életet pumpálja bennük. Bennem is teszi oly hangosan, hogy nem hallom a zenét, nem hallom a szavakat. Hallom azonban ahogy lélegzel. Mert teszed igaz? Soha nem voltál halandó, percet sem öregedtél, nem fonnyadsz el mint ők. Ennél több vagy. Sokkal több. Lenyűgözve simítok végig gerinceden, érezve a csigolyákat, melegedet. Reagálj rám! Vegyél észre! Engedd, hogy beléd olvadjak. Engedd...kérlek..Nézz rám és perzselj fel. Duruzsold fülembe, hogy akarsz. Hogy hiányoztam, hogy gondoltál rám. Hogy érezni akarsz, engem és nem mást. Fájón zsong a tudat, hogy felfalnálak. Mindenestől. Elzárnálak a világ undorító kíváncsi tekintetétől is. Maradj nekem. Velem. Olyan régen nem láttalak! Kérlek..kérlek!
Hívlak, gyere csak. Gyere velem. Ne itt, ne mindenki előtt. Nevetésed puha szőrmeként cirógat végig, szemeim lehunyom. Édes, palackoznám. Meg is tartanám saját használatra. De el, el innen! Gyere velem. Nyílik előttem az út. Engednek és nem érdekelnek. Feláldozhatók, eltaposhatók. Egy nem létező nő bankszámláját tömik féktelenségükkel, mindegy milyen fajba tartoznak. A többi meg? Szolga, alattvaló. Törtető kicsi démon, aki feljebb akar jutni. És el velük, nem számítanak. Te, fenséges arkangyalom, te számítasz! Önkéntelen a mosoly, felizgat a hangod.
- Tévednék? - incselkedem, mert egyszerre vagy ragadozóm és táplálékom. Gyere velem, gyere csak!
Érezlek a hátam mögött még ha nem is érintesz. Figyelsz? Vágysz? Mondanál nekem valamit vagy tennéd szavak nélkül? Látom miben vagy. Nem első éjjeled itt. Talán nem is a második. És nem kerestél bűnös angyal, nem méltattál jelenléteddel. Nem tapasztottad be rongyos lelkem tátongó űrét. Miért nem tetted? Miért maradsz néma? Megannyi a kérdés, mindre benned a válasz. Bűn talán, de hallani akarlak. Izmaim feszülnek, sajognak mert nyomomban jársz. Izgató. Vadászom leszel? Netán maradsz te a vad? Hatásod is bűn! Meggyászoltalak és léteztem nélküled. Nem éltem, léteztem. Harapni akarlak, megőrjíteni és szétszaggatni. Neved sikoltani. Éhezem rád és idejössz, csillagként fénylesz fel előttem, de mondd miért? Bízhatok-e még? Vezetlek és jössz. És olyan helyre viszlek, melynek ha ajtaja bezárul hangot nem ereszt. Félek. Tőled és magamtól. Erős vagy és fenséges. Nevetésed lecsúszik torkomon, jóízűen nyelem, megforgatva nyelvemen.
- Meglep, hogy meglep. - mosolyom tiéd, ajándék. Megérdemled-e? Megérdemelsz-e mindent? Talány, talány, bősz nagy talány. Cicc, közelebb. Kattan a zárnyelv, mágia te csodás. Nem mész ki, míg nem eteted válaszokra éhes elmém. Nem mehetsz, míg nem szólsz. Tulajdonosi büszkeséggel intek. - Itt az bánt, ami akarod, hogy bántson. - bemutatom, mert neve nincs e gyermeknek.
Ébenfa az asztal, de rögzítve. Megannyi meglepetéssel, ha tudod mit keress. Így működünk. Egyszerűnek tűnünk de jobb esetben több van belül, mint kívül. Mosolyod felébreszt, mély sóhajjal akarom magamba nyelni a levegőt, mely körülötted kering. Benne lenne ízed. Sikoltanék. Mert fáj, mert nem tudom mi történik. Bókod őszintének hat, de hihetek-e? Bízhatok-e?
Gyönyörűnek hívsz. Ráérősen nézek végig rajtad. Te vagy gyönyörű, abból a szempontból ahogy lény, ahogy férfi csak lehet.
- Ahhoz nem eléggé úgy látszik, hogy bevonzzalak. - felsejlik elvesztésed korábbi érzete, de képtelen vagyok sajogni, mikor csak ki kell nyújtani a karom és érinthetlek. Keresem tekinteted, akarom az érzést. Azt, ami mindig elfog ha megtörténik. Amikor szemeiden keresztül látom meg lényed. A hőn szeretettet, s látod meg te is az enyémet. Vérem felforr, pezseg. Egyszeriben izegnék-mozognék. Rajtad. Veled. Vágylak és az se baj, ha látszik. Megfeszülök. És ez a vágy, ez késztet a pofonra. Ez csúcsosodik abba. Nem ember a nem embernek hathat úgy, mint ember az embernek. Ez csupán, figyelmeztetés. Formális köszöntés. Bőröm felsistereg szinte, ahogy tiédhez ér. Fel is nyögök. Sajog, jelez. A test valódi.
Ellépek, megkerülve az asztalt, mert többet akarok belőled. Mindig többet. Sosem eleget. Mellkasom szaporán emelkedik-süllyed, mintha a szív, mely emberi testnek része annyira dolgozna. Dolgozik. Italt töltök neked, magamnak. Átcsúsztatom az asztalon. - Igyál.
Teszem én is, mert hiábavaló kis cselekvés. Nem bízom magamban előtted, sánc mögé vonulok hát. Felhajtom az italt, torkom száraz.
- Sammael.. - gördül végig neved nyelvemen, bukik ki ajkaimon. Neved, mely álmaimban kísértett egy évezreden át. Melyet suttogtam könnyezve, fájdalommal eltelve, hiányolva, élvezve, dühödten. Nézlek és látlak. És a számban akarlak érezni. - beszélj. - hangomon nem érezheted, de láthatod szemeimben ha rám nézel, hogy esdeklek. Dühös vagyok, ó mérhetetlenül dühös, de esdeklek. - Az elejéről. - ha esetleg az esti tv műsort kezdenéd el mondani, ravasz arkangyalom. Leráznál ugye? Nem szeretsz semmit sem fejtegetni. Még egy ital. Fejtegesd. Mondd el. Miért nem voltam elég fontos? Mondd meg, miért nem? - Gyere közelebb. - kérlellek, gyere! Kifűzöm a karkötőm. Megvillantom előtted az élesebbik részét. Jelzek, kell az ujjad. - Egy pint vér. - tekintetem felragyog. Miattad. Érted. A számban akarlak érezni. Széles a skálám. Mire kell a vér? Ez az ár. És kell az ízed.

☽

From the dark to the light

Kétes, hogy a pokol hol található, odalent, vagy idefent? Joggal hiszem, hogy a romlás már sokkal izgalmasabb táptalajra lelt idefent, mindent találna odalent. Ármány és métely szövik édes kis hálóikat, győzzünk majd nem belegabalyodni.
Igazság szerint tombolva gyűlik bennem az energia, hogy valami nagyszabásút vigyek végbe, betegeset, nem véletlen vagyok maga a végzet. Mindig végteletekben gondolkodom, nekem minden fekete vagy fehér, arra kell terelgetnem a dolgokat, amik nekem megfelelőek. Ezer év, elég hosszú volt nekem is, hogy terveket kovácsoljak, dolgokon agyalgassak, rájöjjek, merre halad a hajóm?
Van egy dolog, ami teljesen biztos, még egyszer nem esek a saját csapdámba. Akit megint közel engedek magamhoz, abban ezerszeresen kell megbíznom, többet senki nem támad hátba, a gondolattól is felzajdul a szívverésem. Kurvaélet, hogy még ezer évig nem tipródom a lét és nem lét közötti hadiállapotban. Ennek egyik előszele Tony, akit nem szórakozásból nemzettem, nem is azért, mert nekem játék katona kell, egy kölyök, egy kötelék. Pezsdülő erőt akarok belőle, aki mégis hűen tologatható a sakktáblámon. Nemsokára visszatér a köreimbe, hogy mindent megtudjak a piszkos kis titkairól, amit a csökött agyában őrizget.
Áramlik a zajos energia, hömpölyög a földi manna, éles csíkot húzva az érzékeimre. Tekintetem elcikázik az olcsó kurvákon, akik bájaikat kínálgatják, hogy végül itallal döntsék meg a hited. Mégis elkerülnek a józanabbak, későbbre hagynak, nagyobb falatnak, akibe körmüket, fogukat vájják, miközben a farkán lovagolnak. Így megy ez. Zajlik a kiválasztás buja folyamata. Férfiak és nők méregetik egymást. Nem vetném meg egyik felet sem.
Előbb érzem meg a jelenlétét, semmint arra fel lennék készülve. Elemi erővel vág gyomron, majdnem lefordulok a székről. Az nem lehet, hogy ennyi idő után is így hasson rám, egyszerűen tilos neki, mert én azt mondtam bassza meg.
Elvicsorodik a szám, hogy ne sóhajtasak fel, minden egyes lépéssel, amivel közelebb kerül hozzám, elővesz az agybaj, ha már havi nem jut.
Kifújom a forró levegőt, jó, hogy lángra nem lobban a hajam. A szívem egy pillanatra megáll, érintése kiszakítja a gerincem, tehetetlenül tűrőm. Fogam a nyelvembe mar, hogy ne sóhajtsak fel, jobb esetben, ha meg az ösztöneimre hagyom magam, akkor felkiáltok az édes kíntól. Ember testem fogságában életre kell a vadállat, kicsi lesz a bordáim ketrece, a talpam is görcsbe rándul.
Nem hathat így rám, ki van zárva. Napok óta megfigyelem, távol maradtam tőle amennyire a lehetőségek adottak voltak és most bukom el, megint, ezredszer?.
Hangja édes dallam a fülemnek, még mindig nem felejtettem el, lejtését, ízét. Illata felkúszik az agyamig, kitágult orrcimpákkal szimatolok a levegőbe, akár egy prédára leső kutya.
Halottnak hitt hát. Örökre veszettnek. Elbúcsúztatott vajon? Megsiratott? Hiányolt? Vagy túllépett rajtam hamar, annyi eon után, vajon beledöglött a hiányomba, miként én az övébe?
Álmodott vajon róla? Ébren vagy félholt állapotban?
Felé fordulok, beiszom a látványát, szépsége még mindig nem ismer határokat, az ősi erő, amit birtokol, ömlik elő belőle, kedvet érzek előre hajolni az ajkába harapni, durván bánnék vele, ezért nem nyúlok felé. Megállom, hogy érzékeim hegyére tűzzem, kérdésre nem válaszolok, merem hinni, hogy bízott a visszatérésemben, hogy nem árulta el, azt, amit együtt dédelgettünk, de ezer év… Nekem egy csettintés volt, kínok között pedig azt mondják lassabban telik az idő, velem futott a szekér, még csak kis szoba sincs, ahova toppanva anyám várna.
Érzéketlen szikla vagyok, amit el kéne hordani, hogy kevesebb kárt tegyen másokban, benne leginkább.
Nem vesz szemügyre, visszafogja magát, lehet eddig jó nekem. Vibrál körülötte az energia, halandók lépnek hátra, ahogy kimondja a parancsszót, én pedig követem. Tenném a világ végére is, ha az megoldás lenne, ha a mohó akarásom nem kötne gúzsba. Tudom, miért vagyok itt, nála, miért jöttem. Érte.
Milliónyi kérdésétől ódzkodik a szám, de ki más tehetné fel őket, ha nem Ő.
Halkan elnevetem magam utolsó szavaira, nem-e?
- Biztos vagyok, benne, hogy tévedsz! – a zene elnyomja doromboló közlésem, mégis ketten vagyunk a földkerekség szélén, megint, újra. Minden tőle ered és tőlem, induljunk ki bármilyen hazug mitológiából. Az összes kibaszott lény, a mi határtalan fantáziánk eredménye és.. üm… mennyi mindent csináltunk még.
Egy örökkévalóság volt nélküle, sosem hittem, hogy valaki tud így hiányozni, valaki után lehet ilyen betegesen vágyni. A lobogó tüzet ő csiholta bennem, a fókuszát vesztett vágyat, eleddig.
Csontjaimat emészti égő vérem, az ajkamra nyalok, éhesen, vágyón, ahogy utána lépek, a poharat azt asztalon hagyom. S lám, még mindig nem tisztázott kinek a kezében van a póráz és ki csüng a lánc végén.
Hossz combjai, ruganyos léptei, a semmit titokban nem tartó ruha.
Utat nyit magunknak, előle lépnek arrébb, tették nekem is, de Ő itt valaki, már azért is tisztelik, tőlem meg félnek, pedig azt sem tudják ki vagyok. Ringó csípője vonja magára a figyelmem, formás segge. Nem csak az én pillantásom, elhaladtunkban többen szemlélik meg, mint nem, a tízedik szempárnál fogy el a türelmem, vicsort villantok, megérintem a fifi mellkasát, megdobbantom a szívét, mintha áramot lőnék a ketyegőjébe, megjelölöm, hogy pár óra múlva visszataláljak hozzá, újra vegyük a leckét. Még egy lélek a pokol bugyrába.
Megállom, hogy hozzá érjek, hogy rövid ruhája alá matassak hosszú ujjaimmal, ez most nem az a mese, még.
Milliónyi gondolat söpri ki az út emlékét a fejemből, mire csukódik mögöttem az ajtó. A gyér fény nem rejti el előlem a szoba látványosságait.
- Mi a faszom? – elnevetem magam, elismerően biccentek. Nem semmi, azt hiszem, haragszik rám, de ez csak egy kósza feltételezés. Nem tudom miből szűröm le, talán a falak árulkodó színéből, a kilógó kis karikákról, melyek kitűnően vezetik meg a láncot. Remélem, nem a májam akarja kiszedni. Kétség sem fér hozzá, szívesen verném rabláncra, hogy a kedvemre élvezhessem az adottságait, szép visszatérés lenne.
Bátran elé sétálok, hogy jobban körbe nézzek. Kezem zsebre süllyesztem, vigyorom állandósul, miközben visszafordulok felé.
- Még mindig gyönyörű vagy. – számolok egy akkora pofonra, hogy a fal adja a párját, valójában joggal lenne aprót dühös.

To get to the heart of the story, you have to go back to the beginning.

To Sammael

●●

1109

●●

From Lilith

Sokan hiszik, hogy aki annyi teret bejárt, annyi időt megélt mint én, már nem lel magának semmilyen szórakozást. Nem köti le semmi, maximum hobbiból tömeggyilkossá válik. Sokszor gondolkodtam, merengtem az idő milyenségén, a véletlenek valószínűségén, de hiába tettem fel a kérdést, ha az egyetlen aki válaszolni tudna, megtagadta tőlem tudását már réges régen. Csak az egyszerű birkák kérdéseit szerette, mint Éva. Ja, neki kérdései sem voltak. Tette a dolgát. A nő, az engedelmes. Halálosan unalmas inkább. Oldalborda. Nem önálló entitás, nem egy igazi létező, csak egy részből alakított tégely. Ha jobban tetszik váza, mint azt láthattuk is. És hova jutott? Még a szánalmas életét sem tudta élvezni, csak szenvedett már. Szenvedett a bűnétől, hogy hova juttatta magukat. Pedig jól ismerem magam is azt a hangot, aki a fülébe súgta a kétkedést, a vágyat a tilos után. Mennyire jól ismerem, mennyire szerettem hallani mindig is. Ám túl hülye volt. Könyörgött. Esedezett. És már nem volt miért. Nem ismerte a Teremtőt, nem tudta, hogy a kegyelmesség nem rá jellemző tulajdonság. És elveszett, halandóként. Az vitte el, aki suttogott. És ma már senki sem beszél róla. Volt és nincs.
Sokáig nem hittem, hogy újra találok egy célt. Egy pontot, ami kiragad a fásultságból. A színtelen szenvedés mélyéből. Soha nem éreztem fájdalmat, nem gyászoltam senkit. Addig a napig. Milliókat láttam meghalni és egyik sem jutott el hozzám, nem érték el az érzéseimet. Nem volt miért, nem volt kinek. Nem, mert az angyal elvette az én angyalomat. Klisésen mondhatnám, hogy a férfit az életemből, de az legalább annyira egyszerű lenne, mint a Napra annyit mondani, hogy meleget árasztó korong az égen. És eltűnt. Milyen nagyon régen eltűnt. Akkor már tudtam, milyen üressé válni. Létezni testekben de nem élni benne. Annyira a részem volt, hogy nem tudtam milyen nélküle egyáltalán. Ezer évig nem pótolta egyetlen fénysugár sem. Semmi. Senki. Valentine megjelenéséig. Ambiciózus volt, törtető és ugyan egy nemes égisz alá rendelt be mindent amit csinált, fogalma sem volt, milyen fegyvert nemzett. Mit tett azáltal, hogy véremet felhasználta. Az a kisfiú..megtanított újra érezni. A ködben fénysugarat nyújtott létezése, de nem avatkoztam életébe. Nem kerestem meg nyíltan, sosem találkoztunk. Nem lehetett. Nem volt itt az ideje. Úgy ötvözi a két oldalt, ahogy senki azelőtt. És nincs tisztában vele, hogy mire lehet képes. Ó, jól tudom, hogy halott. Jelenleg. De őrzöm. Vigyázom. Elrendelt dolog, hogy visszahozzák nekem. Így működik. Amit visszakap a világos, azt visszakapja a sötét is. És visszakapom. Mert nem lehet másképp.
Különös, hogy mióta nincs életben, sokat vagyok a Földön. Mintha őrizném a helyét. És teszem is. Újra képes vagyok tervezni, előre gondolkodni, bár a kreatív oldalamat előhívni képes személy szintén a veszteségi listámon van. Mekkora tetves irónia! A két egyetlen oda már. Megzavar a kopogás. Elvileg nem vagyok itt, gyakorlatilag pedig még mindig az asztalom szélén ülök. A súlyos, fekete ébenfa asztal üresen és némán fogad bárkit, aki belép ide. Már ha belép és távozik is persze, ez többnyire pillanatnyi kedélyállapotomtól függ. Beszélnem kell Mammonnal. Ígért nekem valamit és ezt nem szokásom csak úgy ráhagyni senkire. Újabb kopogás. Hangom dühödten csendül, hívja a lányt. És a hely? Nem. Baj van? Nem. Keresnek. Fontos. Menjek, most rögtön. Ne várassam, siessek. Mintha nem teljesen az ő elméje generálná a szavakat, de nem számít. Valaki eszerint csak a főnökre kíváncsi és nem átallt felküldeni értem valakit. Rövidre zárjuk, tartozzon bármely faj bármely részéhez. Élvezze a klub nyújtotta szabadságot, hogy semleges területnek tekintem, a játszóteremnek ha úgy tetszik. Néma sóhajjal szállok le és félretolva bágyadt tekintetűt elindulok lefelé, eldöntve egy kimenetelt.
Az..esszencia, az energia csupán karomat cirógatja meg, berezonáltatva egész lényem és minden zsigeremet. Hiába lettetek démoniak drága angyalok, még mindig van egy ízetek. Nem földi anyagból gyúrtak titeket, sosem fognak titeket ezek itt úgy érteni, ahogyan ti értitek egymást. Hisz mind fivérek vagytok, nem? Vagy olyasmik. Angyal érkezett hát, de nem a mennyei körből. Ó, nem. Közülünk. Energiája végigtáncol bőrömön, be akarom kapni, megízlelni, ki ő, milyen ő. Engedem magamba, jóformán kábult tekintettel sétálok felé, akár ha egy fonalat követnék.
Nem.
Hülye vagyok. Megrázom a fejem. Csalnak az érzékeim. Annyira ismerős, annyira..sajgó. Lehetséges volna? Valóban Ő az? A gyönyörű ex-arkangyal, aki nem kiáltott ki bűnösnek rögtön, ahogy meglátott? Sammael lenne? Össze akarom illeszteni, szeretném. A gondolatot valósággá alakítani, hogy él. Létezik. És itt van. A Földön, a klubomban. És rám vár. Belebénulok a tudatba. Gyászoltam. Sosem tudtam korábban, hogy ez mit jelent. Nem értettem, mert nem éltem meg igazi veszteséget. Viselem az átkom, mert a Teremtőtől nem távozik senki a kis ajándékai nélkül, de az ő halála, nem nyúlik vissza az emberiség kezdeteire. Mihály tette. Elvette tőlem. Régen. Nagyon régen. Tisztában vagyok azzal ki vagyok, hogy mi vagyok és mire vagyok képes. Mégis most félek. Félek, hogy csak valami ostoba játékot játszik a képzeletem, ahogy játszott az elmém is már oly sokszor. És meg is látom az egyik asztal mellett. Elhülyít a látvány. Mert olyan mint volt a, vibráló lénye tudatosít. Ismerem. Minden.Egyes.Porcikáját. Behatóan. Kiürül az agyam. Csak skandálja, egyre hangosabban, hogy Ő az, Ő az. Szoktatom tekintetem hozzá, sziluettjéhez. Komótosan járatom rajta végig tekintetem, a Nagy Tervezőnek hála, van mit néznem rajta. Még mindig. Vagy inkább újra? Részlet. Összetörök belül, de ezúttal nem a fájó robajjal. Véget ér a táv, de nem nézek fel rá. Még..nem. Karom kinyújtom, középső ujjam végighúzom gerincén, végigszikrázik rajtam az érzete. Az ereje. Ha hinnék, most imát mormolnék, semmit nem érő szavakat, melyek megnyugtatnak. De nincs így. Megállok a nadrág derekánál.
Nadrág.
Sikerül visszatolnom magam a világi valóságba. Fel van öltözve. Remek ténymegállapítás. Ide megfelelően. Ennek a világnak megfelelően. Tehát, akárhol is volt, a boltok létezők. Eszerint járt itt. Idefenn. Sorjáznak mikorok, miértek, hogyanok. Nem hívom a nevén. Ostobaság lenne, hiszen őt már csupán suttogják az ifjak, de kevesen ismerik. Kevesen tudják, valójában ki ő.
- Élsz. - teszem meg a roppant intelligens megállapítást, de még ha ilyen könnyű lenne, még ha ennyi lenne - Miért itt? - ez meg számomra a logikus.
Zsong az agyam, mert hozzá akarok dörgölőzni akár egy macska, belé akarok bújni mint egy szellem, kitölteni az összes zsigerét, pólusát, az agyába akarok túrni, hogy kiolvashassam a válaszokat. Megőrjít az illata, a jelenléte. Alattomosan zúgó vérem szavakat mormol füleimbe. - Odafenn. - nézek fel rá végül, na előtte aztán a nyitott könyv elmélet igaz. Talán az egyetlen aki igazán ismer. És itt nem fogok vele beszélni, sok fül én meg önzőzném a válaszokat. A megfelelő irányba intek a fejemmel, vagyis arra, amerről jöttem. Szemöldököm felvonom, az alkohol az alkohol. - Ha szomjazol, azon segíthetek. - toldom meg, amolyan protokoll körként, jó házigazda volnék, vagy mi. Az arcára pedig nem vagyok képes ebben a pillanatban ránézni. Még nyernék rá egy kis időt. Amin annyit merengtem már eddig is.

☽

From the dark to the light

Kopott ez a világ, olyan elhasznált, mint egy csöves által duplán szívott csikk. Eltaposva, kilyukasztva, reményvesztetten. Elképesztő, hogy még gyűlik a sok szar a felszínen és mi mégis attól tartunk, hogy a pokolban egyszer csak kialszanak a buja lángok. Jellemző lenne. Gúnyos horkantással lépek be a bárba, pedig nekem való hely, a romlottság melegágya. Jártam már bent, nem vagyok teljesen új arc, bár még jómagam is szokom, na meg szopom is. Ezer év mégiscsak emberöltők sokasága, mert a kurva időt hozzájuk mérjük, pedig ha sejtenék, hogy milyen relatív, mennyire mulandó minden, amiben hisznek.
Jól eső mosollyal tölt el, hogy finoman kotródnak az utamból, vajmi kevés köze van ennek ahhoz, hogy sejtenék, ki vagyok. Ha így lenne, halálhörgés követne, rimánkodás. Hiába fészke ez a hely a veszettségnek mégsem kelt bennem vonzalmat.
A zene ritmusára dobol halottnak vélt szívem, ujjaim alatt izzik a pult, ahogy hozzá érek, feltolom magam ez egyik székre. Itallal kínálnak, alig hallom mit kérdez a pina a pult mögött, a szájáról olvasom a kérdést, ő meg az enyémről a választ, ránézésre tenném a nyelvemről is a sajátjával. Iszom, mert kötelező, mert az emberek ezt teszik, én jelenleg farkas vagyok, a bőrében belül. Érzem a vért, ahogy áramlik, a szívet, ami dobog, a zenét, ami menten kicsinál.
Körbe pillantok, mennyi veszendő lélek, mennyi hű szolga odaátra. Sóhajjal nyugtázom, hogy ez nem az orosz motel, ahol vér fröcsköl a levágott ujjakból, a kivágott szemekből, a kitépett szívek helyéről, pedig nincs is jobb érzés, mint a pumpáló szív az ujjaim között, ahogy elmúlik belőle a lét. Merjünk nagyot álmodni, nem igaz? Atyám, hát ezt szánod a Földednek, az első számú szerelmednek? Hogy ezek a retkes kis féreg maguk alá temessék, térdre kényszerítsék? Helyre kis démonjaim mennyivel jobban bánnának vele.
Figyelmem cikázik a félig meztelen nőkön között, gusztusom támad egy kis játszadozáshoz, még arrébb pöccintem, időm, mint a tenger, hogy kiéljem magam. Félre értés ne essék nem most tértem vissza a földre, nem is tegnap, nem újdonság nekem az élet ilyen téren való elburjánzása. Első utam mégis hozzá vezet. Lilith. Drága egyetlen Lilith.
Tudni akarom, jelenleg hogyan állunk, miben utazik a nő, ki mellett adja le voksait ebben a fura survivorben? Minden érdekel a nővel kapcsolatban, milliónyi selejtes látomásomban fordult meg, ébredtem belőlük zavartan, de vágyakozva, vagy éppen bosszúért ordítva. Jogosan, pedig semmit nem tudok arról, hogyan éli démoni kis életét. Láttam tegnap is, messziről, mint valami ócskadék kis megfigyelő, egy ezer éves árnyék a sarokból. Nem mert sajnálnék hozzá szólni, vagy félteném tőle a nem létező időmet, egyszerűen csak ismerem a nőket, nem egynek folyik a retkes vérem az ereiben, vagy éppen több és máshol. A léleknek ereje van, tudjuk a teremtés eleje óta, azóta, hogy… de nem veszek el a részletekben.
Csak pislantással hívom magam mellé a pirosban grasszáló vékony nőt, akinek akkora mellei vannak, mint a sárgadinnye. Kár, hogy azt sem szeretem. Az illata előbb ér el, mint a testének hője, felborzolja a kedélyeimet. A szexnek legyűrhetetlen hatalma van, a kéjnek, a bujaságnak. Ezt a kurvát is meghágni kéne, mégis csak magamhoz intem, jön magától, vonzza valami, mint fény a lepkét, a veszély, a halál közelsége. Ha sejtené, s talán teszi is. Mély sóhajjal búgok a fülébe, tenyere a combomra siklik, izmaim megfeszülnek, felmorranok, érezze a közlést benne, noha a kikurt zene olyan hangos, hogy az életet is alig hallom.
Kifújt levegőmmel libben el a punci, hogy megtegye, amit kértem tőle, ellent nem mond, minek tenné? Neki egy agyba súgott követelés, nekem pedig egy elsuttogott parancs. Lehajtom az italom, íze végig marja a nyelőcsövem, emberi test… megannyi szépsége mellett a fájdalom is a sajátja, ahogyan az is, ahogy a pia éget és mar.
Tekintetem felprédálja a mozgó testek kínálta lehetőségeket , mennyi lehetőség adódna, ha úgy alakulna, később fog. Kiéhezett vagyok, minden kibaszott értelemben.
Megrendelem az italom ikertestvérét, kifejezetten könnyen megy, a tömeg ellenére a pultos érzékeli a különlegességet bennem, csakhogy kicsit félre vezeti halandó lelke, olyan jelentőséggel ruház fel, amit nem neki szánok.
Dalolni támad kedvem, oh Lilith, drága szőke démonom, haragod tüze vajon felemészti a fél világot? Eltolom magam a széktől, hogy az egyik félre eső szabad asztalhoz sétáljak. A mellettem elhaladó pincérnőcske nekem simul, karja megégeti az enyém, tűz lobban a szememben, majdnem utána fordulok. Ő mégis lefagy egy pillanatra, vére lehűl az ereiben, pedig csak egyetlen másodpercre érintkezünk. Kurva Isten, és ez minden tekintetben igaz.
Pár napja követem Lilith útját, lopakodó démon vagyok, sötétben bujkáló, de élvezem, már azonban elfogott a rút vágy, hogy elé álljak. Tudni akarom, kikkel kavar. Megtehetném, hogy verekedés provokálok, akkor is elődugná fitos kis orrát, imádja a bajt alapon, majd jól rendet tenne, még illene is modortalan énemhez, rusnya szokásaimhoz, a fájdalomhoz való szerethető viszonyomról.
A punci mindent meg fog tenni, hogy elhozza elém a főnökét, hiszen nélküle nem jöhet vissza. Az agyba vésett parancs erősebb a józan észnél.
Nincs más dolgom, mint várni, abban pedig jó vagyok.

Szabad játéktér!

» Bárpult
» Bárpult
» Bárpult
» Bárpult
» Bárpult