Átlát rajtam, mint sajtos szendvics a folpackon. Feleslegesen csodálkozom rajta, hisz vagy több ezer év van köztünk… a lánya lehetnék… a lányának a lánya… a lányának a lányának a lányának a….. lánya. A gondolatmenetem is megakad, mikor kiejti Lilith nevét. Látogatás? Minek?
Ha nem lennék már amúgy is halott, most halálra sápadnék. Annyira szeretném megkérdezni tőle, hogy azért akar e találkozni Úrnőmmel, hogy elmondja neki tilosban járok, vagy mert épp asszonyi örömökre vágyik? De miért is árulná el? Mi közöm lenne hozzá? Basszus mégiscsak a hallgatását kellett volna választanom.
-Sejtem, hogy egy jó darabig nem kapnak új testet, hogy szabadon rohangáljanak. – szóval ne akarjak a sorsukra jutni? Ez valami burkolt figyelmeztetés, még akkor is, ha jó szándék vezérel, már ha egy démon szándékát bármilyen téren lehet jónak nevezni.
A rituálét elvégeztük, az elégedettség kiül az arcára, bennem meg a kétely magja kezdett csírázni. Csak tudnám mért érzem azt, hogy ebből nagyon szarul fogok kijönni. Ne keressem és ne is gondoljak rá? Ohh mert az olyan könnyű. Miután találkoztál a leghíresebb rocksztárocskával és egész közel jutottál hozzá, majd biztosan nem gondolsz rá, és nem nyúlsz magadhoz már azon az éjen, hogy felidézve arcát arról ábrándozzál, hogy a te kezed épp az övé.
Elhalványodik, és eltűnik mint valami falfirka amit elmost az eső, én meg csak ülök egyedül az üres poharammal a kezemben és nézem a hűlt helyét.
-Hát ez fasza volt.- emelem felé és a számba csepegtetem az utolsó emlékét alkunknak. Mondhatom nagyszerű este. Elszöktem a birtokról, mert halálra untam magam. Belém kötött három vadász, Azazel, akinek léteznie se kellene mert egy legenda megjelenik a semmiből és megmenti a seggem. Én kretén meg alkudozni kezdek vele, hogy ne áruljon be otthon. Nem nem volt elég hogy túléltem még arcoskodtam egy bukott angyallal. Most meg megnézhetem magam, Lilithel fog találkozni, kitudja miért, és én nem akadályozhatom meg. Jah ami a legjobb ne keressem és ne gondoljak rá.
-Ezt mégis hogy? – a szemeim forgatom és felsóhajtok. Elhajítom a poharat ami a sikátor falán robban szét millió darabra. Ahogy felkelek és elindulok az utca felé, sűrű füst vesz körbe, és a harmadik lépésnél már látom otthonom csodás kapuját. Nagy remélem hogy Lilith még nincs itthon, másképp találhatok ki valami hihető mesét hogy mégis merre bóklásztam.
Üdv a pokolban…

A pokol koronázott hercegét figyelem. Még az én világom is oly tünékeny hozzá képest, nem hogy a halandóké. Megjárt olyan helyeket, amiről én álmodni sem tudnék, és egyetlen döntéséért évezredek óta bűnhődik. Mi hozzá képest az én kínom? Hogy éltemben nem ismertem azt a szót, hogy szeretet? Hogy sosem kaptam és sosem viszonoztam senki felé. Egy csöppet szégyellném magam, ha lenne még szívem és képes lennék rá, hisz mi végre sírnék térden állva, hogy jaj de rossz nekem. Nem vagyok egy sziklához láncolva, egyedül, magányosan. Nagyon is szabad vagyok hozzá képet, még Lilith ellenére is.
-Mint Hercegem is sejtheti, az előbbi kis jelenet óta, száz esztendős létem ellenére szinte újszülöttként pillantok körbe a világban. A poklot csukott szemmel is képes lennék lerajzolni. Ismerem minden kis szegletét, hisz azt elhagyni csak Úrnőm jelenlétében vagy engedélyében tehetem. – egy pillanatra elkapom a tekintetem, hiszen most is a tilosban járok.
– Megvallom sok fajtársamról tudok kik nem segítőszándékkal vadászták és vadásszák mai napig börtönét. Ki azért, hogy megtudja egy fegyver készítésének titkát, ki azt remélve, hogy képes életét kioltani és helyébe lépni, ki csupán a kíváncsiság miatt, hogy tényleg létezik e Azazel, a Pokol Hadnagya. A könyvtár falai sok titkot és suttogást őriznek, cselszövéseket, ármányokat, árulásokat… -Elhallgatok, nem kell tudnia, hogy habár engem is a hatalma vonz, mégsem próbálnék meg az életére törni. Bölcsebb vagyok annál, mint hogy mindent feltegyek egy lapra. Hát igaz, hogy az életed még akkor is fontosabb, ha már semmi nem maradt belőle, ami miatt életnek nevezhetnéd.
– Én az vagyok, ki felkínálja minden lehetőségét, hogy a szeretett bárányokból farkaseledel legyen. – mosolyodom el sötéten.
Mozgása oly gyors, hogy nem vagyok képes követni. Megragadja a karom és magához húzza, majd fájdalmas vágást ejt a csuklómon. Kéjesen szisszenek fel és ajkamba harapva figyelem, ahogy vérem a poharába csepegteti. Mozdulatait megbabonázva figyelem, mondanám, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, hiszen a sok aljasság, amit életemben elkövettem, a pokolra vitt, ahol Lucifer kegyelmét élvezve démonná válhattam, és habár Lilith karmai között töltöttem éveimet, most mégis arra készülök, hogy egy bukott angyal vérét igyam meg.
-Nincs szívem… nincs félelem… csak vágy, hogy pusztítsak… ha most megtorpannék, hogy nevezhetném magam démonnak? – hogy én visszakozni? Soha! Egy herceggel ülök szembe, vére a poharamban, az enyém az övében, bolond lennék, ha megköszönve visszautasítanám. Nem ismerem a félelmet, de a veszély elkerülését nagyra tudom értékelni, és szándékosan megsérteni egy bukott angyalt, miközben én kértem az alkut… Lucifer a szívem vette el nem az eszem.
Ujjaim a pohár köré fonom és az ajkamhoz veszem, csak egy korty. Hogy milyen? Arra szavak nincsenek. Attól hogy az a dilinyós letaszította őket fentről, az értékük semmit sem változott, erős, fűszeres a vére, kitölt és körbejár, mintha önálló élete lenne, majd egybe olvad velem és tova illan az érzés. Nem értem hogy csinálja, hisz itt van de mégse, hogy adhatott a véréből ha csupán az egész illúzió vagy nem az? Figyelem ahogy ő is ajkához emeli poharát és a vérem lassan lecsorog torkán.
-Most hogy az alku megköttetett, talán ideje lenne elárulnom még valamit a kis bádogemberről. Elviekben uralom az emberek legféltettebb érzelmét… - egy pillanatra lehunyom a szemem és még érzem bőrömön Lucifer csókját- a szeretetet…

Sokan azt gondolják démonnak lenni menő. Elárulnám, hogy rohadtul igazuk van, baromi menő, de egy bukott angyalnak lenni még menőbb. Sajnos nincs belőlük valami sok, és a meglévők is kb az elérhetetlen csillagos ég kategória. Piszok mázlistának kell lenned ha bele akarsz futni egybe, és minimum Fortuna kegyeltjének ha túl is akarod élni. Hogy mért mondom, hát csak mert a dobermann sem szereti ha egy csivava odapofátlankodik a kajás táljához.
Azt hiszem tesztel, az első szorítást még értettem, és a spontán nyögésem felkelthette az éreklődését, de a második. Talán élvezte? Mindenesetre az ajkamba harapok és próbálom leplezni amit csak lehet, hogy ne lássa az arcomon a vágyat. Szép is a szerelem, csak az a csúnya bas… ne lenne. Kár hogy az esetembe inkább fordítva van a dolog, vagy nem?
Megakaszt a kérdésével, ez az Nef lehetsz te a rossz hír hozója, most legyen nagy a pofám. Én, mint Fortuna kegyeltje. Aha.
-Remélem Hercegem nem a futáron veri le a port, de azt kell mondjam, látott már szebb napokat is. Lehet, hogy távollétében elhalványult egy kicsit fénye. – próbálom a lehető legjobban kifejezni, hogy az, amit esetleg ő valaha annak akart nevezni ami hasonlít az otthon, vagy birtok, esetleg az enyém szavakhoz, mára inkább egy darab romos kisviskó. A déli birodalom élt már szebb időket is, bár hozzá kell tennem, hogy talán kétszer merészkedtem arra. Már nyelvemen van a kérdés, hogy mért nem megy és nézi meg maga, de a válasza arra enged következtetni hogy talán nem szeretné ha tudnák hogy csak úgy kisétálhat a testéből amikor kedve szottyan. Végül is senki nem ismeri fel, csak talán a nagyon nagyok, de ők ritkán járnak New York ezen részén. A legtöbb a pokolban van, vagy valamelyik szerencsétlent fossza meg az életétől, a lelkétől vagy épp a megmaradt józan eszétől.
-Nem akartam megsérteni, bocsásson meg nekem… - nyelek egy jókorát, bár kedvem lenne előtte térdelve könyörögni, de ha lehet nem ebben a témakörben. –Engedje meg hogy megkérdezzem, akkor a teste… továbbra is rab? Nem túl veszélyes csak úgy magára hagyni? Bár gondolom nem tudják sokan hogy merre is van, mert átlapoztam a valamennyi könyvét Humots könyvtárának, de semmit nem találtam. Még csak egy elejtett fél mondatot se… - azt már nem tenném hozzá, hogy mivégre kutattam utána, és rettentően remélem, hogy nem óhajt ez felől érdeklődni. Fogjuk rá hogy puszta kíváncsiság volt? Informálódás?

Nincs ijesztőbb, mint egy démon mosolya, ez kb olyan érzés egy halandónak, mint ha azt mondanám, nincs szebb egy kisgyermek kacajánál, kivétel, ha éjjel egy van, egyedül vagy otthon, ér rohadtul nincs gyereked. Senki nem szól érte, ha csokis lesz a nacid. Nekem inkább nedves lesz az ölem ettől a mosolytól. Vessen rám követ, aki nem érez ellenállhatatlan vonzalmat a hatalom iránt, és hát valljuk be egy démon Herceg maga a megtestesült hatalom.
Érintésére megdermedek. Nem vagyok hozzászokva, hogy csak úgy bárki tapizzon, hisz ki merné megtenni Lilith jelenlétében, vagy annak hiányában akár? Ajkamon megfojtott mosollyal pillantok fel rá. Tényleg le Luluzta Lucifert?  
-Ha Ön szerint is így jó, nem ágállok ellene. – mosolyodom el.
Invitálására helyet foglalok, no nem úgy mint általában, nincs terpesz, nincs kihívás, nem célom elcsábítani, mintha lehetne is. Kitudja, minden éjjel mást próbál fel, meg amúgy is szellem alakban… bár a szorítása is valóságos volt. Túl sok a kérdés, és mind pofátlan lenne, még hozzám mérten is.

El fog a félelem egy pillanatra, hogy talán túl mentem azon a ponton ahonnét már nincs visszaút. Lenne ezer ötletem mit csinálnék vele, de nem köthetem az orrára, most még korántsem. Nem elég stabil hozzá a helyzetem, de mondhatnám úgy is hogy fél lábbal épp a síromban állok. Ha ez rosszul sül el, Lucifernek nem fogom tudni megmagyarázni, hogy miért is kellene adnia egy újabb esélyt, arról nem is beszélve, hogy ha mégis visszatérnék, tutira Lilith tekerné ki a nyakam.  Illik nem illik, kicsit már késő elmélkedni azon ami megtörtént, ha a lábad már benn van a darálóban, csak azt remélheted hogy gyorsan vége lesz.
-Nem szándékoztam megsérteni… - csak gondoltam, hogy én is nyernék valamit a hallgatásomért cserébe, mondjuk kicsit többet, mint hogy megtarthatom a csodás életemet. Elbizonytalanodom, valóban a hallgatás a legjobb, amit kérhetek? – Tanítani? Illemet? Vagy a bennem rejlő erő használatát? Harcolni a vadászok ellen? – csillognak szemeim a vágytól. A tudás hatalom, és én mindet akarom!
–A tanítást választom a hallgatásomért cserébe. – jelentem ki, majd kérdőn pillantok rá. – A köreinkben hogy szokás megpecsételni a szerződést? Gondolom nem smárolnak össze vissza. – nevetek, bár az ölem másképp véli, szerinte nagyon is helyénvaló lenne végignézni ahogy két pasi nyelves csókot vált, majd beszállni közéjük… ohh elkalandoztam.
-Ha nem titok, és nem sértés, elárulhatná, hogy tényleg megéri e vesződnie velem, hiszen a hallgatásomért a hallgatás lett volna a legkézenfekvőbb, vagy egyszerűen csak megtilthatta volna, megfenyeget, hogy kárt tesz bennem, vagy belefojt a lelkek folyójába… - ezernyi halálmódot lennék képes felsorolni, de mindnél jobban szeretném azt hinni, hogy lát bennem valamit ami miatt tényleg megéri neki.

Belekortyolok a kitöltött italba, de rám tör a mérhetetlen falánkság, és azonnal le is húzom a poharam teljes tartalmát, aztán Azazelére pillantok, némileg bocsánatkérően. – Akkor talán majd kezdhetnénk azzal, hogy a bűneimet megtanítja féken tartani. – Igen nem rámászni a letaszított angyalokra, mint valami bagzós macska, nem felzabálni és meginni mindent, amiből egy korty vagy egy falat is lemegy a torkomon, és legfőképp nem tenni kockára ezt a kivételes életet, a hatalom eszetlen üldözéséért…

Döbbenten bámulok, azt hiszem, nem hiszek a saját szememnek. Ennyi erővel kivájhatnám a két kezemmel, ha már úgyis a nyúl viszi a vadászpuskát, a befőtt meg elteszi a nagymamát. Tátott szájjal bámulom, ahogy a penge áthatol Azazel testén, de se füst se puff, mintha csak egy apró pocisimi lenne, hogy jaj picikém jóllakott a babuci?
Meg kellett volna halnia, elégnie, elporladnia, vagy mit tudom én, de ez így nem normális, azt a nyomorult pengét senki sem élheti túl, na jó Luciferből kinézném, de lehet, még őt is hazavágná.
Letépi a vadász fejét, és a holtak nyugalmával rendezgeti csendéletté a darabokat.
-Nagy itt a fejetlenség – jegyzem meg mosolyogva, ahogy letérdelek a hulla mellé. A Kedvesem megnevezés eltereli a figyelmem, így váratlanul ér, hogy karon ragad és felállít. Egy halk nyögés is kiszökik ajkaim közül, de még idejében elkaptam, hogy ne adjam premierplán a tudtára élvezem a durvaságot.
Még sosem kerültem ilyen közel egy Herceghez sem, igazából semmilyen közel nem kerültem ilyen nagyhatalmú démonhoz, más körök azok. Az újjászületettek nem kívánatosak a hatalmasok köreiben. Kemény a hierarchia, és Lilith mellett még keményebb.
Nem várja meg a válaszom, pedig bólogattam volna, hogy nincs ellenemre ha ez a vágya, de nem is érdekli hogy van e kifogásom, ő eldöntötte én meg … senkit nem érdekel. Említettem már a hierarchiát?
-Nef? Ahogy kívánja, hívjon Nefnek, bár a Kedvesemmel sem volt semmi gondom. Kérem ne vegye tolakodásnak, de hogy… hogyan került ide? Olvastam a… sorsáról, és nem mintha kötelező lenne, de nem épp valahol démonfalva határán kellene láncra verve ordítoznia könyörületért? – kezem a számra tapasztom, egy kicsit elszaladt velem az a paripa. Hol az az etikett könyv?
-Szívtelen… a szó legszorosabb értelmében. – mosolyodok el, ahogy kezeimmel körbe zárom a szívem helyét és felfedem  valódi mivoltom egy pillanatra. Hajam töve elfeketedik, bőrömön véres karomnyomok díszelegnek, szívem helyén csak egy véres lyuk tátong.
- Azzal indokolta, hogy így én sokkal rosszabb vagyok bármelyik más teremtményénél. Azt hiszem láttam némi elégedettséget is az arcán, vagy csak odaképzeltem. – megrázom fejem nemlegesen és emberi mivoltom nyer újra teret.
– Nincsenek érzelmeim, se könyörület, se empátia. Nem szeretek és nem gyűlölök, csak üres szó a számból hogy sajnálom, csak a vágyak maradtak meg, az éhségem, a kapzsiságom, a bujaságom. – Nyalom meg az ajkam kacéran.
-Itt akarja elfogyasztani? Hullákkal megágyazott kerthelyiségünkben? – nevetek – Egy picikét veszélyes, de ha megígéri, hogy egy darabban visszajuttat a pokolba, hogy a lelkem ebben a testben marad, tárgyalhatunk róla. – ajkamra harapva figyelem, ahogy átveszi a whiskys üveget, majd két másik behemót jelenik meg és leraknak két széket a sikátor végébe. Ha ezt otthon elmesélném. Ohh igen Lilith… hagyjuk a mesélés részét.
-Eddig nem tűnt olyan rossznak, de ez a sajnálat dolog… van valami amit még nem ismerek róla? – kérdezem tettetett rémülettel. Oh mondd sötét atyám, mi jöhet még?
– Csak remélni merem hogy Hercegem, nem árul el. Talán üzletelhetnénk is. – mosolygok aljasul.
– Én nem beszélek róla hogy láttam, sem hogy tudom kicsoda, Ön nem szól Lilithnek róla hogy mibe keveredtem, elég lesz az is, hogy nem kértem engedély az elkóborláshoz. – egyik lábamról a másikra állok, drukkolva hogy menjen bele, hogy kérjen bármit cserébe, csak ne szóljon senkinek róla, hogy elgereblyéztünk ma három tököt, és ebből az egyiket én puszta kézzel. Menőnek érzem e magam? Oh hát hogy a fenébe ne.
A cipekedős melákok eltakarítják a hullákat és begyűjtik a fegyvereket. Így már nem kell ilyen apróság miatt aggódni, hogy esetleg valaki rákérdez, hogy mért is van egy levágott fej a lábunknál.
Majd leírják az éves leltárnál… Ahh mínusz három vadász… járulékos veszteség.

Vannak azok a pillantok, mikor azt érzem, ennél rosszabb nem is lehet, és vannak azok, mikor rájövök hogy öregem van még lejjebb is. Egyszer akarok kirúgni a hámból és felhagyni a dög unalmas lelkek rablásával, erre lecserélem három vadászra. Mondhatom Nef ehhez tehetség kell.
A kis suttyó egyre közelebb ér, a pengén csillog az alább hulló köd. Nem sietik el a dolgot, ki akarják élvezni. Talán én lennék az első? Velem veszítenék el a szüzességük? Bocs drágáim, de nem vagyok az a tanítónéni fajta.
Csodás száz év volt, de azt hiszem innen nem jutok ki egy darabban. Doroty itt a sárga köves út vége, búcsúzz szépen el. Mély levegőt veszek, bár semmi szükségem nincs rá. A kissrác keze lendül, aztán térdre rogy. A vér szaga megcsapja az orrom, aljas mosolyt csalva ajkamra.  
-Azazel – suttogom ismételve a hallott nevet. De hisz lehetetlen, hogy ő legyen, valahol a pokol legmélyebb mélyén, a mostforduljfel és a hiábasikítasz határán elrejtve raboskodik. Már vadásztam rá eleget, belefáradtam többezerszer hogy megleljem, de kevesebb tollvonás van róla, mint Lilith havi ciklusáról. Esélytelen. Kereshetném még száz évig, vagy ezerig, ha ő maga nem akarja, a kutya se találja meg. Most mégis itt van, és láthatóan minden csak nem épp rab.
A vadászok megrettennek, de nem hátrálnak. Az újabb ellenség felé fordulnak és az egyik, támadó testtartással rohanni kezd felé. Fogalmuk sincs, hogy kibe kötöttek bele, rohadtul fogalmuk sincs.  A másik csak vár, és nekem pont tökéletes. Kilépve tűsarkúmból, mezítláb osonok mögé, megragadva a pengét tartó csuklóját, balommal pedig megkeresem a még dobogó szívét és kiemelem elé, hogy szemügyre vehesse hol is van a hiba.
-Mondd vadássssz… - sziszegek neki – féled a halált? – kacagok a fülébe. Lassan húzom vissza a kezem, és ajkamhoz emelem a véres húsdarabot. Élvezettel harapok ki belőle egy jókora cafatot. Tudom tudom, nem épp angyali vonás, de mindenkinek kell valami hobbi, nem? Kannibál lennék? Nem hiszek benne hogy az elfogyasztott ellenségeim ereje belém száll, vagy sebezhetetlenné tesz. Egyszerűbb oka van. Azzal hogy Lucifer elvette a szívemet, megszűnt minden érzelem bennem. Nem szeretek és nem gyűlölök, nem érzek igazi haragot, nincs bennem irigység, féltékenység, vagy megbánás. De ezt el ne mondd senkinek. Ha emberi szívet fogyasztok, kis ideig van bennem képesség az empátiára… nem … nincs… pedig olyan jól hangzana a dolog. De egyszerűen csak finom, és valahol mélyen elégtétel, hogy lopott szívem helyére másikat lopok.
Azazel a harmadik vadászt is bedarálja. Holtan rogy össze a szerencsétlen, a pengéje éles csattanással landol a földön. Lassú kimért lépésekkel közeledek felé, majd alig két méterre megállok és féltérdre ereszkedem.
-Hercegem… nem fogom tudni meghálálni, amit értem tett. – állok fel lassan és némi habozással nézek fel rá.
– Ha van bármi, amivel kiegyenlíthetném a számlát, ne habozzon tudomásomra hozni. – fürkészem tekintetét. Össze sem hasonlíthatóak vonásai a festményekkel, rajzokkal amik róla készültek. Tutira vakok csinálták. Csálcsorgatóan helyes pasi. Oké az öreg egy gyökér, de ízlése az kvára volt. Néz rám én pedig vissza rá, aztán leesik hogy bámulom. Baszki.
- A nevem Nefarith, Lucifer szívtelen démona. – pukedlizem könnyedén apró szoknyácskámban. Valószínűsége hogy ismert akár hallomásból is erősen konvergál a nullához. Nem büszkélkedek nagy tettekkel, teszem a dolgom, lesem Lilith kívánságait, és ha itt az idő beállok én is a csatasorba, hogy eltöröljük a parasztokat végre a sakktábláról.  Addig viszont maradnak az újabb évtizedek a pokolban, könyveket bújva, amiknek most épp úgy nem veszem hasznát mint ha egyet sem olvastam volna.
Mért nincs démonetikett? Hogy a jó életbe kell viselkedni egy Herceggel szemben? Egyáltalán mért mentett meg? Akar valamit tőlem? Vagy csak szórakozásból? Nem is miattam, csak ölni volt kedve? És mind ezt mégis hogy tegyem fel neki?
– Sajnos azt hiszem odalett a lehetősége, hogy visszakísérjem mulatni. A VIP részlegre engem nem biztos, hogy beengednének, még tiszta manccsal sem.– emelem fel maszatos kezem és a tiszta alkaromba törlöm véres számat. Úgy festhetek, mint egy óvodás gyerek, aki megtalálta a temperát és rájött, hogy kell letekerni a kupakot.
-Lilith amúgy sem épp a kedvességéről híres. Igazából nagyon itt sem szabadna lennem… - és ezt most mégis mért mondtam el neki? Nef kapj az eszedhez! Ennél rosszabb már úgysem lehet…

Halálra unom magam. Beteges szóvicc, de hogy máshogy mondhatnám, hogy félig lelógva a szófáról hallgatom, ahogy Vivaldi sokadjára is előadja a Tél nyitányát, én meg már arra sem veszek fáradtságot, hogy kezeimmel karmester módjára legyezzek.
Az ember… nem nem ez nem jó, a Sátán lánya… hmmm végülis nevezhetünk így, hiszen Lucifer ölt meg, aztán adott új életet, és ott van Lilith is a vérével. Van anyám meg apám, mint egy boldog család. Pff agyrém. Bár végtére is, én nem a halandó világban öregedtem meg, vagy estem áldozatául a gonosz végnek, más vagyok, mint a legtöbb itt lébecoló démonka, és most a szívtelenségem hagyjuk szépen ki a képletből. Szóval a Sátán lánya is csak addig élvezi a poklot, míg rá nem un. Itt nincs se éjjel se nappal, az idő végtelen, és az örökkön örökkét nem csak elcsépelt szóként használják.
Haragosan mordulok fel, és vágom hozzá a bakelit lejátszóhoz a kezem alatt heverő könyvet. Shakespeare és Vivaldi, mint valami szottyos angol nevelőnő, szólítsatok Mary Poppinsnak. Tűsarkaim hangosan kopognak a hideg márványon, ahogy a bejárati ajtó felé masírozok. Lilith nincs ma itthon, hát nem kell fésülgetni a haját, meg fürdővizet engedni és órákig hallgatni, hogy már megint a naplóját bújom. Ideje kirúgni kicsit a hámból! Ujjaim a kilincsekre fonom és lendülettel nyitom ki a kétszárnyú ajtót. A forróság, a fullasztó vörös por, és a sikolyok ezernyi hada csap át testemen, én pedig széttárt karokkal állok, és csak vigyorgok, mint akit ba… visznek. Ohh meg is van a mai program…
New York, a város, amely soha nem alszik. Mintha félne, hogy ha lehunyja szemét, elszabadul a pokol. Megsúgom, hogy nem kell hozzá aludni. Ez nem egy filmes klisé, hogy a gonosz az álmodban jön és elragad, aztán ha meghalsz a valóságban is. Sétálj egész nyugodtan fényes nappal, shoppingolj a barátnőiddel, szeretkezz az exeddel a nője házában, dolgozz, küzdj, álmodj, remélj, aztán bukj el a lábaink előtt, ahogy azt elvárjuk tőled. És megteszed, persze hogy megteszed, hiszen csak egy halandó vagy, egy törékeny, tűnékeny semmisség. Isten a saját képére... cöhhh, akkor isten kapzsi, uralkodó, gyarló vágyakkal telt, bosszúálló… az ilyet imádni kell? Akkor imádjatok minket, mi legalább itt vagyunk, létezünk, élvezünk, és elveszünk mindent ami kell .
Raves… Lilith legújabb kis tüneménye. Egy klub halandónak és halhatatlannak, vérvörös vágyak, bujaság, szenvedély, hazugságok tárháza. Hmm otthon édes otthon.
Nyüzsögnek a partyzni vágyók a főbejáratnál, kígyózó sorban várakoznak a platformos tűsarkúba és cicanaciba öltözött ribancok egész hada. Paráznaság, édes, fullasztó mámorban úszó bűn, ami elől elfuthatsz, de elbújni úgysem tudsz, mert megtalál ha más nem szétszívott aggyal valamelyik mosdó ajtajának támasztva, mikor már az sem számít el jön e a holnap.
Leülök a pulthoz és egy démon pincérlányka lép elém. Első napja lehet, látom a bizonytalan mozdulatait, hogy remeg az idegtől, jaj el ne csesszen valamit. Hogy mit adhat? Hát a lelkedet már hiába kérem. Kétszer elismétlem a rendelésem, mire harmadjára is visszakérdez. Menten falnak megyek. Megvillantom felé csodás mosolyom, és közelebb hajolva értésére adom, hogy milyen jó neki, hogy itt lehet, hogy csinálhat valami hasznosat, és nem láncra verve iktatja az épp érkezőket a kapunál. Jamm… vannak szar melók.
Végre megkapom a csodás LongIsland teám, erre nem leül valaki mellém? Felsóhajtok, ahogy felém fordul. Mégis milyen duma az, hogy hello cica van gazdád? Hogy lenne e vele kedvem csörögni, mert hogy ő itt a helyi menő csávó és kinézett magának. Vajon a tejfehér hajam vagy a 90es mellem tűnt előbb fel neki? Nem állok kötélnek, erre kezét a combomra teszi és fejét hátra fordítva vigyorog egy kisebb társaságra. Szóval fogadás… a lúzer megbírja e húzni a dögös macát? Szuper, csináljuk! Kezem felcsúsztatom a karján egész a tarkójáig, majd közel húzom magamhoz és hosszan szenvedélyesen megcsókolom.
Szerencsétlen teste megremeg, de nem a vágytól, minden egyes másodperccel, amit csókomba gabalyodva tölt, fogy az élet ereje. Elszakadok tőle, az meg csak vigyorog és visszabotorkál a haverjaihoz. Talán van két, három órája, mielőtt kimúlik a szerencsétlen pára.
Két körrel később újabb kérőm akad. Fiatal ez is, törékeny, sármos, de mégiscsak egy kisfiú hozzám képest. Hízeleg, és áradozik róla hogy ilyen gyönyörű hajzuhatagot még sosem látott, és szinte mindenhez engedélyt kér. Tetszik nekem. Remek szolga lenne belőle, felkelti a kíváncsiságom, így kézen fogom és a hátsó kijárat felé húzom.
A sikátor kihalt, sehol egy teremtett lélek. A falnak nyom és csókolni kezd, kis mohó. Látványosan terelni próbálja a figyelmem, micsoda önfeláldozás, hogy a két haverja némán közelebb osonhasson. Ha gruppen vágya van hát mért nem ezzel kezdte? Aztán persze megvilágosodok, mikor meglátom a kezükben azt az ordenáré ronda fémdarabot. Fontos a védekezés, hogy ne kapjunk el semmit egymástól… na de így?
Ellököm magamtól a kis srácot, épp időben, mert az ő kezében is megjelenik egy penge.
-Oh fiúk, már vége a vadászidénynek. - mondom mosolyogva, miközben eltávolodom a faltól.
-Hallgass Démon! Ne nehezítsd meg!
-Ahh szóval most jön az a rész, hogy Bambi anyukája letérdel a vadász elé, Pocahontas meg önként átadja Amerikát a spanyoloknak, értem már, csak az a baj tudjátok, hogy nem túl jó ez az arány, három egy ellen. Még azt fogom hinni, hogy féltek tőlem.
-Elég a dumából, most meghalsz! – köpi felém a kis fiatalka, és közelebb lép, én meg hátrébb. Ahogy lengeti előttem a kis bicskáját, lassan kezdenek beszorítani a sikátor hátsó falához, lehet most kellene segítségért kiabálnom?