- Jól van. Menjünk azzal. – bólintok szinte azonnal a javasolt utazási formára és amint megvagyok a fegyverekkel, őt követve haladok végig a folyosókon, egészen a könyvtárig, mellette lépkedve. A kinyitott portál előtt kicsit tétován állok, de nem azért, mert ne tudnám, miként is kell használni. Sokkal inkább amiatt, ami akkor történt, amikor utoljára átléptem rajta és minden, ami ami azután esett meg és ami a mai napig lüktetően, érezhetően ott ragadt az intézet falai közé.
- Persze. – szusszanok halkan, aztán őt követve indulok meg. Előttem a helyszín képe és igyekszem nagyon arra koncentrálni, pontosan úgy, ahogyan tanították, ahogy elsajátítottam az utazás módszerét és egy nagy levegőt véve lépek át rajta.
- Minden rendben? – fordulok felé, átbukva a portálon és látva a megtorpanását, amit hirtelen nem igazán tudok hová is tenni.
A raktár most még csendesnek és nyugodtnak tűnik, ez azonban nem sokáig marad így. Tudják, hogy itt vagyunk és mi sem éppen találomra tettük be a lábunkat a helyre.
- Vigyázz! – kiáltok fel és a tenyeremben lévő korbácsot használva igyekszem elkapni, a mögött felbukkanó, gusztustalan förmedvényt amilyen magam is vagyok. Lerántom a földre és már a pengére tapadnak az ujjaim, amikor mögöttem újabb példány jelenik meg, arra viszont nincs lehetőségem, hogy mindkettő ellen egyszerre legyek hatékony. Legalábbis nem teljesen egy időben.

A fény határozottan segít, leginkább az orra nem bukásban, ennek köszönhető, hogy egyben elérek az ágyáig. Nem akarok nagyon mű lenni, hiszen pontosan tudom, hogy mekkora veszteség érte, amire egyáltalán nem szeretném emlékeztetni. Azt hiszem, az magától is megy neki.
Röviden előadom neki, mivel is terelhetné el a gondolatait, persze nem ennyire direkt módon, de a lényeg ez lenne. Nem szívesen hagynám magára, bár abban sem vagyok biztos, hogy a közös, két főre és néhány démonra tervezett program mennyire jó ötlet annak fényében, ami hosszú hetekkel ezelőtt történt közöttünk hála nekem, de azóta sem került elő, hogy megbeszéljük. Gondolom a háta közepére sem kívánja a témát amúgy sem.
- Egyetértek. Kapd össze magad és mehetünk a részemről. ...és köszönöm, hogy kisegítesz. – a kezem nyújtom felé a feltápászkodáshoz, már, ha egyáltalán elfogadja.
- A város északkeleti részében van egy elhagyatott raktárépület, ott vertek tanyát. – pontosabbat elég akkor is, ha már ténylegesen úton leszünk. Nem titkos, a feladat ki lett adva és hát érthetően nem is jutnánk el a célhelyig, ha nem volnának meg a koordináták. A magam részéről még sosem jártam a szóban forgó helyen, ez lesz az első alkalom.
A fegyverraktár felé mellé csatlakozom és begyűjtöm, amire nekem is szükségem van. Az elektrumkorbács mindig ott van az alkaromra tekeredve, de hasznát veszem a szeráfpengének én is, csakúgy, mint egyéb más eszközöknek is, amelyek a démonok likvidálásához kellenek.
- Tíz körül van a számuk, nem túl nagy a fészek. Egytől egyig elég gyengék vagyis a jelentés nem szól arról, hogy lenne közöttük erősebb példány is. – ennyit tudok róluk. Alapból csak egy fő munkája lett volna az eltüntetésük, más kérdés, hogy hívtam mást is. Nem azért, mert nem lettem volna képes megoldani magamtól a helyzetet.
- Mivel szeretnél menni? – teszek el egy kisebb tőrt, befejezve ezzel a szükséges fegyverek magamhoz vételét, miközben az odaérésünk mikéntjéről érdeklődök. A magam részéről preferálom a motort, de a páros akció miatt szívesen hajlok az ő választására, legyen az akármi.(…)
Az elhagyatott épülethez érve, lendületes léptekkel indulok meg a hátsó bejárat felé. Nem kérdezem meg, hogy elsőként szeretne-e bemenni vagy sem, előre helyezkedek. A korbács a karomról a tenyerembe tekeredik, a másik kezemben pedig ott csillan a penge. Szavakat a helyzet aligha kíván, azt hiszem mindketten tudjuk, hogy mi a dolgunk és miért is vagyunk itt.

Nincs jól, látom, hogy nincs. Leginkább abból, hogy én is azt viselek, hosszú ideje már. Ha pedig így kénytelen élni valaki, egy idő után egyszerűen csak tudja, megismeri azt, aki szintén ugyanazt csinálja. Az ajtórés beereszt némi fényt, így látom meg azt, ahogyan az ágyon fekszik és azzal a labdával játszik. Az ajtót puhán csukom be magam mögött, ahogy beljebb lépek. Sok minden lenne, amit mondani szeretnék, talán túl sok is, de tudom, hogy töredéke sem fog elhangozni. A szemem a folyosó világossága után kicsit nehezen szokja a sötétet, egy darabig csak foltok azok, amik kivehetők a helyiségben.- Ha robajt hallasz, keresztül estem valamin. – nem annyira viccnek szánom, gyakorlatilag igaz lenne, amikor elindulok a szoba belseje felé az ágyhoz. Ha a hegy nem megy Mohamedhez ugye… Mire a fekvőfelülethez érek, nagyjából megszokom a sötétet – hacsak addig nem kapcsolt villanyt – és a kezemet nyújtom felé, nyitott tenyérrel. Bár nem tudom mennyire veszi észre, ha nem reagál, akkor majd megpróbálom kitapogatni az övét és legalább ülőhelyzetbe felhúzni.
- Van egy címem, meg kellene tisztítani pár démontól. Persze, ha nincs kedved, akkor megoldom egyedül, csak eszembe jutott, hátha érdekel a dolog ...vagy ilyesmi. – húzom picit feljebb az egyik vállamat. Legalább kimozdulna. Jót tenne neki, azt hiszem, de nem erőszak a dolog, olyasmi egyáltalán nem célom, soha nem is volt.
- ...és, ha unalmas lesz vagy jól jönne egy kis figyelemelterelés, arra is van ötletem. Szóval, van kedved jönni? – ha még esetleg mindig fekvő állapotban lenne, akkor most veszem rá magam, hogy kicsit feljebb támogassam. - Vagy, ha inkább maradni akarsz, tudod... itt lehetek veled egy kicsit. Persze jobb lenne, ha nem, mert ott vannak azok a démonok és felteszem nem teapartyt tartanak, úgyhogy... – több hasznunk lenne ott és az valahogy nem igazán merült fel bennem, hogy magára hagyjam, ha már egyszer betévedtem a szobájába és nem küldött ki kapásból. Feltett szándékom betartani, amit Cecenék ígértem, úgyhogy nélküle nem mozdulok. Ha mást nem is, de ennyit megtehetek érte, hogy nem hagyom magára, mégha esetleg arra is vágyik jobban.

Nincs olyan éjjel, amikor ne látnám magam előtt az átélteket vagy ne csengene vissza a fülemben mindaz, amit kért tőlem. Az utolsó szavai, az utolsó lélegzete, az, ahogyan eltűnt a szemünk elől, nemcsak az élet belőle, de a teste is. Képtelen volnék arra, hogy kitöröljem az emlékeimből, ahogyan azt is, Thomas miként kiáltott fel, hogy mennyire szívbemarkoló és képtelen volt az egész jelenet, hogy mennyire nem így kellett volna lennie. Újra és újra végigpörgetem magamban, mit lehetett volna, mit kellett volna másképpen csinálnunk és, hogy mennyire nem fair, mennyire fájdalmas mindaz, ami történt.
Nem tudom Samet sem kiverni a fejemből. Még soha nem öltem embert, még soha nem akartam senkit sem bántani a démonokon kívül, főleg nem olyasvalakit, akit korábban ismertem, akkor is, ha csupán szinte csak látásból. Egykor közénk tartozott, ugyanúgy a háttérben meghúzódó, mint magam is. Olyan volt, akárcsak mi, olyan mint én…
Vérének látványa kísért, nem múlik el úgy éjjel, hogy ne élném át újra miként fúródott a kezem által penge a testébe, hogyan esett össze, hogyan festette vörösre tettem bűne a kezemet csakúgy, mint a pengémet. Mégsem beszélhetek róla, nem említhetem meg, hogy valaki olyan halálának bűntudattól terhes árnyékával vívok végtelen csatát, aki ellenünk volt, aki elvette Caralyn életét.
Tartom magam, mert nem tehetek mást és minden egyéb kín és nehézség, amely a vállaimon világok súlyaként ül, eltörpül amellett, hogy fogalmam sincs, miként segítsek vagy legyek ott annak a számára, akin a legjobban szeretnék segíteni. Nem tudnám megszámolni hányszor kívántam, bárcsak cserélhetnék Cecevel, hogy mennyivel másabb lenne, ha akkor az én mellkasomba áll a penge…
Sokszor bolyongok az ajtaja előtt, azon gondolkozva, vajon időt és teret adjak neki, vagy akkor is legyek mellette, amikor már elfogytak a szavak, eltörpül a segíteni akarás és képtelen vagyok visszahozni azt, akire annyira vágyik. Bár megtehetném, bárcsak…
Újra a szobája előtt kötök ki, hosszasan téblábolva tépelődök azon, hogy miként lehetnék jó barát, hogyan tartsam be az ígéretem, amikor a kezem önálló mozdulatot visz véghez és mire feleszmélhetnék, háromszor koppannak ökölbe szorított ujjaim a tömör ajtó rideg felületén.
- Bejöhetek? – halkan csendül a hangom, amint feltáródik a bejárat és meglátom. Rajta áll, ha nem akarja a társaságot, megérteném, ha viszont nincs ellenére a jelenlétem, akkor belépek az ismert helyiségbe.
Olyan bután hangozna, ha megkérdezném, hogy van. Mégis, miféle válasz létezhetne erre a kérdésre? Így szavak helyett inkább csak megölelem, ha nincs ellenére.
- Nem zavarlak? – engedem el, de nem lépek hátra, kezeim a karjain találnak kapaszkodót egy kis időre még.
- Igazából kérdezni és kérni is szeretnék valamit, de tényleg csak, ha ráérsz. – vezetem fel a hirtelen támadt gondolatom bevezetőjét, immáron hátrébb lépve tőle, de csupán csak egy fél lépésnyit, nem többet.

- Öhm… az eléggé rendhagyó lenne. Meg ijesztő is. - kicsit zavart mosollyal jegyzem meg, mert valahogy nem érzem annyira biztosan poénnak az elhangzottakat. Mármint komolynak sem, csak valahogy az említett, milliók által imádott macskafigura számomra sosem tartozott a nagyon kedveltek közé. Lehet azért, mert nem volt sosem gyerekszobám. Nem mintha nagyon lehetne összefüggés a kettő között. A fene se tudja. Sokkal inkább száz démon vagy bármi egyéb alvilági, mint az a rózsaszín cukormázba forgatott valami.
Megrázom a fejem és nem azért, mert kierőszakolt dicséretekre pályáznék, a legkevésbé sem. Valóban nem ment volna nélküle, kellett a segítsége, az, hogy megmutassa, nem csak látványra, de érzésre is a mozdulatot, szóval igenis volt része benne, hogy sikerült úgy, ahogy végigvinnem. Nem is kicsi, ami azt illeti. Ez pedig nem az önbizalmamról szól, hanem arról, hogy ténylegesen is hálás vagyok neki, jobban, mint hinné vagy gondolná.
Közelebb lépek hozzá és megfogom a kezét, ha nem húzza el az érintésemtől. - Köszönöm. Csak… köszönöm. - egy apróbb mosoly is odakúszik az ajkaim szegletébe. Szeretném, ha elfogadná a köszönetnyilvánítást, csak így egyszerűen, a maga nemében.
A bocsánatkéréshez azonban már eleresztem és a farzsebeimbe akasztom az ujjaimat.
- Persze, ahogy szeretnéd. - bólintok néhányszor aprót, ahogy lélektükreinek kékjei után kutatok. Részemről teljesen rendben van, ha fátylat borítunk rá. Örülök is neki.
- Oké, akkor felteszem, jobb, ha most megyek inkább. Jó éjszakát előre is és… és csak ennyi. - szusszanok végül egyet. Megköszöntem a segítségét, nem is egyszer, nem akarom önmagamat ismételgetni, az csak kellemetlen lenne egy idő után, inkább előbb, semmint utóbb. Elindulok kifelé a szobájából, mielőtt azonban még kilépnék az ajtón, visszafordulok és egy apró csókot hintek borosta borította arcára. Semmi tolakodót, legalábbis kicsit sem annak szánom.
- Aludj jól. - köszönök el tőle végül és minden további nélkül lépek ki a szobájából, hogy aztán visszatérjek a sajátomba. Noha álom még jó ideig nem jön majd a szememre, de ez most nem számít.

//A megbeszéltek alapján, ez lenne a záróm, nagyon szépen köszönöm a játékot, imádtam végig!     

Számomra még mindig nem annyira meggyőzően vagy elfogadhatóan jön át a kezelési módja annak, ahogyan a szülei intézték sok évvel ezelőtt a félelmét vagy egyáltalán a tényt, hogy igazi szörnyek voltak az ágya alatt, de nem akarom tovább feszegetni a témát. Főleg, hogy nem csak érzem, hanem egyértelműen is a tudtomra adja; hagyjam az egészet, mindenestől. Az őt befogadó és a valódi szüleinek kérdését sem akartam erőltetni vagy túlzásba esni velük – az angyalra, ez állt volna a legtávolabb tőlem –, mégis sikerül átszaladnom egy olyan határon, ami nem volt szándékos a részemről és amit megközelítenem sem kellett volna soha.
Rendkívül szíven talál a szavainak kemény éle, nem kevésbé a kimondottak, amelyekre, csak egy hosszasabbra nyúlt, rövidebb bólintásokkal teli válasz jut tőlem. Szívem szerint bocsánatot kérnék azonnal, nem akartam én páros lábbal trappolni olyasmibe, amihez nincs közöm, kicsit sem. Ami nem az én dolgom, mégis annyira törődöm vele, mint a szemben lévővel.
Nagyot nyelve engedem el a témát, érte, miatta és térek át vele valami egészen másra. Az emlegetett szuperhős jelmez elemzése kellően könnyed téma az átíveléshez és ahhoz, elfeledtesse a keserű ízt, legalábbis nagyon erre igyekszem koncentrálni, amellett, hogy minden késztetést igyekszek legyűrni, ami a bocsánatkérésre fókuszálna. Meg kellene tennem, nem igaz? Viszont azzal vajon mennyire mennék az ellen, amit pont, hogy kért tőlem; vagyis hagyjam annyiban. Szeretném. Érte szeretném, de szüntelenül ott lobog a lelkemben, amit nem tudok vagy nem megfelelően tudok visszafogni.
Mosoly jelenik meg az ajkaimon, ahogy a képtelen szuperhős jelmez elemzésre térünk rá.
- Ahh, szóval a rossz fiúk és lányok elvakítása lenne a cél… Értem. - emelem meg megadóan a kezeimet, ahogy komolytalanul vele együtt fűzöm tovább a képtelen elgondolást.
- Rózsaszín alsó vagy szeráfpenge… nehéz döntés, belátom. - piciket bólogatva teszem meg a magam kiegészítését, mímelt egyetértéssel, viccelődve, oldva kicsit a kellemetlen hangulat utolsó foszlányait is.
A pizzával kapcsolatban veszem a lapot. - Akkor ezt meg is beszéltük. - nem zavar, hogy késő van, felőlem akár mehetünk is később, ha lesz még hozzá kedve, de el is napolhatjuk a megbeszélt pizzázást. Tényleg alkalmazkodok, ahogy éppen neki jó.
Előtte azonban még az edzés befejezése vagy legalábbis a gyakorlat lemásolása kerül terítékre. Nem egyszerűen jutok el a teljes megértésig, de mindenért több, mint hálás vagyok és a közbevetett érintések és mozdulatok számomra fontosak és hasznosak is.
- Jó is lenne... - ütöm el ezzel az elismerését, mert bár iszonyatosan jól esik, hogy így véli, valójában én még nem érzem annyira biztosnak a tudásomat.
- Nélküled nem ment volna, úgyhogy köszönöm. Tényleg. - ennyi minimum kijár neki, viszont még most sem tudom kiverni a fejemből a korábban történteket, ezért valamivel később muszáj hozzátennem;
- Thomas figyelj… sajnálom, ha túl lőttem a célom a szüleiddel kapcsolatban. Nem akartam, nem állt szándékomban. Tényleg ne haragudj. ...kérlek. - nem fogom többet bolygatni a témát. Ezt kérte, akkor ezt is fogom tenni. Megérdemli.
- Jöhet az a pizza vagy inkább kidőlnél mostanra? - részemről mindkettő nagyon is rendben van, álmos még nem vagyok, úgyhogy simán belefér a pizza gyártás a konyhában, de akár napolhatjuk is. Ez inkább tőle függ, mint tőlem.

//Kicsit béna lett, bocsi!