Ben & Blake

A szívem még mindig erősen kalapált a meglepően hosszúra sikeredett sprint után, valamint, hogy éppen betörtem egy házba, és mert úgy amúgy ötletem sincs, hogy hogyan is fogok innét kijutni, mondjuk épségben. Mert az azért nem lenne egy rossz dolog. Még Ronnie-t is meg kell találnom, bár nyugtat a tudat, hogy épségben van, hiszen pont azért futottam el, hogy engem kergessenek... Végül is, teljesen érthető. Inkább a mondén herceg, akit mindjárt elvisz egy szívritmuszavarból szívinfarktusba forduló gyengeség, mint a halhatatlan hercegnő. Jepp, tuti nincs baj a fejemmel.
- Mi a...? - A szívemhez kapok, és magamat is meglepem, mennyi levegőt préselek ki a tüdőmből a káromkodás helyett. Lévén szó, hogy levegő nélkül nehéz hangot kiadni, de fejben azért folytattam. - Áh, bocs haver. Nem tudtam, hogy már laknak itt. Tudod, kb csak olyan 5-6 éve még lakatlan volt, és azt hittem, hogy még mindig az, hiszen nem cseréltek zárat, nem nyírják a füvet, por van mindenhol, öhm... Nem ugrott át senki, hogy köszöntse az új szomszédokat - rántom meg a vállamat, a tenyereimet a plafon felé fordítva, fejben még a glóriát is a fejem fölé képzeltem, kár, hogy mégsem futja többre, mint egy zavart mosoly az arcomon. Őszintén szólva, nem feltétlenül örülnék neki, ha kiderülne, hogy meleg, de ha emiatt elnézné, hogy betörtem... Nos, azt hiszem végre haszna is lenne, hogy valamiért bírnak a pasik. Bár a gondolattól még mindig kiráz a hideg.

Ben & Blake

Őszintén? Ötletem sem volt, hogy éppen miért itt vagyok. Menekültem, és ahogy sikerült egy kis időt nyernem magamnak, egyszerűen nyitottam egy portált, hogy leléphessek a környékről. Oké, én hoztam saját magamat Manhattan-be, aztán pánikszerűen ismertem fel a környéket. A szüleim is erre laknak, és nagyon nem akarnám őket ebbe belerángatni, ahogy a húgomat sem. Futni kezdtem, két utcán keresztül - kicsit sem néztek hülyének az emberek, akik éppen csak szállingóztak már a sötétedés közeledtével -, egészen addig, amíg rá nem leltem erre a házra. Tudtam, emlékszem rá. Ez már ezelőtt is elhagyatottan állt, sokszor jöttünk ide játszani. Viszont fogalmam sincs, miért ez tűnt a legjobb ötletnek. Hatalmasat sóhajtok, éppen csak visszhangot keltve az üresen kongó falak között.
- Na öcsém, most legyél okos... - Karbafont kézzel torpanok meg az ajtó után nem sokkal. Oké, betörtem egy házba a mágiámmal. Nagyon remélem, hogy erre a rendőrségnek nincs embere, hogy lenyomozza, különben nagy bajban leszek. Elég volt egyszer az FBI karmai közé keveredni, nem akarnék még egyszer csicska 1.0 lenni törlesztés gyanánt. Bár tény, hogy lehet, most simán lecsuknának, hiszen már nagykorú vagyok...

Majdhogynem életrekeltettem az itt elhangzó vékony sikolyokat. Nem tudtam megmondani, hogy azok nőké vagy férfiaké volt, annyira egyformák mégis különbözőek voltak a kiáltások. Emberi gyermekek haltak meg itt e falakon belül; legalábbis néhány poronty biztosan itt lelte halálát kegyetlen és elviselhetetlen kínok között. Legyen az gyerek, nő vagy férfi, számunkra ők pont olyanok mint a disznók. Azt állítják, hogy az emberek igenis nagy helyet foglalnak el a világban, valójában nekünk ők a táplálékunk. Nem teszünk különbséget közöttük hisz mindegyik egyforma.
Míg a hangokat kiszipolyoztam a ház falaiból, érzem, hogy a hátamon a hegek egyszerűen megfakadnak és égető érzést provokálnak. A fájdalma már túlságosan is hozzám nőtt, épp úgy, ahogy a kegyetlenség amely fogant engem. A szárnyaim elvesztése nagy veszteség, hisz azok nélkül nem teljes az erőm. Akárhányszor feszegetem a határaimat, mindig fájdalmat generálnak nekem.
Pupilláim elfedik íriszeim kék színét, szinte teljes feketeségbe burkolóznak szemeim az erőm nyúzása folyamán egészen addig, amíg egy nem egészen emberi hang szólal fel mögöttem. Szemeim visszanyerik kék színüket, a pupilláim a fénynek megfelelően visszaállnak, és a falból kihúzom megnövekedett koszos karmaimat és koromfekete, fénylő ujjaimat. Azok is aztán emberi bőrfelületre vetkőznek, a karmok helyére pedig körmök húzódnak vissza. Nem szándékoztam pofátlanul betérni egy másvalaki tulajdonába, viszont tudnom kellett, hogy miféle démonról van szó. Szeretem őket, és csodálom őket. Épp úgy, ahogy a teremtő nem tette teremtményeivel. Mégis a legnagyobb különbség az ő és én köztem, hogy ő a 'meghibásodott', áruló és vétkes teremtményeit nem elpusztítja hanem megkínozza és száműzi őket. Én viszont a saját teremtményeimmel nem vagyok ennyire elnéző, bármennyire is szeretem őket. Én elpusztítom őket.  
Nem fordulok meg még, egyszerűen ugyanúgy rajt hagyom mostanra már teljesen emberi formájú tenyeremet a falon. Az azonban nem változtat az általam okozott falon lévő sérülésen, hisz szörnylétem megsebezte azt a felületet. De ennek a környezetnek úgy is mindegy. Talán a ház tulajdonosa elnézi ezt nekem. Ha nem, akkor is kénytelen lesz.
- Egy halandó? - Kérdezek vissza frusztráltan. Ugyan testi külsőm teljesen emberi lett, míg hangom egy bestiáé. Nehezen tudok a halandók között emberi külsővel koslatni, ráadásul az én való lényem nem egészen férne meg ebben a világban. - Halandót bármikor találni. Engem azonban kevésbé. - Mostanra már hangszálaim is finomabbá váltak, felvették egy átlagos férfi hangjának a jellemzőit. Nem akartam nagyra lenni magamra, egyszerűen csak nem megszokott a démoni körökben, ha önszántamból érdeklődök és ráadásul személyesen megyek oda. Veheti megtiszteltetésnek, hisz én sohasem jövök üres kezekkel.
Végül megfordulok nehézkesen, hisz még mindig kínlódtam a hegekkel a hátamon. Lüktettek, épp olyan volt, mintha belülről tépkedne valami féreg. De tűrtem, és semmit nem mutattam a fájdalomból a külvilág számára.
Kihúztam magam, és úgy figyeltem a démon különös alakját. Egy halandó számára egy bohóc alakot formál ami való igaz, viszont én teljesen mást látok benne. Egy valós, aljas szörnyeteget. A látványtól el is mosolyodom bestiális vonásokkal, ami meglepő lehet számára. Kétlem, hogy aki megpillantotta őt, azonnal valami elégült mosollyal jutalmazta őt.
- Én is jobb szeretem a valós önmagamat viselni. Így is nehezemre esik, hogy rejtsem mindazt. - Pusztán szelíd csevegés gyanánt teszem hozzá, hogy ismertessem magamat a számára. Nyilván halhatott rólam, ahogy az összes élő egyed, de ennyire személyesen kevesen ismernek. - Szeretném mélységes bocsánatomat kifejezni, hisz váratlanul jöttem. De mint látom, talán nem zavartalak meg semmiben. -  Legalábbis nem szándékoztam, ha pedig mégis, akkor most szakít rám némi időt.
- Van egy olyan érzésem, hogy talán én vagyok azon kevés látogatók egyike, akit nem fogsz széttépni. A ház sokat elárult rólad. Mint mondják, a falnak füle van. - Simítok végig finoman a szakadt és poros tapétán, mintha dicsérni és pátyolgatni próbálnám ezen házat. Hisz egy csodálatos teremtményemnek ad most itt helyet arra, hogy kiélhesse magát. - Szabad? - Bökök mutatóujjammal egy látszólag nagyon korhadt székre. Ha megengedte, akkor leültem vele szemben, ha nem, akkor ugyanúgy álltam előtte. - Szeretsz játszani? - Teszem fel kipattanóan a kérdést, hisz az árulkodó múltja sok mindent elárul róla. A bohócok szeretnek játszani, ez alól ő sem lehet kivétel. - Egy tény rólad, egy tény rólam. Ha valamelyikőnk hazudik, a másik büntetést szab ki. Vagy akármit. - Szerettem ezt a játékot. Empatikusabb és egy olyanok számára mint mi, kimondottan szórakoztató. Mindössze szerettem volna őt megismerni, hogy kiszedhessem innen a porfészekből ha méltó rá. Ha így lenne, akkor is visszatérhetne bármikor táplálkozni úgy, ahogy én is teszem.

Határozott szigorral vezetem végig tekintetemet a látszólag már régen leégett romhalmazon. Az egész szerkezetet rothadó falécek tartották már csak össze mely egészen zord hálót öltött a házra, ugyanakkor a környezetre is egyaránt. Kimondottan azt a látszatot kelti, mintha senki sem járna erre de, sőt, mintha mindenki nagy ívben elkerülné. Ez így is lehet, hiszen szomszédok sem igazán sorakoztak itt az utcában. Vajon miért?
Pontosan jól tudom, hogy miért jöttem ide. Nem szokásom az emberek dimenziójába jönni ha nem muszáj, merthogy kimondottan nehéz elrejtenem a való lényemet. Sokszor megfeledkezem arról, hogy míg egy emberrel gesztikulálok addig előbukkannak démoni mivoltom jellemzői.  Nem mintha zavarna, sőt, csakhogy akkor kénytelen vagyok ölni. Öt ujjammal megérintettem a dísznek álló ablakot - hisz az már annyira roncs, hogy ha még egy kicsit beljebb lökném el is dőlne-, s összevont szemöldökökkel nyugtázom az ajtó nyikorgó generálását. Mégis inkább az önt el, hogy érzem a jelenlétét annak akiért én most itt vagyok. Az már más kérdés, hogy ő is érez-e engem. A hallottakból alapján egy igazi, fenevad démonnal lesz dolgom bár a helyében a jelenlétemben én nem viselkednék úgy, ahogy mondjuk egy emberrel. Természetesen nem kell betartani az e féle dolgokat, de ajánlatos. Én mindössze teljesen ártalmatlan szándékkal vagyok itt, csak látni akarom, hogy ki ő. Lehet, hogy egykoron én tettem démonná csak nem emlékszem már rá. Állítólag nagyon is figyelemreméltó.  (...) A ház belső teréhez érkezve azonnal az egyik falhoz húzódom, óvatosan megérintve tenyeremmel és arcommal; lehunyom íriszeimet mintha ott akarnék álomba merülni. Nem. Egyszerűen csak hallani akarom a házat, azt, ami itt történt. Ismernem kell a lényt.
Alkarom teljesen elfeketedik, ujjaim meghosszabbodnak s azokon hosszú éles karmok növekednek ki. A fal koszos és repedezett tapétáját felsértik a karmok, de nem szándékosan. Csak hallgatom az itt elhangzó sikolyokat és sírásokat. Érzem a vér és a hús szagát és majdhogynem látom mindegyik halott arcát magam előtt. Ez lenne...AZ?