Abbadon  & Dominic

Erős túlzás lett volna azt állítani, hogy kiszámítható volt minden reakciója, de vitathatatlanul okozott némi déja-vu érzést az a pofátlan nagyképűség, a hatalmát igazoló arrogancia és a bosszantásomra tett szüntelen törekvés, ami úgy tűnt, egytől egyig jellemző minden alvilágira, aki jelentős hatalommal bír. Ő mondjuk – leszámítva persze némi teátrális színjátékot – nem igazán erőlködött azon, hogy félelmetesnek látszon, nem is kellett neki, valószínűleg tudta, hogy az. Én is tudtam, hogy az, csak kevésbé hatott meg ez az információ.
- Bevallom, tényleg nem megy, csak azoknak a nevét tanultam meg, akikét érdemes. – könnyedén rántom meg a vállam, remélve, hogy legalább annyira érdektelennek és unottnak tűnök majd, mint Ő. Ilyen ’csakazértis’ alapon. - Az a jel ott például úgy néz ki, mintha azt írták volna, hogy „simia”. Az nem a majom latinul?
Elképzelni sem tudtam, hogy egy ennyire kezdő boszorkánymester mit akarhatott egy ennyire erős démontól, viszont még ennél is jobban foglalkoztatott, hogy mégis hogy az istenbe gondolta, hogy irányítani tudja majd, ha csapdába ejteni is alig sikerült. Egy több száz, neadjisten több ezer éves démon megidézése még a legjobbak erejét is el tudta használni, és ha jól sejtettem a pecsétjéből, Ő egy időtlen bukott angyallal próbálkozott, és az ostobaságának következményeit most nekem kell elszenvednem. Ha nem lenne kétségbeesetten szükségem a warlock képességeire, hogy visszaküldje ezt a nyomorultat oda, ahonnan előrángatta, én magam ütném ki megint, ahogy felébredt.
- Egyáltalán nem, sőt, kicsit reméltem, hogy elunod magad, és inkább elalszol. Úgy látszik az az egyetlen módja annak, hogy befogd a szádat.  
A szemem sarkából figyelem, ahogy a börtönéül szolgáló kör falai alig észrevehetően ugyan, de megremegnek. A gyenge kis izzás villámgyorsan fut végig rajta, és bár egy pillanat tört része alatt elhal, ahhoz bőven elég, hogy végre komolyan fontolóra vegyem annak a lehetőségét, hogy Ő elszabadul, én pedig pokoli kínok között elvérzek majd a padlón. Ötletem sem volt, vajon mennyi időre van még szüksége, amíg végleg felemészti az erőkört maga körül, és a nyakunkba szabadítja minden haragját, de jobbnak láttam még előtte a tettek mezejére lépni. Megkérni, hogy legyen kedves abbahagyni, bármit is csinál, valahogy alapjaiban véve vesztes csatának tűnt, de nem bizonyult sokkal sikeresebbnek a boszorkánymester felébresztése sem, így C tervnek megmaradt az opció, hogy nem bosszantom tovább, és akkor talán gyors halálom lesz. Mondjuk úgy, voltak már jobb kilátásaim is.
- Tudod, nagyon másként vélekedünk a családom reakcióit illetően. – nevetek fel cseppet sem jóízűen a szavai hallatán – Az apám valószínűleg áldaná a neved, ha megtennéd, Sariel viszont már kevésbé lenne hálás. Olyannak tűnik, aki nem szereti, ha elveszik a játékait. Bár ha tippelnem kellene, te is inkább viseled a következményeket, mintsem, hogy engedélyt kérj, mi? Túl alantas az a te démoni nagyságodhoz.
Nem igazán döbbent meg, hogy tud a lelkem eladósodott sorsáról, meg sem lepődnék, ha maga Sariel járt volna körbe, hogy elújságolja mindenkinek, mert a tény, hogy az övé voltam persze nem volt elég gyötrelmes számomra, közhírré kellett tétetni a gyalázatomat. Ezek után apám garantáltan első sorba foglal jegyet a lassú és kegyetlen halálomra.
A fenyegető mozdulatra a jobbom ösztönösen fonódik a szeráfpengém markolata köré, hiába kaparja az elmém hátulját a tény, hogy valószínűleg még csak megsebezni sem tudnám vele. Általában szerettem azt hinni, hogy legalább minimális befolyásom van a helyzet felett, így nem bántam, ha az ellenfeleim alábecsültek, ezzel önként adva a meglepetés erejét a kezembe, most viszont rá kellett jönnöm, teljesen másról volt szó. Ő nem lebecsülte a képességeimet, Ő pontosan tudta, hogy mire vagyok képes, ahogy azt is, hogy az ellene szánalmasan kevés lesz.
- Őszintén, azt hittem, mostanra már kiszabadulsz. – felelem szárazon, tekintetem egy pillanatra sem szakítva el a démoni szemeitől. – Viszont bármennyire is csábító az ajánlat, - és hidd el, az – azon túl, hogy te jól szórakoznál az önbecsülésem porba tiprásán, nem sok értelme lenne. Ha sikerül visszaküldeni a pokolba, ha nem, könnyedén megtalálsz, úgyhogy ez az egész elkerülhetetlen, nem igaz?

Dominic  & Abbadon

Nagyot ásítok miközben próbálja a tündért kitessékelni a szobából és elfojtok egy halk nevetést arra, hogy nem megy elsőre. Ennyire nem nézik semmibe? Akkor mit akar velem szemben? Kis lurkó, egyesével fogom a csontjait eltörni. Persze miután összeismerkedtünk. Hiszen nem vagyunk kannibálok. Vagy talán mégis?
- Bevertem? Nem, itt az egyetlen dolog amit befogok verni az nemmás, mint az arcod. De ha már kiderült, akkor miért nem olvasod ki te? Ó, vagy lehet nem megy? Szánalmas. Legyintek egyet miközben az egyik kezemet zsebre dugom és úgy figyelem tovább összehúzott szemekkel. Bár nem csodálom, annyira szörnyen van ez felfestve, hogy nagy valószínűséggel még én sem ismerném fel a saját pecsétemet. Ez mindent elmond arról a nyomorult kis boszorkánymesterről. Azt hitte, hogy jó móka lehet megidézni egy herceget. Ostoba.
- Téged nem zavar az, hogy ennyire untatod az embert? Az a szegény tündér is inkább azért ment el szerintem, hogy ne hallgasson tovább téged. Merthogy nem a szavad ereje miatt, az is biztos. Pondró. Igen, még mindig a szemem előtt van a jelenet. Annyira, de annyira nevetséges volt. Nem is lehet összemérni őt és engem. Nekem egy mozdulatomra százak futnak, neki pedig majdnem könyörögnie kellett. Jó bár azt aláírom, hogy van egy kis korkülönbség közöttünk és az idő rengeteget számít. Apropó, idő. Vajon mennyi idő kell még ahhoz, hogy szétzúzzam ezt a pecsétet? Percek? Órák? Napok? Mindjárt meglátjuk.
- Miért kellene megölnöm azokat akiket szeretsz? Az nagyobb fájdalom lenne nekik, hogy ha téged beleznélek ki szépen lassan előttük, nem? Hm, végezni sem fogok veled. Nem adom meg azt az örömöt Sarielnek, hogy hamarabb teszlek az asztalára. Igen, látom a lelkét. Mint egy atomerőmű úgy világít a testében és bejárja az összes porcikáját az energiája. Viszont van egy kis bökkenő. Egy kis fekete paca bemocskolja a szépséges látványt. Ami egy dolgot jelent, hogy már eladta a lelkét. Nem kell nagy géniusznak lenni, hogy a formájából kikövetkeztessem azt, hogy ki a tulajdonos.
- De viszont tudok a halálnál sokkal, de sokkal rosszabb dolgokat is. Újra előtörnek belőlem a démoni szemek és hirtelen előreugrok a körszéléhez, hogy onnan tudjak a szemébe nézni.
- Tik-tak. Szerinted meddig bírja ez a szánalmas kör? Meddig tud engem visszafogni. Hehehe, nem sokáig. Imádkozz, vadász. Mert amint megtöröm ezt, a kis játékszereiddel fogom levágni a végtagjaidat. De nyugodj meg vigyázok arra, hogy ne halj meg. Meggyógyítalak amikor már a végét járod, hogy aztán folytathassuk. Jobban járnál ha felvennéd a nyúlcipőt és rohannál. Fuss, kicsi vadász, fuss az életedért.

Abbadon  & Dominic

Egy pillanatig sem reménykedtem abban, hogy az érkezésem majd bármiféle heves érzelmi reakciót kivált a szobában lévőkből, de azért a semmi valahol mélyen egy kicsit sértette azt a bizonyos önbecsülést, amiből az árnyvadászoknak igencsak sokat osztottak. Vagy mondjuk úgy, hogy velünk született jellembeli betegség, amit igencsak nehézkes tünetmentesíteni, gyógyítani meg gondolom aztán egyenesen lehetetlen. Igaz persze, hogy a tündér az én parancsomra távozik, az boszorkánymester makacsul ájultat játszik, a pokolbeliek meg ritkán rezelnek be valakitől, akiből félkézzel képesek lufiállatot hajtogatni, de azért jól esett volna egy „jujj” vagy egy „hűha”, de hát akkor majd legközelebb.
- Aha. – húzom fel érdeklődve a szemöldököm a mondén popkultuláris utalásra, aminek hallatán majdnem biztos vagyok benne, hogy jó kép úszik be a gondolataim közé, habár kicsit megzavar, hogy Voldemorhoz képest kicsit sok az orra. – Beverted a fejed a pokol kapujába, mikor megidéztek, vagy mi? Ülj le nyugodtan, nem kínos. Az alfeled bizonyára úgyis többet takar, mint a lábad.
Utolsó szavaim inkább intézem a talpa alatt húzódó szimbólumoknak, mintsem neki, habár egyre biztosabb vagyok abban, hogy ha kényszerítenének, se tudnám megmondani, hogy ez a pecsét melyik démonhoz tartozik. Valamelyik nagyobbhoz, valószínűleg, legalábbis az megmagyarázná, hogy a megidézése miért szívta el az boszorkánymester összes energiáját és ütötte ki, mint egy jól irányzott jobb horog. De, minek során – hála az egeknek – élesben még nem sokszor volt szerencsém nagyobb démonokat meg bukott angyalokat üdvözölni, valószínűleg kevésbé riasztott meg a helyzet, mint egyébként illett és kellett volna. Legutóbb, mikor összefutottam egy bukottal, eladtam neki a lelkem, szóval mondhatjuk, hogy nem feltétlenül megfelelően kezeltem a társaságuk nemkívánatos örömét.
- Ó, ne már, komolyan? - elégedett vigyorral az arcomon a tekintetem újra visszatalál az arcára, és nem is szakítom el onnan akkor sem, mikor a lábaim fel-alá kezdik róni a felesleges félköröket a csapdája mentén. – Nagy szavak ezek valakitől, akit ketrecbe zártak, ennél egész biztos van valami jobb fenyegetésed is. Sehol egy „a szemed láttára ölök meg mindenkit, akit szeretsz, és ha csak egy pillanatra is félrenézel lassú és fájdalmas haláluk lesz” vagy egy „addig nyúzom a bőrödet, amíg könyörögni fogsz, hogy végezzek veled”? Gyerünk öregem, erőltesd meg magad.
Habár az ostoba elmém mélyén azért tisztában voltam vele, hogy tippeket adni a saját kínzásomhoz legalább annyira messze van a jó döntések soraitól, mint az agyára menni egy nálam jóval erősebb, jóval veszélyesebb ellenfélnek, de, hiába volt igazán ronda, a parkettára festett idézőkör mégis belehajszolt valamiféle hamis biztonságérzetbe. Na meg persze kimondatlanul is ott lebegett a lelki szemeim előtt a tény, hogy mostantól már szánalmas kis életem végéig „Sariel cucca” voltam, aminél kevés rosszabb dolgot tudtam elképzelni, úgyhogy igazán, azzal, ha valamilyen úton-módon megöl, csak nekem tesz szívességet.

Dominic  & Abbadon

Játék, játék, játék. Éles kacaj, hideg penge, szúrófájdalom és fülsiketítő sikoly.
- Nananananana, maradj nyugton kismadár, mert ha nem akkor letöröm a szárnyad. Bár így is úgyis megteszem szóval sikíts! Kar mozdul, ordítás, puffanás a földön. Végtag elvesztve.
- #Teamhell felsőt lassan kiérdemelsz. Új saját rekordot állítottál fel, csak kettő perc alatt ájulsz el. Hát nem a legjobb hely ez a Pokol? Nem kell odafigyelni arra, hogy az áldozat életben marad-e vagy sem, mert másodpercek alatt helyrelehet pofozni. Olyan, mintha a mondén gyerekek legóznának. Csak ez egy hangyányit véresebb. Szabadidőm nagy részét itt töltöm és nem az emberek világában. Engem nem izgatnak Lucifer tervei, nem izgatnak a lázadások, nem izgat a fenti háború. Engem csak az érdekel, hogy elég lélek legyen a szórakozásomra és, hogyha felmegyek akkor senki ne álljon az utamba, mert akkor nagyon mérges leszek és olyankor úgy tudok tombolni, mint egy poronty aki nem kapta meg álmai játékát. Hisztizek, durcizok. Akkor pedig általában fejek hullanak.
- Nagyra a szád, a doktorbácsi hagy nézze meg a torkodat. Az ujjaimmal belenyúlok a szájába, hogy kitámasszam és a késemet letudjam dugni oda és szépen lassan elkezdem visszafelé húzni minél erősebben belenyomva az élét.
- Nagyon vörös. Lehet egy picit vérzik is. Valami megsértette az ínyedet. A számhoz emelem a fegyverem és a pengéjéről lenyalom az illető vérét. A mutatóujjamat kinyújtom és ízlelgetni kezdem. Remek évjárat, van egy kis fahéjas, gyümölcsös utóíze. Ajánlanám nehéz ételekhez, mint például egy lengőbordához vagy egy szívhez. Kitűnő.
Szépen lassan újból közelíteni kezdek a kínpadon fekvő pasashoz, egy mániákus vigyor ült ki az arcomra a kezeim magam előtt kinyújtva és az ujjaimmal mintha zongoráznék a levegőben.
- Hihihi, gyere a papához hagy.... Hirtelen, mintha egy baseball ütővel gyomorszájon vágtak volna. Összeráncolom a szemöldökömet, de aztán újra ez az érzés. Ohh bazdki, ki akar már megidézni?
Másodpercek később pedig már meg is jelenek ebben a koszfészekben. Morogva nézek körül és az alattam lévő pentagrammára ami hagyjuk meg eléggé amatőr módon van felrajzolva. Ezzel akarnak engem sakkban tartani? Sértő.
- Ki volt ez a bátor és ostoba patkány? Ha most kiengedtek akkor talán nem eszlek meg titeket, de ha nem... -Elmosolyodok.- Ismertek mondókákat? Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte és ez az icike-picike mind megette! Viszont nem úgy mutatom, ahogy azt az óvónők szokták mutatni. Hanem a saját ujjaimat töröm hátra és közben a szemeim már egy újabb árnyalatot vesznek fel.
Túl sok volt ez a warlocknak, aki szemmel láthatólag nem éppen van a helyzetmagaslatán. Mint egy homokzsák úgy dől oldalra. Így hát most csak a figyelmemet egy emberre kell pontosítanom az pedig nem más, mint a tündér. Vagyis csak azt hittem. Egy füttyszóra leszek figyelmes és balszerencsémre az pont egy tetovált idegesítő majom. A talpammal igyekszem eltakarni a nevemet és csak fapofával nézem, ahogy intézkedik.
- Akit nem nevezünk nevén. Nehogy hátast dobj, de én vagyok Voldemort. Forgatom meg a szemeimet. Azt hiszi ez ilyen könnyű? Buta. Közben szépen lassan próbálok energiát gyűjteni ahhoz, hogy ezt a kört elsöpörhessem a föld színéről. Viszont így, hogy korlátozva vagyok ehhez idő kell.
- Tetszenek a tetoválásaid. Mi lenne ha kifordítanálak a bőrödből és újra felvarrnánk néhány dolgot. Neked nem tetszene? Nekem igen. Na gyere ide kisvadász, legyél nagyfiú. Vagy ha nem, akkor majd én megyek.

Abbadon  & Dominic

Egyészen biztos voltam benne, hogy az este tizenegykor már alvó lakóközösségnél nagyobb meglepetés már nem érhet az este folyamán, és ezen nem tudott változtatni a tény sem, hogy az utcavégi, üresen magasodó ház nappalijában egy részeg tündér, egy kiütött warlock leányzó és egy csapdába ejtett bukott angyal istenverte groteszk jelenete fogadott. Akkor és ott el is dőlt, utáltam Queenst. Persze utáltam Bronxot, Staten Islandet és Brooklynt is, de mégis, Queens undorítóan kertvárosias közegében este tíz után már takarodót fújtak, úgyhogy mondhatjuk dobogósnak.
Nesztelen lépteim óvatos magabiztossággal lépdelnek végig a jobb napokat is látott parkettán, bár a cipőm talpára festett, hangtalanságot biztosító rúna egyből értelmét veszti, ahogy egy bántóan éles füttyszó szánkázik ki az ajkaim között, mintegy köszönésként a tündér irányába. A kevésbé szívélyes gesztusomat egészen hasonlatos szavak követik, némi bosszús éllel a hangomban.
- Te, húzz el innen! – számítva az akadékoskodásra, mutatóujjam a magasba lendítve még azelőtt bele fojtom a szót, hogy egyáltalán kinyitná a buta kis száját. – Á-á! Nem érdekel, csak tünés, vagy belöklek abba a pentagrammába, és végignézem, ahogy a démon megesz vacsira.
Tekintete az ájultan heverő boszorkánymester lányra siklik, az enyém pedig automatikusan követi, egy másodperc töredékéig el is időzik, amíg megbizonyosodok róla, hogy él, majd egyből vissza is fordítom a tündérre, ismét elejét véve a kötekedésének.
- A lány marad, te mész! Minden jót! – fejemmel összetéveszthetetlenül otromba mód az ajtó felé intek, készen arra, hogyha önszántából nem távozik, akkor kényszerítsem rá, és valahol legbelül mélységes csalódottsággal tölt el, hogy végül kisétál rajta, és nekem nem kell erőszakhoz folyamodnom.
- Azt, hogy veled mit kezdjünk, még nem tudom. – fordulok a bukott irányába egyből, ahogy a hegyesfülű elhagyja a fedélzetet, tekintetem viszont az övé helyett a lábai alatt húzódó, hanyagul felrajzolt erőkör vonalait vizslatják, vadul kutatva a pecsét szimbólumaihoz tartozó név után.  – Addig is, ha nem nagy kérés, maradj nyugton ott, ahol vagy.
Elővigyázatosan nagy ívben kerülve egyet a körnek csúfolt ovális börtön vonalán, a warlock felé indulok, és bár én magam sem remélek sokat a jelenlétem áldásos gyógyhatásától, azért mellé guggolva megpaskolom kicsit az arcát, hátha felébred.
Nem ébred fel.
Nem, mintha meglepne, igazán.
Némi csendes elmélkedés után, számomra is érthetetlen oknál fogva úgy döntök, az eszméletlen lánynál még mindig valamivel jobb társaság a nagyon is eszméleténél lévő férfi, akkor is, ha fajilag kifogásolható a hovatartozása, így barna íriszeim végül megállapodnak rajta, ajkaim pedig a legkevésbé sem barátságos mosolyba görbülnek, ahogy teszek felé egy-két óvatos lépést.
- Amíg a boszorkánybarátunk magához tér, mondd csak, ki is vagy te?