Már szinte túlságosan is ismerősen mozgok ezeken a folyosókon. De a legtöbb esetben nem mondhatjuk azt, hogy valami luxushotelben vannak elszállásolva a legőrültebb elmék. Engem pedig határozottan vonzanak az ilyen figurák. Bárki, bármit mondd van bennük valami, ami vonz hozzájuk. Sosem tudhatod, hogy pontosan melyik irányból is vizsgáld meg őket és legkevésbé azt, hogy mennyire jársz közel a valósághoz. Szinte teljesen megfejthetetlenek. Olyan rejtvények, amelyeknek sosincs igazán csak egy megfejtése. Megannyi szemszögből nézhető az elme. Minden egyes cselekmény mögött ott lehet megannyi érzelem, ami minket vezérel és még csak észre sem veszünk belőle semmit sem.
Egyre gyakrabban fordultam meg itt annál többször keltette fel az érdeklődésemet a szinte mindig a sarokban elkülönülve ülő kis szőke leányzó, aki úgy bámult ki a rácsokkal védett ablakon, hogy szinte sóvárgott kifelé. A levegőben határozottan éreztem valami intenzitást az irányából, de nem tudtam megmondani, hogy most pontosan miről is lehet szó. Úgy döntöttem a legbiztosabb módja, hogy kiderítsem, ha beszélgetek vele. Még akkor is, ha nincs ki a négy kereke úgy gondolom sok mindent elárulhat róla egy-egy kellemes kis beszélgetés. Mondjuk, ha már elsősorban elkönyvelhetően őrült, akkor nem igazán lesz ebből második alkalom. De sosem tudhatjuk, hogy mit is oszt nekünk igazából a sors.
- Szia! Remélem nem bánod, ha csatlakozom hozzád. - Kedves mosollyal nyitok, ahogyan mindig igyekeztem egész életemben. Szerettem nyitni az emberek felé. Még akkor is, ha ez túlságosan sokszor hozott csalódások tömkelegét a nyakamba. Mindig megtaláltam a módját, hogy valahogy megérje kitartanom. - Sosem látlak elvegyülni a többiekkel. Ennek van valami oka? - Oldalra döntöm a fejemet, hiszen nem úgy tűnik, mint aki túlságosan beszélgetni akar velem. Legalábbis a testbeszéde ezt mutatja. De megannyi rétege van az embernek, amibe nem láthatunk bele. Pont ezt szeretem az életemben. Hogy megannyi ember életét szemlélhetem és értelmezhetem, miközben az enyém szüntelenül folyik tovább a maga medrében. Az öröklét gyümölcse. Néha pedig átka. Hiszen, akiket szeretünk azok megöregszenek körülöttünk és meghalnak. Ezzel pedig valahogy meg kell tanulnunk együtt élni.