MA világ tele van szenvedéssel. Mindenki a saját háborúját vívja önmagában és legtöbbször még csak észre sem vesszük, hogy valaki milyen mély sebeket hordoz magában. Talán mert nem figyelünk,d e az is lehet, hogy olyan könnyedén rejtegeti a világ elől a fájdalmát, hogy észre sem tudnánk venni még akkor sem, ha odafigyelnénk mindennél jobban. Én mindig is egyfajta bátorságként tekintettem arra, ha valaki képes sírni a másik ember előtt. Ha valakivel képes őszintén megosztani a fájdalmát. Mert ahhoz sokkal nagyobb bátorság kell, mint elrejteni. Hiszen sokszor lenyeljük mindazt, ami bánt minket, majd a végén bombaként robban fel bennünk és akkor már nem tudjuk kontrollálni mennyit, hogyan osztunk meg a másikkal, akit emiatt csak ellökünk.. Mert egyszerűen képtelen befogadni azt a sok információt, amit a nyakába sóztunk.
Azonban abban a pillanatban, hogy észrevettem ezt a kislányt, aki leszólított tudtam, hogy nem fogok tudni csak úgy tovább sétálni, mintha mi sem történt volna. Egyszerűen képtelen lennék rá. Odanyújtottam hozzá egy egész csomag zsebkendőt barátságos mosollyal az arcomon. - Szeretnél róla beszélgetni valakivel? - Hallgatóságnak remek vagyok, habár tanácsadásban sosem voltam túlzottan jó. Mert valahogy mindig megégettem magam, akárhányszor próbáltam tanácsot adni. Ha jól sikerült dicséretet sosem kaptam, vagy köszönetet, vagy tényleg bármit. De, ha ne adja isten rosszul végződött volna, akkor képesek voltak az emberek a poklok, poklát a nyakamba ereszteni, mintha minden rosszért én lennék a felelős, ami velük történt. Szinte hihetetlen.

Nagyon gyorsan le kéne szoknom arról, hogy irigykedve nézem a gondtalan mondénokat és a boldogságukat. Semmi gondjuk nincs az életben, megvédjük őket és még csak nem is tudják, hogy mi árnyvadászok mennyi mindent teszünk nekik. A legtöbb meg sem érdemli azt, amije van, nem tudnak semmit sem értékelni, rengetegszer láttam már, hogy egy gyerek utált a szüleivel lenni és sose ment haza időben, mindig minél kevesebbet volt velük. Ha nekem lenne lehetőségem, ha élnének a szüleim biztosan minden egyes percemet velük akarnám tölteni. De felesleges ezen gondolkodni, nekem egyszerűen nem adatott meg, hogy a szüleimmel lehessek, talán engem nem szeret a sors... De legalább ott van nekem Dory, Louis és Domino, ők legalább mellettem vannak a nagyszüleimmel együtt.
Nem szerettem sose sírni, nem szerettem magam gyengének mutatni, szomorúnak meg főleg nem. Nem kis bátorság kellett, hogy leszólítsak egy nénit, hogy zsebkendőt kérjek tőle. Nem akartam őt zavarni, feltartani meg pláne nem, így csak próbáltam megszerezni a zsebkendőt és hagyni, hogy menjen tovább, azonban ő kérdezett és ez meglepett. - Hát én... Én... - halkan beszélek és nem tudom, hogy mit mondjak neki. Nem szeretném megosztani vele, hogy miért is vagyok itt egyedül és miért nem tud senki sem semmit a kilétemről... Ha pedig megkérdezi, hogy hol vannak a szüleim, akkor összetörök még jobban. - Valami rossznak az évfordulója van ma. - végül pedig csak ennyit mondok neki, majd elveszem a csomagot és kiveszek belőle egy darabot, kifújom az orromat és figyelek rá. - Köszönöm.

Megannyi dolgot szerettem a város nyüzsgésében. Szerettem ide visszatérni és nem csak azért, mert itt volt lehetőségem találkoznom a másik felemmel, az életem egy nagy részét képsvielő személlyel, Magnussal. Hanem azért is, mert ez a forgatag, amiben a város megmártózott valahogy magával ragadott. Azonban tudtam jól, hogy nem maradhatok túlságosan sokáig itt, hiszen kötelességeim vannak. Ely-t nem hagyhatom még magára, vagyis inkább nem olyan szívesen. Már felnőtt embernek számít, hiszen már betöltötte a 18-at a szívemben azonban mindig is az a kisfiú marad, az a csecsemő, akire elhagyatottan találtam rá. Nem is tudom mihez fogok kezdeni, amikor eljön az a nap, hogy ő már nem lesz többé. Hogy el kell engednem. Megannyi ember kísér el minket az örökkévalóságig tartó utunkon, de nem mindig jövünk ki ebből a helyzetből jól. Sokat szenvedünk az örökkévalóság oltárán.
A park olyan kellemes hatással van rám. Látom a boldog családokat, akik együtt öregszenek meg, együtt teszik meg minden fontos lépést, míg nekem elég csonka családom van. Csak Magnus és Elias. Ők ketten az ékkövei a világomnak. Szüleim sosem voltak igazán, nem is tudom milyen érzés az, amikor valaki szerető szülők között nő fel. Szinte már hihetetlennek tűnik a számomra, hogy valakik ennyire boldogok legyenek egymás társaságában.
Ugyanakkor tudom, hogy ez sem több, mint egyszerű látszat. Lehet, hogy boldogok a külvilág számára ezt mutatják, de ők sem tökéletesek. Mindenhol ott van a veszekedés, az egyet nem értés, ami darabokra tudja szakítani a lelkeket, de az igazi erő abban van, amikor még ennek ellenére is kitartanak egymás mellett és ezen nehézségek csak még jobban összekovácsolják őket.
Észre sem veszem a családokat figyelve, hogy egy kislány szipog a padon. Méghozzá egy árnyvadász. Nincs még túl sok jel rajta, de egyiknek, mintha látnám a szélét.. Olyan fiatal és törékeny. Sosem voltam különösebben érdekelt az árnyvadászokkal kapcsolatban. Húztam egy határt magam és közéjük meg a bugyuta felsőbbrendűségük közé. Szerencsére egyszer sem gyűlt meg a bajom velük.
A táskámban kezdett kotorászni, majd egy csomag zsebkendőt nyújtok felé. - Mi nyomja a lelkedet angyalom?

Ma elég korán kijöttem ebbe a parkba, nem szerettem volna a többiekkel tölteni ezt a napot, mert... Sose szerettem mások előtt sírni. Talán már mindig mindenki elvárja tőlem, hogy mosolyogjak és sose legyek szomorú. Dory például egyszer látott sírni, de leblokkolt és azt se tudta, hogy mit kezdjen velem, mert el sem hitte, hogy én tényleg sírtam. Ma van a szüleim halálának az első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik... hetedik évfordulója. Már hét éve a nagyszüleimmel élek, mert a nagybátyám nem akart a gyámom lenni és amilyen hamar csak tudta, rátette a kezét a házunkra. Amikor nem volt ott senki, amikor senki sem hallhatta elmondta, hogy mindig is utált engem és a nővérét is, mert mindent megkapott, mindent megkapott, amit ő érdemelt volna. Kegyetlen és gonosz, még csak nem is emlékszem rájuk rendesen, míg ő utálja és megveti őket. Irigylem, irigylem az emlékeit, irigylem tőle azt az időt, amit anyukámmal és apukámmal tudott tölteni, míg én csak öt csodaszép évet kaptam. Annyira szeretném látni őket, annyira szeretném, hogy ha csak egy pillanatra is, de anyukám óvó ölelését érezhessem magam körül. ez az egyetlen nap, amikor nem tudok és nem is akarok mosolyogni, mert nem.
Felhúzott lábakkal ültem a padon és figyeltem, ahogyan a szülők és a gyerekek együtt játszanak és jól szórakoznak. Csak sóhajtok egyet és átölelem a térdeimet, majd az államat térdeimen pihentetem. Talán nem kéne éppen a többi boldog mondént figyelnem, főleg nem a családokat, de én mégsem tudom elfordítani a pillantásomat és irigykedem, tudom hogy egy helytelen érzés, mégis irigykedem és... bárcsak én lehetnék a helyükben. Bárcsak én is így játszhatnék a szüleimmel, annyira szeretném őket látni, odaadnám a fél életemet öt percért velük. Könnyek gyűlnek a szemeimben és érzem, ahogyan szép lassan lefolynak az arcomon, gondolom szemem fehérje is kicsit rózsaszínesebb lett és csak még jobban kiemeli a szemem kékjét. Még csak azt sem tudom, hogy melyiktől örököltem ezeket a kék szemeket. A nagyi... A nagyi meg szinte sose akar egyik kérdésemre sem válaszolni, mindig az mondja, hogy majd a pihenője után, de a pihenő után... Pedig másról kezd el beszélni, például arról, hogy milyen rossz az időjárás.
Csak szipogok, hiszen a nagy sietségben nem hoztam magammal zsebkendőt és ami volt nálam, azt már mind elhasználtam. Mikor felnézek, akkor egy vörös hajú nénit látok csak és ha nem kérek tőle, akkor elfog menni. Letörlöm a könnyeimet, szipogok egy hangosabbat és összegyűjtöm a bátorságomat. - Elnézést vörös hajú néni. - mondom miközben a szememmel figyelem őt. - Tudna nekem egy zsebkendőt adni? - kérdezem meg, de a hangom elcsuklik és a könnyek a felszínre akarnak törni, érzem... De nem engedek nekik, nem akarok előtte sírni, már így is elég kellemetlenül érzem magam.