Egyetlen egy dolog volt az életemben, amiben száz százalékosan biztos voltam. Nem fogok sem oldalt választani sem pedig részt venni a beteges párbajozásukban, amely a pokolért zajlik. Szívem szerint magát a poklot semmisíteném meg egyszer és mindenkorra minden sötét lélekkel együtt. Tisztában vagyok vele, hogy ez lehetetlen lenne, de inkább kötelezném el magam egy ilyen már eleve elveszett ügyre, mintsem bármelyikük mellé álljak. Hiszen egyikük sem kívánt egyszerűen csak megkérni, mindegyikőjük egy beteges játszmát kíván játszani velem, aminek a végén én húzom a rövidebbet.
– Köszönöm szépen, de nem kívánok az élő szórakozás szolgáltatód lenni. Biztos vagyok benne, hogy erre a szerepre bármikor könnyedén találsz magadnak megfelelőbb egyedet. – Mind a ketten tudjuk, hogy tisztességesen nem tudnám legyőzni Azazel-t hozzá legalább olyan mocskos eszközöket kellene alkalmaznom, mint amiket ők hajlandóak bevetni ellenem. A lelkemet elátkozni, megbélyegezni, hogy elveszítsem az uralmat a testem, s a lelkem felett talán a világon a legkegyetlenebb dolog, mint amit valaha láttam.
– Nem akarsz inkább máshol kihívásokat keresni? Talán azt még meg is köszönném. – Az, hogy ő megjelent az életemben koránt sem jelent jót. Sőt, sokkal inkább talán valami végzetesnek a kezdete, amit nem fogok tudni irányítani. Ha pedig miatta bármelyik számomra fontos személynek akár a haja szála is meggörbül, akkor esküszöm, hogy nem állok jót magamért. Talán ez lenne az egyetlen ok, amiért oldalt választanék. Ha az egyikük bántaná a családom, a szeretteim. Akkor semmi nem óvhatná meg a másikat a haragomtól. Még életem legsötétebb alkuját is hajlandó lennék megkötni.
Anyám említésére a karom olyan sebességgel mozdul, hogy amire ráeszmélek mindössze az, hogy a tenyerem az ő arcán csattan. – Ne merészeld anyámat emlegetni… Ne merészelj ártani neki. – Habár nem igazán tud már ártani neki, hiszen halott mégis a lelkét egy örökkévalóságon át kínozhatja, amit nem érdemel meg. Hiszen az életét adta értem. Miattam halt meg. Nem érdemel több fájdalmat.
Az, hogy magához húz és az elmémbe akar férkőzni közel sincsen ínyemre. Lehet, hogy válaszokat akarok kapni az elrablásomról, a körülményeiről és mindenről, de nem úgy, hogy közben őt beengedem az elmémbe. Minden erőmet összeszedve jeges áradat fonja körbe a tenyeremet, majd a mellkasa közepére célozva lököm őt el magamtól. – Nem..! Nem fogsz beleférkőzni a fejembe, nem engedem. – A tekintetem jegessé változik, ahogyan egy pillanatra a leheletemet is látom magam előtt és érzem, ahogy a lelkem szinte megfagy kifordítva engem saját magamból.

Nem tagadhatnám le származásomat, ha akarnám sem. Hiszen ez egy olyan tényező, amit szüntelenül az ereimben hordok, ez az ami a mágiámnak a melegágya. Sosem gondoltam azonban, hogy maga a pokol ura az, aki életet adott nekem. Akinek köszönhetően járom a földet.. S ugyanez a személy az, akinek köszönhetően átéltem a poklok, poklát miközben felnőttem. Minden az én hibám volt, mindig kézről-kézre adtak, mintha csak valami selejt termék lennék. Talán ez volt az igazság. Nem voltam olyan, mint a többi gyerek és az akkori boszorkányjegyem - amely Azazel-nek hála módosult - néha elő-elő bukkant a kíváncsi szemek előtt, megmutatva azzal a valós énemet, s elérve a végtelen félelmet. Menekültek tőlem az emberek. Ha pedig nem tették, akkor biztosra mentek, hogy kihasználjanak. Most ő is pontosan erre törekszik. De nem fogom engedni, hogy azt higgye könnyű dolga lesz velem. Hiszen nem ismer, de alábecsülni azt már most tud.
- Engem nem érdekel, hogy kettőtök között mivel rendezitek a saját beteges háborútokat a saját dolgomat én magam intézem el Azazel-el, nincs szükségem a befolyásodra az életemben, ahogyan eddig a pontig sem kellett. - Eszem ágában nincs hajbókolni előtte, ha kell az utolsó lélegzetvételemmel is harcolok vele szemben, mintsem az oldalára álljak egy olyan háborúban, amelynek engem nem kellene érintenie. A vér, ami az ereimben folyik nem köt össze minket, sokkal inkább eltávolít minket egymástól.
- Az, hogy miként élem az életemet az nem a te dolgod. A saját döntéseimet én hozom meg és nem egy démon, aki hirtelen úgy döntött, hogy felkerültem a radarjára. Tudod pár száz évet elkéstél, ha át szeretted volna mosni az agyamat. - Lehettem volna a katonája, a pokolban nevelt talán legnagyobb fegyvere. Mégis, mintha kihívást keresett volna magának azzal, hogy engedte, hogy saját véleményem legyen. Vagy talán még Ő maga sem tudott arról, hogy létezem. - Esetleg talán még maga a pokol ura sem tudta, hogy hová is szórta a magjait? - Furcsa belegondolni, de nincs arc, amihez köthetném, hogy megszégyenítette. Az anyámat sosem ismertem, nem tudom milyen nő volt, vagy ki volt... Így mindennek sokkal kevesebb jelentése van, mintsem ha látnám magam előtt az arcot, aki életet adott nekem.
- Miért tőlem kérdezed? Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudod a választ. - Hiszen nekem fogalmam nincs. Minden olyan homályos az elrablásom kapcsán.. Talán most képes lennék válasz kifacsarni belőle, amivel előrébb lehetnék. Hiába tudom ki állt mögötte mégis nagyobb biztonságban érezném magam, ha tudnám mi történt pontosan.

Határozottan könnyebb volt az életem addig a pillanatig, amíg nem tobzódtak benne a démonok. Ha tehetném visszatekerném az időt, hogy még csak a létezésemről se tudhassanak. Nem is tudom igazán, hogy mivel kerültem fel egyáltalán a radarjukra, hiszen eddig egyikük sem keresett. Bár azt sem tudtam, hogy ki az apám és tekintve, hogy családról-családra kerültem nem igazán volt soha családom talán még azt is mondhatjuk, hogy könnyen szem elől téveszthettek. Az egyetlen állandó személy az életemben Ely, aki alapján azonosíthattak. Csak remélni tudom, hogy ő nem lesz a beteges játékuk célkeresztjében, mert esküszöm, hogy azt megemlegetnék.
Egy pillanattal később már egy teljesen idegen helyen voltunk, ahol az álcám eltűnni látszott és éreztem, ahogy a jegyes fagy végigfut az ereimen.
- Ha valamiért hálás lennék én neki és neked is, ha kihagynál engem ebből az egészből. Meg ő is. - Nem érdekel a kettejük hatalmi harca és fogalmam nincs, hogy mégis milyen szerepet szánhatnak nekem ebben. Mert kétlem, hogy olyannyira érdekelném a pokol urát, mint azt be akarja állítani.
Bármennyire is harcolok a boszorkányjegyem ellen, az teljesen szabadjára engedi magát. A szinte hófehér hajam, egyedül a tekintetem, ami megmarad sajátos barnás árnyalatában, ahogyan küzdök a lelkem utolsó darabkájával is azért, hogy megőrizzem az önuralmam.
- Nem vagyok én senkinek sem a tulajdona, hogy megmondja melyik oldalon állok. A saját oldalamat választom. A családom, a barátaim. Nem kenyerem nekem démoni ügyekbe belefolyni. Egyáltalán nem. - Semmi kedvem az egész hatalmi harcukhoz, csak a saját életemet akarom visszakapni. Mégis érzem magam körül a szorító energiáit, amelyek egyre inkább hét lakat alá akarják zárni az emberiségem, minden boldog emlékem, mindent amihez kötődhetnék. Azazel átka pedig csak egyre inkább alájátszik az ő próbálkozásának, hiszen miközben egyszerre próbálok küzdeni a befolyása ellen a démoni felem, amit felerősített egyre vadabbul doromböl, hogy előtörhessen.

Az energiája egyszerre volt fojtogató és birtokló. Sosem éreztem hasonlót, de még sosem találkoztam azzal a férfival, akinek köszönhető, hogy élek. Milyen furcsa. Hogy a pokol ura maga az apám és én legalább annyit szenvedtem, amennyit egy lélek szenved a pokolban, a lelkek folyójában. S most sem úgy érzem, hogy enyhülni kezdene a terhem, hanem sokkal inkább elnehezedne.
Az elmémbe olyan könnyen tör be és szinte érzem a jelenlétét, ahogy kutat minden emlékem, a legféltettebb pillanataimba nyer betekintést és bármennyire is szeretnék ellenállni kénytelen vagyok beismerni az erőfölényt, amivel ő rendelkezik felettem.
- Igazán kedves tőled, hogy ennyire gondolsz rám. - Nem értem, hogy mégis mit akarnak tőlem ilyen hirtelen. Évszázadokig nem is érdekelte egyik démont sem, hogy mi történik velem most pedig sorra bukkan fel egy újabb és újabb, akik mind egytől-egyig akarnak tőlem valamit még akkor is, ha nem ismerik el ezt nyilvánosan. Azazel egy átokkal akarta elérni, hogy mellé álljak aztán volt ott az a démon is, aki Luciferről akart megtudni dolgokat most pedig itt van maga Lucifer, a pokol ura és legfőképpen az apám. Bár apai szeretetet nem vártam tőle, hiszen már Asmodeus-tól sikerült megtudnom, hogy a legtöbb démont el kellene temetni, de jó mélyre és soha többé vissza sem nézni.
- Nem túl régen volt olyan kedves, hogy elraboltatott aztán kidobatott valahol és nem sokkal később felbukkant egy alkuval, hogy leveszi az átkot, ha mellé állok. Mint láthatod nem vagyok oda az oldalak választásáért. - Na, meg persze fejet sem hajtanék egyetlen egy démonnak sem. Egyik sem érdemli meg, hogy bárki is tisztelettel nézzen fel rá. A legtöbb alattvalóik, a kisebb démonok is inkább félnek tőlük, mint tisztelnék a felettük elhelyezkedőt.  

Olyan volt, mintha az egész világ forgott volna velem. Úgy éreztem, hogy valami teljes egészemben kebelez be. Simogatta a lelkemet, cirógatta minden egyes porcikámat, egyenesen fel akart falni. Meg akartam állítani az őrült korforgást, de hiába kuporodtam össze, hunytam be a szemem egyre inkább éreztem, hogy valami ismeretlen erő rám nehezedik, mintha meg akarna fojtani. Még sosem éreztem ilyet. Mégis mi a fene lehet ez?
Aztán egy hang üti meg a fülemet, de mindössze csak tompán, hiszen a fájdalomtól, mintha az érzékeim is tompultak volna. Nem is hallottam, hogy bárki közelített volna felém. Egyszerűen még csak fel sem tűnt.
- Ki vagy te? - Emeltem fel a fejemet, miközben a fájdalom továbbra sem akart megszűnni, szinte égetni kezdte most már bensőmet is, mintha belülről akartak volna felrobbantani. Egyszerűen nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Azt hittem, hogy az átok csak egyfajta emlékezetkieséssel, önmagam elveszítésével jár, de jelenleg úgy érzem, mintha a pokol forró tüze folyna az ereimben.
- Ezt.. Te csinálod.. Miattad...? - Valahogy lassan, de elér a tudatomig a felismerés. Mintha minden porcikám számára nyilvánvalóvá válna, hogy kivel is helyezkedik el szemben.. De mégis miért? Mit akarhat tőlem? Miért nem keresett? Miért kell engem a démonoknak az utóbbi időben kegyetlenül kiszemelnie?
- Mégis mit akarsz tőlem? Talán neked is van valami mókás terved a számomra? - A szarkazmus csak úgy hozzásimul a mondadómhoz, hiszen egyáltalán nem találom a fájdalmat szórakoztatónak, ami minden porcikámat borzolgatja, de Azazel kis ajándékának sem kifejezetten örültem, hiszen abban pedig úgy érzem, hogy saját magamat veszítem el. Egy olyan háború kellős közepébe csöppentem bele, amelyet bármennyire is szeretnék nem nyerhetek meg.

Gyűlöltem, hogy egy olyan dologba keveredtem, amihez igazából semmi közöm nem volt. Az, hogy milyen hatalmi harcok zajlanak a pokolban, abba nekem nincs beleszólásom. Nem számít, hogy Lucifer lánya vagyok-e ténylegesen vagy sem. Semmin sem változtatna. Mégis én kerültem a célkeresztbe méghozzá Azazel által, aki a saját oldalán akart tudni engem. Nem is tudom, hogy mi jó származhatott volna abból, hogy egy átokkal pecsételi meg a lelkem. Persze talán arra számított, hogy gyengén fejet hajtok az akarata előtt, de ebből is látszik, hogy nem ismer és az ég világon semmit nem tud rólam, de semmit. Ha egy kicsit is sejtené, hogy milyen vagyok nem ment volna ilyen sötét végletekig el azért, hogy utána kudarcot valljon. Bármi is ez az átok én döntöttem úgy, hogy együtt élek vele és megpróbálok valamilyen megoldást találni rá. Ehhez pedig senkinek a segítségére nincs szükségem.
Az elmúlt időszakban azonban valami megváltozott. Már semmi sem volt igazán a régi. Valami érhetetlen energiát tapasztaltam, de olyan volt, mintha mindig változtatná a forrását. Akárhányszor közel értem hozzá, mintha helyet változtatott volna. Abban az esetben pedig, ha ignorálni akartam, csak még erősebben jelentkezett, mint mikor az embernek sípol a füle és nem tudja, hogy valami körülötte sípol, vagy csak az elméje játszik vele ostoba játékot.
A düh, a frusztráció pedig, ami bennem végbement az csak még inkább előcsalogatta belőlem az átkot, aminek fagyos érintése cirógatta a hátamat. Már kezdett nagyon elegem lenni ezért az egyik közeli padhoz léptem és helyet foglaltam rajta. Forgott velem a világ és ezért inkább a fejemet a lábaim közé hajtottam, mintha ezzel javíthatnék a helyzeten, de egyre inkább érződött úgy, hogy rajtam már semmi nem segíthet. Nem tudom, hogy mi ez az erő.. Ez az energia, de egyértelműen rendkívül frusztráló.
Legszívesebben ordítottam volna, hogy hagyja abba bárki is az, de valahogy volt azaz érzésem, hogy süket fülekre találna a kérésem és csak a járókelők néznének totális őrültnek.