descensuc averno facilis est

the descent into hell is easy


Share | 
Sikátorok
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Anthony&ebony
- when 'Thank You!' just isn't enough-

Nehéz lenne megállapítanom, hogy miért vöröslik jobban a fülem: a vértől, ami az oldalamból csurdogál, vagy a zavartságtól, amiért pont Anthonyt kellett magamhoz hívnom. Nem mintha első alkalommal kérném, hogy siessen a megmentésemre, egyszerűen csak el kellene már löknöm magamtól a férfit és a saját talpamra állni. Bár elég nyomós indok, hogy elvették az irónom - így azért annyira nem érzem feszélyezve magam, amikor a nevéhez érintem végül ujjbegyem.
A hívásunk során képtelen vagyok csillapítani mellkasom heves emelkedését-süllyedését, így ezzel jár a légzésem ziláló hangzása is. Túl sokáig nem tarthatom a vonalat, így megpróbálom rövidre fogni a beszélgetést. Nem kerüli el figyelmem a háttérből jövő hangos morajlás, ami egyértelműen tudtomra adja, hogy a boszorkánymesternek épp valami szórakoztatóhelyen akad dolga. Ilyenkor, persze... Foglalkozni ezzel nincs időm, az utolsó tartalékomért nyújtózom, mikor érte szólok. Hallom, ahogy a sorszámot említi és a nevem is megismételi, de a készülék akkor már a földön hever. Én pedig a talpaimra állok, ugyanis a vámpírok már körém zsongnak.
Én tényleg igyekszem felvenni a harcot és erőmtől telten neki lendülni a támadóimnak, de az irónom nélkül, egy ekkora tátongó lukkal az oldalamon képtelen vagyok rá. Fogcsikorgatva rángatózom, mikor közre zárnak és inni készülnek belőlem. Ekkor, pontosan ekkor villan fel az aranyló örvény, apróbb szelet generálva körénk. Szemeim rögtön keresik a portálhoz társuló férfit, de nem lelik egyből, mert ő épp a hátam mögött állót hámozza le rólam. A pillanat töredéke alatt fegyverzi le a vámpírokat a közvetlen közelemből, így van annyi időm és remek reakcióképességem, hogy lehajoljak a szeráfomért, amit elvettek tőlem. Tekintetem megtorpan egy időre Anthonyén, de tovább szalad onnét, hogy az elesettek között keressem irónom.
- Biztosan lesz alkalmad bepótolni, persze... - teszek egy enyhe fintorral megjegyzést, közben megpillantva a legyilkolt vámpír övébe dugott irónom. Alig hiszem el, szemeim ajkaimmal együtt nevetnek, miközben magamhoz veszem. - Megyek! - nyökögöm szinte rosszallóan, pedig hálásnak kellene lennem, azonban két lépés az aranysárga portál felé, de hiába. Le fog az érzés, hogy nem hagyhatom magára, akkor sem, ha megbirkózik a feladattal. A francba!
- Nem mondták még... - sietek a közelébe, majd a szeráfommal az oldala mellett, pontosan egy centire előre nyújtózom, hogy a háta mögött érkező vámpírt telibe kaphassam - ...hogy nézz a hátad mögé? - pillantok fel rá, majd kihasználva, hogy akad egy másodpercnyi pihenőm, a pengémet ökölbe fogva, lejjebb tolom vállamról a bőrszerű anyagot, hogy felfesthessem a rúnát, mivel gyógyulhatok. Oké, nem lesz szupergyors a folyamat, de máris jobb! - Hagyd a portált... - zilálva fejezem be a még füstölgő rúna felvésését, majd eldugom az irónom és a pengém előrántva ácsorgok a férfi oldalán. A fejem ide-oda kapom, majd belekapaszkodva a karjába húzni, vonni kezdem magammal. Sietőssé teszem a lépteinket, nem hagyva, hogy hátra maradjon. Bízom benne, hogy a vámpíroknak lesz annyi sütnivalójuk, hogy nem fognak minket követni, de nem tartok semmit kizártnak, így a legközelebbi sötét sikátorba tolom a férfit, s csak utána húzódom magam is az árnyékba, hogy a falnak vetve hátam kifújhassam a felőrölt energiáim.
- Köszönöm... - ahogy illik, de nem pillantok rá, még csak a fejem sem fordítom felé, nehogy azt higgye érzelem is társul a hálálkodásomhoz. Nyelnem kell, majd kidugom a fejem, hogy kikukucskálhassak, közben tapogatva a sebem, mennyire gyógyulhat gyorsan. - Sajnálom, hogy tönkre tettem a bulit... - pillantásom közönyös felé, közben meg gyűlölöm, hogy hallatszódik hangomon az irigység. És a féltékenység. Baromira szégyellem magam, így némán csókot lehelek az Angyal szárnyaira, amiért felbukkan két újabb vámpír. - Épp jókor... - motyogom bele a lendületbe, ahogy a szőkébb nekem esik, én pedig hárítom a támadását. Bízom benne, hogy a colosabb majd lefoglalja Anthonyt legalább annyira, hogy mellőzzük a korábbi kijelentésem milyenségét...


Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true



Bony & Tony
you owe me one, babe

Különleges érzékem van hozzá, hogy pusztán a telefon csörgéséből megállapítsam, ki keres éppen - és ennek semmi köze ahhoz, hogy külön csengőhangot állítottam be Ebony számára, vagy hogy a nevével együtt mosolygós arca is megjelenik a képernyőmön, amikor hív, melyet az egyik emlékemből kreáltam és digitalizáltam (igazán jövedelmező bizniszt nyithatnék, ha lenne rá affinitásom), vagy hogy... Egy szó mint száz, valahogyan mindig megérzem, amikor ő van a vonal túlsó felén. Tudat alatt, miközben azt próbálom meg elképzelni, hogy festhet a pultos lány hosszú, telt combja, ha lerángatnám róla a nadrágot, most is megérzem, hogy ő keres, így arcomon egyből szétterül a szokásos, kaján vigyor, ahogy felveszem a telefont.
- Miféle bajba keveredtél már megint, Bonbon? - szólok bele üdvözlés nélkül a készülékbe. Felesleges kerítenem, nem szokásunk egymás hogylétéről diskurálni, vagy a legújabb mondén pletykákat kifecsegni. Ha hív, annak mindig oka van, így elszoktam a barokkos körmondatoktól és a bizonyos kása kerülgetésétől is. - Nem, persze, hogy nem hívlak így többet, Bon... bon.
Nevetésemet elnyomja a bár alapzaja, mely egyre tompul, ahogy magam mögött hagyom a tömeget anélkül, hogy akár csak búcsút intenék a pultos lány csábító vonalainak. Ahogy Ebony hangja felcsendült a fülemben, érdeklődésemet vesztettem minden más iránt magam körül.
Ajkaim rögtön vízszintesbe rándulnak, állkapcsom megfeszül testem minden izmával együtt, ahogy meghallom ziháló légzését. Reszketeg hangja megtorpanásra kényszerít, megállok az egyik lámpaoszlop földre festett félgömbjének közepén. Ha a hangszíne nem lenne elegendő ok a gyanakvásra, a szavai belém fojtanak minden csípős megjegyzést. Egy nephilim nem szokott segítséget kérni - főleg nem démonok fattyától. Ahogy folytatja, mi a baj, tekintetem máris az utcatáblákat kezdi pásztázni, próbálom felidézni magamban, hol lehetek és merre van a gyár, jártam-e már ott valaha. Túl sok emlék, és olyan nehezen, lassan bogozza ki az elmém... Gyerünk, gondolkozz!
- A fenébe már, igazán húzhatnál néha sorszámot... - zsörtölődnék, de képtelen vagyok leplezni az idegességemet. - Mindjárt ott vagyok. Maradj vonalban! Ebony? Ebony!
Hamar belátom, hogy hiába szólongatom, így bontom a vonalat és zsebre vágom a telefonomat. Te ostoba, felelőtlen nephilim! Képtelen meglenni egy hetet anélkül, hogy megpróbálja megöletni magát valahol? Ha ennyire unatkozik, megtanulhatna kötni vagy jógázni...
Idegesen a hajamba túrok, beharapom hüvelykujjam körmét, fel-alá járkálva mormolok az orrom alatt, majd úgy döntök, ideje kockáztatni. Eleget éltem már ahhoz, hogy úgy fogadjam a halált, mint senki más - portált nyitni egy bizonytalan helyre pedig pontosan olyan dolog, amit apám nagyon is díjazna. Egyirányú menetjegy a Pokolba.
Aranyszínben izzó portálom pontosan az egyik vámpír mögött nyílik meg, s ahogy kilépek belőle, egy nagy szökkenéssel levágom a köztünk lévő távot. Egy rövid pillanatra sem habozok vagy mérlegelek, kezem rutinosan siklik a homlokára és az állára, majd egyetlen határozott csavarás, a csigolya halk roppanása, és a test ernyedten omlik össze előttem.
Bal kezem arra szegezem, aki fogva tartja a lányt: narancsos energialöket robban ki a tenyeremből, mellyel remélhetőleg a legközelebbi épület faláig reptetem a vámpírt. Jobb tenyerem ugyanígy jár el egy másik vámpíron, őt azonban épület híján a kukák és szemeteszsákok közé célzom be.
Körbekapkodom a tekintetem, de ha látok is több vámpírt, egyelőre nincs több kezem foglalkozni velük. Ebony jelenléte elvonja egy pillanatra a figyelmemet, sietve végigmérem, hogy meggyőződjek róla, egyben van-e még.
- Jó kis buliba keveredtél már megint, Bon... hát még én milyet hagytam ott miattad! Ezért minimum sörrel és sztriptízműsorral jössz nekem. Menj! - intek fejemmel a nyitva hagyott portál felé, felkészülvén rá, hogy egyedül vegyem fel a harcot a megmaradt bestiákkal. Hiszen mindig is ez volt a módi: menteni, aki fontos, és hátrahagyni azt, ki a világ számára értéktelen. Nem is várom, hogy Bon másként cselekedjen. Főleg, hogy mivel mindkét kezem foglalt, képtelen vagyok fenntartani tovább a portált, melynek szája rohamosan szűkül, azzal fenyegetve, hogy pár szívdobbanás múltán bezárul és elvész a semmibe, amiből született. - Csipkedd magad, szépségem!
A bártól nincs messze az Intézet, könnyedén hazatalál, vagy csak megpihenhet, hogy felrajzoljon magára pár firkálmányt. Csakhogy a nagy lovagiasságban nem veszem észre a hátam mögött felbukkanó veszélyt...

Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Anthony&ebony
- i need you -

Talán ezért nem küldtek küldetésre mindeddig...
Csípős szél röpíti tovább a kétségbeesett, néma jajveszékelésem, bele a süket éjszakába. Legördül a téglaépület oldalán, megszaggatják a tűzlétrák rozsdás fokai, bemenekül a sötét alagsorba, hol a Hold fénye már nem mutat utat.
A kiáltásom elenyészik a betondzsungel álnok ölén, az falak között átsöprő szélroham egymásnak ütközteti a kartondobozokat, amik szemét címszó alatt hevernek az árnyékban. A talpaim lágy csattogása az alig 3 centiméter víztócsában jelzi, hogy még mindig rossz helyen vagyok. Kinevetem magam.  Az éjszakába világosságot lopó holdsugarak körberajzolják vonalaim. Szívet szaggató tempóm arra kényszerít, hogy rejtőzzek el.
Leszakadtam a csapatomtól. Leszakadtam. Hogy tudtam elszakadni tőlük? A homlokom a hűvös betonfalnak támasztom, ami olyan öreg, hogy porlani kezd. Természetesen az irónom kikapta farzsebemből valamelyik ügyesebb vámpír... Hiába hazudnék, nem voltam felkészülve rájuk. Ahogy a másik három árnyvadász sem, de legalább ők együtt küzdenek, vállt vállnak vetve. Az én nyomomba indult öt, talán hat is. A szeráfpengém velem, de az irónom nélkül elvesztem, cseszhetem. A bal oldalamba mártott fémcső, szét szaggatta egy részem, túl sok vért veszítettem... Ami, bárhogyan is fájdalmas, messze nem olyan kínos, mint ráeszmélni, hogy a vámpírok között ez a végszó pecsétje lehet.
Neki támaszkodom a lapnak, hagyom, had porosodjon, morzsolódjon vállam mentén, miközben kabátom zsebébe kutatok veszettül. Felcsendül az épület túl oldaláról a férfias kacaj, s tudom, hogy valószínűleg nekem befellegzett. Előkapom a telefonom, máshonnan nem tudnék segítséget kérni anélkül, hogy ne leplezném le gyorsabban magam, mint kellene. A nevek, a nevek, a nevek. Próbálok józan eszemnél maradni, nem hagyni, hogy a rengeteg vér, hogy a sokk túl emelkedjen rajtam. Kutatom, hogy kiért tárcsázzak, de tudom, ha a Klávé fülébe jut, hogy mennyire elcsesztem, soha többé nem fognak kiengedni. Cornelia volt a belépőm a nagyvilági életbe. Azzal, hogy megóvtam őt a téren a vámpíroktól, rádöbbentek, hogy van esély még rá, hogy kiválóbb legyek. De ha most megtudják, mennyire elcsesztem, biztosan kispadra ültetnek. Nem. Azt már nem. A nevek felfelé lifteznek a szemeim pedig megakadnak az egyetlen olyan néven, akit anélkül hívhatnék, hogy különösebb következménnyel járna...
- Vedd fel, könyörgöm... - a pengémet nem tehetem el, így arra markolva szorítok vérző sebemre, de már meggyengülten engedek tartásomon, hogy végül lecsúszva a fal mentén bíbor csíkot fessek a szürke tompa támaszomra. A szüneteket hallató sípolás végül abbamarad, meghallom hangját - Ne nevezz így! - korholok rá, pedig fikarcnyi időm sincs most erre, ösztönből jön. Szemeim megforgatva csóválom a fejem, nyugodt hangszíne alig hallatszik el, rögtön közbeavatkozom.
- Segítened kell. - abszurd a részemről, minden sejtemben megrezzenek, ahogy kimondom ezt a két szót - Elvették az irónomat, megsérültem, kérlek, tudom, hogy ... - nedvesítek ajkaimon, leejtem pillantásom, majd felhúzom a falhoz közelebbi térdem. Szédülök a vérveszteségtől. Rosszallóan morzsolom ajkaim, hallom a hangosodó lépteket.
- A régi gyár mögötti utcán vagyok, siess, kérlek... - az első suhanó árny kirajzolódik előttem, fogai fehérebbek a frissen nyomtatott papírlapnál. Felszegem állam. Összeszedem minden erőm, de a készülékem kihull ujjaim közül. Felegyenesedem, amennyire tudok, határozottnak tűnök. A legkevésbé sem vagyok erőm-teljességében és ha ez valamiféle plusz bónuszként járhat, a pánik miatt egyetlen mozdulatban sem vagyok biztos. A férfi hahotázni kezd, maga köré gyűjtve a többi alvilágit, de meglepetésemre nem több kettőnél a létszám. Felszegem szeráfom, átvéve jobbomba, közben balomat rányomva a vérző pontra. Az Angyalra!
Mindenesetre hárommal szembe jobbak az esélyeim, mint öttel, vagy hattal.
Neki feszülök a legközelebbinek, de mire elérném, már lefogja karjaim egy, egy olyan, akit nem vettem észre, 'mikor került a hátam mögé?!
- Eressz el! - feszítem arcizmaim, próbálok a pengéért küzdeni, de messzire hajítja tőlem az, aki az imént elkobozta. A következőben elmosódik a tér, nem tudok olyan hévvel védekezni, ahogy kellene.
És már fel is villannak a fogaik, beszélnek, kiabálnak, a nephilim vérről, rólam, arról, hogy milyen régen nem,... és már ugrik is!

Ha nem okés, sikolts!  :*.*: || runnin'  || ♥️
Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members

Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
all the stories are true
Felhasználó profiljának megtekintése

***
Ajánlott tartalom

all the stories are true

3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3
 Similar topics
-
» Utcák / Sikátorok
» Mystic Falls sikátorai
» Aligátorok kódexe
» Old but Gold Antiques - Darren Cain régiség boltja és háza
» Haditechnika

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Brooklyn-
Ugrás: