A kutyás megjegyzésre ráncoltam a homlokomat és beugrott, hogy mi lett volna, ha egy kiskutya megsérül. Valószínűleg elsírom magam. Izé, mármint… nagyot nyeltem. Theo távolságtartónak hatott, de nekem ez szinte alig tűnt fel – olyan volt számomra, mintha csak nehezen tudná kezelni a helyzetet. Azt, hogy körülötte lebzselek és beszélgetni próbálok vele. Vagy egész egyszerűen csak nem voltam neki szimpi? Nem igazán jutott el a gondolat az agyamig, így nem is gondolkodtam el rajta. - Oké-oké, hiszek neked – Nem, nem hittem neki, de annyiban hagytam a témát. Ha be akarja csapni magát, ám legyen, de majd úgyis rájön, hogy ezzel nem megy semmire. Nem volt túl bőbeszédű és ez tényleg kezdett jelzésértékkel bírni, ám… kérdéseket vetett fel valójában. Miért ilyen? Cora is mesélte, mennyire duli-fuli mentalitású Theo és hogy mennyire magának való olykor, meg egy pokróc érzelmi szintjével egyenlő, de… ijesztő volt közelről is megtapasztalni. Vajon mi történt vele, hogy ennyire elzárta az érzéseit? Úgy nézett ki, mint aki semminek nem tud valójában örülni. - Pár utcányira, huh? Szándékosan nem mondod el a címet, ugye? Nem foglak zaklatni, cserkész-becsszóra! – Még a mellkasomra is tettem a kezemet, a szívemre, miközben kimondtam a szavakat. Tényleg nem akartam zaklatni. De úgy tűnt, hogy a viselkedése ellenére magányos és segíteni akartam neki. – Én nem titkolózom, Theo… - És elmondtam a címet. Pechére pont a szemközt levő utcában, vagyis épületben laktam, mint ő, tehát elég közel hozzá. Nagy eséllyel az ablakból pont láthattuk is egymást, de ez eddig nem fordult elő. Pedig én sokat lógtam az ablakban, főleg reggelente és este, mikor ment le a nap. Mellette lépkedtem, vagy inkább szökdécseltem. Tele voltam energiával. Aztán lassítottam a lépteimen, majd a hátam mögött összekulcsoltam az ujjaimat, így pillantottam Theora a szemem sarkából. - Egyedül laksz? – Bukott ki belőlem a kérdést, de esküszöm, hogy nem nőnemű egyedekre utaltam… csupán az érdekelt, van-e háziállata. Imádtam a kis szőrmókokat!! Talán segíthettem is volna a gondozásában, ha lett volna Theonak állatkája.
- Nem a kutyámat ütötted el, szóval - a kezemmel hessegető mozdulatot teszek jelezve, hogy most már tényleg elég lesz, ne kérjen többször bocsánatot. - Ez csak egy póló. Igaz, a kedvencem, de talán egy kakaófolttal még a korlátolt háztartási ismereteimmel is elbánok. Kissé felszalad a szemöldököm, mikor közli, hogy a "minden tök klassz" válasz nem túl meggyőző, amit hirtelen nem tudok értelmezni, de aztán magamban megállapítom, hogy biztosan nem a hitelességgel van gond, inkább azzal, hogy akinek megölik a barátnőjét, nem szokott klasszul lenni. Most kéne zokogva elpanaszolnom neki, hogy Cora nélkül milyen szar? Hát, az nem fog megtörténni. - Pedig tényleg - nézek mélyen a szemébe, ennek már elég meggyőzőnek kell lennie. És idegesítőnek, reményeim szerint. Várom a reakcióját, arra számítok, hogy kibukik, amiért merészelek jól lenni, mikor a legjobb barátnője meghalt. Tulajdonképpen provokálom. És hogy miért? Mert muszáj leráznom. Egyáltalán nem akarok vele beszélni, pláne nem Coráról és arról, hogy mi történt. És mivel más közös témánk nem igazán van, nem tudom elképzelni, hogy mi mást akarhatna tőlem. Előbb-utóbb úgy is oda lyukadunk ki, szóval lényegében mindegy, hogy miről kezdünk dumálni. - Az jó - bólintok, de őszintén nem is figyeltem arra, amit mond. Épp azon tűnődtem, hogy hova költözhetnék, ahol biztosan nem futok ismerősökbe. Alaszka milyen ebben az évszakban? - Egy ideje - biccentek és részemről ezzel le is tudtam a beszélgetést, de ő nem... Mikor felajánlja, hogy eljön velem egy darabon, kis híján felnyögök. Nincs mit tenni. Vagy ő, vagy prerdikátor Woody, aki még mindig a világ legidegesítőbb fickója, szóval megadóan biccentek és magamban eltervezem, hogy valahol félúton majd lerázom a csajt. Ebben jó vagyok. - Pár utcányira innen. - A címem szándékosan nem mondom meg, még csak az kéne, hogy meglátogasson vagy ilyesmi. Inkább elárulom azt, hogy milyen irányba, abban bízva, hogy ő pont nem arra megy. - Te merre laksz? - nem mintha izgatna, csak szeretném tudni, hogy Manhattan melyik részét kerüljem el messziről.
Nagyot nyeltem és miután eltolt magától, aggódva, még mindig bűnbánóan figyeltem őt. Komolyan, miért vagyok ekkora szerencsétlen? Kétbalkezes, ügyetlen és… és… biztos, hogy utál emiatt. Lefogadom, hogy ez volt a kedvenc felsője és én most tönkretettem. Szinte sírásra görbültek az ajkaim, de aztán összeszedtem magam, mikor azt mondta, nem történt semmi. - Sajnálom, tényleg – Jegyeztem meg még egyszer, utoljára, majd kidobtam a szemetesbe a szalvétákat, amivel igyekeztem az imént felitatni a ruhájára ömlött kakaót. Nem tudom, miért akartam vele valójában beszélni, de nem akartam, hogy csak úgy lelépjen és eltűnjön az életemből. Corára emlékeztetett és talán pont ezért volt szükségem arra, hogy beszélhessek vele. Meg hát… érdekelt, hogy hogy van. De le akart lépni és én ezt nem hagyhattam. Utána léptem és elkaptam a karját, hogy ezzel megállíthassam. - Ez nem volt túl meggyőző, Theo – Meg hát miért hittem volna el neki, hogy minden tök klassz? Bár lehetett volna az. Ha olyan derűlátó és pozitív energiabomba lett volna, mint én, elhittem volna neki a szavakat. De nem volt az. Cora túl sokszor mesélt Theoról, szinte már ismertem is ezt a kis morgó duli-fulit. Azt viszont nem tudtam, Cora mesélt-e rólam valaha és ha igen, a srácot mennyire érdekelte. Talán semennyire. A csacsogásomat végül a kérdése szakította félbe, így nagyot nyeltem. - Hát… - A fejemet kezdtem ingatni egy kissé bárgyú mosoly kíséretében, majd zavartan a hajamba futtattam az ujjaimat. – A körülményekhez képest jól. Végre önállósodni kezdtem, most, hogy elköltöztem a szüleimtől. Tudod, egyetem meg munka, ilyesmi – Magyaráztam lelkesen, a szemeit figyelve. Valahogy látszott rajta, hogy mennyire nem fűlik a foga a velem való beszélgetéshez, de nem akartam törődni ezzel. – Te mióta vagy a városban? Merrefelé laksz? Elmegyek veled egy darabon, ha már úgyis indulni készültél – Vetettem fel a szerintem fantasztikus ötletet, nem is sejtve, hogy már most pont eléggé Theo idegeire mentem, már csak azzal is, hogy léteztem.
Fáradt sóhajt hallatok, ahogy a lány buzgón szabadkozik és szalvétával próbálja letörölni, amit már beszívott a pólóm. Hát, valószínűleg őt sem az eszéért szeretik az emberek. - Jól van, elég már! – tolom el magamtól a kezét és elég szúrósan nézek rá, remélem, veszi a lapot. – Ennek már mindegy – forgatom a szemeim és a fejemet csóválva túrok a hajamba, majd negédes mosolyt varázsolok az arcomra, mert szinte érzem, ahogy Woody azt próbálgatja, hogy egy vérfarkas is képes-e szemmel verni. – Nem történt semmi. – Ennyit arról, hogy nem akarok jófej lenni.
Kisimul az arcom, ahogy felteszi a kérdést és továbbra is csak bámulom őt rezzenéstelenül. Ha azt hiszi, hogy majd eldumcsizunk arról, hogy kit hogy érintett Cora halála, hát téved. Elég képmutató lenne arról diskurálni a legjobb barátnőjével, hogy milyen szarul vagyunk, miközben az egész az én hibám. És ezt persze eszemben sincs a csaj orrára kötni. Vagy őrültnek nézne, vagy őrültnek nézne. Mondjuk annak is meg van az előnye. Többé biztosan nem kellene azon aggódnom, hogy összefutunk. Hm… Ez még akár be is válhat. Úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna a kérdést, a pultra dobom a pénzt és nagyon szeretnék lelépni, mikor utánam kap.
Emily, tényleg! Ha megkínoznak sem jutott volna eszembe, így azt hiszem nagyjából könnyű kikövetkeztetni, hogy mennyire ismerem ezt a lányt. Meglep, hogy mennyit csacsog, esküdni mertem volna, hogy én egyszer sem hallottam megszólalni, vagy csak akkor is, mint most totálisan kikapcsolt az agyam. Azt hiszem, elég ostoba képet vágok, így inkább megrázom a fejem és elhúzom a karom tőle. Átfut az agyamon, hogy lerázom azzal, hogy úgy csinálok, mint aki most látja őt életében először, de félek, nem adná fel és a végén mégis csak Coránál lyukadnánk ki, amit rohadtul nem akarok. - Emily – biccentek homlokráncolva. – Persze, minden tök klassz. Most kellene visszakérdeznem, de semmi kedvem. Láthatóan jól van, úgy értem nem tűnik depressziósnak, vagy ilyesmi, szóval nekem ez untig elég is. Le kéne lépnem valami mondvacsinált indokkal, de egy sem jut eszembe és mivel még mindig magamon érzem a gardedámom tekintetét valószínűleg úgy sem hagyná. Valamiért szentül hiszi, hogy nekem barátok kellenek. A marha… - Te… jól vagy? – megadóan felteszem a kérdést, de nem erőlködök azon, hogy ne vágjak olyan képet, mint akinek épp a fogát húzzák. Csak húzzon el Woody, aztán én is lelépek.
- Nem, nem tök mindegy! Istenem, de ügyetlen vagyok! – Szabadkoztam, majd sietősen elvettem a pultról néhány száz szalvétát és azzal kezdtem el törölgetni Theo pólóját. Mindig is ügyetlen voltam, de hogy pont most és pont vele… az istenemre mondom, hogy nálam kétbalkezesebb lány nem létezik! - Ne haragudj, tényleg nem akartam… - Folytattam, habár úgy tűnt, hogy nem túlzottan érdekli a dolog, vagy legalábbis én nem. Mintha nem is akart volna velem még csak beszélni sem, habár megértettem. Ki akarna a halott barátnőjének a legjobb barátnőjével dumálni? Nyilván csak egy két lábon járó emlékeztető lehettem a számára. - Jól vagy? – Kérdeztem rá, mikor már ő maga is elég sokáig bámult ahhoz, hogy aggódni kezdhessek. Ahogy őt figyeltem, folyamatosan Cora járt a fejemben, az, hogy mennyivel másabb volt az életem, mikor még élt. A letargiába már nem taszított az elvesztésének gondolata, de még mindig fájt. Csak épp próbáltam vidám lenni. Soha, senkinek sem segített még az, ha csak sírt, sírt, sírt megállás nélkül. Ha válaszolt is, a figyelmemet az vonta el, hogy szó nélkül kitett egy tizest a pultra, fizetség gyanánt, majd menekülőre szándékozott fogni. Legalábbis ez nyilvánvaló volt. - Várj egy picit! Nem emlékszel rám? – Kaptam el a karját, ha le akart volna lépni. Tényleg, egészen eddig bele sem gondoltam abba, hogy talán ő nem is emlékszik arra, ki a franc vagyok. – Emily vagyok. – Nagyot nyeltem, de szélesen mosolyogtam annak ellenére, hogy tudtam, ki ő és… és igen. A múltamhoz kötődött, ha azt nézzük, de ezen túl kellett lendülnöm. S tudtam, hogy sikerülni is fog. – Tudom, rég nem találkoztunk, de… de remélem, minden rendben azóta veled. Ugye? Klassz, hogy mindketten New Yorkban kötöttünk ki. Nagyon szép város, habár kissé nagyobb a nyüzsgés, mint ott, ahol éltünk, ugye? Pont ezért olyan jó. – Kezdtem el csacsogni tök feleslegesen, hiszen egy részem pontosan tudta, hogy süket fülekre fognak találni a szavaim, de én már csak ilyen voltam: csak mondtam, mondtam és mondtam a magamét. Csacsogtam, mint egy kismadár.
Valami szórakozott nyugodtság lesz úrrá rajtam. Az a fajta, amit akkor érez az ember, mikor a dolgok sorra csesződnek el körülötte és már egyszerűen belenyugodott, hogy ezen nem tud változtatni, ha fejre áll sem. Nézem az egyre terebélyesebb kakaó foltot a pólómon és komolyan eltűnődöm azon, minek is keltem ma fel egyáltalán? Franc se tudja már... - Tök mindegy - rántom meg a vállam. Ha jófej akarnék lenni, azt mondanám "nem történt semmi", vagy "felejtsd el", esetleg "az én hibám". De nem akarok az lenni. Ez nyilván a mögöttem ülő Woody sheriff figyelmét sem kerüli el, halkan megköszörüli a torkát, de úgy teszek, mint aki meg sem hallotta. Azt akarom, hogy húzzon el, mára elegem van a lelkemben való turkálásból, de Woody nem az a fajta fickó, aki feladja. Említettem már, hogy hat hónapja megállás nélkül a nyakamban liheg? Visszatérő rémálommá vált, hogy a klotyóba is követ, nem viccelek.
Közben végigmérem a csajt, mert azóta is engem bámul, meg mert kellemesebb jelenség, mint a hátam mögött terpeszkedő szőrös alak, még ha le is öntött kakaóval, és ahogy elérek az arcához - pasiból vagyok, naná hogy nem azzal kezdtem! - úgy érzem, mintha egy kamion robogna át rajtam. Ilyen nincs! Olyan rohadt nagy ez a világ, sőt New York is az. Mégis mennyi volt az esélye ennek? A karma egy ribanc. Sosem érdekeltek Cora barátai, amiért nem egyszer kaptunk össze. Ez a lány volt a legjobb barátnője, bár hirtelen nem tudnám megnevezni őt, pedig párszor találkoztunk, azt hiszem. Talán még beszélgettünk is, amíg Cora mosdóban volt, vagy ilyesmi, bár bevallom őszintén, nem rémlik vele kapcsolatban semmi. Az arca valami különös okból megragadt bennem, pedig egyébként felejthető. Úgy értem, nem az a fajta szépség, aki után mindenki megfordul - Cora ilyen volt -, inkább olyan kedves szomszédlány-típus. Ami nem rossz, csak... Ah, befogom.
Átfut az agyamon, hogy lerázhatnám Woodyt a csajjal, mármint ha lenne társaságom, biztosan nem akarná tartani a gyertyát, de egyszerűen képtelen vagyok elcseverészni a halott barátnőm barátnőjével. Az elég abszurd lenne. Mégis mit kérdezzek tőle? "Haragszol rám, hogy megöltem Corát? Csak mert én utálom magam!"... Jézusom, nem! Kirántom a tárcám - végre - és gyorsan kiveszek belőle egy tízest, majd anélkül, hogy bárkinek bármit mondanék, az ajtó felé fordulok azzal a szándékkal, hogy lelépek és jó pár napig elő sem jövök.
- Sosem egyszerű megértenünk, hogy a másik miért hoz meg egy döntést. Lehet, hogy számunkra pont az ellenkezője az, ami logikus lenne, hiszen tényleg melletted kellett volna lennie és támogatnia, de az is lehet, hogy nem tudott volna a szemedbe nézni még egyszer és úgy érezte, hogy talán így a jobb. Pedig koránt sem igaz. A pillanat hevében meghozott döntéseket sokszor később megbánják, vagy eltemetik magukban. - Én mindig is forrófejű voltam és sosem gondolkoztam egy pillanatra sem, ha az egyik szerettem bajba került. Önként vetettem magam forró lángok közé, vagy rohantam egy vámpírokkal teli hotelbe, ahol bármikor könnyedén megölhettek volna. Ugrottam át a portálon, hogy megakadályozzam Valentine terveit, miközben nem is sejtettem, hogy talán az életemmel fizethetek érte. Mindig szívből hoztam döntéseket és egyszer sem bántam meg. Lett volna jobb módja, hogy kivitelezzem akaratom, de többnyire így is sikert arattam. - Mindenki jobban örült volna, ha meg sem születik. - Habár kíváncsi lennék, hogy milyen lenne, ha nem keringene az ereiben a démonvér. Talán lenne egy értelmes bátyám? Azt sem igazán tudom, hogy miként viselkednek a testvérek. Mármint mindig látom Alec-et és Izzy-t együtt, hogy mennyire szeretik egymást, de ők már ezzel nőttek fel. Egymás mellett. Ha az életembe betoppan egyik pillanatról a másikra egy idegen nem biztos, hogy a lehető legjobb módon tudnám ezt kivitelezni. Mikor azt se tudom milyen érzés, ha van egyáltalán testvéred. - A hangsúly azon van, hogy öregek. Ők sem képesek változni a korral. Hiszen még mindig lenézően pillantanak azokra, akiknek más a beállítottságuk. - Nevetségesnek tartom ezt a hozzáállást, de már épp így is elég sok port kavarok már pusztán azzal, hogy Valentine lánya vagyok. Állandóan minden szem rám szegeződik és, mintha a homlokomra lenne írva, hogy veszély és káosz. Pedig nem tehetek arról, hogy kinek a gyermekeként születtem. - Nem egyszerű biztos, de hidd el Luke igen is képes arra szerintem, hogy megváltoztassa a véleményét. Mármint, ha makacs is Luke-t mérhetetlenül tiszteli. Máskülönben nem is igazán jutott volna el arra a pontra, hogy béta lehessen. Igazolta a hűségét és a kölcsönös tisztelet azért egy ilyen helyzetben sokat jelent. - Nem tukmálná le a torkán szerintem Luke, de biztos vagyok benne, hogy el tudna beszélgetni vele úgy, hogy legalább végiggondolja egy kicsit a dolgokat és ne legyen teljesen elutasító a testvérével. - Koránt sem volt egyszerű, de mikor belecsöppensz valaminek a kellős közepébe, akkor kénytelen vagy igazodni hozzá. Anya pedig továbbra is igyekszik elkülönülni az árnyvilágtól, habár nem tagadhatja le, hogy oda tartozik és hátat sem fordíthat neki most már úgy igazán. Hiszen én is a részese lettem. Még akkor is, ha nehezére esik ezt elfogadni. - Ahogyan azt is, hogy Jace-el vagyok. Valahogy Valentine-t látja benne. Lehet, hogy ő volt az, aki felnevelte, de ettől még Jace nem lesz olyan, mint Valentine. Azt érezném.. Tudnám. Bár az utóbbi időben tényleg furcsán viselkedik.
-Igen, de azzal nem könnyítette meg a helyzetemet, hogy magamra hagyott. Ha nem talált volna rám az egykori alfám, ki tudja, mi mindent vittem volna véghez? Ha fordítva történt volna mindez, minden erőmmel azon lettem volna, hogy segítsem a testvéremet és együtt küzdjünk meg a feladattal. De nem vagyunk egyformák...- sóhajtok egyet, hiszen tudhatnám már, hogy míg én így gondolok valamit, a másik ember nem biztos, hogy ezt érzi a legjobb megoldásnak. Oliver úgy gondolta talán, hogy jobb lesz nekem nélküle, de szerintem meg úgy tudott volna megvédeni, ha mellettem marad és segít a nehéz időkben. -Azt hiszem, soha nem akarom megismerni a testvéredet.- csóválom a fejem és teljesen elképedek azokon az információkon, melyeket megtudtam most róla Clarytől. Fogalmam sincs mi mindenen ment át a testvére, de biztos borzalmas dolgok lehettek, ha ennyire eltorzult és gonosz ember lett belőle. Hiszen, vannak okok és okozatok. Senki sem lesz csak úgy egy gonosz szemétláda. Vagy igen? -Igaz. Minden újra fegyverrel reagál az ember, főleg, ha veszélyeztetve érzi magát. Meg se várja, hogy kiderüljön mit akar a másik. Előbb lő, aztán kérdez, és ez nagyon szomorú. Talán jobb is, ha így marad minden. A Klávé tagjai elég idősek talán már ahhoz, hogy tudják, nem működne a két világ együtt.- húzom el szomorkásan a számat és beletörődök, hogy talán tényleg csak egy utópisztikus elképzelés részemről, hogy az emberek és az alvilági lények valaha is meg tudnának élni békében egymás mellett. -Nem beszélve arról, hogy közöttünk is akadnak bőven olyanok, akiket megrészegített a hatalom és másra sem használják képességeiket, mint gonoszságokra és gyilkolásra.- jut eszembe ez a cseppet sem elfelejtendő tény, ami miatt talán pláne jó, ha a két világ nem mosódik össze soha. Így is elég nehéz kordában tartani a dolgokat és velem is előfordult már, hogy egy ártatlan lányt kellett kimentenem egy vámpír karmai közül. Egy olyan vámpíréból, akit semmi más nem érdekelt, csak a vér és a hatalom. Élvezte, hogy ő erősebb és veszélyesebb. Előtérbe került benne a ragadozó. -Örülnék, ha igazad lenne, viszont még mindig nem tudni, hogy mit szól majd a bátyám, ha rájön, hogy itt vagyok. Talán, azzal csak rontanék a helyzeten, ha rá tukmálnám magam és a végén még Lukera is haragudna, amiért beleavatkozik. Régen meglehetősen makacs volt Oliver, és ez szerintem nem változott.- nevetem el magam, ahogy felidézem az egykori bátyámat, akit annyira imádtam, hogy a pokolba is követtem volna. Ezt most is megtenném, ha arra kérne. Ő volt a szememben a nagy tesó, a hős, aki mindig megvédett mindentől. Arról nem ő tehet, hogy szörnyeteggé változtatták és nem bírta visszafogni magát, de tényleg pocsék érzés lehet, hogy végül azt bántotta, akit mindig is meg akart védeni: engem. -Nos, a te esetedben muszáj lesz elfogadnia, hogy így kell élned, hiszen erre születtél. Hidd el, előbb-utóbb megbarátkozik a helyzettel, de az biztos, hogy sosem fog fájó szív nélkül elengedni. Mindig aggódni fog érted és mindig meg akar majd védeni minden áron.- magyarázok, mintha bármi fogalmam is lenne arról, hogy milyen lehet szülőnek lenni, azt viszont tudom, hogy milyenek az én szüleim. Ők is óvtak még a széltől is, de amikor közöltem velük, hogy elmegyek Oliver után a nagy városba, tudták, hogy azzal, ha ellenkeznek, nem akadályozzák meg, hogy megtegyem. -És hogy sikerült behoznod a lemaradást? Hiszen, ezek szerint te jóval később kezdtél el tanulni és gyakorolni, mint a többi árnyvadász.- érdeklődök finoman, de ahogy érzékelem, Clary nem egy buta, gyenge teremtés. Olyasvalaki lehet, aki könnyen és gyorsan tanul, ráadásul biztos akadt segítsége is bőven, mert ahogy legutóbb hallottam, megfogyatkoztak az árnyvadászok egy picit. Szükségük van mindenkire, ha továbbra is fenn akarják tartani a rendet.
***
•Note:
Intézetvezetõ
ranggal rendelkezem
Clary Fairchild
all the stories are true
Tárgy: Re: Jade Wolf Kedd Márc. 13 2018, 11:38
clary & olivia
are you lost?
- Nem hiszem, hogy könnyű lehet magadat egy ilyen élet közepén találni és aztán belegondolni, hogy ugyanazon a rögös úton indítod el a testvéred.. Hát nem hiszem, hogy az egy fokkal is könnyebb lenne. - Nem ismerhetem a testvérének minden gondolatát, de sokszor már a saját testvérem megismerése elég volt ahhoz, hogy soha nem tudhatjuk, hogy mi lakozik valakiben. Bár őszintén remélem, hogy a két embernek még köszönőviszonyban sincs a viselkedése egymással. Sebastian azt hiszem örömmel változtatott volna át farkassá, miután ez vele is megtörtént. Úgy gondolom, hogy számára ez lett volna a tökéletes beteljesülés. Hiszen szerinte én olyan vagyok, mint ő. Még a gondolattól is hideg fut végig a hátamon. - Hát nem hiszem, hogy meg akarna. Amennyire elvont volt az én testvérem, még ő sem ölt volna meg soha sem. Inkább trófeaként tartott volna maga mellett. - Nem hiszem, hogy valaha is egyenlőként tudna rám tekinteni, hiába mondja azt, hogy ugyanolyan vagyok. Sötét a szívem... Csak úgy, mint az övé. De nem is tudom, hogy miért kattog ilyen hevesen az agyam rajta, amikor már nincs többé. Meghalt. De legbelül valami mégsem hagy igazán nyugodni vele kapcsolatban. Mintha továbbra is itt lebegne közöttünk arra várva, hogy lecsaphat. Akár még a pokol bugyraiból is előmászna csak azért, hogy tönkretegye az életünket. Hogy megkaparintson minket. Megrázom a fejemet remélvén, hogy ezzel minden keserű gondolatot is sikerül kiráznom az elmém összes rétegéből. - Az emberek mindig is gyűlölték a változást, felháborodást okozott az, hogy egy nő nem csak a konyhába való, hanem képes megállni a saját talpán. A mai napig vannak, akik lenézik a nőket és eszközökként kezelik. Szóval soha nem lehet tudni, hogy milyen reakciót vált ki az emberekből egy ilyen hír. Lehet pánik, lehet gyűlölködés. Az biztos, ha lenne is jó oldala akkor a rosszak talán még évszázadok múltán se kopna ki. - Azt is el tudom képzelni, hogy a végén már nem a mondéneket kellene védenünk a démonokkal szemben, hanem az alvilágiakat kellene megóvnunk a mondénok ellen. Megtalálnák a gyenge pontokat és ott támadnának. Mindenből lehet háborút koholni. - Nem hiszem, hogy rajta múlna. Elvégre még mindig az alfának van nagyobb beleszólása a dolgokba és hidd el, hogy Luke előbb zárna titeket össze egy szobába büntetésül, mint a rossz gyerekeket, mintsem hallgasson rá. Tudod neki is van testvére, akivel nem épp egyszerű a viszonya. Úgyhogy talán ő sokkal jobban megértené a helyzeteteket. Talán segíthet rendbe hozni is. - Tudom, hogy Amatis először elutasította a testvérét, mikor megtudta, hogy vérfarkas lett. De mindezt sikerült maguk mögött hagyni és újra testvérekként viselkedni egymással. Ahogyan azt mindig is kellett volna. - Csak azt felejti el, hogy az én koromban már árnyvadászként kötelességeim vannak. Hogy harcolnom kell. Védelmeznem az embereket. Csatába járnom. Ő pedig nem zárhat engem hét lakat mögé akármennyire is szeretne. Sokszor ezért is kell kisurrannom a háta mögött, mert tudom úgy sem engedélyezné, hogy megtegyem, amit éppen készülök, de azzal is tisztában vagyok, hogy mindez szükséges. - Megértem, hogy félt ezzel nincs is probléma. Csak úgy érzem, hogy néha már túlságosan is átesik a ló túloldalára. Egész életemben hazugsággal, átveréssel etetett, hogy ne ismerhessem meg ki vagyok, de ezzel csak azt érte, hogy védtelen voltam a viharral szemben, ami felém tartott. Nem is tudom, hogy mi lett volna velem, ha nem bukkan fel Jace. Ha egyedül maradok, mint a kisujjam. De rettenetesen örülök, hogy erre nem került sor.
-Azt hiszem, igazad lehet. Utálhatja magát, amiért ezt tette velem és valószínűleg azt hiszi, hogy gyűlölöm őt emiatt, de valójában nem haragszom rá cseppet sem. Sőt. Az évek során, már egészen megszerettem ezt a létformát, hogy egy vérfarkas vagyok és annak is örülök, hogy tudok az árnyvilágról.- vonok vállat, hiszen, ha megszerettem volna ezt az egészet, ha nem, akkor is ez lennék, ami vagyok. Viszont tényleg szeretek vérfarkas lenni. Erős vagyok, kitűnőek az érzékeim és félelmetes vagyok, a magam módján. Ki ne örülne annak, ha tudná, hogy meg tudja védeni magát? Persze, én se vagyok halhatatlan, de nem is vagyok egy gyenge fiatal lány. Bátrabb is lettem és önállóbb. Sok mindent feljavított rajtam ez az egész és, ha mérlegre pakolnám a jó és rossz dolgokat, szerintem még mindig a "jó" oldalon állna több érv. -Mondjuk azt remélem, hogy nem akar megölni, mert az elég durva lenne. Sajnálom, hogy nektek ilyen a kapcsolatotok. Nem valami egyszerű a te életed sem, ahogy látom.- húzom el kissé szomorkásan a számat és el is töprengek azon, mit tennék, ha úgy adódna, hogy Oliver meg akarna ölni. Mindenképp sokkolna a dolog, de azt hiszem, megvédeném magam és mindezt próbálnám úgy csinálni, hogy ne öljem meg. Aztán eltűnnék innen olyan messzire, amilyen messzire csak tudok hiszen, ha ő nem kíváncsi rám, akkor nem sok keresnivalóm van itt. -Igen. Sajnos az ember, ha fél, akkor támad. Ebből a szempontból ők is olyanok, mint a vadállatok, pedig jól működhetne együtt ez az egész. De valószínű, hogy első dolguk lenne, hogy megpróbálnának elpusztítani minket.- sóhajtok egyet, ahogy alaposabban végig gondolom, mi is történne, ha egy szép napon tudomást szereznének rólunk az emberek. Megjelenne a hírekben, hogy léteznek vámpírok, vérfarkasok, tündérek, démonok és boszorkányok, aztán kitörne a káosz. Az ember mindig is félt attól, ami ismeretlen, de közben meg borzasztóan kíváncsi volt rá. Ahogy a képet Clary elé tolom, már a mimikáján is látom azonnal, hogy elcsodálkozik. Azon pedig én tátom el a számat, amit rögtön ezután mond, majd én is alaposabban szemügyre veszem a képünket. -Biztos vagy benne, hogy ő az?- pislogok nagyokat és próbálom elképzelni, hogy is nézhet most ki Oliver. Biztos vagyok benne, hogy tekintélyt parancsoló lehet a külseje és a viselkedése is, ha ilyen sokra vitte. A new york-i falka bétája lett? -Te jó ég. Erre aztán végképp nem számítottam. Viszont, ha akarnék is csatlakozni, most már végképp tőle függ a jövőm. Ha ő nem akar itt látni, akkor nem is fognak befogadni a falkába.- csóválom a fejem szomorúan, mert már egészen kezdett megtetszeni az ötlet, hogy ha megtalálom Olivert, ha nem, akkor is itt maradok. Így viszont talán az egészre semmi esélyem nincs már. Mi van, ha tényleg látni sem akar? Mi van, ha utál? Bár arra is meg van az esély, hogy örül majd nekem, ha rájön, hogy nem haragszok rá. -És én még azt hittem, hogy az én életem zavaros. Most, hogy már tudok ezt-azt rólad, kezd egészen szimpatikus lenni a saját sorsom.- nevetem el magam, de inkább kínomban. Hiszen, fogalmam sincs, mit is mondhatnék Clarynek. A legmeghatóbb az egészben pedig az, hogy ilyen történések ellenére is aranyos és kedves, hiszen most is leállt segíteni egy számára teljesen idegen valakinek, holott ez nem kötelessége. Senkinek sem az. -Szerintem mindig is ilyen fog maradni, hiszen egy anya örökké védelmezni akarja a gyermekét. Ráadásul, ha felnőtt vagy, ha nem, akkor is a gyermeke vagy. Bár mindezt mi is, csak akkor fogjuk megérteni, ha lesz gyerekünk, de én mindig ezt hallottam otthon is. Engem is óvtak mindentől és közölte egyszer az anyám, hogy amíg ő él, én addig a gyereke leszek és kész. Lehetek majd hatvan éves is, akkor is meg akar majd védeni mindentől.- mosolygok, ahogy eszembe jutnak a szüleim és bár borzasztóan hiányoznak, eszemben sincs vissza menni. Szoktam velük beszélni, ez természetes. Úgy tudják, hogy én is ide jöttem tanulni és persze, már arról is kérdezgettek, hogy tudok-e valamit Oliverről, de még nem mertem semmit mondani. Tereltem a témát és kész. Azt se tudom akkor mit mondjak majd, ha megtalálom, már pedig most úgy tűnik, hogy ez elég hamar meg fog történni. Hiszen ő a béta...
***
•Note:
Intézetvezetõ
ranggal rendelkezem
Clary Fairchild
all the stories are true
Tárgy: Re: Jade Wolf Hétf. Feb. 26 2018, 23:17
clary & olivia
are you lost?
- Én sosem éreztem úgy igazán, hogy lenne testvérem. Aki pedig volt hát.. Nem mondanám túlságosan testvérinek a kapcsolatot, hiszen szüntelenül feszengett köztünk, hogy meg akarjuk ölni egymást. Azt azonban megtanultam már, ha szeretünk valakit, akkor sosem szabad feladni. Ahogy én értelmezem neked nagyon fontos a testvéred. Kétlem, hogy azért lépett volna le, mert utál. Sokkal inkább szerintem saját magát gyűlöli, amiért ezt tette veled. Sokszor évekig marcangoljuk magunkat valamiért, ami nem is igazán a mi hibánk. - Emlékszem anya is minden évben siratta a testvéremet. De már magam sem tudom miért. Azért mert azt hitte, hogy meghalt? Vagy egyszerűen azért, mert úgy érezte, hogy elbukott, mint anya amikor már a saját gyerekétől félt, hiszen annak természete a démonvérnek köszönhetően teljesen megváltozott. Az egyszer biztos, hogy nem a legjobb döntéseket hozta. Mármint én nem érzem fairnek a dolgot, hogy eltitkolta előlem a valóságot. Mert koránt sem azt érte el, hogy megóvott vele. Csak még nagyobb bajba sodort. Ha tudom az igazat.. Talán sosem bukkannak ránk. Az egész az én hibám. Elindítottam egy lavinát, amelynek nem láttam a végét és a legrosszabb az egészben talán az, hogy talán ha tudom az igazat, akkor még hamarabb magával ragadt volna az árnyvilág és az élet, amelyet az anyám maga mögött hagyott. - Azt hiszem tényleg egyszerűbb lenne, de ugyanakkor például ott van az a vámpíros sorozat is, ahol a végén inkább pánik lett az egészből meg gyűlölködés. Soha nem egyszerű szembesülni valami újdonsággal. Lehet, hogy mindig létezett és titokban.. De akkor is az embereknek az első reakciója az, hogy ellenségesen lépjenek fel. Senki nem szereti a változást még akkor sem, ha annyi történik, hogy felnyitjuk a szemüket a valóságra. - Az emberek soha nem voltak elfogadóak semmivel kapcsolatban sem. Mindent, ami más élből elutasítanak. Szeretnek a múltban élni. Erre talán az is remek példa, hogy Alec-et egyszerűen az érzései miatt ki akarták szorítani az árnyvilágból. Mintha az, hogy büszkén szereti Magnus-t valamivel is gyengébbé tenné. Egyszerűen nevetséges. Ahogy a képet felém csúsztatja felismerek rajta egyből két arcot is. Az egyik természetesen a velem szemben ülő lány a másik pedig Oliver az új béta. Nagyon sokat küzdött azért, hogy elnyerje Luke tiszteletét, de sikerült neki. Őt eddig legalább nem dobtam meg egy tőrrel, szóval ez is valami. Persze, ha tudtam volna, hogy Alaric a megmentésünkre jött, akkor őt sem bántom.. De abban a helyzetben.. Nos, semmi nem volt nyilvánvaló. Meg aztán minden olyan gyorsan történt.. - Hát azt hiszem kétszer is meg kellene gondolnod, hogy csatlakozol a falkához. Ugyanis.. Az a srác ott a képen.. A falka bétája. Szóval, ha elég sokat ücsörögsz itt talán még bele is futhatsz. - Nem gondoltam volna, hogy tényleg tudok segíteni, hiszen azért nem ismerek egytől-egyig minden farkast, de ő pont kivételt képez. Na, meg persze ott van Maia, akivel valamivel többet találkozom, mint a többiekkel. - Sajnos ezt hozta a sors, vagy sokkal inkább az apám. Ő tehet mindenről. - Nem tudom, hogy milyen lenne a testvérem, ha az apám nem kísérletezik rajta, de az a helyzet, hogy nem is akarok ilyen dolgokon rágódni, hiszen nem lenne több egyszerű tévképzetnél. Jobb a valóságban élni. - Még mindig túlságosan védelmező és úgy kezel, mint egy gyereket.. De már koránt sem vagyok az, aki akkor voltam mikor egyedül maradtam egy ismeretlen világ kellős közepén. - Nem tudom, hogy valaha is igazán jó lesz a kettőnk kapcsolata, de nem szeretném elveszíteni. Ha még egyszer megtörténne abba belepusztulnék.
Rá kell döbbennem így, pár héttel azután, hogy a feje tetejére állt minden, hogy az én életem Claryéhez képest még egész normálisnak nevezhető, hiszen amit így hirtelen felvázol, meglehetősen zavaros. Csak emelgetem a szemöldököm csodálkozásom jeléül, ahogy hallgatom, majd a végén sóhajtva fejet csóválok azon mélázva, hogy miért is gondoltam, hogy az én életem bonyolult. Hiszen velem, csupán annyi történt, hogy a bátyám átváltoztatott majd lelépett én pedig most őt keresem. Ez még véletlenül se hasonlít Clary történetéhez és nem is irigylem érte. Nem is tudom, melyik a legrosszabb része? Hogy azt hitte az apja halott vagy, hogy azt hitte, hogy a szerelme a testvére? -Egy pillanatig se irigyellek. Ilyen sztoriról utoljára akkor hallottam, mikor belenéztem egy telenovellába. Nem is bírtam három résznél tovább. Viszont, ami engem illet...- nyelek egyet, ahogy Oliver és az én kapcsolatomra gondolok, amit bár nem tarkít semmi olyasmi, hogy a szerelmem a testvérem de közbe mégse, számomra mégis meglehetősen bonyolult, furcsa és borzalmas. -Igazából nem olyan jó a kapcsolatunk. Régen az volt, remek testvérek voltunk, de mivel... engem ő változtatott át, szerintem akaratán kívül, kissé megromlott ez az egész. Lelépett és azt hiszem, talán azt hiszi, hogy haragszok rá vagy valami. Vagy épp ő utál és alig várta, hogy megszabaduljon tőlem, nem tudom. Tanácstalan vagyok, ezért is akarom megtalálni, hogy tiszta vizet önthessek abba a bizonyos pohárba.- sóhajtok a végén, de még így is sokkal jobban sajnálom Claryt, mint saját magamat, ami fura. Meggyőződésem volt eddig, hogy nálam rosszabb sorsú ember nem nagyon van a földön. Oké, tudom, hogy van, de mégis. Jól esett a lelkecskémnek, hogy sajnálhattam magam néha, amiért a tesóm lelépett és egy szót sem váltottam vele évek óta. -Nos, őszintén szólva meg is tudom érteni, amiért óvott ettől a világtól, meg nem is. Sokszor hiába féltünk valakit, a baj megtörténik vele akkor is és talán sokkal jobb, ha már előre felkészítjük inkább, mint, hogy eltitkoljuk előtte, mi mindentől kellene félnie. Saját magamról tudom, hogy sokkal egyszerűbb lett volna ez az egész átváltozós dolog, ha már előre elmeséli valaki, hogy ilyen is van. Persze tudom, hogy nem lehet, a mondénok nem tudhatnak erről az egészről, de akkor is. Szerintem joguk lenne megismerni a világuk ezen részét, mert ugye hiába a filmek meg a könyvek, azt mind mesének hiszik, holott nem az.- ezért is nem tudok azon csodálkozni, mikor valaki frászt kap, ha mégis valami furcsa véletlen folytán találkozik egy olyan lénnyel, amiről mindaddig azt hitte, hogy csak a mesékben létezik. Bár olyan is akad, aki kifejezetten örül és élvezi, amikor szembesül ezzel a ténnyel. Furcsa, de érthető. Az ember mindig vágyik valami izgalomra, valami érdekesre és mi ez a világ, ha nem épp izgalmas és érdekes? Arról mondjuk inkább ne is beszéljünk, hogy mennyire veszélyes és az az, amit az ember még jobban imád: a veszélyes dolgokat. -Van róla egy fotóm, de ez már nem mai. Remélem, azóta nem változott annyit, hogy ne lehessen felismerni.- veszem elő a pénztárcámat, melyben ott díszeleg egy, az utolsó -végzetes- közös bulinkon készült fotó. Bár a képen négyen vagyunk, ahogy Clary felé tartom a képet, egyben meg is mutatom, melyik is a bátyám. A képre pillantva akaratlanul is elmélázok azon, milyen rég is volt az a buli. Olyan, mintha tegnap lett volna, pedig évek teltek el azóta és ez a marha bujkál. Nem gondolja, hogy hiányzik? -És még egyszer nagyon köszönöm, hogy ilyen segítőkész vagy. Még akkor is, ha nem jutunk végül semmire.- mosolyodok el hálásan, hiszen nem mindenhol akad az ember útjába olyan személy, aki annyira barátságos lenne, mint Clary és egyből igyekezne, hogy némiképp megkönnyítse a másik dolgát. Általában az emberek tesznek a másik gondjára, bajára, szóval ez most számomra egy kellemes csalódás. -Nem tudom, hogy képes lennék-e még egy falkába beilleszkedni vagy, ha menne is, akkor is biztos vagyok benne, hogy távolságtartó lennék. Már, csak azért is, mert nehéz volt az előző családomat is elhagyni, pedig nem volt más választásom. Ha az alfánk nem halt volna meg, talán még mindig ott lennék. Igazából nem is tudom, hogy akkor rászántam volna-e magam erre az útra, hiszen addig tartoztam valahová, most viszont már, csak a bátyám maradt nekem.- pislogok tanácstalanul, mert tényleg nem tudom, hogy akkor itt lennék-e most. Kellett ez a löket ahhoz, hogy el merjek indulni egy teljesen idegen városba. Hiszen rühellem az idegen helyeket. Frusztrál, mikor nem érzem magam a helyzet magaslatán vagy épp, amikor nem ismerek mindent úgy, mint a tenyeremet, New York pedig nagy város. Kétlem, hogy valaha is eljutnék arra a szintre, hogy itt mindent kiismerjek. -Jézusom. Sajnálom. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire rossz volt a helyzet és elképzelni nem tudom, milyen megosztó érzés lehet, mikor egy szeretted árt egy másik számodra kedves embernek.- húzom el szomorkásan a számat és egy pillanatra elgondolkodok azon, mit tennék, ha kiderülne, hogy Oliver egy vérszomjas gyilkos lett az évek során. Biztos, hogy akkor is szeretném, hiszen mégis csak a testvérem, de tartanám a két lépés távolságot, annyi szent. Más részről, nekünk van közös múltunk, jobban kialakult a kötődés köztünk, mint mondjuk Clary és a nem rég megismert testvére között. Szegény lány. Tényleg borzalmasan bonyolult az élete, és ilyenkor válik igazzá az, amit az imént mondtam, hogy nem biztos, hogy jót tesz azzal az ember, ha meg akarja védeni a szeretteit. Szerintem most épp elmondható, hogy Clary édesanyja többet ártott, mint gondolta volna. -És, hogy állsz az édesanyáddal? Sikerült neki megbocsátanod vagy megbeszéltétek ezt az egész titkolózós dolgot?- kíváncsiskodok, ha már ennyire belefolytam az ügyeikbe, bár akkor sem fogok megsértődni, ha ezt már annyira személyesnek érzi, hogy inkább nem kötné az orromra. Végtére is, alig egy órája ismerjük egymást, bár én már most úgy érzem, mintha ezer éve tudnám, ki is ez a lány.
***
•Note:
Intézetvezetõ
ranggal rendelkezem
Clary Fairchild
all the stories are true
Tárgy: Re: Jade Wolf Szomb. Dec. 16 2017, 00:10
clary & olivia
are you lost?
- Hát igazából, ha ez bármit hozzátesz a dologhoz az igazság az, hogy én nem is tudtam, hogy van egy testvérem. Aztán az apámról is azt hittem, hogy halott. Kiderült mégsem. Aki azt hazudta, hogy a srác, akibe beleestem a testvérem. Szerencsére nagy nehezen kiderült, hogy nem a testvérem, de.. Nem is untatnálak ezzel. Kicsit túlságosan is bonyolult volt az életem az elmúlt időszakban. Nem hiszem, hogy olyan nehéz lesz újra találkoznod a testvéreddel. Legalább tudsz a létezéséről. Meg aztán Ő is a tiédről. Együtt nőttetek fel és, ha eddig eljöttél érte.. Akkor gondolom jól kijöttetek. Ez már haladás. - Nem éppen egyszerű időszak volt, amikor azt hittem, hogy Jace a testvérem. Az érzéseink olyan hirtelen mélyültek el egymás irányába, hogy igazából fel sem fogtuk. Az pedig már koránt sem működött olyan könnyedén, hogy egy csettintésre mindent elfelejtsünk csak azért, mert a szerelmünk tiltottá vált. Ördögi táncot jártunk, amely közben mind a ketten szenvedtünk. Egyikünk sem így képzelte el. Most pedig megint csak úgy érzem, hogy kicsúszik a kezeim közül én pedig semmit nem tehetek ennek érdekében. - Nem egyszerű. Egészen tizenhat éves koromig el voltam zárva attól a világtól, amibe születtem. De talán már kezdem megérteni az anyám okait, hogy mit miért tett. Csak sajnálom, hogy nem adott választási lehetőséget. - Tudom, hogy gyerek voltam, aki valószínűleg fejest kívánt volna ugrani a világba, ami izgalommal töltötte volna el. Azonban megérdemeltem volna annyit, hogy az emlékeimtől nem foszt meg, hanem azt mondja egyszerűen csak, hogy jó a képzelőerőm. De most megannyi emlékem van, amit már soha nem fogok ismerni. - Valamennyire én is be tudom őket azonosítani, hogy ki-kicsoda igazából. Szóval, ha gondolod és van egy képed vagy valamid a tesódról talán meg tudom mondani, hogy ismerem-e vagy találkozhatsz-e vele a környéken. Ha pedig nem, akkor mindenképp segítek megtalálni. - Rámosolygok, mert tényleg szívesen segítek neki. Szeretnék segíteni. Megérdemli a segítséget és azért valljuk be, hogy már az sokat elmond a kettejük kapcsolatáról, hogy képes volt idáig eljönni és kergetni a reményt, hogy itt talán megtalálhatja. Tényleg nagyon fontos lehetne neki. Csak tudnám miért löki el magától a testvére. Bár, ha jobban belegondolok, akkor a válasz teljesen egyszerű. A férfiak is legalább ugyanannyira bonyolultak tudnak lenni, mint a nők. Jace-ből kiindulva. Ő is most, hogy minden rendben lehetne.. Inkább eltávolodik tőlem fel sem fogva azt, hogy ezzel mekkora fájdalmat okoz a számomra. - Nem kell félned tőle. Még senkit nem evett meg élve, aki nem szolgált rá. Meg azért tényleg igyekszik igazságos lenni. Szóval, ha esetleg úgy gondolod szerintem hamar segítene beilleszkedni. - Na, nem mintha én lennék valami kis kampányoló kis angyal, de szerintem jó helye lenne Luke falkájában. Persze ez gondolom leginkább attól függ, hogy megtalálja a testvérét avagy sem. - Nem éppen. Meghalt. De jobb is így. Túl sok embernek okozott fájdalmat. Kis híján két barátomat is megölte. Az egyiket sikerült is. - Még mindig gyűlölettel gondolok rá. Nem hiszem, hogy ez valaha is megváltozhatna. Max egy tünemény volt. Mondhatni a kisöcsi, akit el tudtam volna viselni. Habár nem éppen lettem volna a legjobb nővér, de arra ott volt neki Izzy. Én csak szerettem a társaságában lenni. Talán mert kicsit Simon-ra emlékeztetett a maga módján.
Kezdőlap
