Mindössze elméletek vannak, mi történhetett aznap. Az pedig semmit nem segít, hogy tudjuk, ki a bűnös. Soha nem árulná el saját magát, talán senki nem is próbálkozik vele, hogy kifaggassa. Hogy őszinte legyek, még az arcát se láttam, próbáltam kizárni a tényt is, hogy ő egyáltalán létezik, hogy valaki ekkora bűnt legyen képes elkövetni. Könnyebb volt megbocsájtani saját magamnak, amiért nem lehettem ott, hogy segítsek rajtuk, és elengedni azokat, akiket akkor elveszítettem.
- Igazán nincs mit. - Egy halvány mosoly kúszik az arcomra. Azt hiszem az árnyvadászokról ezentúl pozitív véleménnyel leszek, akárki, akármit is akarna pletykálni nekem. Nem mondom, hogy mindenképpen a védelmembe venném őket, de az biztos, hogy a saját véleményem, és tapasztalatom mellett ki fogok majd állni.
- Én is köszönök, mindent. Vigyázz magadra visszafelé! - kikísérem, de mindössze az ajtóig. Nem féltem őt, hiszen olyan erők birtokában van, amik miatt inkább másoknak kell majd félnie, ha belékötnek.

// Én is köszönöm! //

Habár nem sikerült annyival többet megtudnom, de úgy gondolom, hogy még így sem volt teljesen értelmetlen a látogatásom. Meg aztán mindenképpen szeretném támogatni, leginkább azért, mert mégis egy kismamáról van szó. Akinek meg azért nem olyan egyszerű munkát találnia, tekintve, hogy alvilági, másrészről pedig azért a gyerekre is vigyázni kell és nem találhat rá mindig jelentkezőt, úgyhogy biztos, hogy most egy nagyon nehéz időszakon fog keresztülmenni most, hogy nincs mellette a Praetor Lupus, hogy átsegíthesse. De őszintén hiszek benne, hogy hamarosan újra felépül majd a szervezet és akkor minden visszatér a régi kerékvágásba.
- Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy a segítségemre voltál. - A teás poharamat, miután már elfogyasztottam belőle az összeset egyszerűen csak a kis asztalra helyezem, ahogy felállok a helyemről jelezvén, hogy nem kívánok tovább zavarogni.
- Illetve, ha pedig bármiben hiányt szenvednél, vagy esetleg szükséged lenne valamiben segítségre, akkor nyugodtan keresd fel a New York-i intézetet és ott megtalálsz engem mindenképpen. Állok szolgálatodra bármiben. - Ameddig nem áll helyre a Praetor Lupus kénytelen leszek a túlélőknek a végtelen támogatásomat nyújtani. Nem tehetek róla, hogy felelősnek érzem magam azért, ami történt. Hiszen mégis csak az én bátyám volt a tettes.
Azzal még egyszer megköszönöm a segítségét és, hogy fogadott majd kisétálok a bejárati ajtón egyenesen vissza az intézetbe.

A tekintetem bizonytalan. Nem tudom, hogy mit kellene gondolnom, hogy egyáltalán érdemes-e ezen ennyit gondolkodni. Ami megtörtént, megtörtént. Nem igazán tudjuk visszafordítani az időt, maximum elfogadni, ami történt. Talán ezért is nem kutattam nyomok után. Én nem lettem megszálottja ennek az egésznek. Örülök, hogy életben maradtunk így négyen. Nekem már az is bőven elég, hogy tovább élhetünk, hogy senki nem vadászik a fejünkre. Annak örülnék a leginkább, ha ez így is maradna. Nem is tudom, visszamennék-e egyáltalán a Praetor Lupushoz, ha a szervezkedések befejeződnek. Egyáltalán van választásom?
- Lehet. Nem tudom. Mivel mindig együtt voltunk és a csoport közösség kiépítésén igyekezett, a sok újonc között könnyedén el tudtak volna vegyülni... - Mert ugyan ki gyanakodott volna rájuk? A szervezet számomra teljesen jóindulatúnak tűnt. Valószínűleg senkiről nem feltételezték, hogy azért van itt, hogy rombadöntse őket. Én se gondoltam semmi ilyesmire, mindössze éltem az újraépített mindennapjaimat. Pont úgy, ahogy a többiek is tették.
- Ezelőtt még sohasem dolgoztam étteremben, de egyszer mindent ki kell próbálni - Nem feltétlenül ez lenne életem munkája, de még mindig több, mint a semmi. Nem hagyhatok mindent Jaredre, valamit nekem is tennem kell végre. Így 26 évesen talán pont itt van az ideje. - Rendben van, köszönöm, hogy segítesz nekünk - rámosolygok. Őszintén hálás vagyok azért, amit értünk tett.

Nem tudom, hogy mi járhatott a fejében Sebastian-nak, amikor végrehajtotta ezt az egészet. Persze ezzel csak azt akarta bebizonyítani, hogy aki az árnyvadászok mellé áll annak veszett ügy az élete, de pont egy olyan szervezetet elpusztítani, amely második esélyt ad olyan sok embernek. Valami, amit még ő maga is felhasználhatott volna, ha egy kicsivel talán szerencsésebb. Néha elgondolkozom azon, hogyha előbb találkozunk, ha tudom ki ő, vagy ha velünk nő fel, akkor megmenthettük volna-e. Hiszen démonvér a farkasok ereiben is ott kereng bizonyos módon mégsem égeti fel a lelkük minden egyes darabját. Néha azt kívánom bár megtehettem volna, hogy segítek rajta valahogy. De nem tudtam, hogy létezett ezzel pedig még a lehetőség is kicsúszott a kezeim közül.
- Nem szeretném, ha a maradék részetek is egymásra mutogatna.. Nem hiszem, hogy belső dolog lett volna, inkább csak arról van szó, hogy talán valaki megfigyelhette a helyet, mielőtt még lecsaptak volna. - Persze Sebastian nem kifejezetten a türelmes típus és miután nem sikerült a London-i intézetre mért támadásuk azt hiszem a legközelebb kiszemelt a Praetor Lupus volt, hogy azt rombolja porig. S ezzel az alvilágiaknak is üzenhetett, hogy nem éri meg a mi oldalunkat fogniuk.
- A takiban biztos vagyok, hogy néhányotokat tudnak majd alkalmazni aztán pedig még keresünk néhány helyet, ahol még lehetőség van erre. - Persze megannyi hely van, ahol már elfogadottak az alvilágiak, mint munkaerő, de nem mindig olyan egyszerű ezeket megtalálni. De mindenképpen rajta leszek az ügyön, hiszen nem tehetek róla, hogy felelősnek érzem magam a történtekért. - Ha bármiben tudok segíteni, vagy ha esetleg bármi eszedbe jutna, akkor bátran keress fel engem és, amint tudok jelentkezem. - Nem ígérhetem, hogy rögtön ugrani tudok, de a lehető leghamarabb mindenképpen megpróbálok reagálni, de amilyen őrület övezi most az életünket, semmit nem merek megígérni. Legalábbis még egy darabig a teljes elérhetőséget semmiképpen.

Egy apró mosoly kúszik az ajkaimra. Kedves egy teremtés, azt hiszem nem ezt vártam az árnyvadászok egyik képviselőjétől. Viszont mindig jó dolog pozitívan csalódni valakiben.
- Ez csak természetes. A mi érdekünk is, hogy kiderüljön, pontosan hogyan is történhetett meg ez. Talán... Talán voltak közöttünk, akik rájátszottak a kezükre. - Ugyan bátor dolog valami ilyesmit mondanom, mégis megvolt néha az az érzésem, hogy nem egészen volt "mindenki egyért, egy mindenkiért". Voltak, akik elég ellenszenvesek tudtak lenni, néhány új tag. Mondhatjuk, hogy miattuk se nagyon asszimilálódtam.
- Köszönöm, már az is nagy segítség, hogy egyáltalán van egy lakás, ahol lakhatunk. Szerencsére a megmaradt tagok is összetartanak, Jared dolgozik... Esetleg, ha valami ötletet tudnál adni, hol találhatnék olyan munkát, ahol tisztában vannak az alvilágiakkal és nem jelent problémát, ha telihold idején nem dolgozom, azt megköszönném - zavartan mosolygok a lányra. Majdhogynem kellemetlen egy nálam fiatalabbtól tanácsot kérni, viszont ő sokkal tájékozottabb az alvilág ügyeit tekintve, mint jómagam.

Persze szeretném azt hinni, hogy mindezt megakadályozhattam volna valamilyen módon. Ez a pusztítás leírhatatlan. Annyi embert ölt meg, akik másokon segítettek. Lehet voltak köztük olyanok, akik hibát követtek el, de végső soron egytől-egyig dicsőséges emberek voltak, akik nem érdemelték meg, hogy ilyen sorsra jussanak.
Figyelmesen hallgatom a szavait és próbálom elmémbe minden egyes szavát elraktározni, hiszen sokszor a legapróbb dolgoknak van a jelentősége. Annak, amiről talán azt hiszi az ember, hogy az egésznek semmi jelentősége. Ezek rejtik általában a legtöbb információt, de valahogy mégis szükséges hozzájuk még valami. Valami, amivel teljesek lesznek és azzal együtt mindennek tökéletesen értelmet adnak.
- Nagyon sajnálom.. Tudom, hogy ez az egész nagyon nehéz lehet a számodra és tényleg iszonyatosan hálás vagyok azért, hogy hajlandó vagy velem beszélni. - Persze az már más kérdés, hogy visszacsinálni nem tudjuk, de legalább így hamarabb felmérhetjük azt, hogy mégis ki az, aki megmenekült és ki az, akit már a holtestek között kell majd beazonosítani. Már amennyire be lehet azonosítani őket.
- Remélem, hogy mindenetek megvan most, de ha bármiben is hiányt szenvednétek, akkor nyugodtan szóljatok és mindenképpen intézkedni fogok, hogy mindenetek meglegyen a kicsivel.. - Lehet, hogy nem az én felelősségem, de míg a Praetor Lupus nem tud talpra állni ezen pusztulás után a legkevesebb, hogy felajánlom a segítségemet. Rajta kívül még nagyon sok mindenkinek lesz szüksége segítségre, hiszen megannyi vérfarkas igényel még útmutatást, de a legtöbbjük a lemészároltak közé tartozott. Viszont mihamarabb újra kell építeni a szervezetüket, hiszen már olyan régóta a világ részesei, hogy a hiányuk nem tudni, hogy mégis milyen káoszt okozna.

Csak egy aprót bólintok, amikor megköszöni. Csak természetes, akárki is ő, illik vendégszeretettel fogadni. Egyelőre a szándékai sem tűnnek rossznak, így indokom sincs, hogy másképp cselekedjek.
- Hát, az igaz, hogy együtt éltem velük, de a kislányom miatt igen csak kevés időt töltöttem közöttük... - gondolkozom, tekintetem el is kalandozik, miközben óvatosan rágcsálom az alsó ajkamat. Kár, hogy nincs itt Jared, ő biztosan tudna valami hasznosabbat mondani. Viszont majdnem biztos vagyok benne, hogy őt is külön fogják majd kihallgatni. - Talán nem voltak olyan egységesek, mint az elején - jelentem ki végül. Többre nem futja. Nem emlékszem semmilyen vitára, nézeteltérésre, ellenségeskedésre. Mindössze az tűnt fel, hogy a bekerülésem óta sokkal inkább tűntek úgy, mintha két táborra oszlottak volna.
- Volt, akikkel szorosabb kapcsolatot ápoltam, de nem sokukkal. Akit ismertem, de biztosan túlélte, ő Bat, Bartholomew Velasquez - elmorzsolok egy könnycseppet, mielőtt még lefolyna az arcomon. Nem akarok sírni, mégis fáj belegondolni, hogy alig vannak, akik túlélték... - Mr Scott, a vezetőnk. Jordan Kyle, Richard Brown, Alexa Matthews, Jude Spencer. Ők az indulásunkkor még ott voltak, de azóta sem láttam őket, vagy hallottam róluk... - veszek egy mély levegőt és a csésze szélét óvatosan az ajkaimhoz illesztem. Mielőtt beleinnék, még óvatosan megfújom, majd egy apró korty után szép lassan engedem le ismét az asztalra. - Jared valószínűleg többet tud majd segíteni. Én végül is csak egy mentorált voltam, ő viszont egy mentor.

Szinte fura belegondolni, hogy én magam is mennyit változtattam. Mintha csak tegnap lett volna, hogy kiszakítottak a mondén életemből és az egész életem a feje tetejére fordult. Nem volt egyszerű egyáltalán hozzászokni az új világhoz mégis egy percig sem gondolkodtam, mert ott lebegett a szemem előtt a cél, hogy visszaszerezzem az édesanyámat és ezzel együtt válaszokat is kaphassak. Ezért talán pontosan tudom, hogy ki mi mindenre képes azért, hogy megvédje a szeretteit. Vagy éppen a világot próbálja megóvni tőlük.
- Köszönöm. - Persze nem kellemes ügyben érkeztem, de az a baj, hogy húzhattam volna a végsőkig, akkor sem lettünk volna sokkal előrébb, hiszen egy ilyen mély sebet ejtő történésről sosem lesz jó érzés beszélni. Sosem lesz könnyebb. Hiszen ez nem olyan, hogy túlteszi rajta magát az ember, mint mikor nincs az általa vágyott chips a bolt polcain. Ez sokkal komplikáltabb, komplexebb és szinte feldolgozhatatlan.
- Igen az talán jobb is, hogy nem voltatok ott. - Mély levegőt veszek, majd a kezeim közé veszem a teát és óvatosan belekortyolok. - Az igazság az, hogy leginkább abban tudnál segíteni, hogy észrevettél-e valamit esetleg, mielőtt elmentettek, vagy bármi furcsát, ami kitűnt éppen csak egy picit, de nem eléggé, hogy komolyabb figyelmet vonjon magára? - Persze esélyes, hogy talán semmi ilyesmi nem történt, de valahogy mégis túl precízen kitervelt pusztítás volt ez. Főleg azok után, hogy a London-i intézetben elbuktak. - Aztán lenne egy kicsit fájdalmasabb kérdésem, hogy nem tudom mennyire ismerted a Praetor ház lakóit, de ha esetleg le tudnátok írni, hogy kik tartózkodhattak akkor az épületben az is hatalmas segítség lehetne a számunkra. - Hiszen, ha több nevünk van, akkor már valamennyire be tudjuk azonosítani azokat, akik sajnos azonosíthatatlanná váltak.

Hála az égnek a görcs hamar feloldódik a gyomromban, köszönhetően annak, hogy az előttem álló lány nem túl ijesztő. Persze sejtem, hogy nem érdemes előítéletekbe esnem. Figyelmeztettek. Számomra pedig éppen elég annyi, hogy a hófehér bőrén ott virítanak azok a bizonyos rúnák. Ebből már tiszta előttem a kép, hogy ő pont elég veszélyes rám nézve.
- Üdvözöllek nálam. Érezd magad otthon. - Akármennyire is furcsa és kényelmetlen ez a szituáció, nem szeretnék se udvariatlan, se túl keserű lenni. A gyászt sokkal egyszerűbb elfogadással feldolgozni. A pszichiáterem szerint pedig az is segíthet, ha a szituációt pontosan átbeszélem valakivel. Ésbár nem így gondoltam volna, hogy ez meg fog történni, de mondhatjuk, hogy közel ez a szituáció. Még ha az ő célja nem is az, hogy nekem a beszélgetés végére tisztább legyen a lelkiismeretem.
- Persze, megértem - lebiggyesztem az ajkaimat, ahogy visszatérek két csésze teával a kezemben. Mindkettőt rendkívüli óvatossággal helyezem le, nem lenne túl kellemes, ha most bármelyikünket is leborítanám. - Bár azt tudnod kell, hogy én nem szolgálhatok sok információval. Jared, Molly és én, mind a hárman éppen Philadelphiában tartózkodtunk, amikor az eset történt. Mindössze két nappal az eset után értünk vissza, amikor pár életben maradt tag értesített minket, hogy mi is történt... - nagyot nyelek. A szemeim kezdenek benedvesedni. Viszont most nem sírhatok, sírtam már eleget. - Viszont, ha van bármi is, amire mégis válasszal tudnék szolgálni, természetesen segítek. - Nem is lehetnék hálásabb, mintsem, hogy foglalkoznak az ügyünkkel. Sok pletyka kering, miszerint az árnyvadászok nem szívesen folynak bele az alvilágiak ügyeibe, sőt. Sokaktól hallottam már, hogy mennyire ellenünk vannak.

Néha tényleg visszaforgatnám az idő kerekét és megnézném mi történt volna, ha sosem bukkanok fel az árnyvilágban. Vajon mindenkinek sokkal jobb lett volna? Hiszen akkor talán Valentine sem tért volna vissza a rejtőzködéséből és így Sebastian sem bukkan fel, hogy végrehajtsa mindazt a pusztítást, amiért felelős. Megannyi ártatlan életet ontott ki. Most pedig itt vagyok, hogy megpróbáljam megérteni az egyik legutóbbi húzását. Nem csak az árnyvadászokkal áll szemben, hanem más fajokat is megvet. Ebbe pedig belefacsarodik a szívem.
Tudom, hogy vártak rám, de azért mégis kopogtatással jelzem, hogy megérkeztem, majd miután meghallom a szavait a kilincsre csúszik a kezem és be is sétálok az ajtón.
- Üdvözletem. - Még mindig furcsa a számomra, hogy mennyit változtam és valamilyen szinten képes vagyok elengedni az önfejű és makacs hozzáállásomat és képes vagyok úgy viselkedni, mint egy igazi diplomata. Bár leginkább mindezt csak Alec-től volt szerencsém ellesni.
- Teát szeretnék, köszönöm. - Azzal kicsit beljebb sétálok a nappaliba és helyet foglalok az egyik ülőalkalmatosságon kezeimet összekulcsolva magam előtt próbálom felsorakoztatni magamban a kérdések halmazát.
- Tudom, hogy ez az egész helyzet nem egyszerű és rendkívül fájdalmas lehet ezt az egészet felidézni, vagy beszélni róla, de minden információ a segítségünkre lehet. - Persze tudjuk, hogy ki tette. Mégis a holtestek azonosításával még koránt sem végeztünk, illetve lehetnek még rajta kívül más túlélők is, akiknek talán segítségre lehet szükségük.  

Libabőrös vagyok. Még belegondolni is nehéz, hogy mi történhetett, amíg távol voltam, és milyen szerencsés is vagyok! Tény, hogy már 1 éve vérfarkas vagyok és túl a terhességi hormonzavaron, máris könnyebb uralkodni a belső farkason, de még mindig messze vagyok attól a szinttől, amivel képes lettem volna tenni is bármit. Nem, hogy Rosie-t, de magamat se tudtam volna megvédeni! Még szerencse, hogy Jared és Molly velem voltak. Ha aznap ők is áldozatul estek volna... Kiráz a hideg. Nem akarok még többet veszíteni.
- Fáradj beljebb. - Reflexből pattanok fel a hallott kopogásra. Mivel pedig a várt időpont előtt vagy egy órával az ajtó melletti két fotel egyikébe költöztem, könnyűszerrel termek ott rögtön a lány előtt. Egy pillanatra meg is lepődök, de igyekszem uralni az arcizmaimat. Mást vártam. Valami... Robosztusabbat. A magam közel 180 centiméterével könnyedén magasodok fölé, és a vérfarkas erőmnek köszönhetően talán nevetve törhetném ketté a gerincét. Bár Jared figyelmeztetett. A látszat néha csal, az árnyvadászok igenis veszélyesek. Őt látva viszont majdhogynem megkönnyebbülök és lassacskán egy mosoly kúszik az arcomra, ahogy befelé vezetem a nappaliba, ahova már ki is készítettem az asztalra két csészét. - Teát vagy inkább kávét kérsz?
Nem kérdőjelezem meg a mivoltát, a szeráf-pengék és a talpig fekete ruha, valamint az árnyvadász rúnák a bőrén mind-mind egyértelművé teszik, hogy kivel is van dolgom.