Nem ugrottam ki kifejezetten a bőrömből, hogy úgy kellett szaladnom utána, mint valami kislány. Bár egy veszélyt elhárítottunk ettől nem kellene azt hinnünk, hogy az egész éjszaka meg van oldva, ugyanakkor ott a lehetőség, hogy igen is vége van. Meg aztán senki nem akarta vállalni ezt az egészet, mert nagyon hálátlan feladat ez, szóval lehet benne valami ráció, hogy mégis miért húzódtak hátrébb, mikor vállalkozni kellett erre az estére. Mégis a bennem lakozó kis rossz érzés nem engedi, hogy teljesen elengedjem magam. Azt hiszem ezen az alkohol sem fog semmit változtatni, mert abban a pillanatban, hogy valami veszélyt észlelek esélyesen kiszökik belőlem az egész. Nem, nem azt értem ez alatt, hogy menten összepisilem magam, bár az egyértelmű jele lenne a távozásnak a szervezetemből, szinte elpárolog majd az alkohol és ezzel visszaszökkent mindent majd a normális kerékvágásba. Egyszerűen csak nem szabad leengedni a körém épített falakat.
- Te most tényleg fel akarsz húzni? - A kezét figyeltem, szinte a mozdulat kezdetéből láttam, hogy mire céloz, vagy mit szeretne elérni, amiért valószínűleg kitörtem volna a karját a helyéről. Bár foghatnánk arra is, hogy a két pohár, amit megivott a tudtom és a társaságom nélkül már meghozta a hatását, de inkább csak örültem, hogy voltam annyira rémisztő a számára az apró termetemmel és a durcás tekintetemmel, amiért csak úgy hátra hagyott, hogy mégse fejezze be a mozdulatot. - Tudod, ha nem változtatod meg a véleményem az este végére valószínűleg látni sem akarlak többet, nem még társamként. - Habár talán kedvelném őt, ha egyszerű körülmények között sodródtunk volna egymás mellé. Viszont nem tudok csak úgy szemet hunyni a tény felett, hogy itt valaki démont próbált idézni. Még akkor is, ha elég béna módon. De épp elég szörnyűség kúszik a világunkba nap, mint nap. Lehetséges, hogy jobb, ha könnyedén veszi az ember, de néha igen is komolyan kell szembenézni a dolgokkal. Mindaddig, míg a körülmények nem bizonyulnak ártalmatlannak. A bennem lakozó megérzés pedig egyáltalán nem akarta elereszteni a lehetőséget, hogy itt még valami balul sülhet el. Még akkor is, ha azt majd mi ketten okozzuk.
- Szerintem őszintén számolhatjuk, mert már most látszik rajtad a kettőnek a hatása. - A harmadiktól pedig maximum a kitartása mentheti meg. De a negyediknél már biztos vagyok benne, hogy majd úgy kell őt kicibálnom innen, hogy visszavigyem az intézetbe. Bár megpróbálhatnék portált nyitni, de nem lenne tanácsos ilyen tömeg közelében, ha pedig már cipelem, akkor mit számít még egy kis távolság. Felfoghatnám edzésnek is. Bár, ha én is vele együtt iszom.. Hát nem mondom, hogy képes lennék bárhova is cipelni. Maximum húznám a padlón, a földön és a járdán. Fel és le a lépcsőkön. Nem épp kellemes utazási forma és biztos elintéznék neki egy kiadós fejfájást másnapra.
- Rendben van.. Akkor minden egyes pohár után kérdezhet az egyikünk valami személyeset a másiktól. Mivel valószínűleg te fogod kevésbé bírni és már most megittál két pohárral azt mondom, hogy enyém a kezdés joga. Szóval... Miért nem tudtad ezt az egészet úgy igazán egy percig sem komolyan venni? - A poharamat közelebb húztam a testemhez, miután az előbb készen állt volna orral előre belebukni, mintha valami csoda folytán kiszívhatná belőle az utolsó cseppet is. Amennyiben valamilyen válaszfélével szolgál kérdésemre megiszom a poharam tartalmát és közlöm vele, hogy ő jön a kérdéssel, miközben undort jelző grimaszomat próbálom elrejteni. Nem tudom, hogy mit adott a kezembe, de nem hiszem, hogy valaha is nagy rajongójává válok majd bármilyen alkoholnak.

Komolyan gondolkodóba ejtett, hogy a korunkbeli mondén fiatalok élete tényleg ennyire unalmas-e, hogy a szórakozás érdekében felelőtlenül sokat isznak és démont idéznek a padlón, amin előző este még a házijukat írták, és arról beszélgettek, hogy egy egytől tízes skálán ki mennyire cuki – a mondi filmek alapján legalábbis. Persze az sem foglalkoztatta őket különösebben, hogy ismerik-e az illetőt, aki kezébe piát, szájára pedig csókot nyomtak, én pedig a második ilyen pohár után már igazán úgy voltam vele, hogy mindenki aggódjon saját magáért. Clary meg – nyilván - nem osztotta a véleményem a témában. Kezdtem azt érezni, hogy ez már ilyen „csakazértse” alapon megy nála, de sajnos épp nem nálam volt az erkölcsi fölény, hogy ezt felhánytorgathassam, meg az égetett szesz amúgy is sokkal jobban marta a szemüregem, mintsem hogy ilyenekkel foglalkozzam.
- Viszont te nagyon ügyesen kezelted a szorult helyzetet, szóval hurrá te! Egy pont a Fray csapatnak, még kilenc, és az összegyűjtött bónuszodat beválthatod a következő terepmunka során egy jobb társra. – kezeim ösztönösen lendülnek, hogy egy olyan igazán megalázó buksipaskolást adjak neki, amit Louis szokott kapni, mikor szökő évente egyszer jól válaszol egy feltett kérdésre, ám a durcás tekintetét látva a karom félúton beledermed a mozdulatba. Cseppet sem kételkedve abban, hogy Clary kitépi a helyéről és elver vele itt mindenki szeme láttára, úgy döntök, hogy jobb még irányt váltani, amíg lehet, így a dicsérő fejsimogatás helyett, lányos zavaromban csak a jobbom hüvelykujját mutatom fel, mert az ugye cseppet sem kínos. Nem segít a balfasz mosoly sem, ami elterül mellé az arcomon, és egyértelművé teszi mind a kettőnk számára – két pohár valamit keverni ilyen rövid idő alatt talán mégsem annyira jó ötlet.
- Attól függ. A hármat mostantól számoljuk, vagy az a kettő is benne van, amit már megittam?
Nem, mintha különösebben lett volna jelentősége, de valamit mindenképpen mondani akartam, nehogy azt higgye, igaza van. Valószínűleg persze akkor sem történt volna semmi, de a mostanra már kissé bódult elmém már azelőtt megszőtte az összeesküvés elméleteimet, hogy egyáltalán eszembe jutott volna a józan gondolkodás lehetősége. Vagy a józanság úgy általánosságban.
- Ez valami trükk? – követem összeszűkített szemekkel a poharát, és csak növeli a bizalmatlanságom, hogy nem iszik bele, csupán tartja ott kettőnk között, mintha azzal akarna magához csalogatni, én pedig komolyan elgondolkozom azon, hogyha Ő nem is, én legalább megpróbálok belelefetyelni. Aztán, mielőtt tényleg belehajolnék a mozdulatba, hogy a kinyújtott nyelvem a pohárba nyomjam, Clary száját olyan szavak hagyják el, ami – legnagyobb meglepetésemre – az este folyamán először ígérek szórakozást, így cserébe én is hajlandó vagyok a saját poharamra korlátozni a nyálamat, nehogy meggondolja magát.
- Úúúúúúú, legyen. Tegyél próbára! – azzal pedig a számhoz emelem a poharam, majd néhány gyors korttyal lehajtom a belekutyult piát, valahol a második korty körül remélve, hogy ez nem csupán egy csapda, amibe belesétáltam, és Fray nem követeli majd, hogy ez legyen az utolsó pohár, amit ma elfogyasztok. A biztonság kedvéért azért megtartok egy utolsó kortyot a szájüregemben, hogyha mégis, akkor legyen mibe belefulladnom.  

Egyre kevésbé voltam rajongója ennek az estének. Kezdett vészesen olyan irányt venni, amihez koránt sem volt kedvem. Mármint tudom jól, hogy nem lennék képes teljesen elengedni önmagamat így pedig nem látnám értelmét még a próbálkozásnak is. Meg aztán ott van az is, hogy a lelkemet egy percig sem tudnám megnyugtatni, ha valami tényleg történne miközben mi ketten felelőtlenül szórakozunk. Az természetesen rátett egy lapáttal, hogy ilyen felelőtlenül viselkedett Dominic, mert úgy éreztem, hogy kettőnk közül az egyikünknek legalább komolyan kellene vennie ezt az egészet. S, habár a tényleges veszély sem volt olyan nagy, hiszen elég kevés eséllyel tudtak volna megidézni egy démont, de már épp elég kételyt kellene ébresztenie benne az a tény, hogy valakik megpróbálták de, nem. Benne aztán semmi nem fog kételyt ébreszteni. A kíváncsiságát akkor sem tudnám leostromolni, ha egy atombombát dobnék a közepébe.
Emberek között vergődtem át, rendesen szinte beléjük könyökölve tudtam csak haladni, mert az apró termetem miatt nagy részük vagy nem akart, vagy nem vett észre, aki meg észrevett olyan részeg volt, hogy már magától a leheletétől sikerült egy kicsit becsiccsentenem.
- Örültem volna, ha egyáltalán nem kellett volna utolérnem téged, mert igazán lehetett volna benned annyi, hogy nem hagysz hátra. - Az üres poharat ezzel morcosan leteszem a hozzám legközelebbi szabad felületre és durcásan pillantok fel azokba az éjfekete szemekbe. Hogy lehet az, hogy egy ilyen kemény arcvonásokkal megáldott, szinte már férfi szemeiben a gyermeki lelkesedést és a játékot tudom felfedezni? Egy pusztítás övezte életben, ahol a harc és a halál mindennapos képes ilyen gyengéd és játékos lenni.
Hirtelen azon kapom magam, hogy ujjaim játékos mozdulatba kezdenek, mint egyfajta segélykiáltás a ceruza hiánya miatt. Kedvem lenne lerajzolni, de ugyanakkor kétlem, hogy akár két percig képes lenne mozdulatlan maradni. Még szerintem álmában is háromszor körbedobálja magát az ágyban, miközben alszik.
Szeretném megállítani, de tudom, hogy erre esélyem sem lenne ezért inkább csak a kezemet az övébe csúsztatva követem őt a konyha irányába kis híján hatszor átesve néhány emberen, akik valahogy koránt sem bánták ezt az apróságot.
- Szóval inni akarsz, hogy megtudd mennyire vagy jó árnyvadász? Lefogadom, hogy a harmadik pohár után az asztal alatt fogsz horpasztani. - Habár nem voltam különösebben jártas az alkoholban, mert hát még mondénként tiltott dolog volt számunkra. Mondjuk ez nem azt jelenti, hogy Simon-nal nem kóstoltuk meg egyszer Luke sörét, amitől mindketten megfogadtuk, hogy soha nem fogunk alkoholt inni. Persze ez az ígéret azóta sikeresen megszegődött.
- Inkább fogadjunk. - Elveszem tőle a poharat, de nem húzom meg, hanem továbbra is kettőnk között tartom. - Hogy ki tud többet inni. Pluusz.. Valamit muszáj megcsinálni minden egyes pohár után, rendben? - Nem hiszem el, hogy belemegyek a gyerekes játékába, de nem hiszem, hogy megakadályozhatnám. Ketten pedig talán még részegen is érünk legalább egy egész árnyvadászt. Hamár kettőt nem tehetünk ki.

A földszinti nyüzsgés ritmustalanul morajlik körülöttem, és ami máskor túl sok lenne, túl zsúfolt és túl hangos, most valahogy a legkevésbé sem bosszant. Valószínűleg azért, mert már rég nem munkaként tekintetem az estére, és amikor még igen, nos, hát az sem volt valami meggyőző. A Halloween ténye maga, és az a pohárnyi nagyon édes lötty, amit maga Minnie egér nyomott a kezembe a konyha felé furakodva, viszont önmagában elég volt ahhoz, hogy az árnyvadász ösztöneimet is a lehető legjobban elcsendesítse. Ki ugyan nem tudta kapcsolni – nem is hittem, hogy az egyáltalán lehetséges – de a konyhába lépve a terepszemlém elsődleges indoka nem az esetleges fenyegetés felmérése, sokkal inkább az iható dolgok behatárolása köré korlátozódott. Ebben pedig készségesen segítségemre sietett egy – csúcsos kalapból és rojtos, fekete ruhájából ítélve – boszorkány, aki egyből eszembe juttatja, hogy mennyire hálás lennék, ha fura warlock jelek helyett a valódi boszorkánymesterek is inkább köldökig dekoltált ruhát és szajhás sminket viselnének. Miután a tekintetem újra fókuszba helyezi a világot az arcomba nyomott mellek helyett, kíváncsian veszem szemügyre az átlátszó, műanyag talpaspohárba töltött újabb italom, ami alul zöld, felül kék, és a leányzó elmondása szerint „boszorkányfőzet”.  Nagyfiúsan háromig számolva magamban lehúzom az egészet, cirka két kortyra, majd némi kényszerű köhögéssel kiegészülve hálát adok Razielnek, amiért a csinos boszi még azelőtt kacsintva távozott, hogy én ezt mind megléptem volna. Így csak további hat-nyolc ember követte nyomon, ahogy egy levegővel lenyomtam valami borzalmasanan töményt, aminek az utóhatását a purgatórium tisztítótüzének égéséhez tudnám leginkább hasonlítani. És ez még csak meg sem közelítette azt a maró érzést, amit az arcomba, és ezzel menthetetlenül a szemembe löttyenő pia okozott, aminek a végén Clary – egyébként teljesen jogos – panaszos korholása állt.
- Ahh, basszus! – nyögök fel nevetve, kézfejemmel pedig igyekszem minél többet eltávolítani a szemeimet perzselő alkoholból. – Ahhoz képest, hogy ilyen rövidek a lábaid, elég gyorsan utolértél.
Persze így is két felessel le volt maradva, de úgy éreztem, ezt még korai lenne felemlegetni. Habár Clary jelleméből fakadó bizonyítási kényszere talán ugrana a versenyhelyzetre, még becsípve is volt egy olyan érzésem, hogy a kötelességtudata azért így is erősebb.
A nyelvem egy gyors, ám még így is egészen obszcén mozdulattal szánt végig a felső ajkamon, ízmintát véve a cuccból, ami kis híján kimarta a szemeimet a helyükről.
- Gyere, helyszíneljünk! – miután beigazolódott a sejtésem, és Clary tényleg úgy követett, mint egy morcos kis árnyék, nem látom feltétlen szükségét kényszert alkalmazni annak érdekében, hogy utánam jöjjön, de azért felé nyújtom a kezem, és ha elfogadja a békejobbom, azzal a lendülettel be is húzom magammal a konyhába. – Ivós helyszínelés persze. Neked nem muszáj, de én úgy fogom ezt hívni, hogy nehezített terepgyakorlat, és letesztelem, hogy mennyire vagyok jó árnyvadász, ha ebből megiszok néhány pohárnyit.
Szemléltetésnek magasba emelem az első üveget, ami az asztalról a kezem ügyébe akad és még nem teljesen üres. A címkén a muskétásnak öltözött Morgan kapitány mosolyog bőszen, én pedig kedvesen-illedelmesen mosolygok vissza rá, mielőtt egy tiszta pohárba locsolnám, kiegészítve némi kólával, hogy aztán megismételve a folyamatot, a másikat Clary irányába nyújtsam.  
- Benne vagy? – lóbálom meg előtte a piros műanyagot, mintha csak egy macska lenne, aki számára egyből sokkal érdekesebb a célpont, ha mozog. – De ha nem is iszod meg, fognád nekem, kérlek? Jó lesz későbbre.

Mikor tizenkét évesen azt hiszed, hogy valószínűleg tizenhat évesen sínen lesz az életed és mindent tudni fogsz, hogy hova akarsz menni tovább tanulni, hogy ki is vagy te valójában.. Akkor csapod be talán legjobban saját magadat. Még a mai napig nem sikerült rájönnöm, hogy ki is lennék igazán, de most legalább már azt érzem, hogy egyre közelebb kerülök a valósághoz, hogy lehetőségem van válaszokat kifacsarni önmagamból. Nem vagyok többé egy ártatlan kislány, aki arról álmodozik, hogy felveszik egy művészeti egyetemre, hiszen az élet ennél sokkal többet kíván tőlem. A sorsom az volt, hogy árnyvadász legyek. De amennyire az volt a sorsom, hogy árnyvadászként éljem le az életemet, ugyanakkor az is ott volt a sorok között, hogy kellett minimális mondén tapasztalat ahhoz, hogy megérthesse mi járhat ezeknek a fiataloknak a fejében. Pontosan ezért volt olyan könnyű bemászni a bőrük alá, hiszen egykoron még én magam is voltam ilyen, vagy ismertem hozzájuk hasonlókat. Úgy hiszem, hogy a mondénként töltött éveim csak most mutatkoznak meg igazán, hogy mennyire hasznosak voltak.
- Ha őszinte akarok lenni, akkor nem igazán venném ezt úgy, hogy bármilyen csatának is a megnyerése lenne... - Tudatlan mondénokkal szemben nem igazán nevezhető ez győzelemnek. Na, jó talán akkor mondhatnám annak, ha én is csak az a kislány lennék, aki pár éve voltam. Na, akkor tényleg ünnepelhetnékem lenne. De most.. Már koránt sem rémisztenek meg az idősebb korosztály tudálékos seggfejei. Azok után, hogy megannyi démonhoz volt szerencsém, már nincs mi korlátozzon egy ilyen egyszerű helyzettel szemben.
Habár ellenkezhetnénk valahogy mégsem teszem meg és hagyom, hogy irányítson egyenesen a lépcsőig, mert egyfajta őszinte kíváncsiság van a lelkemben, hogy vajon mégis mit gondol, mivel tud engem meggyőzni arról, hogy eresszek a gyeplőn és egy kicsit lazítsak. Hiszen technikailag nincs vész, de sosem lehet ezt igazán biztosra mondani. Már megtanultam, hogy mindig akkor jön egy igazi arcon csapás, amikor már kezdenéd elhinni, hogy minden a legnagyobb rendben van.
- Dom.. ne.. várj! - De mire egyáltalán szólhatnék el is tűnik a lépcső aljánál én pedig apró lábaimat kapkodva próbálom őt követni, de a tömeg, mintha szándékosan utamat állná ebben. Mikor nagy nehezen utolérem őt a konyhában az egyik kifelé jövő fiatalnak a kezéből kiveszem az egyik teli poharat és először vállon kocogtatom Dom-ot, majd ha felém fordul, akkor az arcába öntöm a pohár tartalmát, ha pedig nem, akkor egyszerűen csak pipiskedve próbálom a feje tetejére borítani. - Ne merj még egyszer így ott hagyni! - Még akkor is, ha ez az egész egy buli, ha most épp a kikapcsolódás előnyeit kívánja bemutatni az aprócska porcikáim nem tudják kikapcsolni magukat és továbbra is készen állnak minden egyes veszélyre. Jelenleg pedig ez az idióta az, aki bevédheti a hátsómat, de mégis jobban érdekli, hogy a pohár fenekére nézhessen.

Ahhoz képest, hogy csak nagyjából százhúsz centire nőtt, Clary a maga módján tényleg baromira fenyegető volt. Persze, nem a rám pazarolt gyermekes bosszúságával, ami egészen hasonlított egy dühös Bolondos Dallamok szereplőre, az valahol még mindig inkább volt aranyos, mint fenyegető. Ellenben, amit a buta egyetemisták kaptak, a halk hangja rideg hangszíne és a hozzá társuló ártatlanul bájos mosolya, na, az azért én idegeimet is felborzolta egy egészen parányit talán. Vannak dolgok, amik sötétedés után már sokkal kevésbé viccesek, Clary Fray pedig az ördögi vigyorával együtt messze leutasította a lista éléről a bohócokat.  
És ha nem lett volna már így is épp eléggé ijesztő, még képes volt megfenyegetni is. Razielre, hát hol az igazság?!
- Az a nagy baj, Fray, hogy még csak azt sem merném bizton állítani, hogy nem vagy te annyira gonosz, mint a fenyegető szavaid indokolnák, mert hát… – csóválom meg a fejem hitetlenkedve, csak úgy a drámai hatás kedvéért még elégedetlenül ciccegek is mellé, míg tetőtől talpig végig nézek rajta. Úgy, mint aki biztos benne, hogy a pokol legmélyebb bugyrainak kínzó lángjai lobognak majd az ördögi kis alakja körül. – Viszont ne felejtsd el, hogy a babérokat addig kell learatni, amíg még lehet. A győztes csatát is megünnepeljük, még ha a háborúból vesztesen is kerülünk ki végül. Carpe diem, deliciae!
Majd a szavaim nyomatékosítására tett óvatos próbálkozásképpen megragadom a vállait, és fordítva rajta egyet mögé kerülök, hogy aztán, nem engedve a kulcscsontjait, szépen kifelé kezdjem terelni az üresen maradt szobából. A biztonság kedvéért azért a cipőm orrával még megtöröm a padlóra festett ócska pentagramma körvonalát, mielőtt átlépvén a küszöböt, fél kézzel becsuknám magunk mögött az ajtót. Ujjaimmal töretlen határozottsággal kapaszkodom belé, és amíg el nem érjük a lépcső tetejét, eszem ágában sincs elengedni, hacsak egy csuklótöréssel egybekötve rá nem kényszerít. Őszintén, sokkal kevésbé lennék már meglepve, mint bárki gondolná…
- Addig is, amíg mindketten elgondolkozunk azon, hogy voltak-e nekem valaha is ész érveim, mi lenne, ha lent is szétnéznék egy kicsit? Szét is válhatunk, ha akarod, én vállalom, hogy beleiszom mindenbe, hogy megnézzem, nem mérgezett-e!
Azzal a lendülettel, mielőtt még további hülyeségek csusszannának ki a számon, letrappolok a lépcsőn, mit sem törődve azzal, hogy Clary követ-e, avagy sem. Főként azért, mert tudom, úgyis utánam jön majd. Hiába nem leselkedett ránk semmi fenyegetés – szerintem legalábbis – azért ösztönszerűen belénk volt kódolva, hogy fedezzük a másikat, és bíztam benne, hogy az Ő nephilim génjei is felütik a fejüket, és a rendes kiképzés hiányában is megvédi a seggem, akkor is, ha az éppen tökre nem érdemeli meg, hogy megvédjék.
Végig furakodom a lépcső aljánál fogadó tömegen, végig egészen a folyosón, keresztül mindenféle helységen, egészen addig, ahol a kezükben teletöltött poharakkal távozó fiatalok okán a konyhát sejtem, és csak annak bejáratában megtorpanva kezdek újra Fray után nézelődni.

Néha szerencsésnek érzem magam azért, mert volt lehetőségem mondénként nevelkedni. Bármennyire is volt nehézkes belecsöppenni egy olyan világba, amely teljesen idegen volt a számomra mégis tanultam belőle valamit. Megváltoztatott. De nem teljesen egészében. Hozzáadott valamit mindahhoz, amit tanultam. Nem kellett gyerekként katonaként élnem, kiképzésekre járnom. Bár a legtöbb árnyvadász szereti ezt csinálni. Aki pedig nem az mondhatja, hogy nem akarja kiképezni magát, nem akarja az életét feláldozni. Mégis szerintem elég kevesen vannak, akik vállalják a véleményüket ezen a téren, hiszen ezzel igazából mások szemében gyengének tűnnek. Mert nem kívánják az életüket feláldozni. De a mondének között ez nem is igazán meglepő. Hiszen sokszor egy család, vagy akár mások is mérhetetlen elvárásokat állítanak fel a gyerekük előtt és persze ott van a csalódás ugyanúgy, ha visszautasítja a jövőt, amit neki szántak, de ettől még bátornak is tekinthető, hiszen a saját útját választotta nem pedig beállt a sorba és valami tömeggyártás terméke lesz.
Mosollyal az arcomon nyugtázom a sikerességünket. Határozottan jó csapat lettünk így a végére azt hiszem, habár még mindig szerintem benne van, hogy nagyon nem akarta ezt csinálni. De talán legalább az, hogy valami tényleg történt hagy egy kis kellemes emléket az estéről.
- Hát, ha most nagyon gonosz szeretnék lenni, akkor pont azzal rendelkeznék, hogy maradj józan. Az egész este alatt. Mert hát.. Lehet, hogy itt meghiúsult, ami készült, de ez nem azt jelenti, hogy ez volt az egyetlen fenyegetés az egész éjszaka alatt. Nem egy munka elvégeztével kell rögtön babérokat aratni. - Persze én sem hiszem, hogy bármi mást találnánk, meg tényleg egyszerűbb lenne kikapcsolódni, mint megint egy olyan látvány terüljön elém, amire sem lelkileg, sem semmilyen formában nem állok készen. Bár szerintem nem is lehet az ilyesmire felkészülni. Kivéve, aki elmegy és bevásárol a bőrruciból.. Na, ő biztosan felkészül.
- De próbálj meg meggyőzni ész érvekkel, hogy miért vegyük lazára az estét. - Habár nem hiszem, hogy bármit fel tudna hozni, ami alátámasztaná a vágyát a kikapcsolódásra, de azért még megadom neki a lehetőséget arra, hogy megpróbálja.

Úgy igazán még soha nem gondoltam bele abba, mekkora szakadék választja el a mondéneket tőlünk, nephilimektől. Elméleti síkon persze tisztában voltam vele, viszont most, hogy a saját bőrömön tapasztaltam az emberi tudatlanság okozta buta döntések majdnem végzetes következményeit, valahogy sokkal élesebben elvált a két világ egymástól, mint eddig bármikor, és már nem voltam biztos abban, hogy mondének épségét szolgálja, ha a mesék és legendák továbbra is kitalációként élnek a köztudatukban. Mi a saját kárunkon tanultuk meg, milyen veszélyes az ismeretlennel játszani, hogy a sötét mennyi borzalmat rejthet magában, és bár a halálvágy és a szüntelen kíváncsiság mélyen belénk volt kódolva, a fegyverek és a különböző világok ismerete is. Egyetlen árnyvadász sem riadt vissza soha attól, ha ismeretlen terepre tévedt, de majdnem mindegyikünk volt annyira jó stratéga, hogy ezt az eshetőséget az életben maradás érdekében megpróbálja elkerülni. A mondének ezzel ellenben még mindig azt hitték, hogy démonokat idézgetni jó péntek esti program, hogy a vérfarkasok túllátnak az ösztöneiken, a vámpírok pedig fehérek, elegánsak és menők. Az emberek számára mindez nem volt valós fenyegetés, nem is kezelték hát annak, amik láthatóan nagyon rossz döntéseket szültek. A kettő határvidékén pedig ott szobrozott Clary, aki éppen olyan, számomra is megdöbbentő erővel szorította a nála sokkal nagyobb darab srác torkát, hogy egy kicsit még én is megijedtem tőle. Clary egyszerre volt a mondén és a nephilim világ tökéletes elegye, egy tökéletes fúziója a két kultúrának, szokásoknak, gondolkodásnak, és ez egyébként olyan előnyt helyezett a kezébe, amiért titkon biztosan elég sokan irigyelték. Én például sokszor hangosan kimondva is.
- Viszont ha így lesz, biztos csinálnak a sztoritokból egy mozifilmet. – bólogatok heves egyetértésben Clary minden egyes szavára, habár a megerősítésem nélkül is remekül boldogult azzal, hogy rájuk hozza a frászt. De legalábbis jobban, mint én. – Valami olyat, amihez nagyon sok művér kell, meg olyan színészek, akik hitelesen tudnak fájdalmas arcot vágni, miközben zokogva sikítanak, ahogy a csontjaik ropogva elválnak az ízületektől, és a szövetek halkan reccsenve szakadnak szét, amikor kitépnek egy kart vagy egy lábat a testükből. Ez mondjuk, biztos nehéz szerep lenne.  
Az arcvonások közé úszó rémület láttán büszkén könyvelem el, hogy elég hatásosan működik a párosunk, ha üldözési mániát és racionális félelmet kell kelteni néhány tompa elmében. Az meg, hogy az egyikünk egyébként nagyjából százhúsz centi, aranyos pirosvörös hajkoronával, de olyan hideg és számító hanggal, ami suttogássá halkulva borzolja visszhangként bárki idegeit, csak fokozta a pánikszerű hangulatokat, és végül távozásra ösztönözte a csuklyásokat.
A szoba hirtelen kiürült, mi pedig a munkánk végére értünk. Ez a tény, és Clary meglepően ügyes helyzetkezelése olyan jókedvvel töltött el, hogy egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy én amúgy elvesztettem egy fogadást. Erre persze azonnal emlékeztetett, ahogy kettesben maradtunk.
- Ezen egy kicsit még mindig le vagyok döbbenve. – vigyorodom el pimaszul. – Komolyan nem hittem, hogy ma este bármi is fog történni. Bár mondjuk a húsleves latin nyelvű receptjével démont idézni nem éppen fenyegető, de tudod mit, nem veszem el tőled a győzelmet, Fray. Rendelkezz velem. Bár, mielőtt kérsz valamit, lehet, hogy innék egyet a legrosszabb Halloween tiszteletére, de utána tényleg, rendelkezz velem!
Megadóan tárom szét a karjaim, és ha egyébként nem igényelne felesleges mozdulatokat, amiket én természetesen lusta vagyok megtenni, még mélyen meg is hajolnék előtte, hogy a színpadias hatással is érzékeltessem, rendelkezésére állok, kérjen bármit.

Olyan furcsa, hogy ez az egész idézős dolog még régebben egy bugyuta játéknak tűnt volna a számomra is, ha nem nyílik meg előttem egy olyan világ, amelyről anyám igyekezett mindent elrejteni az elmémből. Emlékszem arra, hogy régebben pizsamapartikon, vagy esetlegesen táborokban néhányan összeültünk és nekiálltunk szellemet idézni. Nem voltak ilyen beteges vágyaink, hogy démonokat háborgassunk avagy ők nem is igazán léteztek a tudatunkban még akkoriban. Meg aztán nem igazán akartunk démonokat megidézni sokkal inkább halott hírességeket. Nem sokra emlékszem az estéből az is lehet, hogy akkor is láttam valamit, amit az elmémben épített gát elrejt előlem, de egy valamit nem felejtettem el. Amit még Simon mondott. Hogy egyfajta hideg érintést érzett a vállán. Mintha valaki megérintette volna, aki hideg volt akár a jégcsap. Erre tisztán emlékszem, hiszen utána állandóan egymás mellett aludtunk vagy én nála, vagy pedig ő nálam. Persze ez megszokott volt, de utána egy darabig máshogy nem is tudott aludni. Bár bevallom én is kicsit féltem, mert ijesztő volt, hogy ez a világ tényleg létezhet. Aztán pedig teljesen elengedtem.
Most pedig az, hogy a nyakánál fogva szorongattam egy srácot, akinek nyilvánvalóan annyi köze lehet az egészhez, hogy valamit talált az interneten és poénból kipróbálták, hiszen nem vagyok az egyik legjobb árnyvadász még mindig van, mit tanulnom, de azért már le tudom szűrni, hogy nem igazán tudják mi-merre hány méter.
Dominic beszédére akaratlanul is mosoly kúszik az a számra, ahogy próbálja rájuk hozni a frászt, hogy ne akarják ezt még egyszer megpróbálni. Habár nem tudom, hogy ezeket az alakokat mégis mennyire érdekelné az, hogy kicsapják őket, de azért valamennyire jó kezdés.. Úgy gondolom. A legtöbbjüknek ez az egész amúgy is azt hiszem, hogy egyszerű bulit jelent, mintsem tanulási lehetőséget.
Végül engedek a szorításomból és kicsit el is taszítom a srácot, akinek eddig a nyakán "csimpaszkodtam". - De tudjátok, ha esetleg kedvetek támadna ezt még egyszer megpróbálni... Talán még sikerrel is járnátok.. Aztán teljesen véletlen.. Egytől-egyig eltűnnétek. Holtan találnának rátok, hiszen olyan hatalmat szabadítanátok a világra.. S, vajon melyikőtök lesz az utolsó, aki tudja, hogy ő következik és rettegve várja a pillanatot, hogy mikor jön el érte is a lény... Aztán lehet, hogy évekig nem jön, vagy évtizedekig.. Vajon meddig bírna egyikőtök is úgy élni, hogy mindig a háta mögé kellene néznie? - Tekintetem elidőzik mindegyikőjükön, ahogy kiül az arcukra a félelem, amit pontosan el akartam élni.. - De az is lehet, hogy ez tényleg csak egy ostobaság.. Egy mende-monda.. Meg mernétek kockáztatni? - Oldalra döntöm a fejemet és akaratlanul is mosoly terül el az arcomon, amikor ijedten rohannak ki a szobából és az egyiknek a szemeiben, mintha könnyek csillogtak volna. - Szóval, akkor most tartozol nekem, ha minden igaz..

Végigfut a hátamon a hideg a gondolatra, hogy ez a négy ostoba mondén akár még sikerrel is járhat, ha nem is feltétlenül most, hát valamikor a jövőben, megidézhetnek egy nagyobb démont, ne adja isten, esetleg egy bukott angyalt, aki nem csak őket zúzza porrá büntetésül, de elszabadulva sokkal nagyobb károkat is okozhat, sokkal több életet is követelhet. Veszélyre kiéleződött elmém egyszerűen nem értette, hogy miért is játszik bárki is nála sokkalta hatalmasabb dolgokkal, mert tény, hogy a hanyagul felrajzolt pentagramma és a borzalmasan kiejtett holt nyelvek szavai igazából már csak ugrásra voltak attól, hogy ezt az egész folyamatot sikerre vigyék. Aztán elhangzott a „pulmenti” szó, ami latinul levest jelentett, és egészen biztosan nem volt helye egyetlen démonidéző szertartás szövegében sem, ellenben azon túl, hogy megmosolyogtatott, meg is nyugtatta a lelkem egy kicsit, hogy ezek négyen aztán mérföldekre vannak még attól, hogy bárki is megjelenjen nekik.
Első nekifutásra sok vizet nem zavarunk, másodikra is, amit a jellegzetesen éles füttyszavam kísér, már azért feltűnik a jelenlétünk, ami kevésbé meglepettséget, inkább valamiféle túlzó ingert vált ki. Főleg a csapatkapitányukból, legalábbis pozícióját tekintve rá gyanakszom, mint vezető figura, már csak az ötágú csillag csúcsánál elfoglalt helyét tekintve is. Az úriember úgy emelkedik fel ülőhelyzetéből, mint akit kötélen rántanak, és fenyegető mozdulattal indul meg felénk, mire én akaratlanul ugyan, ám a kelleténél sokkal szórakozottabban szisszenek fel.
- Én a helyedben nem tenném... – figyelmeztetem, ám mielőtt az illetékes szóra nyithatná az elégedetlenkedő száját, tesz még egy-két lépést, amire az eddig mellettem szobrozó Clary egyből ugrik is. Igazi árnyvadászhoz méltó kecsességgel libben a csuklyás srác irányába, és úgy tekeri a nyaka köré a vékony karját, mintha a légcsövét kívánná épp elroppantani. Egyébként tökre megérdemelné.
- Erősebb, mint amilyennek látszik, higgyétek el. – közlöm nyugodt hangon, míg Clary egy határozott mozdulattal ránt egyet az áldozatán, akinek a háta így fájdalmas ívben hajlik meg, de legalább közelebb kerül ahhoz, hogy egy magasságban legyen az apró vörössel, és biztos nem mulasztja el a fenyegetően magabiztos szavakat, amik elhagyják a száját.
Amíg Ő a főcsuklyással birkózik, a maradék három is talpra áll, ám ők már sokkal óvatosabbak a társuknál, így csak döbbenten, némi csendes rettegéssel keveredő haraggal az arcukon szobroznak az eddigi helyükön, míg végül az egyik rá nem veszi magát, hogy beszélni kezdjen.
- Ne már srácok, mit feszültök? Ez csak egy hülye halloween buli, mi meg csak szórakozunk, húzzatok már innen! – a hangjába költöző ingerültség bennem is felébreszt valami olyasfajta tompa dühöt, ami általában azzal végződik, hogy rossz döntéseket hozok, jelen esetben például csak nagyon nagy önuralom árán érem el, hogy nem verem össze ott helyben a botommal.
- Szórakoztok? Tudod mi a szórakoztató? – fordítom felé döbbent tekintetem egy kínosan lassú mozdulattal, közben elhallgatok, mert hirtelen egyetlen dolog sem jut eszembe, amit a mondénok szabadidejükben csinálni szoktak, szóval kibököm az első dolgot, ami az eszembe jut. – A macskás videók. Úgyhogy, ismételve a nagyfőnököt, ennek itt és most vége. Komolyan, ne játszatok ilyen dolgokkal, mert nem lesz jó vége, kirúgnak titeket, vagy ilyesmi.
A szavaim sokkal kevésbé fenyegetőek, mint szeretném, bár ezt a részét Clary tökéletesen kézben tartja, ellenben nem is elég szakavatottak, hogy tudjam, mivel lehet megijeszteni az ilyen borsónyi méretű aggyal rendelkező halandókat. Azzal, hogy kínok közti halált halnak, ha megpróbálnak megidézni egy démont, nyilván nem, és miután az emberek nem látják a mi világunk, nem hisznek benne és nem is félnek tőle, így igazán nem tudom eldönteni, hogy mi hozza rájuk a frászt.
Teszek egy lépést a szoba közepe felé, majd a lábammal elmosom a pentagramma körívének egy részét, biztosítva, hogy se idézésre, se fogva tartásra ne legyen alkalmas többé, majd keresztülsétálva rajta a másik oldalán is megbontom a mintát.
- Menjetek inkább, táncoljatok vagy igyatok, vagy mit tudom én, próbáljatok már normálisan viselkedni, és nem elszúrni más estéjét.
Clary irányába nézek, kérdőn felvonom a szemöldököm, ami egyszerre üzeni azt, hogy szeretné-e akkor összeroppantani a fogja torkát, avagy sem, illetve, hogy óhajt-e még hozzáfűzni valamit a szituációhoz, esetleg megfenyegetni őket, hogy ha még egyszer ilyen hülyeséget csinálnak, visszajön és szétrúgja a seggüket a kis tornacipős lábával. Meg, hát mélyen azért remélem, hogy nem kezdi el mindenki füle hallatára felhánytorgatni, hogy én vesztettem, Ő nyert, és most tartozok neki, mert az eléggé rontana a percekkel ezelőtt megalapozott, nyugis rosszfiús imidzsemen.

- Hát azok után, hogy ahova én benyitottam és zokni mentes övezetnek mondanám, szerintem más is megérdemelne itt hasonló élményt, mint amiben nekem volt részem. - Azt hiszem örökre az emlékezetembe vésődött és sosem fogom elfelejteni, amit azaz ajtó mögött láttam. Lehet, hogy nem vagyok angyal és legalább olyan sötétség lakozik bennem, mint az apámban egykoron, de ez olyan könnyedén és egyszerűen vegyül el az anyámban lakozó fénnyel, hogy szinte észrevehetetlen mégis minden bűntudat nélkül kárhoztatnék valakit hasonló látványra, ha ez lenne az egyetlen megoldás arra, hogy betömjem valamivel Dominic száját. A másik megoldás talán az öklöm lenne, de a nagy szájában, a kicsi markom valószínűleg a gyomráig becsúszna. Ott pedig nem igen turkálnék szívesen.
Tudtam, hogy meredek a kis fogadásunk, amibe belementem, hiszen ha én veszítek akkor azért elégé megrémített a gondolat, hogy ő dönti el, hogy mit fogunk csinálni. Vagyis inkább az ő kezében lenne az irányítás. Ha ez az este valamit megtanított nekem az az, hogy ezt semmiképp nem hagyhattam. Na, meg persze azért jó lenne úgy magunk mögött hagyni ezt a napot, hogy nem volt teljesen értelmetlen és felesleges, hanem tényleg elértünk valamit és volt értelme annak, hogy itt voltunk és nem csak lézengtünk. De egy részem talán annak is örült volna, ha csak egy átlagos este lett volna minimális túlaggódással.
Óvatosan szorul össze a markom Hesperus körül, miközben figyelem a zavartan kántálókat. Szinte nem is zavartatják magukat ránk sem néznek egészen addig, míg Dominic magára nem hívja a figyelmüket, de még ekkor sem zavar, vagy döbbenet tükröződik a szemükben sokkal inkább ingerültség. Valószínűleg fogalmuk nincs, hogy mit csinálnak mégsem állítja meg őket ez sem. A pentagramma csúcsánál való fickót ragadom meg végül karomat a nyakára tekerve hajlítom meg a hátát kicsit hátrafelé, hiszen sokkal magasabb nálam. - Inkább ne is válaszoljatok, de egy biztos, hogy ennek itt és most vége, mielőtt nagyobb kárt okoztok, mint el tudnátok képzelni. - Bármit is terveztek annak itt és most vége szakad. Legalábbis ha rajtunk múlik..

Én egyébként gondolkodás nélkül ráfogtam volna minden ostobaságomat az este elején elcsent M&M’s okozta cukorsokkra, csak egyrészről nemhogy Őt, magamat sem tudtam volna meggyőzni az állítás igazáról. Másrészről meg igazán rövidtávú megoldásnak bizonyult volna, mert előbb-utóbb ezt is kiheveri az ember, és mivel Clary eddigi életét elnézve nem az a fajta ember volt, aki bátran szerencsésnek mondhatta magát, elkerülhetetlen volt számára hát, hogy újra összefussunk, és Ő bizonyosságot nyerjen afelől, hogy én egy átlagos kedden is pont ennyire vagyok hasztalan, komolytalan és idegesítő, bármennyire is szeretnék egyébként bűnbakot keresni. Meg, ha már itt tartunk, az még nekem is egészen új volt, hogy egyáltalán bármiféle magyarázatot akartam találni a viselkedésemre, azon az egy, jól beválton kívül, hogy az életben a jellememnél sokkal rosszabb dolgokat is el kell viselni.
- Rendben, most már tényleg jó leszek. – bólogatok engedelmesen. – De ha mindenképp zoknit akarsz a számba tömni, arra azért figyelj, hogy ne egy kilincsről szedd le. Úgy tudom, hogy az valami mondén egyezményes jel arra, hogy olyat csinálnak az ajtó mögött, amitől csak megint zavarba jönnél. Nem egészen értem az összefüggést közötte, de egy filmben láttam, szóval…
Megvonom a vállam, és úgy állok tovább a gondolattól, ahogy a semmit sem rejtő ajtók sokaságától, remélve, hogy lassan véget ér ez a rémálom, hogy utána soha, de tényleg soha többé ne jelentkezzek egyáltalán semmilyen feladatra, főleg nem bármiféle ünnep alatt. Ezzel a lendülettel el is önt némi irigység, amiért Louis most valószínűleg az égegyadta világon semmit nem csinál az intézetben megbúvó kis szobája rejtekében, és kárörvendve vigyorog azon, milyen ördögi volt nem rácsapni a kezemre, mikor önként jelentkeztem erre az őrültségre.
- Elképzelésem sincs, miből sejthetted… - felelem némi őszintétlen csodálkozást csempészve a hangomba, mert hát mégis, ez azért nem az évezred megfigyelése volt. Még akkor sem, ha Clary egyébként még csak most tanul bele ebbe az állandó fókusz dologba, amiben egyébként, szertecikázó gondolataimnak hála én sem mindig jeleskedem. Életbevágóan fontos tud lenni pedig, hogy az ember figyeljen minden jelentéktelennek tűnő részletre, a saját, vagy épp mások épsége múlhat rajta, hogy feltűnik-e az ellenfél óvatlan pillantása, ami a következő lépését jósolja, esetleg megfigyelted-e a környezeted eléggé ahhoz, hogy első mozdulatoddal egy fegyvernek alkalmas tárgy irányába tudj nyúlni, és hárítsd ezt a támadást. Ahogyan most az én fogadásom épsége is azon múlt, hogy a pofátlan magabiztosságom elmulasztotta szemügyre venni azokat az apró, árulkodó jeleket, amik a szoba ajtajában vártak. A lazán lógó kilincs, ami nyitott ajtóról árulkodott, vagy épp a küszöb alatt fel-felvillanó apró, pontszerű fény, ami egészen hasonlatos volt a gyertyalángok táncának reflexiójához.
Ahogy az ajtó kinyílt, szinte automatikusan öntött el a győzelem diadala, az agyam fel sem akarta fogni, hogy ezt a csatát bizony én vesztettem el. Arra számítanék, hogy a pentagrammát körülülő, fekete csuklyás fiatalok szinte egyszerre fordultak majd az irányunkba, arcukon döbbent és bosszús kifejezések váltakozásával, de azok meg sem mozdulnak, csak latin, ógörög és talán héber szavakat sorolnak összefüggéstelen egymásutánban. Minden veszélyhelyzet ellenére az agyam viszont csak az foglalkoztatja, hogy Fray elvert egy olyan fogadásban, amit egyébként akár még meg is nyerhettem volna. Döbbenetes.  
- Mi a fenét csináltok?! – robban ki belőlem a kelleténél kicsit talán jobban, és mindenképp indokolatlanul számon kérően ható kérdés, közben ösztönösen Clary elé lépek, ujjaim az Ő mozdulatát idézve az elektrumszálas eskrima bot végére kulcsolódnak, készen arra, hogy értelmet verjek abba a felelőtlen fejükbe, de leszámítva az idegtépő és szörnyen hibás kántálásukat, nem csinálnak semmi.
– Hé! - hirtelen ötlettől vezérelve a kiáltásomat egy bántóan éles fütyüléssel koronázom, ami úgy vágja el a monoton szövegelésüket, mint ez a helyzet az én nyertes pozíciómat. Viszont eléri, hogy felénk forduljanak, és végre tudomást vegyenek a jelenlétünkről. – Mit csináltok? – ismétlem megint, értetlen meredve vissza a rám szegeződő szemekbe, és valahol mélyen remélve, hogy nem adnak választ, amiért én bűntudat nélkül rájuk uszíthatom a vöröst, hogy az egészen apró kezével üsse őket addig, amíg el nem kezdenek beszélni.  

Nem is tudom hova tenni a srácot, de valahogy most roppantul a falra tudnám kenni. Nem számít, hogy kicsi vagyok, de ettől még roppantul erős is, úgyhogy itt aztán senkinek sincs lehetősége arra, hogy féltse a picike kis törékeny valómat. Én ennél sokkal több vagyok. Kicsi a bors, de erős, nemde? Rám ez határozottan igaz, hiszen annyi mindenen keresztül küzdöttem magam, habár koránt sem lennék itt, ha a többiek nem lettek volna mellettem eleinte és fogták volna a kezemet. Néha még mindig meglepődöm, hogy ki is az a lány, aki visszanéz a tükörből, mert már nem is emlékszem, hogy milyen is volt az életem, amikor egyszerű kocka voltam és tényleg csak arról szóltak a problémáim, hogy melyik suliba fogok bejutni. Néha visszagondolva annyival egyszerűbb volt mondénnak lenni, de azaz élet nem az enyém volt.
- Oké, értettem. Ha még tovább akarsz szövegelni esküszöm, hogy keresni fogok egy zoknit, hogy a szádba tömhessem, mert nem tudod, hogy mikor kell leállni. - Halovány mosoly azért kiül az arcomra, mert nem bántásnak szántam, mert azért nem olyan rossz srác, csak nem éppen a legjobb kedvemben kapott el. Legalábbis most szeretném végigcsinálni ezt az akciót, ha már ez lenne a feladatunk vagy mi. Még akkor is, ha most már hivatalosan is tudom, hogy az egész egy nagy rakás marhaság, mert valószínűleg már megszokták, hogy mindig résen vannak az árnyvadászok és senki nem próbálkozik semmivel. Még az sem, aki igazából megtehetné.
- Valahogy gondoltam, hogy te inkább a káoszszerető típus vagy. - Persze mindenkinek megvan a maga időszaka, amikor jobban szereti, ha nem kell mindent a helyére tenni, de ugyanakkor elég kellemes tud lenni, mikor végigmész a lakáson és töviről-hegyire kitakarítod, elrendezed aztán megszemléled a munkád gyümölcsét, amiben teljes egészében a te kezed volt benne és senki másé. Felbecsülhetetlen, hogy milyen jó érzés, amikor láthatóvá válik valami, amivel ténylegesen megszenvedtél.
- Remélem, hogy ezentúl minden áldott reggel egy kis szőrcsomóval ébredsz a szádban. - Nem tudom, miért kellett felhoznia ezt az érzést, de legszívesebben piszkálgatnám a nyelvemet, mintha tényleg lenne rajta egy hajszál. Mint, aki a fejembe férkőzött. Gyerünk, Fray zárd ki a hülyeségeket és csináld végig ezt az egészet. Azért vagy itt, nem másért.
Volt egy érzésem, hogy nem kellett volna belesétálnom ebbe a kis fogadásba, de már nem volt visszaút. Utolsó ajtó, itt vagyok. El sem hiszem, hogy tényleg azon szurkolok, hogy valami tényleg legyen az ajtó mögött. - Hát, akkor most ugrik a majom a vízbe. - Sóhajtottam egyet, majd egyszerűen kinyitottam az ajtót és már el is fogadtam volna a vereségemet, amikor megpillantottam, ahogyan négy fekete csuklyában lévő alak ül körül egy pentagrammát. A kezem automatikusan, szinte reflexszerűen markol rá Hesperus-ra. - Ez elég gyanús neked? - Pillantok a szemem sarkából Dominic-re, miközben le sem veszem a szemeimet a sötét alakokról, akik mintha nem is zavartatnák magukat tovább kántálnak.

Nem igazán tudtam volna vitába szállni a humoromat ért sérelemmel szemben, mert hát na, mit tagadjuk, nem én voltam a művelt és etikus viccek embere, és most is minden szellemes megjegyzésem kimerült abban, hogy Clary életét igyekeztem még jobban megkeseríteni. Mert amúgy nem volt neki már így is elég rossz.
- Na, először is, a humorom és én sértve érezzük magunkat. – felelem egy adag színpadias sértettség kíséretében, a mutatóujjamat a levegőbe lendítve mellé, ezzel is erőszakosan imitálva, hogy itt bizony kéretlen magyarázkodás következik a sértett önérzetem védelme érdekében. – Másodszor meg… mégis kit álltatunk, minden rezisztencia ellenére azért mélyen belül te is tudod, hogy az a fajta szerethető bolond vagyok, akit igenis kedvelsz, bár nem tudnád megfogalmazni, miért. Ha meg eddig nem formáltál rólam legalább minimálisan pozitív véleményt, valószínűleg ezután sem fogsz, de legalábbis tuti biztos, hogy egy éjszaka nem lesz elég hozzá, és kétlem, hogy egy ilyen este után a szerelmes szőke árnyékod még egyszer a közeledbe engedne.
És itt is volnánk. Hősies küzdelmem mindennemű párkapcsolati megjegyzés elkerülésére úgy hozzávetőlegesen három percig tartott, és a legszomorúbb az egészben – főleg Claryre nézve – hogy ez még így is dobogós részidő. Persze, Clary és Jace párosával éppenséggel semmi bajom nem volt, sőt, volt bennük valami aranyos a maguk önpusztítóan szentimentális módján, amitől kifejezetten kedvelhető párost alkottak, és így nekem sem támadt kedvem kikaparni a szemem minden egyes alkalommal, amikor egy helységbe kerültem a duójukkal. Viszont most nem a semmitmondó csevejek sorait futottuk, és nekem feltett szándékom volt minden hülyeséget kiadni magamból, annak érdekében, hogyha egyszer kifogyok a kéretlen – és humortalan – megjegyzésekből, akkor majd tényleg elkezdek azon dolgozni, hogy a vörössel öribari tetkónk legyen.
- Na, látod, engem itt vesztettél el az egészben… nem tudom feltűnt-e, de én nem igazán veszem a fáradtságot semmire. De meg kell hagyni, hogy ez azért abszolút logikus gondolatmenet volt. – bólogatok elismerően, mert ugyan egyetérteni nem tudtam vele, de abban igazat kellett adnom, rendet tartani magunk körül azért nem annyira nehéz. Nekem persze ettől még semmi indíttatásom nem volt rá, de valószínűleg nekem sem tört volna le a körmöm, ha legalább egy helyre dobálom le a ruháimat, nem pedig szanaszét. Minden esetre jobb nem kockáztatni.
- Nem, mi? – húzom ismét bosszantó vigyorra a számat, ahogy Clary irányába fordulok, aki a lehető legmorcosabb hangján próbálta meg beadni azt, hogy nem morcos. – Tudod, hogy olyan arcot vágsz, mint akinek hajszál ragadt a nyelvére, és nem tudja leszedni?
Szórakozottan csukom vissza a férfiodú ajtaját, és indulok meg az utolsó irányába, ami remélhetőleg a munka végét jelenti majd, ám, mielőtt még berontanék, megtorpanok előtte. Könnyed mozdulattal pördülök Clary felé, hátam pedig az ajtófélfának támasztom, ahogy hümmögve elmélázok az előbb elhangzott utasításon.
- Razielre, de nehéz veled, Fray. – húzom el a számat bánatosan, amiért minden reményem ellenére nem adta könnyen magát, elvéve ezzel a legjobb esélyem a fogadás bezsebelésére. Ó, nem, Clarissa Fairchild messzemenőkig gyakorlatiasabb volt annál, hogy csak úgy vakon belesétáljon a gyermeteg csapdáimba. Milyen kár. – Bármi lehet gyanús, amit az alvilághoz tudsz kötni. Ha egy vámpír fejjel lefelé lóg a függönykarnison, az gyanús. Ha egy Dracula posztert látsz, az nem az. Az illatgyertyák sem gyanúsak, hacsak nem egy baromi nagy pentagramma öt ágának végén vannak. A vajazó kés nem az, kivéve persze, ha épp valaki légcsövéből áll ki. A vérfarkas igen, a szőrös férfiak négykézláb, nem. És mielőtt még akadékoskodnál, ma már mindent láttunk, ez is beleférhet. Mondjam tovább, vagy megvan a lényeg?
Széles vigyorom szüntelenül éktelenkedik a buta arcom közepén, és hiába próbálom leküzdeni, valamiféle bizarr vágyat érzek aziránt, hogy ismét valami megbotránkóztatóra bukkanjunk, habár Clary döbbent arca már így is egy életre az elmémbe égett.
- Na, ha nincs több kérdés, akkor te jössz. – könnyed lépéssel állok arrébb az útból, és egy teátrális mozdulattal felkínálom neki a lehetőséget, hogy Ő lépjen először a szobába. – Készülj a vereségre, árnyvadászok réme. Kegyetlenül ki fogom használni a helyzetet.  

- Ha nem ilyen rettenetesen erőltetett lenne a humorod talán még könnyebb is lenne mindezt lenyelnem. - Sóhajtottam egyet, mert már tényleg kezdett komolyan az idegeimen táncolni. Szükségem volt a saját személyes teremre, habár tudom, hogy együtt jöttünk ide, meg minden, de valamilyen módon én nem lelem örömömet abban, hogy benyitok valakire, aki éppen bőrszerkóban csinál tudjam is én, hogy mit. Nem vagyok prűd vagy ilyesmi, de azért szerintem senki nem akarja a másikat élőben nézni. Más, ha egy képernyő választ el tőle, azt körülbelül mindenki űzi, de szemtől-szembe mégis más. Meg aztán nem éppen mondhatnám, hogy ez olyasmi, amit könnyedén bevesz a gyomrom.
- Nem feltétlenül felesleges köröket futunk. - Lehet, hogy szerinte egy pár szerencsétlen ajtónyitás után már az egész veszett ügy és biztos, hogy nem csinálnak itt semmit, hát nagyon is téved! Mert csak akkor győződhetünk meg arról, hogy minden a legnagyobb rendben, ha mindent elkövetünk annak érdekében, hogy ez tényleg így legyen. Az pedig nem azt jelenti, hogy a kezünkbe nyomott poharakat lelkesen fogadjuk el aztán még el is gondolkozunk azon, hogy felöntjük a garatra. Egek.. Mikor lettem ennyire parancsolgató, meg feszült? Bár talán mindig is az voltam. Magam sem tudom, olyan kavalkád övezi az életem.
- Egy káoszban is el lehet veszni.. A rendben azonban megvan a magad rendszere, mindent oda teszel vissza, ahonnét elvetted és pontosan ugyanott fogod megtalálni. Míg a káosz semmiféle stabilitást nem nyújt, állandóan változik egy szó, mint száz teljesen kiszámíthatatlan és az életben néha jó, ha vannak dolgok, amelyek változatlanul velünk maradnak. Hiszen ezek azok a dolgok, amikbe igazán kapaszkodhatunk. - Néha én is szeretném azt mondani, hogy még mindig hűen tudok kapaszkodni valamibe. Ez pedig a művészet, aminek édesanyám és én is hűen hódolunk. Néha sokkal jobban ki tudom fejezni magam egy vásznon, egy papíron, mint szavakkal. Bár amióta ezek legtöbbször rúnák teremtéséhez vezet, valahogy már ebből is kiveszett a sajátos varázsa.
- Nem vagyok morcos! - Pontosan úgy jelentem ki, mint valami durcás kisgyerek, aki nem akar engedni az igazából. De így is volt. Nem vagyok morcos, maximum egy kicsit már ki van a bögyöm az egésszel és mert nem akarom, hogy igaza legyen.
- Benne vagyok, bár nem ártana talán tisztázni, hogy mégis mi is számít gyanúsnak? - A kettőnk véleménye sok mindenben eltérni látszik, úgyhogy a legtermészetesebb szabályokat azért jó lenne valamennyire lefektetni.