Sok közös emlék, melynek részesei voltunk. Te és én. Talán több mint a felére még csak nem is emlékszem... De te minden bizonnyal igen. S ha egyszer újra találkozunk, fel sem fogjuk egymást ismerni. Ebben egész biztos vagyok.

Kicsinek elesett és tehetetlen voltam. Gyönge. Talán te kedvelted a gyöngéket... Élvezted, hogy istápolhatsz valakit... Lehet ezért vigyáztál 2 éven át rám. Először 4 évesen találkoztam veled, habár te mindig is ott voltál. Ott nőttél fel az árvaházban. Valamiért külön nevelő nevelt téged... S a többit a közeledbe sem engedted. Sose kérdeztem meg. Hiszen kölyökként meg se fordult a fejemben a miértje... Együtt játszottunk. Kalandoztuk. Kóboroltunk. Emlékszem egyszer 6 évesen meg is lógtunk az intézetből, hogy világot lássunk. Illetve én voltam 6. Te 9 lehettél. Utána adoptáltak engem. Napokig csak sírtam utánad s lázadtam, de mire az új szüleim elhatározták volna melletted magukat, már te sem voltál ott.
Idővel megfeledkeztem a csalódottságról. Csak az emléked él bennem, de az arcodat, az illatodat elfeledtem. Mindössze a mosolyod maradt meg egy kifakult képen,itt belül. S ha talán nem feledsz el, még mindig ember volnék. Hisz te voltál az, aki belerántott a sötétségbe... Te aki születésed óta vérfarkas vagy. Bár tökéletesen titkoltad előlem. Titkoltátok. Te és a nevelőd. Most öntudatlanul is nyomozok utánad. Kereslek. Kutatlak. Taníts! Nem bírok az átkoddal...