[You must be registered and logged in to see this image.]Az, hogy itt voltam Vele és csak néhány ruhadarab választott el attól, miként teljesen egymásé legyünk… valahogy még inkább fokozta bennem a vágyat. Sosem hittem, hogy ilyesmi előfordulhat. Mármint az, hogy engem ennyire magukkal ragadnak az érzések, vagyis jelen esetben a vágyak. De a csókja, az érintései, a keze a mellkasomon, a hasamon, a cirógató mozdulatai… a gyomrom liftezett ettől és vágytam rá, még többet akartam belőle. Hagytam, hogy leszedje rólam a felsőt és visszahajoltam hozzá. Hevesen csókoltam, minden figyelmemet csak Dommielre irányítva. Belevesztem az ajkaiba és magába a pillanatba. Azt akartam, hogy ez örökké tartson. A fejemből szinte ki is ment, hogy nekem voltaképpen dolgom lenne este. Nem érdekelt. Csakis Dom. Ahogy átfordultunk és ő került felülre, picit zavarba jöttem. Így pislogtam fel rá, enyhe pírral az arcomon, de nem voltam biztos benne, hogy látja. Az állam vonalát, a nyakamat csókolta, ezt követően pedig egyre lejjebb haladt. Nagyot nyeltem, a szívem hevesen kalapált. Én közben Dom szőke fürtjei közé simítottam lágyan az ujjaimmal, majd ahogy felnézett rám, nagyot nyeltem. - Ne kérj engedélyt, Dom… nincs szükséged rá – Motyogtam, majd lassan az arcára simítottam, onnan pedig az ajkaira. – És akarlak téged. Nem fogom meggondolni magam… remélem, hogy te sem – A végére teljesen elhalkultam, szinte suttogásba fulladtak a szavaim. Félig felültem, az alkarjaimra támaszkodtam és így figyeltem a fiút. Tekintetem tele volt vággyal, ahogy a testem is; forró volt és szinte könyörgött azért, hogy Dommiel birtokba vegye. Akartam őt.
[You must be registered and logged in to see this image.]Megannyi dolog fogalmazódott meg a fejemben. Leginkább az, hogy mert valószínűleg ez az első alkalmad. Vagyis nem teljesen, hiszen maximum az, hogy nem emlékszem rá, de erre nem igazán nekem kellene rávilágítanom. Túl sok mindent mondhattam volna, amivel tönkretehettem volna ezt a pillanatot és talán megóvhattam volna mindkettőnket a későbbi fejfájástól, de túlságosan is önző akartam lenni. Ez volt az első alkalom, hogy igazán olyanra vágytam, ami nem lehet meg. S bármennyi okot tudtam volna felsorakoztatni az mögé, hogy mégis miért orbitálisan hülye ötlet ebbe az egészbe fejest ugrani végül nem maradt más hátra, mint a természetes vágy, ami a lelkemben tombolt és lehetetlen volt azt legyőzni. Heves csókváltások közepette a mellkasát és a hasát cirógattam, majd ahogy lekerült rólam a felső azután már én sem engedtem meg, hogy egy kegyetlen anyag elválaszthasson tőle ezért hamar megszabadítottam tőle, majd a tarkójára csúsztatva a kezemet egy újabb heves csókba invitáltam. Elmondhatatlanul kívántam, talán még ennyire sosem vágytam senkire, ami miatt ösztönösen fordítottam a helyzetünkön, hogy ezúttal ő legyen alul, majd ajkaitól elszakadva először az álla vonalát követve csókolgattam, majd le a nyakán, a kulcscsontján végig, egyenest lefelé a mellkasán megállva a nadrágjának a szegélyénél és úgy pillantottam rá szinte az engedélyét kérve, miközben kezeimmel finoman cirógattam őt a nadrágjának szegélyénél egy-egy ujjamat finoman alácsúsztatva szinte könyörögve azért, hogy folytathassam.
[You must be registered and logged in to see this image.]- Mégis miért akarnék leállni? Ha te nem akarod, akkor inkább azt mondd. Nem sértődök meg, ígérem – Inkább csak megbántódtam volna. Biztos voltam a dolgomban, abban, hogy most rá vágyom és meg akarom tenni… vele. De ehhez én egymagam kevés voltam. Viszont az, hogy a csókomat nem utasította el, azt jelezte a számomra, hogy ő sem közömbös az irányomba. Ezért is gondoltam, hogy… tovább is mehetünk, ha ő is szeretné. Az ágyra döntöttem és apró csókokkal halmoztam el a nyakát, s ezen felül amit értem. Egyelőre azonban még vártam a válaszára, vagy valamiféle reakcióra, hogy tényleg akarja-e, vagy ha nem, akkor… akkor elég nagy barmot csináltam magamból. Ahogy felhajolt hozzám és az ajkait megéreztem az enyémen, valahogy elszállt minden kételyem. Visszacsókoltam gyengéden, miközben hozzásimultam egész testemmel. Hagytam, hogy az egyik kezét kiszabadítsa, a másikat viszont tovább fogtam és gyengéden meg is szorítottam. Éreztem, hogyan csúszik a keze a felsőm alá és erre kissé hevesebbé vált a csókom. Szinte faltam az ajkait. Ahogy ráharapott az ajkamra, meglepődtem ugyan, de nem tiltakoztam. Utána hajoltam, majd újból megcsókoltam, ezúttal röviden. Az agyamat azt hiszem, elborította a lila köd, ugyanis már nem igazán gondolkodtam. Vagyis de; arra gondoltam, hogy mennyire imádom Dommiel ajkait és hogy mennyire vele akarok lenni. A külvilág megszűnt létezni a számomra. Elengedtem a kezét, majd felegyenesedtem annyira, hogy elkezdhessem leszedni róla a felsőt. Nem volt nehéz dolgom, hisz nem volt rajta túl sok ruha, amit jelen pillanatban nem is bántam. Zavart pírral az arcomon néztem rá, miután félredobtam az anyagot.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem számítottam arra, hogy ez a pillanat valaha eljön és egy részem talán mélyen valahol sejti, hogy talán nem kellene belemennem, de mindehhez kapcsolódó, zakatoló gondolatok most a háttérbe szorulnak és nem számít semmi más, mint ahogy a ujjai összekulcsolódnak az enyémekkel. Elmondhatatlanul jó érzés és ezen felül azt hiszem, hogy nem is tudnám, ha akarnám sem túlgondolni. De most nem is azon van a hangsúly, hogy túl kellene gondolni. Egyszerűen csak el kell engednem magam és megszakítani a kapcsolatot az agyam logikai felével, ami kegyetlenül ordítja a távolból, hogy le kellene állnom. - Tudom, hogy más és nem szeretnék semmi olyat rád erőltetni, amit nem szeretnél ezért a te kezedben van az irányítás. Akármikor le szeretnél állni, akkor leállunk.. Minden rajtad múlik, oké? - Persze tudtam, hogy ténylegesen valószínűleg nem ez az első alkalom, hogy lefekszik valakivel, de ugyanakkor mindazon emlékek kitörlődtek a fejéből így talán mindez a legelsőként élhet majd a fejében. Így pedig eszem ágában nem volt elrontani, főleg mivel a bűntudat már most növekedett a mellkasomban, amiért nem utasítottam el. De nem tehetek róla. Nem lettem volna rá képes. Egyszerűen nem ment volna. Nem ellenkeztem sokkal inkább megdöntöttem a fejemet, hogy jobban hozzáférhessen a nyakamhoz és az sem zavart, hogy egyszerűen hátralökött az ágyra, majd összekulcsolta a másik kezünket is és úgy nézett le rám. Túlságosan sokszor fordult meg a fejemben ez a helyzet bár talán pont ellentétesen, de mégsem változtattam volna rajta egy kicsit sem. Felemelkedve ajkaimat óvatosan az övének érintve vettem azokat birtokba, miközben az egyik kezemet kiszabadítva a felsőjének alsó szegletéhez közelítve csúsztattam be a kezemet alá, hogy érezhessem testének a melegét, ahogyan a kezemmel a hasát cirógattam, miközben ajkaim egy pillanatra sem eresztették el az övét sokkal inkább ajkára ráharapva finoman húztam közelebb magamhoz, hogy a fejem újra a párnán landolhasson.
[You must be registered and logged in to see this image.]Ahogy a keze az enyémre simult és összekulcsoltuk az ujjainkat, egy részem megnyugodott, habár a hevesen zakatoló szívem nem akart egy perce sem csitulni. A kezünket figyeltem, miközben hallgattam a szavait. Félúton néztem fel rá, mikor azt mondta, nem tesz semmit, amit én nem szeretnék. Elgondolkodtam kissé ezen az egészen. Nagyot nyeltem, majd mély levegőt vettem. - Mi ez az óvatoskodás a részedről? – Tettem fel az első kérdést, ami az eszembe jutott, majd inkább közelebb csúsztam hozzá, bár már amúgy is közel voltam hozzá. – Úgy értem… hogy én… szeretnék veled lenni, Dommiel. Tudom, hogy talán furcsa és váratlan… hisz eddig csak barátokként találkozgattunk, de… ez most más. – Nem tudtam ennél jobban megfogalmazni. Közelebb hajoltam hozzá, miközben megszorítottam gyengéden a kezét és rövid, ám annál érzelmesebb csókot leheltem az ajakira. Aztán az állára, majd a nyakára. Ügyetlennek, kezdőnek éreztem magam, de most erre, jobban mondva rá vágytam. Sosem ragadtak el még így az érzések… még Jace kapcsán sem. Bár ott a józan eszem előrébb való volt, Dommiel esetében viszont nem láttam akadályt. Kedveltük egymást, sőt, én tényleg úgy éreztem, ez több annál… és nem voltak zavaró tényezők sem. Csak ő és én. Szabad kezemmel a mellkasára simítottam, majd finoman az ágyra löktem és utána is másztam. Megfogtam a másik kezét is, finoman a tenyerébe csúsztatva a sajátomat. Összekulcsoltam az ujjainkat. Zavartan pillantottam el a kezünkre, majd le rá.
[You must be registered and logged in to see this image.]Néha igazán szerettem volna, ha nem lennék akkor idióta és leginkább mazochista, mint amilyennek sikerültem. Persze a világomban a fájdalom állandó tényező volt, de ez leginkább a fizikai fájdalom kategóriájába esett bele most mégis olyasvalamibe készülök belevágni, amivel leginkább csak áltatom magam. Ostoba lennék, ha megpróbálnám tagadni, hogy Alec közelsége közel sem volt közömbös a számomra. Mégis próbáltam elhessegetni a gondolatot, hiszen mindez csak átmeneti, hiszen idő kérdése és az emlékei szépen, lassan visszajutnak majd hozzá, akkor pedig én leszek majd az, aki nagyot koppan, mikor rájön, hogy a szíve koránt sem olyan szabad, mint azt ő gondolná. Most mégis én voltam, akit csókolt és hiába kiáltozott valahol hátul bennem egy hang, hogy ezt nem szabad, nem tudtam megállni. Még akkor sem, amikor kifulladva elszakadtunk egymástól. Nem számít, hogy leülünk beszélgetni már túlságosan késő. Megtapasztaltam, hogy milyen jó lehetne ezért nincs ki megállítson engem. A hülyeségbe mindig is tudtam, hogy kell fejest ugrani és nem ez lenne az első alkalom, ha valami elmondhatatlan őrültséget művelnék. De talán most fogom először, igazán megbánni. Viszont ez idő kérdése. Ahogy megpróbált egy értelmes mondatot összehozni, miközben egyértelmű jeleit mutatta a zavarának a kezem az övét kereste, majd összekulcsoltam az ujjainkat, amikor a kezem végre megtalálta, amit olyan kétségbeesetten keresett. - Nem kell izgulnod.. Mármint nyugodtan mondd el, hogy mit szeretnél. Nem kell fejest ugranunk semmibe. Nem teszek semmit, amit nem szeretnél, úgyhogy csak mond meg, mi az amit szeretnél és azon túl nem megyek. - Persze, ha az emlékei meglennének, akkor most nem ülne itt mellettem. Nem akarná ezt, hiszen egyértelműen Magnus oldalán lelné meg ugyanezt. Mégis bármennyire is gyűlölöm magam emiatt neki nem tudok nemet mondani. Beférkőzött a bőröm alá és úgy érzem ez elől már nincs menekvés. Az én hibám volt. S talán emiatt töri majd össze a szívemet, életemben először.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem voltam még ilyen helyzetben. Nem tudtam, hogy valójában hogyan is érdemes elkezdeni, vagy bevallani, vagy… bármi egyéb. Nehéz volt számomra. Hiába erőltettem magamra bátorságot, vagy épp hiába ültette el a bogarat a fülemben Magnus, valahol bennem volt a félelem, hogy mi van, ha Dommiel nem akar tőlem semmi olyat? Mi van akkor, ha minden, amit én beleláttam a találkozóinkba, pusztán az én agyszüleményem volt? Féltem, mégis vakmerő lépést tettem. Talán ez a szerelem? A valódi? Nem az, amit… őrület. Addig csókoltam, amíg el nem fogyott a levegőnk. S végül megkönnyebbülve néztem rá, hisz nem volt tévképzet. Ő is akarta… nem csak én. Mégsem tudtam, hogy ezek után hogyan tovább. Mármint, az első lépés mindig a legnehezebb, de arról sosem beszél senki, hogy ezek után hogyan tovább. Ezért is nyögtem be a leghülyébb kérdést, amit csak lehetett. Dommiel pedig rá is harapott, mire én zavartan néztem félre. Kicsit megszorítottam a kezét, majd elengedtem, így néztem vissza rá. - Nem vagyok valami gyakorlott az ilyenekben, Dommiel… - Nagyot nyelve fürkésztem, próbálva nem menekülni a tekintete elől. Zavarban voltam, túlságosan is. – Mármint… én… vagyis te… - Hebegtem-habogtam, de nem jött ki egy értelmes mondat sem a számon. Dommiellel akartam lenni, de ezt hogyan adhattam volna a tudtára? Félrenéztem végül, zavartan a hajamba túrva. Megköszörültem végül a torkomat. – Talán hirtelen támadtalak le ezzel az egésszel, de… ha te is azt érzed, amit én… - Ránéztem, a tekintetébe, ha sikerült. Nem tudtam, hogyan folytassam, azt reméltem, érteni fogja ennyiből is, hogy szeretném, ha velem lenne. Ha együtt lennénk. Vele minden annyira más volt… mindig jól éreztem magamat vele, mindig vártam a találkozóinkat… és a csókja is borzasztóan jó volt.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem igazán vártam senkit sem a mai nap folyamán, leginkább a saját gondolataimba akartam belefojtani magam, vagy leginkább is felejteni szerettem volna, de ez elég hamar meghiúsult, amikor kopogást hallottam az ajtómon. Először el sem jutott igazán a tudatomig annyira mélyen mászkáltam a saját fejemben, hogy mikor ajtót nyitottam nem állt ott senki, de a folyosón elég hamar megpillantottam a fejembe történő utazásnak az okát. De nem volt sok lehetőségem gondolkozni, vagy megkérdőjelezni, hogy mégis mit szeretne, hiszen ajkai elég hamar találtak rá az enyémekre és bármennyire is szerettem volna tiltakozni - lévén ez lett volna a helyes, hiszen idő kérdése, hogy visszatérnek az emlékei és, akkor mindez köddé válik és csak saját magamat kínzom ezzel -, képtelen voltam. Egyszerűen felemésztett a vágyakozásom tárgya, hiszen nem egyszer gondoltam már arra az együtt töltött időnk alatt, hogy magamhoz húzzam és megcsókoljam, de úgy éreztem, hogy ezzel egy láthatatlan határt lépnék át, hiszen ha minden igaz még azzal sincs tisztában, hogy a saját neméhez vonzódik. Mégis, ahogy csókol, koránt sem arról árulkodik, hogy túlságosan sok kétely lenne a lelkében. Ajkai éppen csak elváltak az enyémektől, de máris olyan hiányérzet támadt bennem, amit semmi más nem pótolhatott csak az, hogy újra megérezzem mézédes ízét, ezúttal sokkal gyengédebben, koránt sem olyan követelőző hevességgel, mint a legutóbb. Egy pillanatra sem ellenkeztem, ahogy az ágy felé kezdett el tolni, mert habár uralkodni nem tudtam magamon, hogy visszafogjam magam mindkettőnk érdekében abban biztos voltam, hogy nem akarok semmit sem ráerőszakolni, amire nem áll készen így az irányítás teljes mértékben az ő kezében volt. Nem számított mennyire vágyakoztam az ajkai iránt, vagy aziránt, hogy felfedezhessem a sajátjaimmal testének minden egyes porcikáját.. Az ő tempójában kellett haladnunk. Muszáj volt megállnom. Legalább ezt. - Ugye tudod, hogy általában ez fordítva történik? Mármint először van a kis beszélgetés a semmiről és utána történik a csók.. Vagy most visszafelé haladunk? - Persze nem akartam az agyát húzni - maximum egy nagyon keveset -, de nem tudtam hirtelen, hogy hányadán állunk, hogy ő is annyira vágyott rám, mint én rá, vagy egyszerűen csak a felismerését akarta egy csókkal megerősíteni és utána nem igazán tudta, hogy miként lehet ezt a szituációt nem kínossá varázsolni folytatás nélkül.
[You must be registered and logged in to see this image.]Láttam rajta, hogy nem érti, miért vagyok itt, vagy hogy mit is akarok pontosan. De én tudtam, tisztában voltam azzal, mit akarok és nem akartam kihátrálni a dolog elől. Ezért sem hagytam sok lehetőséget neki arra, hogy visszakozzon, vagy eltoljon magától. Nem, amíg meg nem csókolhatom. Ha utána nem akar engem, akkor nyilván tényleg én voltam a hülye és láttam többet a találkáinkba, a beszélgetéseinkbe, a lopott érintésekbe… Azonban, mikor éreztem, hogy a nyakamra simul a tenyere, a másik pedig a derekamra, tudtam, hogy nem tévedtem. Tudtam, hogy ő is pontosan azt érzi, amit én… már csak azt nem tudtam, ő miért nem mert lépni. Nem tűnt olyannak, aki megijed bármitől is. Én meg nem voltam eleve valami félelmetes, legalábbis szerintem. Ahogy elmélyítette a csókot, kicsit elvesztettem a lendületet, de hamar újra rátaláltam és egyre mohóbban csókoltam, szinte falva az ajkait. Úgy éreztem magam, mint egy ember a sivatagban, aki most talál vízre: szomjas voltam az ajkaira és nem tudtam vele betelni. Én magam is a tarkójára csúsztattam a kezemet, onnan pedig a szőke fürtjeibe túrtam, ahogy közelebb vontam még ennél is jobban magamhoz. Talán hosszú percek is elteltek, mire hajlandó voltam elválni tőle. Nem távolodtam el tőle, csak az ajkaitól. - Ezek szerint… nem tévedtem – Rámosolyogtam halványan, mégis zavartan, miközben a szemeit fürkésztem. Aztán a tekintetem újra az ajkaira tévedt és visszahajoltam hozzá, hogy újból megcsókoljam, ezúttal gyengéden, nem követelőzően. Kezeimmel ezúttal a derekára simítottam, szinte belekapaszkodva a fiúba, kissé feljebb simítva rajta a felsőt, mígnem magamhoz öleltem szorosan. Aztán újból elszakadva a szájától az ágyig toltam, ahol leültette és leültem mellé, így nézve rá. Melegem volt, de ezt betudtam a zavaromnak, meg… meg neki. - Öhm… szóval… mi jót csináltál egyedül? – Tényleg, Alec? Ez a legjobb, amit kérdezhetsz tőle? Átkoztam magamat, amiért nem voltam képes jobb mondatokkal előrukkolni. De sosem voltam jó ebben, sosem próbáltam meg senkihez sem közeledni. Nem tudtam, hogyan kell. A kezem viszont az övét kereste, s amint megtaláltam, gyengéden rásimítottam a tenyerem a kézfejére. - Hiányoztál... - Tettem hozzá iszonyú halkan.
[You must be registered and logged in to see this image.]Az utóbbi időben túlságosan sok időt töltöttem a szobámban gondolkozva. Egyszerűen nem tehettem róla, hogy minden gondolatom Alec körül forgott még akkor is, ha az egésznek nem volt semmi értelme. Csak idő kérdése, hogy visszatérnek az emlékei, akkor pedig ez az egész, ami köztünk volt értelmét veszíti. Megéri egyáltalán megégetni magamat, hogy belemenjek ebbe az egészbe? Meg aztán még ott van az is, hogy neki sem lesz egyszerű, majd együtt élni ezen plusz emlékekkel, amikor szépen visszakúsznak hozzá az emlékei és az érzései, amelyek Magnus-hoz köti. Talán meg kellene mondanom neki, hogy jobb lenne, ha inkább más társaságát keresnénk. Vagy egyszerűen csak jelentkeznem kellene egy küldetésre, ami a lehető legmesszebb visz innen, mielőtt még mindent felégetek. Az ágyamban feküdtem és nem volt rajtam más, mint a melegítőm, ami csak még inkább sugallta, hogy nem tervezek kimozdulni a szobából. A legjobb lenne felszívódni, de azzal is talán ártanék neki. Persze később talán rájönne, hogy mégis miért tenném és nem akarna meggyilkolni miatta, de talán mégis jobb lenne, ha elengedném ezt az egészet. Olyan mélyen a gondolataimba temetkeztem, hogy csak később jutott el az agyamig, hogy valaki kopogtatott. Nem tudom, hogy ki lehet és mit akarhat, úgyhogy lassan kimásztam az ágyból és az ajtó felé indultam, de mikor kinyitottam nem volt már ott senki, viszont oldalra elpillantva megláttam őt. - Alec? - Zavarodottan pillantottam rá, majd ahogy a kezét a mellkasomra helyezte és elkezdett visszatolni a szobába a tekintetemet elszakítva az övétől a kezére pillantottam és hirtelen semmit sem értettem. Nem az a srác volt, aki félt bármitől is legalábbis ebben a pillanatban nem annak tűnt. - Mégis mi.. - De befejezni a mondatomat már nem tudtam, mert ajkai az enyémeket érintették és, mintha minden megszűnt volna a világban csak mi ketten léteztünk. Minden egyes korábbi gondolatom rettenetesen távolinak tűnt és, ha akartam volna sem tudtam volna megállítani magamat abban, hogy egyik kezem a nyakára simuljon, míg másik a derekára és úgy húzzam közelebb magamhoz elmélyítve a kettőnk közötti csókot.
[You must be registered and logged in to see this image.]Amint elváltam Magnustól, első dolgom volt eltűnni az egyik folyosón; pontosan azon, mely Dommielhez vezetett. Legalábbis mertem remélni, hogy a szobájában van, vagy ha nem ott, akkor az edzőteremben, de… a lényeg az volt, hogy most nagyon is vele akartam lenni. Végül is Magnusnak igaza volt, habár nem hittem, hogy erre gondolt: de úgy éreztem, a saját érzéseimnek sem szabhatok gátat. Azaz nem fordíthatok hátat annak, ami már a kezdetektől ott volt köztem és Dommiel közt a levegőben. Vagy ha mégis csak én képzeltem bele, akkor… majd legfeljebb szembesülök vele, nem? De egy próbát talán megért. Ahogy az ajtóhoz értem, kissé igazítottam a felsőmön, majd kopogásra emeltem a kezemet. Néhány pillanat tétovázás után pedig kopogtam is, majd ezt követően hátrébb léptem az ajtótól és így vártam, hogy az kinyíljon. Mertem remélni, hogy itt van. De az ajtó csak nem nyílt ki, legalábbis kezdtem elveszteni a reményeimet. Talán nincs itt. A földre pillantottam, majd nyugtázva, mekkora hülye vagyok, elindultam a folyosón visszafelé. De néhány lépés múltán kinyílt mögöttem az ajtó, így megtorpantam és visszafordultam. - Dommiel? – Nagyot nyeltem, majd visszaindultam hozzá. Nem tudom, mégis mi ütött belém valójában, de a mellkasára csúsztattam a tenyeremet és így löktem finoman be az ajtón, vissza a szobába. – Tudom, hogy ez furcsa, de… van valami, amit régóta meg akarok tenni – A tekintetébe véstem a magamét, majd a lábammal zártam be magunk mögött az ajtót. – Bár mondhatod, hogy nem akarod… hogy csak ostoba mód beleláttam valamit a kettőnk találkáiba, de én… - Hol a szemeit, hol az ajkait figyeltem, felváltva, mígnem megtörtem a távolságot és ajkaimmal az övét érintve megcsókoltam. Bennem volt a félelem, hogy eltol magából, hogy tényleg csak beleláttam ebbe az egészbe valami többet, hogy ő talán nem is tekint rám úgy, mint én rá… de ennyivel tartoztam magamnak. Vagy nem?
Kezdőlap
