Alexandra & Aiden

beginning of everything

- Akkor nagyon szépen köszönöm. - Azért ez mégis nagyon nagy dolog. Nem gondoltam volna, hogy egyetlen egy éjszaka alatt lehetőséget kapok arra, hogy akármikor feljöjjek a VIP részlegre, de ez még azt is felülmúlta. Tagadhatatlan volt kettőnk között a vonzalom, de még így is meglepett a nagylelkűsége.
- Teljesen megértem a dolgot és sajnálom, hogy belerángattalak akkor a tömeg kellős közepébe. Gondolom akkor inkább külső szemlélő szoktál lenni nem pedig egyenesen elvegyülni közöttük. - Kicsit rosszul éreztem magam, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam, de ugyanakkor reménykedtem is abban, hogy ahogy számomra is megszűnt létezni a külvilág úgy ő sem foglalkozott velük addig míg táncoltunk. Bár ez még nem változtat azon, hogy ezentúl egyértelműen kerülni fogom azokat a helyzeteket, ahol esetleg kényelmetlenül érezheti magát. Nem szeretném, ha keserű szájízzel tekintene vissza az együtt töltött időre csak mert nem alakult feltétlenül jól.
- Igazán figyelmes vagy. - Tényleg olyan volt, mintha egy teljesen más világba léptem volna be. Már majdnem ijesztő lett volna, ha nem lett volna minden olyan gyönyörű. Még a kis hálószoba is, ami pont elég nagy volt és talán még otthonosabb is, mint egy hotelszoba. - Sok időt töltesz itt amúgy? Mármint abból kiindulva, hogy van egy hálószobád. Nem vicceltél a munkamániával. - Szemeimmel felmértem a szobát és próbáltam olvasni belőle amíg ő a kártyájával és a telefonjával babrált. - Nem túl erős a franciám, de azt hiszem köszönöm. - Lábujjhegyre pipiskedve karoltam át a nyakát és viszonoztam mézédes csókját, amitől az egész bensőm elolvadt.
- Jelenleg, amire szükségem van az a karjaim között van. - Egyedül rá volt szükségem és a közelségére, bár magam sem tudtam, hogy mit akartam ettől az estétől. Féltem, ha teljes egészemben odaadom neki magam, ahogyan egy részem azt akarná is, akkor többet nem érdekelném. Ahhoz pedig túlságosan is szerettem volna még egyszer legalább találkozni vele, hogy egy megunt tárgy legyek már az első alkalom után.
Érintése mérhetetlenül jól esett nekem és talán máskor bántam volna vagy úgy éreztem volna, hogy egy darab húsként méregetnek, de vele ez valahogy most más volt. Az akartam, hogy lásson és talán, amit ennél is jobban, hogy tetsszen is neki, amit lát. Ez volt most a legfontosabb.
Ahogy az ágy felé kezdett el húzni még hevesebben kezdett el verni a szívem, szinte ki akart szakadni a mellkasomból. Az ágy széléhez érve finoman rálököm majd pedig az ölébe mászok karomat a nyaka köré fonva csókolom meg lassan, de mégis szenvedélyesen majd szakadok el tőle a homlokomat az övének támasztva. - Nem akarok semmit sem elsietni.. Szóval miért nem mesélnél még magadról?

- Igen, biztosan neked szeretném adni - nyugtattam meg s elmosolyodtam. Úgy érzem, az elmúlt néhány órában többet mosolyogtam, mint eddig az elmúlt egy évben bármikor máskor. Nagyon tetszett nekem és ezt nem is rejtettem véka alá.
- Most már jobb kicsit - feleltem miközben még mindig küzdöttem a vérszomjjal. Nem akartam, hogy megtudja a titkom, ezért inkább próbáltam kitalálni valamit, ami nem is akkora hazugság. - Csak néha emberek között kissé hogy is mondjam, hogy megértsd... - gondolkodnom kellett, ugyanis azt nem volt könnyű körbe írni, ami éppen történt velem. - Néha nem érzem jól magam, ha túl zsúfolt helyiségben vagyok. Régen történt velem valami, amiről most nem szeretnék beszélni - Igyekeztem olyan választ adni, ami nem áll olyan messze a valóságtól hiszen azzal mégsem állhattam elő, hogy mi is vagyok valójában.
Egy utolsó lélegzetet vettem és elindultunk a lépcsőn felfelé. Nem voltak sokan ezen a szűk helyen, ezért örültem is, hiszen nem kellett tartanom tőle, hogy újból elkap a vágy. Próbáltam arra koncentrálni, hogy minél előbb kijussunk az emberek tömegéből s mikor már a kulcskártyával babráltam, megkönnyebbültem. Az irodámból nyílt az ajtó a hálószoba felé, ami nem volt túl nagy se olyan kicsi. Egy kényelmes kis zug volt, ha éppen nem akartam a Bostoni lakásomban kuksolni. Általában mindig rend volt, hála a takarító személyzet munkájának, aminek most felettébb örültem.
- Igyekeztem egy olyan helyet kialakítani, ami a szomszédokat sem zavarja - mondtam gyorsan felelve korábbi kijelentésére. - Ez is egy fontos tétel volt számomra - miután sikerült kihalásznom a telefonom és a kártyám, újra Lexi felé fordultam. - Tu es très belle - halkan ejtettem ki a szavakat mikor már közelebb léptem hozzá. Jobb karommal megtartottam őt mikor egy lágy csókot adtam neki.  
- Ha szükséged van bármire, ne tartsd magadban - mondtam, majd sokat sejtetőn néztem végig rajta.
Határozottan tetszett, amit láttam. Most, hogy már felértünk a hálóba, nem kellett aggódnom semmi más miatt, mint hogy elvesztem az önuralmam. Szép lassan körbe sétáltam őt, ujjam itt-ott végighúzva testén. Szinte éreztem, ahogy a szíve mellkasomban dobog. Fókuszálnom sem kellett, hogy halljam az apró nyögést amit kiadott. Minden idegvégződésem ráhangolódott és olyan volt, mintha egyszerre mozdulnánk. Minden egyes mozdulatom, amit megtettem, valami úton módon hozzá kapcsolódott. Nem távolodtam újra el tőle, sőt, egyenesen a szoba közepén álló ágy felé húztam őt. Nem akartam megijeszteni vagy olyasmit rákényszeríteni, amit nem akar, így megvártam, hogy válasszon: szeretné-e azt, ami fog ezután következni, vagy egyenlőre marad az ismerkedős résznél.