winnie  & sebastian

Az elmém egy apró töredéke tisztában volt azzal, hogy mindez csak a képzeletem szüleménye. Mégis bármennyire is az őrület határát feszegettem mindezzel nem akartam elengedni. Nevetségesen kapaszkodni akartam bele, mint valami utolsó hajszálba. Mentve a menthetetlent.
- Nem igazán lehetek épelméjű, ha olyasvalakivel beszélek, aki meghalt. - Lehet, hogy a világunk megannyi mindenre ad magának kiskaput, de ha valaki meghalt azt jobb nem bolygatni. Az élet rendje. Mégis valahogy legszívesebben visszatekerném az időt és megpróbálnék ott lenni mellette, bárhol is legyen Ő. Nem érdemelte meg, hogy meghaljon. Lehet, hogy nem volt egyszerű eset, de csak annyit akart, hogy szeressék. Ezt pedig féktelenül próbálta elérni az egyetlen módon, ahogyan ismerte. Erővel.
- Hogyan akarhatnám? Hiszen, ha már csak ennyit kaphatok belőle.. Ha már ennyi az, ami nekem jár, akkor a legkevesebb, hogy megpróbálom kihasználni. - Nem állok készen arra, hogy elengedjem. Egyáltalán valaha is készen álltam volna arra, hogy megbékéljek a távozásával? nem, soha. Hiszen azt hittem, hogy Ő sérthetetlen, hogy senki nem érhet el hozzá. Legalábbis szerettem volna, ha ez tényleg így van. Hogy senki nem árthat neki.
- Hogy mondhatsz ilyet? Miért lenen nekem jobb nélküled? MIÉRT? Te voltál a legbiztosabb pont az életemben. Mindig tudtam, hogy számíthatok rád, ahogyan te is rám és most nem vagy.. Egyszerűen csak köddé váltál nem is gondolva arra, hogy mit érezhetek majd, hiszen fogalmad sem lehet róla, hogy milyen érzés ez.. Sosem éreztél igazán semmit. Hiszen nem tanítottak meg rá. Nem azért hagytalak el, mert jobb volt nekem nélküled. Sőt, ha tehettem volna magammal hurcoltalak volna és akkor már egy sokkal másabb életet élhetnénk. De makacs voltál és ott akartál maradni, amit a mai napig nem érthetek. Talán mert Valentine számodra a családod volt.. De az én szememben nem volt több egyszerű szörnyetegnél. - Jonathan mindig is furcsa volt. Ezt már az első pillanattól kezdve tudtam, de nem azért, mert Ő akarta így. Egyszerűen a sors így formálta, de ez nem tette számomra kevésbé szerethetővé. Nekem ő volt a kapaszkodóm, amikor ott voltam. Lehet, hogy eleinte nem volt egyszerű a kettőnk kapcsolata, de megtanultam bízni benne. Ha nem így lett volna, akkor soha nem engedtem volna, hogy felrajzolja a rúnát a kezemre, amelynek mostanára már hűlt nyoma van.
Olyan jó érzés volt, ahogy összekulcsolódtak az ujjaink még akkor is, ha tudtam ennek köze sem volt a valósághoz. Ebbe egy kicsit belefájdult a mellkasom, de nem érdekelt. Csak közel akartam érezni magamhoz még akkor is, ha mindez a képzeletem szüleménye.
- Tudod a gyerekkorunk eléggé meghatároz minket. Ahogy ő sem tudta a gyerekkorainak a démonjait leküzdeni úgy én sem tudom csak úgy elengedni őt, amikor volt egy időszak, mikor csak rá számíthattam. Nem hagyhattam cserben. Erről a rúna is gondoskodott. - A tekintetem megint csak a rúna helyére vetődik, mintha abban reménykednék, hogy ez csak valami rossz vicc. De nem. Nincs ott és talán már soha nem is lesz. - Nem tudom, hogyan fogom tovább csinálni nélküled. - Még, ha nem is teljesen Ő az, akkor is Ő. Pont annyira Ő az, amennyire szükségem van rá, hogy az legyen.

winnie  & sebastian

Az egész bensőm égetett és remegett egyszerre. Mintha darabokra hullottam volna. A kezemen már nem volt többé a rúna, amibe kapaszkodhattam volna. Tényleg elment. Nincs már többé. Én pedig sosem tudtam igazán, hogy ennyire szükségem lett volna rá. Nincs már rúna, mi hozzá kössön mégis elvesztettem egy darabot a lelkemből. Nem voltunk parabatai-ok, hiszen elég nehéz lett volna megoldani, hiszen ő technikailag még életében és halottnak volt nyilvánítva. Hogy az apja betegesen kísérletezhessen a két végleten. Egyiket jobban elcsorbította, mint a másikat. De nekem csak Ő rá volt szükségem. Az édesanyám után Ő volt a horgonyom. Miután elváltunk sem felejtettem el egy napra sem és most már nincs többé. Bármilyen álmot is kergetett eddig az teljesen tönkretette. Egy túlságosan ismerős hang csapja meg a fülemet, de mintha nem lenne teljesen tiszta. Másabb. Gyermekibb és kellemesebb hangzású. Nem olyan kemény, mint azt már megszoktam.
- Te nem vagy igazi.. - Talán tényleg megőrültem. Hiszen itt van. Szinte érzem a testének a melegét, de nem lehet itt. Újra a kezemre pillantok, ahol a rúnának mostanra már csak akkor látom a körvonalait, ha erősen fókuszálok rá. Vagy talán az is csak képzelet, hiszen pontosan látom magam előtt, ahogy gyermekded fejjel egymásra rajzoltuk. Talán kezdenék megőrülni?
- Én.. Nem tudom miről beszélsz én nem.. - Ráztam meg a fejemet és egyszerre rettegtem attól, hogy megérintsem és rájöjjek nincs mellettem, vagy ha közelebb nyúlok, akkor egyszerűen csak eltűnik. De szükségem volt rá. Hiszen mi másért játszadozna velem az elmém? Nem állok készen arra, hogy elengedjem. A könnyeimtől kicsit homályos volt a látásom, de még így is sikerült mellékúsznom és szipogva néztem végig rajta. Olyan élőnek tűnik, igazinak. De tudom, hogy ez csak valami illúzió. Mégis nem akarom elengedni. Ha már csak ennyit kaphatok belőle, akkor nem akarom, hogy soha többé eltűnjön. Félve emeltem fel a kezemet, hogy megfogjam az övét és rettegtem az érzéstől, ami bőrünk érintkezésekor fog belém nyilallni. De, mikor hozzáértem olyan volt, mintha tényleg itt lenne. Ettől pedig csak még inkább belehasított a fájdalom a mellkasomba. - Miért hagytál el? Miért? - Mikor a legnagyobb szükségem lett volna rád.. Mert nekem minden egyes pillanatban szükségem van arra, hogy tudjam jól van. Hogy él. Még akkor is, ha néha nem olyan egyszerű megoldani, hogy szemtől-szembe találkozzunk. A kapocs, ami kettőnk között lebegett eltűnt. Ebbe pedig azt hiszem bele fogok őrülni.

winnie  & sebastian

Ugyanolyan napnak indult, mint a többi. Az intézet falai között ébredtem, ahogyan már az a hétköznapjaim közé tartozott. Egy álarccal keltem és egy másikkal feküdtem. Minden olyan egyszerűnek tűnt. Megvolt a magam feladata még akkor is, ha hűségem a Királynőhöz kötött nem korlátozódtam egy oldalra. Mert Sebastian, avagy Jonathan kinek miképpen szimpatikusabb már gyerekkoromtól fogva az én társam a bajban. Ez pedig teljesen kölcsönös. Habár nekem sosem volt eget rengető tervem arra, hogy mit szeretnék kezdeni a világgal, vagy miképpen szeretném formálni a sorsom neki megvolt a maga célja, a tervei és a vágyálmai. Talán leginkább arra vágyott, hogy valaki szeresse. Hogy meglehessen magának a családja, amiben sosem volt része. Hogy visszapörgesse az időt. Annak érdekében, hogy más szemlélettel nőne-e fel, ha szerető család öleli körbe. De ezen vágyálmai kimondatlanok maradtak. Sosem követelőzött. Valentine megfosztotta szinte attól, hogy bármit is akarjon, vagy vágyjon valamire a családon kívül. Talán ez az, ami annyira Clary felé löki. De nem érhetem. Mert bármennyire is szeretném azt mondani, hogy teljesen szabad a terep számomra a gondolatai közé nem tud mást mutatni nekem, mint koromsötétséget. Elhatárol még engem is, de sosem feledteti el velem, hogy milyen is volt gyermekként. Hogy mennyi szörnyűség láncolt össze minket, hogy a kezünkre rajzoljuk a hűség rúnáját. Hogy egymáshoz tartozzunk örökre. Tisztában voltunk, hogy nem vagyunk egyedül. Akárhányszor erre a kis rúnára kúszott a tekintetünk. Én legalábbis így éreztem. Szerettem volna, ha ő is így van vele. De már szinte teljesen más emberek lettünk azóta. Ez a döntésünk pedig egy életre szól. Nem átmenetileg, nem egy évre, vagy a használatig. Hanem örökre. Míg én élek hűséges leszek és míg Ő él szintúgy.
Azt azonban egyikünk sem gondolta, hogy az életünk ilyen hamar véget ér. A kezem, ahol a hűség rúnáját viseltem egyszerűen égni kezdett. Mintha újra meg újra ügyetlen módon próbálná meg felrajzolni. Lüktetett, de nem volt túlságosan fájdalmas ahhoz, hogy teljesen minden gondolatomat elhomályosítsa. Szüksége van rám talán? Vagy esetleg megpróbálja leszedni a sajátját a karjáról? Fogalmam nincs mit jelent, de mindegyik opció jobban hangzik, mint ami mélyen a tudatalattimban ugrándozik, hogy észrevegyék. Haldoklik, te lány. Nem, nem lehetséges.
Mégis, mintha eluralkodott volna az egész lényemen a pánik olyan hevesen kezdett el verni a szívem, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. A lábaimat sürgetve kapkodtam egymás után, hogy már az egész izomzatom teljesen megfeszült, mint aki a maratont futotta le egymás után háromszor. Ott akartam lenni. Mellette. De nem tudtam, hogy hol is van az pontosan. A megérzéseimre akartam hallgatni, de nem tudtam. A félelem, hogy elveszíthetem minden érzékemet kikapcsolta. Éreztem, ahogy a könnyek mardosták a bensőmet és, ahogy egyre közelebb kerültem a lakásához, már a látásomat is elhomályosították a könnyeim. Egyszer-kétszer sikerült megbotlanom, de elesni nem estem el. Már épp elég nagy szégyen volt az is, hogy megbotlottam.  
Az ajtón szinte anélkül nyitottam be, hogy egyáltalán lenyomtam volna a kilincset. - JONATHAN! - Ordítottam, de az egyetlen válasz az ablakok halk rezgése volt, amit a hangos kiáltásom váltott ki. Szipogva megtöröltem a szemeimet és újra a rúnára pillantottam. Egyre halványabb és halványabb lett. Nem szólt. Fogalmam nincs, hogy merre ment, pedig ha tudnám rohannék anélkül, hogy akár levegőt vennék. Szaladnék, hogy segítsek neki, de nem tudtam mit tehetnék. Úgy éreztem, hogy a lelkem darabokra hullik és megperzselődik. Mintha valaki a mellkasomra ült volna kapkodtam a levegőt, de egy csepp sem jutott belőle a tüdőmbe. Úgy éreztem, hogy fuldoklom. Nem vér volt, nem is a könnyeim, egyszerűen az érzések tömkelege, ami maga alá temetett. Nem lehet halott. Ki tette? Mégis miért? Hogyan? Én megölöm. Meg akarom ölni. De, ha tényleg nincs többé, akkor már csak a Királyné maradt. Ő pedig sosem engedné, hogy megtegyem, hiszen akkor egy értékes bábút veszítene a sakktábláján. De az én veszteségemmel mi van? Nem lehet, hogy nem.. A lábaim észre sem vettem, hogy mikor adták meg magukat egyszerűen csak a földön kuporogtam. Magamhoz öleltem a lábaimat és előre hátra dülöngéltem, miközben testemet a sírás rázta szüntelenül. Egész életemben érzett fájdalom a közelében sem volt mindannak, amit jelen pillanatban éreztem. Fájt. Égetett. Nem egy pont, nem egy karcolás, vagy egy pofon. Egy meggondolatlan szófordulat. Mintha a testem fellázadt volna ellenem. Úgy éreztem magam, mint akit kínzópadra ítéltek. Nem veszíthettem el.. Nem lehet.. Ő volt a mindenem. Nekem ő volt az egyetlen.