Ha valamiben biztos vagyok azaz, ha megveszek sem fogok neki hátat fordítani. Olyannyira megsajnáltam, hogy most már, aki esetleg bántani akarná annak rajtam kell keresztül mennie. Ha nem is tartozik a szervezethez csak egy védelmezettjének tűnhet a sok közül, hozzám attól ugyanúgy hozzám tartozik. Most már egyáltalán nem kell egyedül lennie. - Érdekes látni, hogy a vérfarkas vonal ilyen hosszú ideje a családotokban van. - Van, hogy vérfarkasoknak hiába születik gyermekük nem örökli a gént. Ugyanakkor az is előfordul, habár sokkal ritkábban, hogy akár immunisak is lesznek az átváltozásra. De ezek szerint nekik pont az volt a sorsuk, hogy vérfarkasok legyenek. Ahogyan egykoron nekem az lett volna, hogy árnyvadászként éljem le az életem. De a sors kicsit mást szánt nekem. Nyugodtan várakozom, míg ő is magára ölti a köntöst miközben sajátomnak a szegélyével játszadozom a kezemmel. Mikor megpillantom szinte törékeny kis alakját még jobban összeszorul a szívem. - Gyere megmutatom, hogy hol frissítheted fel magad egy picit. - Kinyújtom az irányába a kezemet, hogyha akarja akkor megfoghatja, de azt is megértem, ha nem teszi meg. - Addig is avass be, hogy mégis mit ennél, hiszen gondolom, hogy éhes is vagy. - Majd azért igyekszem még így is egy nagyobb választékot összehozni neki, hiszen két évig farkasként élve gondolom nem volt nagy választási lehetősége. Most azonban, ahogy szinte minden más is ez is meg fog változni.
Remélem nem fog mindenki egyből letámadni, hogy megismerjen. Egy-kettővel talán még elbírnék, de jobban örülnék, ha most még hagynának legalább egy kicsit, pár órát. Utána annyian jönnek, amennyien akarnak. - Persze nálunk is kellett pár generáció mire ilyen béke alakult ki köztünk. A jelentősebb előre lépés az volt, hogy kívülállókkal is házasodtunk és olyankor beavattuk az adott családot. Vagy egy embert fogadtunk örökbe. Az én családi ágam csak vérfarkasokból állt. Mind anyám, mind apám és azoknak családjai farkasok voltak. De ne értsd félre nem érdekházasság volt. - mesélek még egy picit a volt családról. A többsége a családunknak elhagyta a falkát és máshol próbáltak szerencsét. Beházasodtak, új nevet kaptak és szinte a Blackpaw család meg is szűnt számukra. Csak egy ág maradt. Az alfák vérvonala. Apáról fiúra öröklődött a felelősség, ritka volt, hogy lány volt az alfa, de annak is a gyermekei örökölték a feladatot. Az idők múlásával pedig megszülettem én. Apámnak egy testvére volt, anyámnak családjáról szinte nem is tudok semmit. Ahogy elérjük a házat megtorpanok és hosszasan nézegetem az épületet. Kellemes érzést vált ki belőlem és csak akkor eszmélet fel, mikor a már ember lány közelit felém a köntössel. Fülem lekonyul és fejemet felé nyújtom. Hagyom, hogy rám tegye, ha megszagolhatom. Ahogy magamba szívom a köntös szagát lassan csóválni kezdem farkam. Úgy tűnik nincs mese. A szabály az szabály. Két év után ismét emberi alakban. Elbattyogok a köntössel a kijelölt kuckóba. Szokatlan nekem ismét két lábra állni és kell is idő, mire megszokom eléggé, hogy biztosan ne taknyoljak el. Ha eléggé magabiztosnak érzem magam akkor kitekintek a lányra. Ha ott van még és feltételezhetően egyedül akkor kilépek. Remélem nem fog csalódni a hosszú, kócos hajamban és az enyhén piszkos arcomban. Bár az egyből megállapítható, hogy vékonyka vagyok, ami engem nem zavar mindig is ilyen voltam.
Figyelmesen hallgattam végig mindazt, amit mondott, miközben egyre közelebb értünk a Praetor házhoz. Ez alapján pedig csak még inkább meggyőződtem arról, hogy elég nehéz lesz neki visszaszoknia, hogy milyen is emberként élni. Évekig a természetben élni farkasig megváltoztatja az ember. Én csak pár hónapig csináltam, de az is hatással volt rám. Elmondhatatlanul örülök annak, hogy végül úgy döntött, hogy velem tart és megbízik bennem annyira, hogy nem akarok neki ártani. Lehet, hogy ijesztő lesz a számára hirtelen, hogy megannyi farkas veszi majd újra körül, de nagyon reménykedem abban, hogy ettől még nem fog világgá rohanni. Ha mégis megtenné, akkor megkeresném. Most már biztosan nem fogok lemondani róla. - Akkor nagyon szerencsés helyen lehetettek. S habár itt a többségnek fogalma sincs arról, hogy mik is élnek közöttük többé-kevésbé meg lehet találni a barátságosabbakat. - Ahogy megjelent előttünk a hatalmas, frissen újjáépített ház a szokásos kis kuckóhoz indultam, amelyet direkt azért helyeztünk ki, ha valaki esetleg farkas alakban térne vissza a házhoz. Újra magamra öltve az emberi alakomat lépem át a küszöböt és veszek magamhoz két köntöst, amelyek közül az egyiket magam köré tekerve lépek ki. A másikkal a kezemben pedig óvatosan megindulok felé. - Remélem nem lesz túl kényelmetlen emberként.. Ruhákat tudunk adni majd. Aztán amikor csak szeretnél elmehetsz ugyanúgy farkasként amerre szeretnél csak cserébe azt kérem, hogy vigyázz magadra. Illetve egy fontos szabály van a folyosókon, a házon belül nincs átváltozás. - Azzal a hátára terítem a köntöst és bökök a fejemmel a kis kuckó irányába, ahol visszaváltozhat és magára öltheti a köntöst, hogy utána beindulhassunk a házba magába, ahol megkapja a saját szobáját.
Gondoltam képes lenne elmenni odáig, hogy haza sem megy és inkább itt marad megfigyelni, hogy lesz e velem valami. Ehhez a gondolathoz az is társult, hogy ő nincs hozzászokva az esti dolgokhoz. A tudathoz, hogy bármelyik pillanatban lecsaphat rád valami, vagy valaki. Nem akartam, hogy ez az érzés őt is veszélyeztesse. Így inkább én hoztam döntést és tartok vele. Noha kissé ideges vagyok elvégre két éve távol vagyok mindentől és mindenkitől. Aggódom lehet, hogy a beilleszkedés akár farkasok közé nehezebb lesz, mint gondoltam. Kérésére, hogy kövessem elindulok utána, eleinte lassan. Érzem szívemen, hogy ez nem kis döntés volt, de már nincs visszaút. Végig csinálom, még ha esetleg meg is bánom később. - Hm... Ha az emlékezetem nem csal azóta, hogy megtámadták a falkámat. Farkas alakban könnyebb volt elbújni és elfutni. Azóta nem is változtam vissza. Termetem miatt sok helyre betudtam mászni és az emberek sem ijedtek meg tőlem annyira. Így tudtam tőlük kaját kérni, még ha nem is értettek meg. Tudod, a családom nem átokként tekintet erre az erőre és ez jellemző volt a falkánkban élőkre is. Régebben is szívesebben mászkáltam farkasként. De amikor a városba mentünk emberként voltunk ott habár többen is tudtak rólunk, de nagyon barátságosak voltak! Az egyik idősebb néni még pitét is sütött nekünk! Én hittem benne, hogy lehetséges békében élni az emberekkel elvégre generációk óta nem történt semmi sem az emberek és a falkám között. Kicsit...talán különbek is voltunk a nagyvárosi falkákhoz képest. - aztán ki tudja. Talán mégis csak az emberek okozták a vesztünket. De nem is akarok ebbe belegondolni. Még mindig hiszek abban, hogy a természetfelettiek és az emberek élhetnek békében egymás mellett.
Ahogy beleegyezett, hogy velem tart szinte egy kő esett le a szívemről. Persze nem élveztem volna, hogy itt töltsem az éjszakát, de megtettem volna csak azért, hogy megbizonyosodjak róla, hogy vele minden rendben lesz. Nem hagynék cserben senkit sem, akin tudom jól, hogy képes vagyok segíteni. Kegyetlenség lenne. Én pedig már megtanultam, hogy milyen is az, amikor igazán kegyetlenül bánnak az emberrel. Talán pont ezért is akartam segíteni újraépíteni a Praetor-t. Csak közben nem számítottam, hogy az egész majd az én irányításom alá kerül. - Ennek nagyon örülök. Gyere, kövess. - Azzal lassú léptekkel elindulok újra a Praetor ház irányába, ahol remélem az a pár ott tartózkodó farkas nem fogja esetleg elijeszteni. Talán mehetnénk inkább egy menedékházba is, de az valamivel messzebb lenne és jobb szeretném mihamarabb egy fedél alatt tudni őt. - Mióta vagy farkas alakban? - Teszem fel a kérdést, miközben egyre közeledünk a ház irányába. Gondolom sokkal egyszerűbb volt farkasként élni az elmúlt időszakban, mint egyszerű emberként boldogulni az erdőben. Persze jómagam is elvonultam az első átváltozásom után és javarészt farkas alakban töltöttem az időmet, de koránt sem tartott évekig, mint esetleg az ő esetében. Persze nem tudhatom biztosra, de nem lesz könnyű majd újra visszaszokni az emberi léthez, ha sok időt töltött el farkasként.
Szavaira füleim lekonyulnak. Mintha csak rossz kisgyerek lettem volna. De igaza van. Nem kell így élnem és nem is akarok. Csak egyszerűen fogalmam sincs mihez kezdhettem volna. Nincs pontos tervem, merre tovább. Nem tudom merre mehetnék. Talán jobb lenne, ha visszamennél Milford-ba hát, ha még ott vannak családom gyilkosai. Vajon Marry néni még mindig süt meggyes pitét? Ő volt az egyetlen olyan ember és külsős, aki tudta titkunkat. Mindig átmehettünk hozzá enni a sütijéből. Mindig onnan kellett hazarángatni minket. Vajon ő rendben van? Nem esett baja azon az éjjelen? Ahogy ragaszkodik ahhoz, hogy segítsen nekem elgondolkodom. Vajon meddig menne el, hogy megbizonyosodjon arról nem lesz semmi bajom? Nem szeretném, ha itt maradna a hidegben. Én már hozzá szoktam, de nem hiszem, hogy ő is. Ha miattam valami baja lenne... Elhatározom magam és közelebb mászok hozzá. Még sem lehet rossz ember, nem igaz? - Rendben...ha szeretnéd veled megyek... - lehet, hogy ez egy kicsit bátortalannak hangzott, de több mint a semmi. Legalább megnézhetem magamnak azt az intézményt. Lehet találkozok másokkal is, tapasztalatot szerezhetek. A mai világban ez a legfontosabb dolog jelenleg.
- Attól, hogy megszoktad még nem kell mindig így lennie. - Két év alatt nagyon sok mindenhez hozzá tud szokni az ember és ilyen hosszú időszak után elég nehéz tud lenni a visszaszokás folyamata. Meg miután ennyi ideig egyedül élt nem csodálom, hogy nem veszi könnyedén, hogy valaki segíteni akar neki. Pedig most már nem kell egyedül lennie. Ilyenkor egy kicsit reménykedem abban, hogy a legtöbbjüket sikerül hamar megtalálni ahhoz, hogy segíthessünk. Hogy soha se kerüljenek ilyen helyzetbe, mint most ő van. - Csak engedd meg, hogy segítsek. Legalább ennyit. - Ha már nem tudom rávenni, hogy egy házban, egy biztos fedél alatt töltse a az éjszakát a legkevesebb, hogy megpróbálok javítani a jelenlegi körülményein. Ha pedig továbbra is elutasítja, akkor kénytelen leszek itt maradni és én magam meggyőződni arról, hogy minden rendben lesz vele éjszaka. Bár kettőnk közül ezzel talán én fogok rosszabbul járni tekintve, hogy már megszoktam a normális élet luxusait, de talán ezzel bebizonyíthatom neki, hogy megbízhat bennem és igazán nincs mitől félnie. Akkor pedig legalább már egy győzelmet a magaménak tudhatok majd. Még akkor is, ha tudom jól, hogy ez még csak a kezdet lesz és bőven szükségem lesz a kitartásomra, ha azt szeretném, hogy a jövőben szinte gondolkodás nélkül fogadja el a segítségem.
Néha elgondolkodom, mit is kezdhetnék magammal. Elkezdhetnék dolgozni, majd venni egy kis lakást, elkezdeni az életem, esetleg leérettségizni. Elmehetnék művésznek, régésznek, muzeológusnak. Annyi minden érdekel. De ehhez pénz kell. Egy alap tőke, amiből kiindulhatok. Már megérte tanulni nyolc évig. - Értékelem, de....maradjunk annyiban, hogy megszoktam a sarat és homokot. Már a bolhák sem zavarnak annyira, mint eleinte. Ha meg túl hideg van akkor csak beásom magam. - nem a legbiztonságosabb megoldás a hideg ellen, de a széltől legalább megóv. Több, mint a semmi. Ha meg elég ügyes vagyok talán az is menne, hogy az eső ne folyón be a víz. Ha lenne elég türelmem ehhez megtehetném. Könyvet írhatnék már arról hogy élj túl két évet a modern világban. Talán meg is teszem, ha kijöttem ebből. Nem, mintha arról lenne szó, hogy itt akarnám tölteni az éjszakát csak nincs elég pofám segítséget kérni. Vagy fogalmazhatnék úgy is, nem merek oda menni és segítséget kérni. Megszoktam, hogy nem kellek senkinek, főleg hogy nem is ide tartozom. Mondjuk az se semmi, hogy 44 mérföldet gyalogoltam egészen idáig. Az 14 óra folytonos séta. És azt se tudtam merre megyek csak próbáltam elkerülni üldözőimet az első egy-két órában. Érdekes egy időszak volt.
Igaz, hogy az otthon sem feltétlen jelent jót, hiszen ezt én magam is megtapasztalhattam. Miután már nem látták hasznát a leggyengébb gyermeküknek egyszerűen csak eldobták, mintha mit sem számított volna. Most pedig már csak egyetlen egy gyerekkel dicsekedhetnek, hiszen egyet kitagadtak a másikból meg farkas lett. Habár nem is tudhatják, hogy eme kettő dolog mennyire összefüggő. Ennek tetejében még kiskorú is. Nem tudom, hogy mit tervez a világban, vagy meddig tervezi ezt az egyedüli életmódot, de én mindenképpen segíteni akarok neki, ha teljesen el sem fogadja azt. Sosem gondoltam volna, hogy valakit a Praetor-nál betöltött szerepem fog megrémiszteni. Azt hittem ez csak engem szokott néha kicsit halálra rémíteni, hiszen néha úgy érzem, hogy Maia sokkal jobb lett volna erre a feladatra. De neki is megvolt a maga álma, kötelessége, amely nem feltétlen ide kötötte. - Ezt megértem. De mindenképpen segíteni szeretnék. Ha mindenképpen szeretnéd itt tölteni az éjszakát, akkor legalább hadd hozzak egy sátrat, takarót akármit, amitől kényelmesebb lehet. - Szeretném vele valahogy éreztetni, hogy most már nem kell egyedül küzdenie, de az a baj, hogy fogalmam nincs, hogy hol is kezdhetném. Ilyenkor nagyon utálom, hogy nincs William. Ő pontosan tudná, hogy mit kellene tenni, mondani.
Visszakérdésére csak pislogok párat. Ha az eszem nem csal akkor mondtam is már neki. Legalábbis azt, hogy a falkám két évvel ezelőtt elpusztult és csak én élek. De lehet, hogy csak azt hittem, hogy mondtam. - Igen, tizenöt voltam, mikor ez történt. - és most már a koromat is tudja, nem mintha zavarna. Néhány hónap és nagykorú leszek. Akkor talán összeszedhetem magam és "rendes" életet kezdhetek. Már, ha olyan létezik számomra. Hallva, hogy közvetlen kapcsolata van a szervezettel, SŐT Ő MAGA A VEZETŐ, elkezdek picit hátrálni. Csak akkor torpanok meg, mikor arra kér. Türelmesen, illedelmesen végig hallgatom. Közben egyszer meg is vakarom a fülemet és ismét ráfigyelek. - Nos...én csak tényleg szinte semmit nem tudok....rólatok. Így egy kicsit nehéz egyből elfogadni az ajánlatod, így ismeretlenül... - mondom neki. Noha szeretnék végre nem a homokban és a sárban aludni, azért ennyire ostoba én sem vagyok. Nem fogok az ismeretlenbe ennyire beleugrani. Még, ha a szívem oda is húzna. Nem hallgathatok mindig rá. Akkor valószínűleg már halott lennék két éve. Bár nem, minta a családom fennmaradna. Én már elfogadtam a tényt, hogy én vagyok az utolsó Blackpaw és halálomkor ez a név és vérvonal meg is szűnik. Az én esetemben nem lehet gyerekem és sajnos ezt nem tudtam megosztani senkivel... De elfogadtam és nem fogok e miatt szomorú lenni.
A következő mondatára felfigyelve szinte felkapom a fejemet a füleim az ég felé nyúlnak, mintha csak újra próbálnám értelmezni a hallottakat. Talán rosszul hallottam, de mi van ha mégsem? - Két éve nincs otthonod? - Elég hosszú idő főleg, ha valaki ezt teljesen magányban tölti. Azon is csodálkozom, hogy nem kelt rögtön önmaga védelmére és érzékelt engem fenyegetésként. Én is eltöltöttem hosszú időt az erdőben, hogy megtaláljam az új önmagamat és nehéz volt utána visszaszokni az emberi társadalomba még most is van, hogy néha problémákba ütközöm. - Kérlek ne ijedj meg. - Ahogy hátrálni kezdett csak még inkább összeszorult a gyomrom, mert ez is egy remek példája annak, hogy még igazán botladozni tudok, ha arról van szó, hogy megpróbáljak szót érteni emberekkel. - Nem vagyok sintér, hogy befogjalak, mint egy rossz kutyát. Egy lehetőséget ajánlok, amit vagy elfogadsz, vagy sem. A te döntésed. Még akkor is, ha szívesebben venném, ha legalább felajánlhatnék egy menedékházat, ahol meghúzhatod magad. Nem szeretném, ha bajod esne. Ennyi az egész. - Kifejezetten nem örülnék annak, ha a szabad ég alatt töltené az éjszakát. Egyre hűvösebbekké válnak, amelytől lassan már a bunda se védheti meg igazán. - De ha félsz, akkor átgondolhatod, találkozhatunk akár minden nap itt, hogy megbeszéljük, hogy megértsd pontosan mi is ez. - Nem szívesen fordítanék neki csak úgy hátat, de ha lehetőség van arra, hogy még később meggyőzzem róla, akkor legalább már valamennyire felszerelkezve érkeznék, hogyha mégis a szabad ég mellett dönt legyen mindene. Bár még most is visszajöhetnék ide, hogy hozzak neki egy-két dolgot, ami megkönnyebbítené az ittlétét.
Annyira nem zavaró a kutya lét. Ha nem vagy olyan sokat emberi formában akár csak én és ellen tudsz állni minden féle kísértésnek akkor problémát sem okozol. Tény elkell engedned azokat a luxus cikkeket, mint a fürdés vagy a pihe puha ágy, de ha leleményes vagy kitalálsz dolgokat. Én, ha nagyon muszáj, mert már kerülnek az emberek a szagom miatt, keresek egy nagyobb víztömböt és úszok párat. Persze télen nem a legkellemesebb vizesen a hideg fagyban mászkálni, de megkell tenni. Az idegesítő bolhák sem utolsóak. De ha megszokod akkor már eléggé kényelmessé válik az életed egy idő után. Megtanulod értékelni, hogy legalább élsz. - Az apámat és az anyámat nem ismertem...Egy-két dolog van, ami megmaradt. Inkább a bácsikám volt az, aki felnevelt. Egészen két évvel ezelőttig... - fülem teljesen lekonyul és farkam is csak úgy lóg mögöttem. A mai napig nem tudom, miért pont engem. Bárki mást választhatta volna, miért pont engem mentett meg? Főleg, hogy én lefagytam, konkrétan semmi esélyem nem volt, hogy túlélhessem. - Oh... - reagálom le röviden, milyen raggal is rendelkezik a farkas. - Oh! Hát őőőőőőőőő.... - ekkor teszek egy diszkrét lépést hátra. Nem ismerem Praetor-t és a jelenlegi helyzetemben nem engedhetem meg, hogy oda tegyem be a mancsomat, amit nem ismerek annyira, hogy ne azon agyaljak, melyik ablakon vágom ki magamat vészhelyzet esetén. De szerintem mondtam is a lánynak, hogy csak névről ismerem és valójában fogalmam sincs mi az. Vagy rosszul fogalmaztam volna...?
Összeszorult a szívem attól a ténytől, hogy teljesen egyedül van. Nem tudom, hogy mióta lehet így, de ha rajtam múlik, akkor nem engedem, hogy ez túlságosan sokáig tartson. Azzal, hogy hivatalosan is átvettem a Praetor vezetését pontosan ilyen esetekben hárul rám a felelősség. Habár legtöbb esetben másokat küldök ki egy-egy újonc segítésére akár a tudtukon kívül is, de most úgy hozta a sors, hogy én magam fogom felajánlani neki a lehetőséget a szervezetnél. Csak remélni tudom, hogy a Praetor hírneve elegendő a kellő bizalomhoz. Na, meg persze, hogy elcsábítja-e az a tény, hogy egy kellemes ágyban aludhat a saját szobájában, hiszen még mindig viszonylag alacsony számokkal rendelkezünk és emellett teljes ellátást is kap amíg meg nem találja a helyét a világban és el nem dönti, hogy mit szeretne. - Biztosan nagyon bátrak és erősek voltak, akik hősiesen küzdöttek azért, hogy legalább te itt lehess most. - Persze ez nem túl sok vigasz, sőt talán még egy kis keserűséget is ébreszthet benne, hiszen túlélte míg ők nem. De egy apró termetű farkasnak egyedül esélye sincs a nagy világban hosszútávon. - Én vagyok a Praetor új vezetője. Ha szeretnéd, akkor meghúzhatod magad nálunk ameddig csak szeretnéd. - Reméltem, hogy elfogadja az ajánlatot, de ha esetlegesen nemleges válasszal jutalmazna akkor sem fogok lemondani róla. Mégis milyen személy lennék, ha mindezek után elsétálnék, mintha mi sem történt volna?
Álmaimban még mindig látom őket. A békés hangjukat, az arcukat, bácsikámat. Egy eleinte kedves, szép álom, de hamar megfordul. Sikolyaik fülemben csengenek, a tűz vadító fénye. A vér szaga, mely ellepte orromat. A magány keserű ölelése. Hiába riadok fel belőle. A hangos segélykérések még ez után is kísért, akár órákig. Kíváncsian és türelmesen nézek a velem szemben álló farkasra. Rég volt, hogy hozzám hasonlókkal beszélgettem. Vajon ő is született? Vagy átváltozott? Remélem nem átokként tekint a farkasra, mert igen mókás dolgokat lehet farkas alakban csinálni. Termetem miatt pedig sokan kutyának néznek, így az étel szerzés is némileg egyszerűbb. Igaz csak a maradékot kapom meg, ami nem túl guszta, de több mint a semmi! Sajnálatára nem mondok semmit. Nem tudom ilyenkor hogy kell reagálni, de azért egy kicsit megcsóválom farkam. Szociális készségem nem túl fejlett, de próbálkozom! Szeretek ismerkedni és barátkozni, még ha időnként fogalmam sincs, mit mondjak. Kérdésére fülem egy picikét lekonyul és gondolkodni kezdek. - Nem sokat. Állítólag vérfarkasokkal foglalkoznak. Ahonnan én jövök oda nem ért el tudtommal. Csak névről ismertük. Legalábbis én, azt nem tudom bácsikám ismerte e. Ő volt az Alfa! Nagyon bátor és erős volt! Akár csak az apám! Ő volt eredetileg az Alfa, de a halála után a bácsikám lett az. - lelkesedek bele a mesélésbe. Kicsit felvidít, hogy a még élő képükről mesélek, így izgatottan csóválni kezdem farkamat. Habár én nem ismertem az apámat, vagy legalábbis nem emlékszem rá, így az ő elmenetele kevésbé rázz meg.
Sosem gondoltam, hogy egykoron pont ide fogok eljutni. Eléggé magányos farkas személyiség voltam árnyvadászként, amely talán valamilyen módon meg is pecsételte a sorsomat. Most mégis én vagyok az, aki igyekszik másokon segíteni, hiszen pontosan tudom, hogy mennyire nehéz lehet megbirkózni azzal, hogy minden amit ismerttél az egyik pillanatról a másikra válik semmissé. A válaszát hallgatva pedig a szívem is kihagy egy ütemet hirtelen nem tudom, hogy mit is mondhatnék. Ez egy olyan trauma, amelyet nem lehet szavakkal semmissé tenni. A fájdalom szinte beleég a lelkébe annak, aki elveszített mindent. Én is elveszítettem dolgokat, de még így sem mondhatnám, hogy megértem a fájdalmát, mert úgy gondolom, hogy ez minden eddigi szenvedésem felülmúlja. - Sajnálom. - Habár egyetlen egy szó nem hozhat helyre mindent, nem enyhítheti a fájdalmát mégis szinte természetes reakció, hogy megpróbálok vele együtt érezni. Ha nincs hová mennie, akkor pedig még pont jó, hogy erre jártam. Az egyszer biztos, hogyha rajtam múlik, akkor mindent megteszek annak érdekében, hogy segíthessek neki. Bár nem lesz könnyű menet, hiszen én sem biztosan mondanék igent egy teljesen idegen ajánlatára. - Hallottál a Praetor Lupus-ról? - Persze nem akarom teljesen sarokba szorítani az ajánlatommal rögtön, de talán a szervezetnek a hírneve eljuthatott hozzá, amely egyfajta bizalmat alapozhat meg kettőnk között.
Kezdőlap
