- A rombolási vágyaidon segítene, a teljesség irántin... - a mondatot nyitva hagyom, mert a befejezése egyszerre nyilvánvaló és kimondani is sértő. Érzem benne az igényt valamire, amitől örökre megfosztották és egyetlen boszorkánymesternő ereje messze nem lenne elég a pótlására. Meg többé sem. Az enyém pedig végképp, mert már régen megkíséreltem egy varázslatot a saját testi épségem érdekében végrehajtani. Elvileg sikerült és az erőmet képes a halálomkor egy általam választott helyre juttatni. Ami az apám személye. Gyakorlatban eléggé problémás ezt letesztelni, mert meg kellene hozzá halnom, hogy kiderüljön, működik-e. Kicsit olyan ez mint a tűzjelző készülékek, azok is először és utoljára jeleznek a füstre, így sokan nem tudják, hogy néhány évente nem árt benne elemet cserélni meg karban tartatni. Jól van, elismerem, ez elég morbid hasonlat, de éppen ennyire telik tőlem. Nem vagyok teljes harcra kész állapotban... A tény, hogy ez a szegény nő is warlock volt arra késztet, hogy megint ránézzek. Remélem, hogy találom valami jelet, amely a származására utal, de ha volt is ilyen, a vér alaposan elmosta. Most már csak egy halott, akinek ezzel el is döntetett a sorsa. A mondémok nem vizsgálhatják meg a testet, nem szerezhetnek bizonyítékot a természetfeletti létezésére, így égnie kell. És égni is fog, amint a bukott nem fogja fenyegetésnek venni, hogy felgyújtom. Most még túl közel van hozzá, így csak viszonozom a fürkésző pillantásokat és várom, hogy eltávolodjon. Közben pedig az erejét mérlegelem. Nagy, túlontúl hatalmas egy sima démonhoz vagy alacsonyabb szintű pokoli lényhez. És összesen két hím van talán, aki apámon kívül birtokolni tud ilyen fajta erőt. Egyik sem a barátja vagy szövetségese. De ezt már tudtam korábban is. A szívem mélyén éreztem, hogy azért lépek elő, mert nem tudnék elmenekülni. Meghalni viszont csak emelt fővel vagyok hajlandó és készen állok harcolni előtte az életemért. A pillantásomban benne van a dac, mégsem szólalok meg. A beszédet rá hagyom, várom, hogy befejezze, és prédára leső ragadozó kecsességével kezdjen el körözni. A fülemre támaszkodom, hogy tudjam, merre jár, a pillantásom még mindig a halott körül forog. Kezd zavaró lenni a látvány, hamarosan az állatokat is idecsalja... Érintés a ruhán keresztül. A keze a derekamon jár, a teste viszont már az oldalamhoz simul, lehelete a fülemet cirógatja. Egy vámpírnál már aggódnék. A pokol teremtménye ebben más. Várom, hogy mérlegeljen és döntsön, mit akar. A halálomat vagy a szenvedélyemet. Warlock vagyok, de nő is. Gyönyörű nő, akinek uralkodók és nagy vezetők borultak a lába elé és a szépségét nem könnyen felejtik el. Hiúság? Ha igaz, nem számít annak, nem? - Ahhoz képest, mennyire nem bírjátok a másikat, az ízlésetek egyezik - a kérdését kerülöm, nem akarom beismerni neki, hogy több tippem is lenne a kilétére. Helyette a tetteit figyelem és azokra reagálok. A nyelv érintésére a nyakamon. Furcsa, picit érdes, de kellemes és valahogy izgató. Bűnös. Szóval ilyen fogadni. Lassan hagyom, hogy pár pillanattal a szavak után a nyitott számon át az én nyelvem is kivillanjon, majd előbukkanjon. Neki csak átmenetileg van kétágú, kígyószerű. Nekem születésem óta. Az ördög jele. Pontosabban a warlockoké és egyben az eredet bizonyítéka is. Ha minden igaz, csak az igazán erős bukottak tudják elérni, hogy gyermekeiken apró és könnyen elrejthető maradjon. Amíg nem csókol meg valaki, addig én gond nélkül titkolom is. Származásom örök emléke és jelképe ez. - Elnézést? - a kábulatból, az unottságból ez a szó ránt ki. Egy bukott ritkán kér bocsánatot és még ritkábban hagyja futni az áldozatát. Márpedig én az vagyok. A legnagyobb riválisának a lánya, mondhatni. Aki évezredes múlttal rendelkezik. Nagy előnye származna a foglyul ejtésemből és a kivégzésemből is. A szemeim nem tudnak nem elkerekedni, miközben megértem, hogy lemondott rólam. Vagy legalábbis úgy tesz. Nehéz megmondani. Az őszinteséget nem ismerem fel, ellentétben a kéjvággyal. Így az óvatosságomat megtartom, de amíg ő az emberi kinézet visszaszerzésével próbálkozik, van időm felgyújtani a testet. Egyetlen intés és aranysárga, skarlátvörös, élénk narancs színű lángok borítják, sőt, egy helyen még kéket is látni. A hátán volt a boszorkány jel ezek szerint, a tűz ott pusztít a legerősebben, annak kell minden nyom nélkül eltűnnie... - Miért? - nézek a férfi szemébe elgondolkodva, mert már biztosan tudom, ki ő. Éljen az emberi külső, a hajszínük árulkodó. Nekem pedig egy másik napon megfagyna a vér az ereimben a tényre, hogy Lucifer érint. Ő van itt velem. - Ismertem egy warlock fiút, csak A-nak hívatta magát, régen meghalt. Erős volt, hihetetlenül tehetséges, a te fiadnak mondta magát. Kegyetlennek, manipulatívnak és türelmetlennek írt le. Mindig azt hittem, végeztél vele, mikor elérte a kétszáz évet - kicsit tördelt a mondandóm, a holttestből távozó füst nem segít a légzésben közben. És nem akarok feleslegesen olyan kérdéseket feltenni, amire nem biztos, hogy válaszol. Mégis ott van egy tucatnyi a szavak mögött. Miért kedves velem? Tényleg ő volt A nemző apja? Megölte? Mi igaz a sok rossz tulajdonságból, amelyeket előtte vonultatott fel? És egyáltalán mi előnye származik abból, ha hajam szála sem görbül?
Bestiálisan elvigyorodom, és nem leszek rest végül rápillantani erre az ismeretlenre, aki végül volt ahhoz bátor, hogy előugrott. Egészen látványosan szemlélem őt végig, ahogy férfi tenné ezt egy nővel, s sejtelmes mosollyal újra szóra nyílik a szám. - Lehet, hogy megbánnám még a végén, ha úgy hevernél mellettem mint ez a szerencsétlen lány. Egyébként ő is épp olyan mágus volt, ahogy te. Talán kicsivel fiatalabb. - A hüvelykujjam és a mutatóujjam között mutattam azt a röpke mértékegységet, pusztán színjátszás gyanánt. - Egyébként egy pillanatra se lenne okom arra, hogy magyarázkodjak neked, Édesem. - Két lábra állok és újra végigszemlélem őt. Egészen vonzónak hat, van valami benne, ami végett még mindig habozok azzal, hogy egyenlővé tegyem a semmivel. (..) Mint egy vad, úgy sétálok körülötte kétszer, majd amikor a háta mögé érek, óvatosan megközelítem mint aki most ebben a pillanatban fogja majd felfalni. Nos, a felfalás az ő esetében egész másként történne, ha rajtam múlna; a hölgyekkel szemben általában mindig gyengédebb szoktam lenni bár ezt most nem igazolja alá az, hogy pont az imént marcangoltam szét egy hozzá hasonló mágust. - Túlságosan is bátor vagy. - Elfeketedett karjaimat előre nyújtom, s tenyereimet gyengéden hagyom nyugodni a derekán, midőn a jobb füléhez hajolok, hogy színtisztán hallja a suttogásaimat. Ám mielőtt tovább beszéltem volna, mézédes illatát magamba szippantottam amit követően íriszeim feketeségbe burkolóznak a vágytól. Ezzel együtt azonban máris felismertem, hogy ki is ő. Az apja korántsem nyerte el a tetszésemet sohasem. - Én tudom, hogy te ki vagy. Az a kérdés, hogy te tudod, hogy én ki vagyok. - Kígyónyelvemmel szándékosan végignyalok a nyakán, miközben továbbra sem engedem el őt; kívülről kóstolgatom. A bőrének az íze egészen édes, túlságosan is puha. Túlságosan is gyenge ahhoz, hogy szembeszálljon velem. - Nem szeretnék neked ártani. Sőt, elnézésedet kérem amiért ilyen látványban kellett részt venned de nem számítottam arra, hogy egy ilyen gyönyörű mumus lesz a megfigyelőm. - Eleresztem őt ekkor ha addig hagyta magát, s újra körözni kezdek körülötte nagyon lassú léptekkel. Mindeközben karjaim és testem többi pontja bőrszínt ölt magára, a számban a nyelvem pedig teljesen emberi lesz. Mivel leginkább a kígyót preferálom átváltozásnak, így a kígyó bármely testrészét magamra tudom ölteni. - Nem biztonságos itt lenned, hiába vagy erősebb mágus. Akár beleakadhattál volna olyan démonba, aki kevésbé ilyen elnéző mint amilyen én vagyok. - Megálltam előtte óvatosan, s mivel egy karnyújtásnyira állt tőlem, ezért könnyedén megfogtam a karjait finoman, és végigsimítottam rajtuk. - Ha gondolod haza kísérhetlek. - Ajánlottam fel minden hátsószándék nélkül; addig is könnyedén megismerhetem Azazel lányát.
Embertömeg talpig feketében, zsebkendőt a szemükhöz tartó nők. Szobor merev arcú férfiak. Hosszú csendek a beszéd közben, elnyelt szipogások. Csupa szép és jó emlék. Vicces anekdoták. A lényeget mégsem meri senki kimondani. Hogy jól harcolt. Keményebben, mint bárki, akit eddig láttam. Ezt nekem kell megtennem, mikor felállok a helyemről és a pulpitusra lépek. Pedig technikailag nem én vagyok a legközelebbi rokon, még rokonnak sem nevezhetnek. Csak egy baráti család egyetlen élő tagja, aki itt képviselheti őket. A mondémek szerint. Igazából már ott voltam a gyermek korában is. Láttam felnőni. Szerelembe esni. Hibákat elkövetni. Megházasodni. Kétségbeesetten vágyni egy gyermekre. Sírni a születése után. Majd még több könnyet hullatni a betegség alatt. Most pedig véget ért a harc. Véget ért a fájdalom. Nincs több mosoly sem. Csak a kegyetlen, hideg föld, ahova el akarják hantolni. És ez az, amit már nem akarok végig várni. Mert ez nem neki kell, hanem a családjának, hogy legyen egy hely, ahova kimehetnek, ahol megmutathatják, hogy szerették. Könnyíteni a bűntudaton, mert nem értek rá, amikor hívta őket, nem volt elég türelmük vele maradni. Pedig már nem fogja tudni. A teste itt fog bomlani, de a lelke régen elszállt. Nem nézem végig, ahogy a földbe teszik, mert nem ezt akarta. Hanem, hogy szórják szét a hamvait a szélben. Persze egy fiatal csitrinek ki hinne ilyesmiben? A világon senki. Mit tudhat ő, amit a többek nem? Mindent... A könnyeim elapadtak már a kórházi ágya mellett, most sem engedek nekik újra. Amikor pedig érzem, hogy elhomályosodik a tekintetem, végleg hátat fordítok a gyászolóknak és az erdőbe megyek, feltűnés nélkül. Senki nem látta, hogy ezt teszem, én pedig eltűnök, mielőtt valakinek szöget ütne a fejében, hogy miért éppen fekete kosztümben és tűsarkúban vállalom a túrát. Más nem tudná megtenni. Nekem viszont már régen mindegy, milyen cipő van rajtam, amíg kényelmes. Megtanultam ebben is tökéletesen mozogni, mint húsz másik típusban, amely divat volt a világba. Vagy több. Ki számol ilyesmit??? Jó ideje sétálok, rám sötétedik közben. De nem félek. Ebben az erdőben nincs olyan természetes ragadozó, amely bántani tudna. Annál ők gyengébbek. Még a vérfarkasok is. Tudom, teszteltem. A bokrok mélyéről jövő zaj térít magához. Az általuk alkotott sövény nem más, mint egy természetes akadály, amely mögül pontosan rálátok a jelenetre. A démonra, aki elnyeli a halott nő erejét. Még sosem találkoztam ilyesmivel. Vajon ő mondém volt, vagy valami több? Holtában én már nem tudom megmondani róla ilyen távolból. A füst szerű energiát ellenben érzem és nem tetszik, ahogy belakmározzák. Taszító. Mégsem tudom elszakítani a szememet a jelenetről. Vonz, mint a tűz tenné. Várok. Figyelem mi történik. És nem rezzenek össze, amikor megszólítanak. Nyilván már tudta, hogy itt vagyok. De nem támadott. Én pedig túl sivár vagyok lelkileg, hogy aggódjak. Így előlépek. Még akkor is, ha tudom, mennyire hangzik álságosan, amit mondott. Mert én is érzem az éhségét. Valamire. Valami teljesen másra. Kínzó vágy... - Nem vagy elégedett, és ezen az én halálom sem segíthet. Mindketten tudjuk. Ne alázz meg azzal, hogy megpróbálod ilyen átlátszó indokkal magyarázni a tetteidet - miért éppen ezen akadok fenn minden lehetőség közül? Furcsa, szokatlan és a legjobban mutatja, hogy ma mennyire sivár a lelkem. A fájdalom ott van és tompít mindent. Még a túlélési ösztönt is. Ez mégsem jelenti, hogy nem fogok harcolni. Sőt, mindent bevetek, amit csak kell a túlélésért. De jobban örülnék, ha ma nem kellene. Elég volt egy hétre is ennyi fájdalom. Még mindig nem sírtam miatta. Nem is tudnék. Azzal tönkre tenném a tanulságot az egészből. Helyette csak kiüresedett szemmel nézek az előttem lévő testre. El kellene égetni. Ne maradjanak nyomok, csak a szél ereje. Ő már úgyis azonosíthatatlan. - Mennyi ideig tartott a halála, öt percig? Kevesebb? Egy olyan nő sírjától jövök, akinek tizenkét év és a rák hatodik kiújulása kellett, hogy feladja a harcot, végre megpihenjen. Ma, ez nem tud megérinteni a legcsekélyebb mértékben sem - nézek végig a testen újra, amelyet alaposan megcsócsáltak látszólag. Még nem bűzölög és ebben a hidegben órákig nem fog, így a gyászom veszi át az irányítást és azt látom csak, amelyet minden fásult ezer éves boszorkány látna. Némi nyers húst. Amelyet meg nem kóstolna, ahhoz nem elég higiénikus. De ha elkerüli a cipőmet, akkor nem fog zavarni, hogy mellettem van...
A holttest fölé emelkedtem a földre rogyva, s ahogy a fejem egy síkban volt annak a fejével, és amint ez megtörtént, íriszeim éj feketén kezdtek el izzani; szinte szikrákat szórtak. E közben ajkaim ketté nyíltak, s fekete füst szerű anyag szivárgott ki a testből száján keresztül amit könnyedén szívtam magamba rohamosan. Éreztem, hogy az ő ereje eggyé épül velem, szinte átveszem egész lényét ami eddig több évszázadon keresztül életben tartotta őt. Most pedig én elvettem tőle. Átjár a Pokol érzete, az, hogy megannyi ilyen parányi életet elvettem már és tettem tönkre. Átjárja a testemet egy erőteljes, jó érzetű remegés... csak ezt szeretném érezni örökre. Ezt a kegyes kis fájdalmat mely teljes egészemet élteti (...) Leborulok a női holttest mellé ami már szinte felismerhetetlenségig szét lett kaszabolva. Koromfekete karjaimon az ujjak megnyúlnak, s hosszas karmok húzódnak a végükön, hogy újabban mást is széttéphessek hisz ez nekem nem volt elég. Újra találnom kell valakit, aki éltetni fog engem. Kígyószerű nyelvemmel végignyalom véres ajkaimat egy pillanatra és hagyom, hogy tiszta üregekkel lélegezzek fel. Valójában csak a hátamon érződő fájdalmat akarom csillapítani; a helyet, ahol egykoron szárnyaim lobogtak. Újra és újra érzem a fájdalmat amikor kitépték belőlem; épp olyan érzet, mint karok nélkül építeni és lábak nélkül járni. Mintha csak egyik végtagod se volna meg. Tehetetlen vagyok nélkülük évezredek óta. Mély és erőszakos levegőt szívok tüdőm járataiba az éjszaka hűvös levegőjéből és épp akkora nyugalom vesz körül, mintha újra kioltottam volna egy életet. Le kell nyugodnom és vissza kell mennem a világomba. De nem tudok. (..) - Milyen érzés végignézni azt, ahogy valaki meghal? - Beszédem közben ajkaim közül kibuggyan a halott vére amit még nem sikerült lenyelnem, s egy szelíd mosoly szökken arcomra. Tudom, és érzem, hogy van rajtam kívül még valaki aki valószínű szemtanúja volt annak, hogy miként lett a lányból egy halom húscafat. - Gyere csak elő. Hisz talán már megelégedtem ennyivel. - Fekete, meghosszabbodott karmaimmal a földbe karmolok ezáltal felsegítve magamat ülő helyzetben.
Winston ugatásá az, ami mellkastól megragadott és felráncigált az ágyból. A testem kész volt arra, hogy mozgást folytassak, azonban a látásom és az éberségem még mindig homály uralom alatt volt. A szívem heves dobogása is egyre erősebben ütött, mintha minden egyes erejével vissza akarna kényszeríteni az ágyra fekvőhelyzetbe. Nem csak a borzasztóan mély fáradtságtól, hanem egyaránt a rosszulléttől is. - Winston, kiskutyám? Mi a baj? - Szűk szemekkel kutattam tenyeremmel magam előtt, de még nem éreztem selymes bundáját bőröm felszínén. A többi nyolc kutyám ugatásának még csak halk jelenléte sem volt, csak egyedül Winston-é akinek egyre halkabbá válik. Olyan, mintha egyre messzebb kerülne tőlem(..) Az ágyból már sikeresen feltudtam kelni, s valamiért nem törődve azzal, hogy mindössze csak egy fehér felső és valamiféle alsónadrág van rajtam, elindulok kifele a szűz, közel téli időben. Annak ellenére, hogy szabadon lévő bőröm megérezte a hűvös szelet, nem jelzett az agyamnak, hogy vissza kellene menni. Csak mentem Winston után, aki az erdő elejében ott figyelt engem. Az autómat kikerültem, és mentem tovább egyenesen az erdő melletti út közepén, ahol még ilyen éjjeli órákban nem is jár egy autó sem, hisz kint élek a nagy semmi közepén. Követem Winston ugatásának a hangját, őt azonban nem. A meztelen talpamat az út kezdi felsérteni éles hegyű kavicsaival, de erre a fájdalomra sem reagálok semmit sem. Csak mentem az úton vakon, ki tudja, merre. Már egész távol járhattam a házamtól, amikor észleltem, hogy a hátam mögül paták koppannak a betonon ahol én is járok. Meleg leheletét rám fújja, s szinte hozzám sem ér, de érzem a hátamban, hogy agancsait belém döfi. Meg kell állnom, meg kell állnom... Nem csak, hogy hátam mögött éreztem valaminek a jelenlétét, hanem előttem is közeledik valami. Lehet, hogy autónak a fénye lehet az, s egyáltalán nem rémiszt el az, hogy esetleg elüt. Felfogom, de nem mozdulok arrébb, mintha még mindig az álom és a valóság között élnék.
Mintha az egész ügy feletti haragját rám zúdítaná. A hangja erőszakos, és dühös lesz, íriszeinek színe elsötétül. Állok ott a körben, leforrázva, és nézem őt. Összefacsarodik a szívem, érte is. Sírni szeretnék, hogy a lelkem fájdalma enyhüljön. Nem értem a szavai mögött rejtező indulatokat. Próbálok figyelni arra, amit mond, összetenni a történéseket. Döbbenetem mérhetetlen. Csak azért „felejtette” ott Azazelt a sziklában, hogy szembesíthesse testvéreit saját erejük elhanyagolhatóságával? Önzésnek és önteltségnek tartom, és olyan fajta gőgnek, ami már-már kicsinyes. -Lucifer… Szinte könyörgő hangon bukik ki belőlem a neve. De persze ez nem állítja meg. A vádjait nem is értem. -Nem értem, miről beszélsz. Sóhajtom el, megtörten, szinte már meggyötörten. Porba sújtanak a szavai. Olyan vétkeket olvas a fejemre, melyeket még nem is követtem el. Honnan olyan biztos benne, hogy valóban elfogom? Nem akadályoz-e meg benne épp az, hogy most beszél róla? Rosszul esik, ahogy rám néz. Gyűlöletet látok pillantása mélyén. Megérteném, ha azért szólna ez, mert tettem, amit tettem. De olyanért sugározza felém érzelmeit, amelyekről még nem tudok. Szememre veti, hogy Azazelhez rohannék. Megtenném lehet, ha olyan lenne a helyzetünk, de egyelőre tartok attól, Azazel meglát, és véget vet itteni létezésemnek örökre. Nem volt még időm elmerengeni azon, miféle érzések tombolhatnak Azazelben. Vajon, emlékszik-e még rám? S ha igen, mit érez? Vajon a régi szenvedély felül írhatja-e a dühöt, és bosszúszomjat, mely benne tombol, amiért megtagadtam, s amiért teljesítettem Atyánk parancsát. Többet vétettem ellene, mint az egész világ ellen összesen. S ha rohanok hozzá, vajon nem azért teszem-e, hogy megbocsátását kivívjam, és újra elnyerjem szerelmét. S ettől már is Fivérem árulójává lennék? Értem én, hogy valami lázadásról beszél. Azazel összefogna a többiekkel, hogy az őt ért sérelem okán félreállítsák Lucifert. De honnan? Mi az a hatalom, amivel egyik fivérem bír, a másik nem? S mennyivel erősebb? -Kérlek… nem értelek… Olyannal vádolsz, amiről semmit nem tudok, s olyan vétekért szidsz meg, s gyűlölsz, amit még el sem követtem. Igen, ezúttal szavaim könyörgőek. Igazságtalannak érzem, amit fejemre olvas. Épp annyira igazságtalan, mint Atyánk volt, nem is olyan régen. Óh… még egy nap sem telt el azóta. S már is mennyi minden történt. A káosz legmélyebb bugyrába taszíttattam. A dolgok átcsapnak a fejem felett, erejük elsodor. Válasza késik, tette nem. Felém nyúl, megragadja a karom, és magához ránt. Érintési egyszerre váltana ki belőlem tiltakozást, miközben jól is esik, még ha ujjainak szorítása némi fájdalmat okoz. Fénylő furcsaság tűnik elő a semmiből. -Mi ez?! Majdhogynem felsikítok, míg ő előre lép, a különös „vízfüggönybe”, s engem is magával ránt. A félelem újra csak elemi erővel csap át rajtam.
Illedelmesen végighallgattam minden egyes szavát mint aki abszolút nem tudott volna mit mondani az egész helyzet komikumára. Megvoltak a magam véleményei amelyek mellett olyan stabilan kiálltam mint egy vasrúd, de még az ártatlannak tűnő Sariel szavai hallatán sem gyengültem vagy érzékenyültem el. Egyelőre csak megelégedve vele nyugtázom a mozzanatát egy mosollyal, elvégre a félelme ellenére is engedelmeskedett nekem. Természetesen nem volt szükséges, hogy kört alkossak az átjáróhoz ugyanis nekem egyedül is megvan az erőm ahhoz, hogy bárhol és bármikor egy pillanat alatt nyissak egy portált. Mindössze csak kíváncsi voltam, hogy Sariel mennyire elvetemült. És az. - Először is megjegyezném, hogy nem csak én vagyok az egyedüli bukott. - Hátracsapom a karjaimat a nélkül, hogy én is belépnék hozzá a körbe. - Ami annyit jelent, hogy bárki más kihozhatta volna a segítségem nélkül. Ó, hát nincs meg hozzá az erejük? Akkor miért vannak sokszor annyira nagyra, hogy ők legyőzhetetlenek és erősebbek nálam? Ilyenkor nem, amikor Azazelt kell kihozni? Mily' álszent az összes. - Elvigyorodom szelíden, meghintve nagy adag szánalommal és lenézéssel. - Érdekes módon az összes bukott Azazel mellé áll hamarosan. Ilyenkor mindenki mellette van, csak mert a kovácsmester lett az újdonság. Akkor bezzeg senki sem állt mellé, amikor neki szüksége lett volna rá. Hol vannak itt az 'igaz' támogatók? - Megvillan fogaim fehérje is akárcsak egy éhes ragadozónak - Nos, egymagam végül kihoztam én segítség nélkül. De megtehettem volna, hogy otthagyom megrohadni még annyi évezredre amennyit eddig ott töltött. De nem tettem. De persze, mint is várok tőletek...- Taszítóan vezetem végig tekintetemen az előttem álló nőn. - Fogalmam sincs, hogy téged miért vetettek le ide a sok szemét közé. De abban biztos vagyok, hogy amint átlépjük a világomat, azonnal rohanni fogsz Azazel karjaiba és persze ellenem fogsz szegülni. Megtehetném ezért is, hogy most azonnal egyenlővé teszlek a semmivel, de nem teszem. Nagyobb élvezet lesz látnom amikor mind elbuktok és akkor rájöttök, hogy nem én voltam a Júdás aki elárult mindenkit. Ti magatok vagytok azok. - Pupilláim megnagyobbodnak, teljesen ellepik szememet a dühtől. De amint újra tudtam pislogni, eltűnik a feketeség szempáromból. - De előtte engedd meg, hogy befogadjalak még annak ellenére is, hogy elfogsz árulni. Én lennék a kegyetlen veletek? Hm...- Elmosolyodom bájosan, de persze ott volt benne a nyers irónia. Megragadom erőteljesen jobb karját, s kirántom a körből és ha hagyja, akkor átjárót nyitok magunk elé és behúzom őt magammal.
Elnézem az arcát, és nem tudok rajta kiigazodni. Mintha valaki egészen más lenne, mint akit korábban ismertem. „Mivé lettél Lucifer?” Robban fel bennem a kérdés, de hát persze, válaszaim nincsenek rá. Főleg, hogy figyelnem kell arra, amit mond. Zavarba hoz, sok mindent nem értek, és úgy tűnik, mintha kérdéseim bosszantanák. Sóhajtok egyet. Majd lesz valahogy. Ám szófordulatán megint nem igazodok ki. Becsapni egy ajtót? Miért is kéne? Nem tudom azzal összehozni, hogy ő szavakkal manipulálhat engem. Ettől függetlenül teljesen összezavar. Nem ismerem. Való igaz, tényleg nem ismerem ezt a Lucifert. S miért mondja, hogy megismernem őt nem lesz szerencsés? Nem értem. Olyan zavaros az egész. Mintha utalni akarna valamire, óvni valamitől. Önmagától talán? Jelzés lenne, legyek óvatos? -Csúnyább? Nyekken ki belőlem a döbbent kérdés, de erre mintha nem is várnék választ, ő is tovább lép. Visszatér szavaival Azazelre. Megdöbbenve torpanok meg, de ő sem indul tovább, mintha várnánk valamire. S ahogy beszél, én annál mélyebbre süppedek a döbbenetben. Hagyta bezárva Azazelt, amikor megtehette volna, hogy kiengedi? Nem csodálom hát, hogy őrjöng, hogy frusztrált. Nemelég, hogy én elárultam, még Lucifer is ezt tette vele, aki mellett kiállt. Nézem őt, nézem parányi változásait, és fáj. Fáj, hogy mivé lett. Könnyet is hullatnék érte, ha nem szégyelleném, ha nem tartanék attól, kinevet érte. -Szegény Azazel. -Sóhajtom el, megcsóválva a fejemet.- Azért gondold bele magad az ő helyébe. Épp annyira árulásnak érezheti azt, hogy nem engedted el előbb, mint amennyire annak érezheti azt, hogy nem álltam ki mellette. Megtehetetted volna, s még sem tetted, hogy kiszabadítod. Az idő itt nem lényeges kérdés. Senki sem szeret rab lenni. Megint sóhajtok. Szavaim nem szemrehányóak, inkább értetlenek. Nem értem a mögötte meghúzódó miérteket. S ezek újabb kérdéseket szülnek, amelyeket persze, nem most adok majd elő. Azonban van egy feltételezésem. Lucifer talán tartott Azazel erejétől, s így, hogy bezárva hagyta, tetemes előnyre tehetett szert. Egyáltalán nem lennék meglepve, ha Azazel az ellenére törne. Nézem, ahogy cipője sarkával kört rajzol a talajra, a lehullott levelek közé. Kíváncsi vagyok miért teszi ezt. Végül rám pillant, karjait széttárja, s invitál. Lépjek be a körbe. Aggodalom csendül szívemben. Vajon miért nem bízok benne maradéktalanul? Könnyű a válasz. Épp az imént adott bizonyítékot rá, hogy nem lehet megbízni benne. Még sem tehetek mást. Valamiért úgy érzem, rosszul járnék, ha nem engednék a meghívásnak. Ajkamba harapok, beletelik jó pár pillanatba, míg magamban döntésre jutok. Nem bízom benne, de nincs más lehetőségem. Lassan mozdulok még is, nem baj, ha érzi a bizonytalanságom. Lehet, hogy ő félelemnek fogja betudni, de ez sem érdekel. Nem vagyok bátor. De soha nem azok nyernek háborút, akik bátrak. Aki fél, az nem vakon rohan előre, hogy megszabaduljon a félelmétől, hanem megfontoltan tesz lépéseket. A bátrak holtan maradnak a csatamezőn. Mielőtt átlépnél a kör vonalát megtorpanok, és felpillantok rá. Félek. Nem tudom mi fog történni, ha átlépem azt a bűvös vonalat. -Ne bánts… Suttogom felé, majd visszafordulok a kör felé, és belépek. Várom, hogy történjen valami, de egyelőre semmi nem történik. Tekintetemmel Lucifer pillantását keresem. Vajon, nevet-e rajtam?
Ez a rengeteg sok mocskos mód idegesítő kérdés már rendesen kezdte az idegeimet rommá tenni. Természetesen számítottam arra, hogy majd annyi kérdést fog feltenni nekem mint égen a csillag, de az a helyzet, hogy azzal valóban nem számoltam, hogy ennyire nincs tisztában a történtekkel. Fogalma sem volt arról, hogy Azazelt az emberek közé száműzte az ő hőn szeretett Istene? Mit csináltak fent ezek odafent, de komolyan? - Téged becsapni? Egy ajtót előbb lenne érdemes becsapni, mint téged. Ne hülyéskedj...- Bukik ki belőlem egy erőteljes röhögés ami előbb hatott bestiálisnak, mintsem valódi jókedv ábrázatának. - Ha valami rosszat akarnék veled tenni, vagy egyáltalán bármi hátsó szándékom lenne veled, nos... - egy pillanatra megállítom a mondatomat amíg megállok egy helyben és elengedem a karját.- Azt hiszem, hogy sokkalta csúnyább dolgokhoz folyamodnék, tudod? De mit is várok, elvégre még annyira nem is ismersz engem mint a többi testvérünk. Ne aggódj, alkalmad lesz majd kiismerni engem. Bár, akkor nem leszel szerencsés. -Köhintek ártatlanul a markomba, szinte aligha próbálva leplezve a való lényemet. Egyáltalán nem áll szándékomban úgy előadni magamat ami nem is én vagyok, ugyanis hozzá kell szoknia, hogy mostantól más fog neki parancsolni. Ha a Pokolban szeretne maradni, máskülönben eléggé nehéz máshol meglennie egy bukott angyalnak. Előszeretett préda a vadászok számára, de ez amúgy sem az én gondom. Remélem értette, hogy a bűne nem hozta őt annyira kiváltságos helyre. - A bukás óta Azazel ott rohadt egy sziklában, itt az emberek világában ahol te magad is állsz a két lábaddal. Megtehettem volna, hogy kihozom onnét, csakhogy nem tettem meg. - Pupilláim kellően kitágultak a vadságtól, már-már karmok húzódtak ki ujjaim végéből; nem szoktam hozzá az emberek világához, így eléggé nehezen megy, hogy takarjam a valós lényemet. - Azonban kihoztam most. Hogy miért? Én magam sem tudom. - Megrántottam hanyagul a vállamat, s leveszem tekintetemet ő róla, hogy az előttem lévő pusztára tekinthessek. Felesleges tovább mennünk, ugyanis ha oda akarnánk gyalogolni a Pokolba, akkor életünk végéig is mehetnénk megállás nélkül. - Talán abban reménykedtem, hogy hálás lesz. Csakhogy tudta, hogy előbb kihozhattam volna de azt már elfelejtette, hogy most is ott hagyhattam volna. Számára, ugyanúgy ahogy nekünk is, az idő végtelen. Nem értem, miért annyira mérges azért a pár évezred bezártságért. Mintha az élet annyira véges lenne...- Forgatom a szemeimet, s cipőm végével rajzolok a lehulló falevelek között egy kört, ahová én és ő is beleférünk. Kilépek onnét, s hátracsapva a karjaimat, egyszerűen csak rámosolyodom sejtelmesen. - Lépj csak bele. - Biztatom, mert sejtem, hogy nem fog eleget tenni bátorsághiányától a kérésemnek.
Megölelem, persze, hogy megölelem. Bár eme furcsa testi érintkezés is új a számomra. Még is jól esik hozzáérni. S jön már is a tolakodó kérdés. Vajon… milyen lenne Azazelt megölelni? Zavarba hoz a kérdés, pedig csak egy pillanatra villan fel bennem, s halvány pirulásom árulkodó lehet. Igyekszem nem foglalkozni vele, elhessenteni kényszerűségét. Bizonyára furcsának is találja viselkedésemet, de akkor is szeretem őt, és szeretni fogom, akármi történjen. Azt hiszem ezen semmi sem változtat. Nem tudom pontosan, mi történt velük, kivettetésük óta. De én megerősödtem. Hitem, és szeretetem soha nem volt még ilyen erős. Persze vannak elképzeléseim arról, hogy mit gondolhatnak rólam, hiszen akkor, cserben hagytam őket. Nem csak Lucifert, de Azazelt is. Hányszor bántam meg? Talán nincs is akkora szám, mellyel kifejezhető lehetne. S bizonyítani sem tudom. Kérdésemre felnevet, és meg rápillantok. Honnan is tudhatnám, hogy milyen itt lent élni? Hiszen, még nem voltam úgy itt lent. Igazából egy kézen meg tudom számolni, hogy létezésem óta, hányszor érintette lábam a földet. S azt mind angyalként tettem. Most… most bukottként, kitaszítottként, szárnyatlanul. A vissza nem térés tudatával, kétségbeesetten, elhagyatottan. Hiába van itt Lucifer, érzem mennyire magányos vagyok. Talán ezért is ismételgetem olyan konokul a szót: Fivérem. Kapocs, mely igazolja még sem vagyok talán egyedül. De ehhez az is kell, hogy elfogadjanak, minden múltbéli hibámmal együtt. Megbocsátás? Nem tudom számukra létezik-e itt lent? Szabadságról beszél. Vajon mit jelent igazából a szabadság? Megtehetek mindent, bármiféle következmények nélkül? Ez lenne az? Valóban nem tudom mit jelent, és összehasonlítási alapom sincsen. Amit tudok, hogy számomra jelenleg mérhetetlen kín az, hogy kitaszíttattam. Egyetlen vigaszom van csupán. Azazel, és a lehetőség, hogy megbocsát. Megbocsát, és még nemfelejtett el, még mindig szeret, ahogy régen. Ebben bízom, ebben reménykedem. Kérdése összezavar, akaratlanul torpanok meg. Tekintetem arcát fürkészi, nem tudom hová tenni vigyorát, hangjának közönyét. -Nem…. Tiltakoznék, megcsóválom a fejem. Az nem lehet. A Teremtő nem tenne ilyet. Ha csak nem vezéreli magasabb cél. De miféle cél lehet az, mely szentesítene egy ilyen eszközt? Megingat a kérdés, nem hiszek neki. Csapdát érzek mögötte. -Ugye, nem akarsz becsapni? Csalódott a hangom, nem is tagadhatom. Talán nem is akarom tagadni. No meg, felesleges is lenne előtte. Ismer annyira, tudja ki vagyok, milyen vagyok. Ebbe a bizonytalan káoszba dobja be aztán a következőt, melyre újra csak felkapom, lehajtott fejemet. -Börtönéből? -Aggodalom csendül hangom mélyén.- Ki vetette börtönbe, s miért? Frusztrált? Talán én megvigasztalhatom. Hiszek ebben, mert muszáj valami kapaszkodót találnom ebben az egyre inkább káosszá váló világban. Tenyereimbe hajtom arcom. Nem értek semmit. Vad viharok támadnak körülöttem, elragadnak, elveszek bennük. Hogyan fogok élni ebben a világban? Semmit nem tudok róla, vak és süket vagyok. A kétségbeesés iszonyú erővel szorít rá a lelkemre, hatására majdnem összeroppanok. Rémült leszek, elveszett. Felpillantok, tekintetemen könnyfátoly. -Akkor is látni szeretném. -Majd végtelen halkan teszem hozzá az akaratom.- Látnom kell őt. Hiszen miatta és érte vagyok itt. Történjen bármi, de hiányát már nehezen viselem tovább. Persze, ezzel nem azt mondom, hogy most azonnal már is, de amint csak lehet. És még egy dolog. Megragadom Lucifer kezét, persze, ha engedi, és nem húzza ki ujjaim közül. -Nem ismerem ezt a lenti világot. Nem tudom szabályait, lehetőségeit. Mondd el kérlek, tárd fel előttem titkait.
Hagyom, hogy átöleljen mely voltaképpen az én kitörésemre történt meg, de ettől még nem fogom elutasítani szerető ölelését. Mégis inkább az lep meg igazán, hogy fivérnek szólított. Azok után, amit műveltem odafent annyi évezreddel ezelőtt, képes fivérnek szólítani? Tisztában vagyok azzal, hogy akadtak odafent olyan angyalok akik még szívesen csatlakoztak volna hozzám, azonban mocskos módon gyávák voltak ahhoz, hogy Uruk ellen vétkezzenek. Nem volt semmiféle következménye; csak az, hogy megcsonkítottak és minden egyes bukott átesett valamilyen formában a büntetésen. Inkább az a rövid büntetés, mintsem örök idők szenvedése odafent a semmiben. Akkoriban Sariel nem a gyávák közé, hanem a mocskos módon gyávák közé tartozott, ugyanis annak ellenére is fent maradt ott, hogy hőn szeretett angyala velem együtt zuhant a bűzlő mocsokba. Hagyta, hogy zuhanjon, még csak nem is próbált utána ugrani. Ez Sariel, akinek a szerelme nem elég erős ahhoz, hogy Azazelt megmentse. Apropó, az utóbbi delikvensünk jelenleg szabadult természetesen nekem köszönhetően, s lám, hirtelen feltűnik a galambocskája is. Mily megható! - Hogy el fog -e múlni a vágyakozás? - A mondatom végén kibukik belőlem egy szórakozott vigyorgás amit egyáltalán nem erőltettem meg, egyszerűen megmosolyogtatott a kérdése. - Azt hiszem, hogy te valóban nem vagy tisztában milyen is itt lent lenni. Tudod, egykori Atyánk azt hiszi, hogy ez számunkra a szenvedés, az örök kín és fájdalom, - Elhalkulnak hangszálaim miközben az előttünk lévő utat figyelem merre is sétálunk. - ...De az, az igazság, hogy még soha nem voltam ennyire szabad. - Nézek rá aztán biztatóan, nem rejtve el benne semmiféle rosszindulatot. Lehet, hogy talán a szabadságérzetemben az is közrejátszik, hogy én vagyok a bukottak és a lelkek Atyja, épp úgy ahogy egykori Teremtőm az embereknek és az általa alkotott világnak; úgy ő is szabad. Ahogy én. Nincs, aki parancsolni mer nekem. - A Teremtőnk elhitette veled, hogy számodra a fenti világ volt a paradicsom, az örök vigasz, de tudd; hogy az ott fent a valós Pokol. - Elnémulok egy pillanatra, és újra a földre szegezem a tekintetemet. - Miért van az, hogy két héttel ezelőtt Isten a hívőinek a fejére omlasztotta az egyik templom tetejét...? - Megrántom a vállamat vigyorogva, ám mondatom nem kimondottan hatott kérdésnek. Keveredett a kijelentővel. Szeretném, ha tudná, hogy nem szeretnék neki ártani. Ugyan én több bűnt elkövetek mint a teremtőnk, de az a helyzet, hogy én meg sem próbálom leplezni a való lényemet egy rothadó álcával. Bátran, sőt, büszkén vállalom, hogy én vagyok a Sátán. - Ó, igen, Azi... - lerövidítem a nevét is. - Az utóbbi néhány hétben hoztam ki a börtönéből. A helyedben én most nem zaklatnám, eléggé... - Összehúzom az ajkaimat a gondolkozás álcájával, egyszerűen csak próbálok valami finomított változatot keresni a szavak és szinonimák között- Frusztrált. - Egészen szép formája és a lehető legelferdítőbb módja arra, hogy Azazel konkrétan paprikavörös a dühtől. Ami részben érthető, de csakis az ő érdekében hagytam a börtönében.
Emlékszem Luciferre. Emlékszem mindőjükre. Nem csak külső jegyeikre, de a lelkük fényességére is. Fent, Atyánk házában, a mennyég palotáiban és édeni kertjeiben nem volt szükségünk soha alakoskodásra, hazugságra. S mikor a viszály megjelent, épp Lucifer volt az első, kit behálózni képes volt. Elnézem arcát, és megállapíthatom, semmit sem csorbult angyali szépsége. De elhiszem neki, hogy csúffá is tud válni, ha akar. Még is, jobb szeretem ezt az arcát. Láttam már sokfélének. Haragvónak, gyilkolni vágyónak, szenvedőnek… sőt még szeretőnek is. Talán… senki nem képes nála nagyobb érzelmi skálán végig rohanni. Testvéremként szeretem őt, ahogy a többieket is. Még is, most jókora adag félelem tombol bennem, hiszen úgy vélem, semmi jóra nem számíthatok. A bosszú az, mely a legmélyebben képes megülni a lélekben, s a megbocsátás csak a tiszta angyalok erénye. Megbocsátás… Atyánk sem mindig képes rá, hiszen akkor nem hajított volna le minket a földre. Még is, talán épp ezzel ad esélyt számunkra, hogy megjavuljunk. „Tanulj, ostoba gyermek!” Dörögte rám, és ítélete a porba sújtott. Térdre rogytam, könnyáztatta arcom tenyereim mögé rejtettem, Ő meg, könyörtelenül letépte szárnyaimat. Felsejlik bennem a mérhetetlen kín, melytől velőtrázó sikoly kélt belőlem. Gabriel volt az, ki végül lehajított a mennyégből, s kezdtem meg zuhanásomat. Tanuljak… Vajon testvéreim itt lent képesek tanulni? Akarnak megváltozni, hogy újra Atyánk mellett élhessenek? Vagy más utat járnak már? Ezernyi kérdés vár megválaszolásra. Tekintetem befogja Lucifer arcát, megpihen rajta, s láthatom színe változásait, ahogy megvillantja sátáni vigyorát. Meg is indul felém, szavai bizonytalanságot szórnak belém. Nem tudok hová menekülni előle, de talán nem is akarok igazán. Ha bántani akar, vélhetően úgy sem leszek képes védekezni ellene. -Tudod, hogy szeretem a fákat. –Halkan sóhajtom el a szavakat.- De hidd el, téged is szívesen megölellek Fivérem. S meg is teszem, ha kívánja. Mellém lép, vállamra kabátját teríti. Jól esik melege. Most jövök csak rá, mennyire hűvössé vált már az erdő. A nap is lebukóban, a fények megváltoznak lassan. Alkonyodik, bár a teljes sötétséghez még kell talán két óra hossza is. Ösztönből húzom magamon össze a kabátot, és szavaira felpillantok az égre. Belesajdul a lelkem, elfutják szemeimet a könnyek. -Tudom… Megremeg kissé a hangom, nem tehetek ellene. Kitaszítottak a mennyből, és hiába csak most éltem át a zuhanást, már is vágyom oda vissza. -El fog múlni… valaha is a vágyakozás, Lucifer? Szalad ki belőlem a kérdés, és tekintetem még mindig az égre függesztem. Jó néhány másodperc kell, hogy újra rápillantsak. -Ajándék… Lehelem el a szót. Se nem kérdő, se nem kijelentő hangsúllyal, valahol a kettő között, és egyik sem. Ahogy átkarol, hozzábújok. Jól esik ez a közelség. Nem csak azért, mert kevésbé fázom, hanem mert nem vagyok egyedül. Hogyan is gondoltam azt, hogy képes lennék magányosan élni az erdőben? Soha nem voltam még magányos. Na jó, ez így nem teljesen igaz, hiszen majd bele haltam Azazel hiányába. S igazán mélységében vágyakoztam már utána. Most ez az érzés, szinte egy gyomorütéssel tér vissza, megrándulok tőle kicsit. -Azazel? Bukik ki belőlem a kérdés. Bármelyikőjüket kérdezhettem volna, hiszen szeretem őket. Még is Azazel hiánya fáj a legjobban. Miatta fordultam végül szembe Atyánk akaratával, s taszíttattam ki. Annyi mindenre kíváncsi vagyok persze, hogy azt sem tudom, mivel kezdjem. Sóhajtok egyet. -S merre van otthonod? Mit tagadjam, azért magamban tartok tőle kissé, hogy miféle árat kér majd ajándékáért cserébe. Mert, ha valamit megfigyelhettem a földi létben, kivéve az utolsó száz évet, akkor az az, hogy semmit sem adnak ingyen. Jézus volt az utolsó, aki az ingyen kegyelmet hirdette, és adni is képes volt.
- Talált, süllyedt! - Színpadiasan hajtom be finoman térdeimet, ezzel együtt pedig karjaimat is kitárom szórakozottan. Ezek szerint emlékszik rám. Ahogy én is ő rá, pontosan; minden egyes részletre. Az arcára, a jellemére, a viselkedésére és a hőn táplált szeretetére az egyik angyal iránt... mindenre kristálytisztán emlékszem. Ez is persze megmagyarázza a érthetetlenséget ami jelenleg eluralkodik bennem. Úgy pátyolgatta a fákat és a természetet, mint egy kiköpött érzelgős angyal és ötletem sincs, hogy vajon a látszólagos nemes lelket mégis miért dobta ki az egykori Atyánk. Tudom, hogy vannak meggondolatlan tettei, sőt egyenest értelmetlen, de az nem fér a fejembe, hogy Sariel-t miért ítélte ilyen sorsra. Nem mintha siránkoznia kéne mostantól, sőt, most kezdte el még csak a szabadságát megízlelni. Alig pár pillanat múlva feltűnt a félelme is íriszeiben. Eleinte kitágult pupillákkal követtem nyomon az arcán ezt az érzelmet, de nemsoká eluralkodik a képemen egy bestiához méltó vigyor. Félne tőlem? Nos, nem szoktam a társaimat megnyúzni abban az esetben ha nem adnak rá okot. Sariel pedig nem az a típus, aki mániákusan dacolna ellenem ahogy a többi ostoba és semmirekellő fivérünk. Ez persze még nem jelenti azt, hogy így is fog lenni, elvégre ki tudja, hogy Sariel mikor fogja eldobni a maradék józan eszét. - Kérlek, miért vagy ilyen velem? - Némi háborodást hintettem el szórakozott hangnememben, amikor is lassú léptekkel megindulok felé - Már ne is haragudj, de egyenest sértő, hogy egy tetves fát előbb ölelgetsz mint engem! - Hisztérikusak húzom el a mondatomat, látszólag arcom mimikái is csak mély sértődést produkáltak, de nem bírtam ki aztán egy újabb vigyor nélkül. Természetesen nem abból a fajtából vagyok való aki rajong az ölelésekért és a régen látott rokonokért, egyszerűen csak szeretem magamat előadni. Gondoskodóan lekapom magamról a fekete vászondzsekimet, aztán finoman ráterítem a vállaira nehogy megfagyjon nekem a közelgő esti széltől. - Remélem tudod, hogy nincs oda már visszaút. - Arcomat az ég felé emelem, mély sóhajt véve aztán magamhoz. - Ellenben itt vagyok én, és felajánlom az otthonom egy részét a számodra. Egy kis ajándék. - Kacsintok rá sejtelmes vigyorral miközben barátságosan átkarolom az egyik karját, megállva mellette.
Kezdőlap
