Gyenge akár a harmat. Szinte olyan törékeny, mint egy váza. Könnyedén hajlíthatnánk kedvükre formálhatnánk a testét, de a lelke továbbra is erős maradt a szüntelen fájdalom ellenére is. Nem fogja megadni magát. Ha kell még egyszer az angyalok szeme közé köp, amiért levetették a magasból, megfosztották a dicsőségtől és ezúttal ő volt az, akinek a szárnyai a padlóra hulltak, megsemmisültek és örökre elvesztek.
Mégis ez a fajta gyengesége egy pillanatra sem akadályozta meg őt abban, hogy küzdjön azért, amiben hitt. Önmagában. Senki előtt nem hunyászkodik meg még azelőtt a férfi előtt sem, akit mindennél jobban szeretet. Még most is szereti. Butaság lenne tagadni, de van, amit jobban szeretet és ez okozta a férfi vesztét, amit habár ha vissza csinálhatna sem változtatna semmin, de azért mélyen bánja a férfi szenvedését.
- Talán úgy hiszed, hogy a mennyben sokkal jobb volt minden? Szinte csak várták, hogy kivethessenek onnan. S, mégis mit értél el volna az oldalamon kedvesem? Ha mindketten alábukunk, akkor esélyünk sincs arra, hogy erősebbek lehessünk, hogy visszatérhessünk.. Így viszont míg az én bukásomra vártál egyúttal hatalmat is szereztél magadnak. - Lehet, hogy képesek lettek volna együtt felemelni a birodalmukat, de mindketten szenvedtek volna elsősorban a semmiért. Elátkozták volna őket, talán a végsőkig. S, a szerelmük is teljesen elkopott volna, kihunyt volna a lángja, majd meggyűlölték volna egymást a szenvedésük miatt. Egymást kárhoztatták volna erre a sorsra és esély sem lett volna a helyrehozatalára.
Könnyedén hull vissza a porba, akár csak egy rongybaba, ahogy a férfi eltaszítja magától, ellöki, de már koránt sem okoz olyan mérethetetlen fájdalmat. Mégis végtagjai hihetetlenül nehéznek érződnek.
Érzi, ahogy az angyali mivoltának az utolsó kis darabkája is semmivé válik, eltűnik a testéből és akaratlanul is egy könnycsepp gördül végig az arcán. Megfosztotta. Szinte mindentől megfosztotta. Egyetlen egy nap alatt veszített el mindent. - Ezzel csak egy újabb ellenséget szereztél magadnak Azazel. S, ne feledd, hogy én jobban ismerlek téged, mint bárki más a birodalmak ezrei közül. Esküszöm, hogy megbánod. - Vicsorogva köpi a férfi felé a szavakat, miközben arrébb kúszik tőle. Nem akar a közelében lenni. Most nem. Elárulta, megsebezte. De nem ússza meg ilyen könnyedén. Ha kell a poklok, poklát uszítja majd rá, de ha azt hitte, hogy eddig szenvedett.. Tévedett. Mert csak most fog szembesülni az igazi kínnal.

Soha nem tudom elfelejteni azt a napot, amikor a szárnyaimat elválasztották tőlem, hiszen az is a testem része volt olyan, mint egy végtagom. De nem csak a fizikai fájdalom volt ott ami még elviselhetetlenebbé tette az egész helyzetet hanem a tudat, hogy elárult az akiért bármit megadtam volna, akiért bármit megtettem. Ez rosszabb volt mindennél. Aztán pedig a félelem ahogyan közeledtem a föld felé, a becsapódás fájdalmától való félelem, az elemi erővel való földet érés. De balszerencsémre ez nekem elmaradt hiszen, amint elértem volna azt ahová be kellett volna csapódnom már az én szeretett Apám oda is láncolt a sziklához, a Pokol legmélyebb zugába. Azt a szenvedést amit akkor átéltem még a legfőbb ellenségeimnek sem kívánnám. Ha nem lengett volna a szemem előtt a bosszúvágy akkor el is vesztettem volna az ép eszemet és soha nem szabadultam volna ki valószínűleg, hiszen akkor nem lett volna Lucifernek semmi hasznom. Egy őrült bukott angyalra csak egy dolog várt volna. Az pedig a halál.
- És ezzel árultál el. Velem kellett volna jönnöd. Én a sziklához láncolva éltem az egész életemet majdnem. Csakis az asztrál kivetítés miatt tudtam hírnevet szerezni. Legyengülve, de megtettem! Mert tudod, hogy mi motivált, Sariel? A bosszú! Villan meg a szemem és ég benne az, ami eddig életben tartott és erősebbé tett. A harag kimeríthetetlen energiái. Ökölbe szorítom a kezem, legszívesebben már most minden erőmmel lesújtanék rá, de nem fogom elsietni a dolgot. Megfogadtam, hogy ő is annyit fog szenvedni, mint amennyit én szenvedtem.
- Ó, kedvesem... hogy lehetsz ennyire naiv? Nevetek fel hangosan és gonoszan, majd ledobom a földre a nőt és hátrébb lépek tőle és egy ördögi vigyor varázsolódik az arcomra.
- Kimondta, hogy van választásod? A szolgám leszel és ez itt le van zárva. Elmenekülni nem tudsz, hiszen bárhol megtalállak. Érezlek téged. Megölni nem tudsz és én sem foglak téged. De tudod mit? Magadtól fogsz hozzám eljönni és könyörögni. Hirtelen eltűnök a szeme elől és a háta mögött jelenek meg, majd a tenyeremet ráteszem a fejére és szívni kezdem azt a kevés mennyei erőt, ami még benne maradt, hogy szinte teljesen majdnem emberi erővel rendelkezzen.
- Éld az életed, Sariel. De ne feledd az erőd, most már bennem van. Szert tehetsz a démoni erőkre, de enélkül nem leszel több annál. Nincs meg benned a megfelelő dopping szer. De talán egyszer visszaadom.

A fájdalom koránt sem abból fakadt igazán, hogy megfosztották a szárnyaitól. Sokkal inkább a rettegésből, amit ez jelképezett. Elbukott és soha vissza nem térhet a mennyek öleli karjaiba. Ez volt az, amit annyira próbált elkerülni, hogy még a szerelmét is feláldozta annak érdekében, hogy hatalmon maradhasson. Az egyetlen dolog, amire szüntelenül vágyott az a féktelen hatalom. Valami, amit senki nem vehet el tőle. Küzdött minden egyes pillanatban, hogy Ő legyen a legerősebb most még is leggyengébb láncszemként helyezkedett el a démonok hordáján, akik csak arra vágytak, hogy elpusztítsák. A hős megmentőjét sem nevezhetjük hősnek, hiszen Ő is az életét akarta. El akarta pusztítani az egész lényét tudta jól. Elárulta, de egy pillanatra sem bánta. Lehet, hogy gyenge volt és törékeny, szinte nevetséges.. De a férfi vele szemben hatalomra tett szert. A szerelmük feláldozásának köszönhette a hatalmát. Neki, köszönhette. Hiszen, ha akkor nem bukik el talán sosem rendelkezne olyan erővel, hatalommal, mint jelen pillanatban.
- Te is nagyon jól tudod, hogy az áldozatok mit sem értek. Abban a pillanatban vagy mindketten elbukunk, vagy csak egyikőnk. Választanom kellett. Lehet, hogy te nekem adtad a szívedet, de el ne felejtsd egy pillanatra sem, hogy ez fordítva is így volt. Magaddal vittél egy darabot a szívemből.. - Őszintén szerette a férfit. Mégis szerelmük halálra volt ítélve, hiszen tiltott volt. Ha volt szabály, amit kegyetlenül be kellett tartani, akkor ők azt megszegték. Mégpedig mélyen hévvel, odaadással. Nem számított semmi. Most is, ahogy a férfire emeli a tekintetét még mindig látja benne azt, akit egykoron szeretetet. Egy meggyötört, összetört alakját. Megváltozott mégis ugyanaz maradt, akitől a szíve őrülten tudott kalimpálni.
Közelségétől egy pillanatra megszédül emlékképek hasítanak át az elméjén, mintha csak újraélhetné a boldog pillanataikat, amikor még semmi nem állt közéjük csak a kegyetlen szabály. A kettejük titka volt. A tiltott gyümölcs pedig mindig sokkal édesebb. Talán ez volt a fő oka kettejük furcsa kis románcának, de ettől még koránt sem lett közömbös számára a férfi, aki egykoron szívét, lelkét birtokolta. - Akkor már most meg is ölhetsz. Eszem ágában sincs fejet hajtani senki előtt csak azért, mert éppen gyenge vagyok. Erős leszek. Erősebb, mint amivel elbírhatnál. Hát talán a félelem vezérel, hogy behódoljak neked? Akkor is tudod jól, hogy nem lenne örök. Én senki előtt fejet nem hajtok. - Esze ágában nem volt megadni magát, hogy valami kis talpnyaló legyen. Nem.. Nem ezért dolgozott létezésének pillanatától. Ő ennél sokkal, de sokkal többet érdemel.

Megbűnhődtem azokért a dolgokért, amiket tettem a Mennyországban és a Földön is egyaránt. Sokszor belegondolok, hogy mi lett volna ha nem teszem meg a lépéseket a bukásom felé, mi lett volna ha fent maradok? Nem lennék ugyanaz az a angyal az egyszer biztos, viszont az erőm sem lenne szerintem ugyanaz. Az pedig nekem sokkal fontosabb, mint a személyiségem. Ebben hasonlítunk mi ketten Sariellel nagyon. Ő is szereti ha rettegnek a hatalmától, ha a halandókat csak a puszta nézésével összetörheti lelkileg, ha a démonok elfutnak ha csak meglátják őt, ha az angyalok térdet hajtanak mikor közeledik feléjük. Sokan nem tudják megérteni, hogy miért teszünk lépéseket az erő felé. S ha egy olyan lény, mint Sariel elveszti annak nagy részét akkor az sokkal nagyobb fájdalom, mint amit bármikor is érezni lehet. Mert tudom, hogy az árulása után neki is egyetlen egy menekülőútja volt, az pedig nem más, mint az erőszak és a villogtatás. Fel kellett vágni, hogy ki a hatalmasabb, hogy az ellenségek ne lássák azt, hogy megviselt egy társam elvesztése. Ha jobban belegondolok, kedvezőbb nekem az, hogy így alakultak a dolgok hiszen ha akkor egyszerre bukunk le akkor a nő erősebb lenne, mint én. De most? Én évmilliókat töltöttem a Pokolba és ha szellemi testben is, de folyamatosan edzettem, hogy ne ragadjak meg egy szinten és ha újra találkozok ezzel az árulóval, akkor ne legyen probléma a megölése. S most pedig eljött a pillanat, de valami folyamatosan visszatartja a kezemet attól, hogy lecsapjak. Egy könnyed mozdulattal kitudnám tépni a szívét a helyéről, de nem visz rá a lélek. Pedig a fejemben már kismilliószor lejátszottam ezt a jelentet és soha nem hátráltam meg, de így a valóságban sokkal nehezebb.
- Ó, szóval te sem feledted egy pillanatig sem azt, hogy elárultál? Odaadtam neked a szívemet, feláldoztam volna mindent amit csak elértem, hogy veled lehessek. Miattad megöltem két testvérünket. Minden szavamnál egyre hangosabban beszélek és már a mondatom végére szinte ordítok. Újból előjön az, ami az előbb eltűnt. A bosszú egyre inkább hatalmába kerít és tudom, hogy a terveim érdekében vissza kell magam fognom.
- Nem, nem foglak megölni. Még a hasznomra lehetsz. Hirtelen megfogom a karját és közelebb húzom magamhoz, hogy az arcunk csak néhány centire legyen egymástól és a szemébe tudjak nézni jó közelről fekete szemekkel.
- A szolgám leszel, azt fogod tenni amit mondok. Ez az, amit mindig elakartál kerülni, nem? Most pedig, ha túlakarod élni hát nyalnod kell a talpam. De cserébe nem fogsz meghalni és tudsz gyógyulni, hogy egyszer egy nap elfoglald a méltó helyed.  

Ezerszer láthatta már az angyalokat elbukni, de sosem gondolta volna, hogy egyszer majd rajta is csattan az ostor és elragadja magával a pokol. Tudta azonban, hogy egykoron Ő is bűnbe esett, hiszen szívét adta a férfinak, aki habár most megmentette a biztos haláltól nem szánt kegyesebb sorsot a számára. Tudta jól, hogy árulása nyomott hagy a férfi lelkén, ahogy sajátján is tette. Átkozza a napot, amiért a hatalmat választotta.. Mégis soha egyetlen egyszer sem fordult meg a fejében az, ha visszamehetne, akkor másképp döntene. Határozottan állt a döntése mellett. Megmásíthatatlanul. Azonban ez lehet, hogy akkor még nem hozta el számára a vesztét, most egyértelműen ott lebegett felette, mint a halálos ítélete. Tudta, hogy a férfi várni fog rá. Ha egy örökkévalóságba telt volna, akkor is megvárja. Hiszen a bosszú nagy úr. Valami, amit nem lehet csak úgy leküzdeni. Beleégeti magát és soha nem szabadulhatunk tőle igazán csak akkor, ha beteljesítettük.
Reszket, mint a nyárfalevél gyenge, törékeny. Küzdeni is képtelen. A fájdalom, mi belülről emészti fel, szinte meg sem akar állni mindaddig, míg teljes egészében el nem pusztul. Ő azonban nem arról híres, hogy meghajlik ha úgy kívánják. Mindig talpra áll és küzd. Mégis pontosan tudta, hogy itt nem a fizikai küzdelem az, amin felül kell kerekednie. Lélekben kell harcot vívnia a férfival. Még akkor is, ha így sem számíthat nagyobb erőre, hiszen a zuhanás, szárnyának elveszítése minden egyes részét meggyötörte. Az egész lényét porrá zúzta és az hiába próbálkozik újra felépülni, összeforrni és meggyógyulni.. A szüntelen fájdalommal folytatott harc során többször elbukik.
- Tudtam, hogy nem feleded, ahogyan én sem felejtettem meg egy pillanatra sem. - Árulása pillanata örökre beleégett az elméjébe. Elárulta a férfit, akit szeretett. Hiszen nem szabadott volna szeretnie. Mégis tudta, hogyha kegyvesztett is lesz, akkor is többre lesz képes, mint akkor Ő lett volna. Sokat kellett még tanulnia ahhoz, hogy megállja a helyét. Abban a helyzetben önmagát választottam helyette. - Nem forgathatom vissza az idő kerekét, Azazel. - Ha megtehetné sem módosítana a múlton. Egy pillanat töredéket sem. Ezt azonban már nem mondja ki hangosan. - Kétlem, hogy bárki erősebb lett volna a zuhanás után. De erősebb leszek. Te pedig ezt meg kívánod akadályozni. Gondolom azért vagy itt. - Büntetni akarja, amiért elárulta. Érhető, mégsem jelenti azt, hogy ezzel bele is törődik a helyzetbe.

Amikor elbukik egy angyal, akkor nem csak a fizikai fájdalom mardossa hanem egy sokkal nagyobb és elviselhetetlen dolog. A lelke olyan, mint egy mosogatószivacs amit éppen akkor facsartak ki, az összes érzelmével együtt. Hiszen a Mennyei fény szépen lassan szivárog el a testéből és ezért érzi minden friss bukott angyal gyengének magát. Nem attól, mert zuhant és földbe csapódott hiszen a gyors regenerálódás miatt a sebek néhány másodperc alatt eltűnnek. De az ami belül játszódik le benne az nem másodpercek kérdése, hanem éveké vagy évtizedeké. Sokan nem tudják azt elviselni, hogy elvesztették a szárnyukat és most kegyvesztettként kell élniük, az ilyeneket nem is élnek olyan sokáig akármennyire hatalmasak és erősek. Aki nem erős jellem az megbolondul, és a saját kardjába fog szaladni. Ha ez a nőszemély gyenge lenne, akkor most nem is szórakoznék vele, hanem hagynám hagy járja az útját és nevetve nézném azt végig, ahogyan megtébolyul és elveszti a kontrollt majd hurkot köt a saját torka köré s a démon pedig kirúgja a széket alóla. Igen, ez annyira drámai és szórakoztató lenne. De egy bökkenő van. Hogy nála céltudatosabb angyalt nem ismertem még, s egy igazi túlélő. Nem hiába ő volt a Hóhér. Ha hagynám, hogy szabad utat kapjon akkor minden bizonnyal megerősödne és olyan károkat okozna számomra, ami nem lenne előrevezető tényező a tervemben.
- Sariel... Ahogyan kiejti a nevem, az a gyengédség azok az impulzusok amiket magából áraszt ki még mindig az teljesen megborítja az elmémet. A fogásom a nyakán enyhül, de aztán megrázom a fejem és ahogyan kiejtem a nevét csak úgy csorog a gúny az ajkaimból.
- Azt hitted, hogy elfelejtem az árulásod? Azt, hogy mit tettél velem? Ennél barátibban nem is üdvözölhetnélek. Elengedem a nőt, s hátrébb lépek néhány lépést. S az arcomra kiül a megvetés és az undor.
- Nézz magadra, gyenge vagy. Olyan, mint egy törékeny halandó.  

Annyiszor volt már szemtanúja annak, hogy egy testvére kegyvesztett lesz és a szárnyaitól, a lelkének egy darabjától megfosztják. A fájdalom igen is valóságos volt. Mégis volt valami, amit sosem láthatott igazán, melyet egyszer sem követett szemmel. Hogy mi történik abban a pillanatban, amikor a földre érnek. Mi minden változik meg. A fájdalom mennyire emészti fel őket. Hogyan veszíthetik el az útjukat. Milyen tervek keresztezik a gondolataikat. De, ahogyan mások fejében is az övében sem ötvöződött más, mint a hatalom iránti megfoszthatatlan vágy. Mindig is fontos volt számára az erő és az, hogy mások felett állhatott.
Most már ez nem igaz. Ahogy közeledik a föld felszíne a fájdalom úgy hatalmasodik el a lelkében és tépi darabokra majd az igyekszik újra összeforrni és egyet alkotni. A darabkák azonban, akarva vagy akaratlanul de nem a megfelelő sorrendbe állnak össze. Mintha szándékosan arra mennének, hogy elpusztítsa önmagát, de ne teljesen. Valaki mássá váljon. Erősebbé. Hiszen a szárnyai melyek egykoron még úgy tündökölhettek, mint az erejének a forrása most már nincsenek többé. Az ürességből, amiket maguk után hagynak abból kell táplálkoznia. Ebben kell megtalálni mindazt, ami reménysugárként megmentheti őt a teljes sötétségtől.
A föld kemény és rideg érintésétől szinte fel sem fogja, hogy mennyire erőtlen, hogy a fájdalom mennyire felemésztette őt. Mintha teljesen kifacsarta volna. Nincs ereje. Mégis érzi, hogy a veszély ott liheg a nyakában. Sötét alakok ölelik körbe, de nem tud mozdulni. Tehetetlennek érzi magát és gyengének. Gyűlöli ezt. Sikítani tudna. Hogy felálljon és bosszút állhasson. Azokon, akik ártani akarnak neki. Bárkin. De az ereje cserben hagyta. Felnéz az égre, amely egykoron még otthonaként szolgált. Most oly távol van tőle. Elérhetetlen. Minden, ami őt, önmagává tette elérhetetlen távolságban van. Most pedig meg kell tanulni felépítenie egy új egyéniséget, egy új önmagát. Amely alkalmazkodik a kegyetlen változáshoz, hogy kegyvesztett lett. Azonban testét hideg bizsergés fogja el, ami szinte kegyetlenül küldi a vészjósló jelet, hogy talán nem éli meg a pillanatot, hogy újra nagy lehessen.
A halál azonban még várat magára. Talpra küzdi magát, hogy szembenézzen a támadóival, akik közül kettő mielőtt reagálhatni tudna a szívük nélkül hullanak a földre, mint két zsák krumpli. A többi pedig halálfélelmükkel együtt menekül. Tekintete a megmentője irányába téved, de akkor jő csak rá, hogy az Ő megmentője inkább a végzete. - Azazel... - A nevét olyan gyengédséggel ejti ki, hogy a lelke is beleborzong. Hisz még mindig szereti a férfit. Elárulta az érzéseit. Fontosabbnak tartotta hatalmát. De ettől még nem tudta megmásítani az érzéseit. A mai napig soha sem. Pedig tudja nagyon jól, hogy el kell őt engednie. Hiszen nem más Ő, mint a saját gyengesége.
- Reméltem, hogy egy kicsit talán barátibb körülmények között találkozunk majd újra. - Nem mellesleg, amikor az ereje nem egyenlő egy elszáradt, régi falevélével, ami már rég búcsút intett az otthonának, ami szüntelenül táplálta.

Lucifer közlékeny. Túlságosan is. Minden olyan állításomról elmondja az igazat, amelynél én korábban nem voltam benne biztos és ez aggaszt engem. Nem szokása senkinek ilyen kedvesnek és nyíltnak lenni. Már megtanultam régen, hogy az információ is hatalom tud lenni, a démonok és bukottak pedig nem szokták csak úgy átadni bárkinek is. Legalábbis nem torzítások nélkül. Ő most mégis itt van és megcáfolja A állításait. Sőt, olyan dolgokat árul el nekem, amelyeket még odalenn sem vettek biztosra. Halottam-e róla, hogy Lucifernek volt vagy van lánya? Még szép, sokan próbáltak azzal dicsekedni nekem az életem során, maga a sátán nemzette őket. Ezzel próbáltak rávilágítani a tényre, hogy illene feljebb valóként elismernem őket, de az erejük ritkán volt meg hozzá. Én soha nem hirdettem a származásomat ilyen nyíltan persze. Azazel neve még mindig tabunak számít, ráadásul semmi kedvem elmesélni, hogyan és kit kapott meg a bukott. Megelégedtem a ténnyel, hogy létezem és hosszú időn át apám egyetlen gyermekeként jártam a földön. Az utóbbi ugyan már megváltozott, mégis, nekem van valamim, amit nagyon kevés másik boszorkány mester állíthatott magáról. Olyan szülő, akinek élve többet ért a gyermeke, mint holtan. Szerintem ezt maga a sátán is tudja, és a játék végén pont emiatt fog elpusztítani. Akkor pedig mit számít egy kis cicázás és néhány kérdés megválaszolása? Vagy néhány visszadobott labda, ha már itt tartunk?
- Egy árnyvadász gyermek ma? Ennyit arról, hogy én vagyok hajmeresztőbb, mert egykor összeházasodtam eggyel - igaz, az még a korai időben, az árnyvadászok első megalkotása után történt pár generációval, amikor ők is jól tudták, hogy warlock segítség nélkül nem is lennének életben és ennek megfelelő tisztelettel kezeltek minket. Utána persze a vezetők egyre inkább meg akarták maguknak szerezni az irányítás jogát, így kiszorították a segítőkész fajokat és elfelejtették a régi meséket. Másodrendű lények lettünk a szemükben, én pedig évszázadokig vicceltem meg őket azzal, hogy a régi jegygyűrűmet viseltem, bele vésve jól láthatóan a kapcsolat rúnával. És kénytelen voltam igazat adni Azazelnek, aki ellenezte a frigyet, nem bízva a fajtájukban. Bár, volt olyan házasságom, amelyet támogatott? Szerintem arra egy nagy nem a válasz...
- Nem meglepetést okoznak, dacot. Egy szép nő magában elég a világháború kirobbantásához, te pedig nem olyannak nézel ki, aki kevésbé attraktív anyát választana a gyermekének - vagy éppen egy nagyon együgyűt. Nem, Lucifert szerintem azok a nők érdeklik, akiknek nem csak az arca, de a szeme is sugároz valami értelmet. Pontosan tudom, saját tapasztalatból, hogy milyen könnyedén lehetett elérni az uralkodást egy nőnek is, ha jól manőverezett a politika útvesztőiben. És ez csak a föld, ahol megvannak az élet korlátai. A démoni halhatatlanság mellett csak hátra kellene dőlnie és várni, hogy egy jól megválasztott fegyver elintézze a problémákat. Mondhatjuk, ez számomra olyan érzékeny pont, amit nem félek rejtegetni. Utálom a férfiak felfogását a női tehetség határairól és ezer örömmel cáfolom is meg. Persze háborút nem indítok miatta, de már megtették páran. Elég egyetlen jó példát mondanom: Trójai Heléna. Hány évezreddel ezelőtt történt az egész? Van olyan, aki nem ismeri a nevét a tanult világban?
Általában semmi bajom az érintésekkel, sokszor észre sem veszem. Ez most mégis más. Az övé. Tudom, hogy egyetlen mozdulattal a nyakamra kulcsolhatná a kezét és utána végképp nem tudnék szabadulni tőle. Valószínűleg még csak fel sem kell emelnie a kezét, hogy megöljön. Mégis érzem őt, a jelenléte beburkol, karja a testem köré kulcsolódik, fülemnél megint ott a szája. Nem bántani akar, bármennyire is annak tűnik ez a játék, csak elcsábítani. Én pedig hagyni fogom és űzni bele. Tudom, mit nézett és mit látott rajtam, úgy fordulok, hogy a holttest füstje ne az arcomra kerüljön, közben a nyakam feltárul, a ruha alatt sokkal jobban láthatóvá válik a mellem is olyasvalaki számára, aki pont mögöttem áll. Látszólag csak magamat védem, de a mozdulataim mélyén rejtőzik játék és manipuláció is. Nem akarok meghalni. Nem akarok megsérülni. Ellenben a tudat, hogy a sátánt láthatom egy másik ösztönnel küzdeni borzongat. Érzem a száját és egy lélegzetvétellel elengedem az álcázó mágiát. Biztos, hogy az ő bőrét is bizsergeti, ahogyan lehullik rólam és felfedi egyikét a három tetoválásomnak. A jobb fülem mögött a fekete-jádezöld színű végtelen csomót, amely háromszög alakban csúcsosodik ki és húzódik vissza. Kevert jelkép, félig kelta, félig hindu, nincs se eleje, se vége. Mindenki ismeri, mindenki tiszteli. Lucifer valószínűleg egy ilyen apró rejtő mágiát meg sem érzett volna, de azt akartam, hogy lássa. Hogy tudni akarja, mi az, amit még előle rejtegetek. Ruhával. Varázslattal. A fejemben...
- Házszámot tévesztettél. Apámnak nem az intrikusra, hanem a harcosra van most szüksége. És tett róla, hogy semmit ne tudjak a húgomról a létezésén kívül - a büszkeségemen esett csorba miatt pedig én nem tiltakoztam miatta. Évezredekig voltam egyedüli gyermek, egy utánozhatatlan szövetség eredménye és ezt lerombolta, amikor egy egyszerű nőt teherbe ejtett. Megszületett a húgom, akiről csak azt tudom, hogy osztozik a fegyverek iránti rajongásában és a megformázási tehetségében. Nevet soha nem hallottam. Arcot nem láttam. A lakóhelyét sem fedte fel. Ezzel igazából mindkettőnket védett. Lucifer sem tudja kiszedni belőlem az információt, amivel nem rendelkezem. Senki nem tudja, melyik lányát is szereti jobban. Ha a drágának van egy kis esze, akkor még az erőnk miatt sincs értelme a támadásnak. Szürke zóna. Köztes tér. Sok féle képpen lehet leírni ezt a fél állapotot. Az eredmény ugyanaz: nagy erőfeszítés minimális haszonért. Nem éri meg...
- Elhiszem, hogy itt és most nem fogsz elpusztítani, de ne áltassuk magunkat. Megteszed, ha az lesz előnyös számodra. Ahogy Azazel is képes lenne rá. Most pedig két másodperced van, hogy folytasd! - a szavaim kegyetlenek, de elvesztik az élüket, amint a bal kezem az övére siklik, hogy most már a kettőnk ereje ejtsen foglyul, nyakam még inkább feltárulkozik számára, hajam automatikusan hullik el az útból. Mit ér az élet, ha mindig elmenekülsz a veszélytől és az élvezettől? Szerintem semmit. Hány alkalommal történhet még meg, hogy ennyire kiélvezhetem a sátán erejét és a megadását? Egyetlen percre, de behódol, és ez olyan diadal, amelyért örömmel adom fel a védelmemet. Mert ilyenkor tényleg tudom, hogy élek. Lehet, hogy a világot már egy ideje meguntam és nem akarom irányítani, de máshol még mindig szívesen válok főnökké. És ígérem, hogy nem lesz oka panaszra a partneremnek...