To: Lola

Hiába telt el két év néha olyan frissnek tűnnek az emlékek arról az éjszakáról. Néha még álmaimban is megelevenedik és ismét átélem, amit akkor. A hangok beleégtek a fülembe, ha lehunyom  szemem néha hallom őket. Az üvöltésüket, a kétségbeesést, a káoszt. Időnként csodálkozom, hogy még épp eszű vagyok. Bár ki tudja. Lehet, hogy már nem vagyok az és csak idő kérdése, hogy elszabaduljak. De nem. Nem akarok ilyen lenni. Tartozom nekik legalább azzal, hogy én életben maradok és boldog leszek. Csak meg kell találnom a helyem ebben a világban. Amíg ez nem sikerül addig alig, ha leszek nyugodt.
A farkas válaszára leülök elé és nézni kezdem. Megtartom a távolságot, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen. Ritka, hogy más farkasokkal találkozom, ezért szeretnék egy kicsit ismerkedni. Kérdésére füleim lekonyulnak és egy pillanatra a földet kezdem el nézni.
- A falkámat két évvel ezelőtt lemészárolták. Én vagyok az utolsó, aki még él. - vallom be őszintén. Nem csak a falkából vagyok az utolsó, de a vérvonalból is. Megannyi alfa leszármazottja vagyok és most én vagyok az utolsó. Másságom miatt pedig pont, hogy e miatt tekinthető már kihaltnak a családom. Sose lesz vér szerinti gyermekem, ami megpecsételi a vérvonalam sorsát.
Lassan vissza emelem tekintetem a farkasra és a reakciójára várok. Nem tudom, mit fog kezdeni ezzel az információval. Szinte mindenki épp oly kiszámíthatatlan, mint bárki más. Sosem tudhatod, mit fog tenni, reagálni, mondani.

To: Lola

Most, hogy már van színem és nem nézek ki úgy, mint a fagyökerénél hagyott szemeteszsák, amiben, ki tudja mit, vagy kit rejtettek, békésen terülök el az említett fa átölelő gyökérzetében. Mégis nem igen tudok pihenni. Egyre jobban azaz érzés vesz körbe, hogy valami figyel. Feláll a hátamon a szőr és engedve a késztetésnek felpillantok és körbe nézek. Hamar megpillantom a másik farkast és...fogalmam sincs mit gondoljak. Lassan több, mint két éve, hogy utoljára farkassal találkoztam. Mit csináljak? Bántani fog? Nem hiszem akkor már megtette volna.
Kis gondolkodás után lassan felállok és teszek pár lassú lépést felé, nehogy támadásnak vélje. Persze, ha nem akarja megállok és onnan figyelem. Nem terveztem csak egy tisztes távot felvenni, elvégre így illik, ha beszélni akarsz valakivel.
~ Zavarok? Eltudok menni. - árva ként próbálok észrevétlen maradni. Ismerve magamat mindig belekeveredem valamibe, amiből nehéz lesz kimászni. Ebből adódóan már az elején megpróbálom megakadályozni, hogy bundaszőnyeg legyen belőlem. Nem szívesen feküdnék a padlón, vagy lógnék a falon. Egyik opció sincs igazán ínyemre. Bár tök mindegy a Blackpaw család már kihalt hiába élek én még. Ugye se lesz gyerekem, ki tovább vihetné a vérköteléket, ami nagykincs volt számunkra. Kicsit szomorú is, hogy az én másságom miatt hall ki a családfám és fáj is, de fogalmam sincs mit tehetnék. Nem csak, hogy iszonyatosan fiatal vagyok még magamat is alig tudom eltartani. Néha tényleg nem értem, miért én maradtam életben.

To: Lola

Lassan járók a fák között. Nesztelenül lépek a levelekre, egy reccsenést sem megengedve magamnak. Szeretek csendben játszani a vadászt, pedig semmi ilyet nem terveztem. Mindig is szerettem az erdőket. Olyan békések és megnyugtatóak. Már gyerekként is sok időt töltöttem a természetben és sokszor vittem a kicsiket is kirándulni, persze már, mikor megengedték nekünk és jött is velünk kegy felnőtt. Szépek is voltak azok az idők. Ám a tudat elszomorít, hogy senkinek sem kegyelmeztek. Még azoknak a kicsi csöppségeknek is, kik alig voltak három évesek. Megőrjít a tudatlanság és az, hogy nem tehettem semmit.
Megállva egy nagy odvas fával szemezek. Öreg és vastagabb, mint a mostani, fiatal fák. Igazán szép fa és tetszetős. Ezért is szeretem én a természetet, van benne érték.
Lefeküdve a falevelek közé meghempergek bennük, hogy éj sötét bundám világosabb legyen és ekkor fekszem be a fa gyökereihez. Összekucorogva mélyeket lélegzem. Lassan itt a tél... Ez lesz a második tél, amit egyedül töltök. Hiányzik mindenki. Még azaz idegesítő, agresszív srác is, akivel sosem tudtam kijönni. Egyikük sem érdemelte volna meg a halált. És mégis...itt vagyok én, egyedül.
Lassan lehunyom szemeimet. Nem alszom el csak pihenek. Tudom, hogy nem vagyok biztonságban, de most olyan jól esik itt feküdni és elfeledni minden rosszat és egy cseppnyi örömet találni ebben a kis pillanatban. Távol a város zajaitól, az emberektől, a stressztől.

Mintha ezernyi sóhaj egyszerre szakadt volna ki belőlem, úgy szorítom magamhoz a lányt, úgy simítom magam alakjához. Nem tudtam válaszolni a kérdésére, hiszen hogyan válaszolsz meg egy ilyen kérdést? Baj van? Igen, baj volt... És nem találtam megoldást a gondjaimra, amit pedig választottam, neki köszönhetően meghiúsult. Ennek ellenére nem akartam elengedni, húztam volna még magamhoz, de éreztem, hogy menekülni akar, hogy ki akar kecmeregni a hirtelen jött ragaszkodásomból, s amikor fülembe súg, csak szipogni van erőm és néhány apró bólintással jelezni, hogy nem ellenkezem.
- Megy egyedül is, köszönöm. - nézek fel rá, s ha kezet nyújt, azt nem fogadom el tőle. Összeszedem a cuccaimat, amit a fa tövébe tettem le, majd néha mellette, néha lemaradva sétálok, s hagyom hogy vezessen, hogy irányt mutasson. Figyeltem őt, szemtelenül fiatalnak tűnt, és ha nem éppen egy fáról vágott volna le, akkor talán még azt is észrevettem volna, hogy mennyire gyönyörű. A gondolat azonban nem öltött testet a fejemben, csak a kötéseimmel, a kedves szavaival, a törődésével voltam elfoglalva, hogy ismeretlenül is segített nekem, hogy ő volt az egyetlen ebben a nyomorult világban, akinek érek valamit.
Összekulcsolom mellkasom előtt a kezeimet, s bár így nehezebben haladok előre, de kell az ölelés, kell, hogy érezzek valamit, hogy valami melegséggel töltsön el, kell valami, amíg ezeket a sötét gondolatokat próbálom rendszerezni a fejemben, kell valami, amitől megnyugodhatok. Azonban bármennyire is próbálkozom, bármennyire is akarom, még mindig ott vagyok a fa mellett, gondolatban még mindig a kötél hosszát méregetem, ismét azon gondolkodom, hogy milyen másik csomót használhatnék, megint arra gondolok, hogy elrugaszkodom és hogy legyen már vége mindennek. Azt akarom, hogy legyen végre vége!

Fogalmam sem volt, hogy mennyit sétáltunk, csak a gondolataimmal voltam elfoglalva, fogalmam sem volt, hogy merre lehetünk, egyáltalán nem figyeltem a kitaposott ösvények tekergő nyomvonalát. Bíztam benne, hogy tudja az utat, hogy nem fog eltévedni, bíztam benne, hogy tudja mit csinál. Csak mentem utána, szótlanul, csendben haladva mögötte, nem törődtem semmivel és senkivel, nem érdekelt a környezetem, alig-alig pillantottam fel a földről, hogy tisztába legyek a körülöttem lévő tájjal.
Érzékenyen érint, amikor meghallok egy férfi hangot, felkapom a fejemet, ismeretlen vonások, mozdulatok, manírok, de nem figyelem meg őt sem túlságosan. Csak hallgatom, ahogyan beszélgetnek, ahogyan hazudik értem, a férfi kételkedését, és bármennyire is be akarok menni a kicsiny házba, képtelen vagyok megmozdulni, képtelen vagyok még egy lépést megtenni.
Utána nyúlok, s ha elérem a kezét, visszahúzom. - Nekem ez nem megy. Sajnálom...
Engedem el a kezét, majd próbálok egy mosolyt kipréselni magamból, annak ellenére, hogy nincs kedvem mosolyogni. Aztán szaladok, rohanok, ki tudja merre és ki tudja hová, csak el innen, messze, minél messzebbre, minél távolabb tőle, minél távolabb magamtól.

// Köszönöm a játékot!

Az éj sötétje úgy telepszik ránk, mint egy gondoskodó takaró, ami mindent elfed, minden gondot és problémát elkendőz és hagyja, hogy a megfáradt lelkek megnyugodjanak hűshideg leple alatt. Ezt éreztem, a gondoskodást, de talán csak azért volt mindez olyan kellemes, mert egy pillanatra minden gondolat, minden fájó érzés elhagyta a lelkem. Éreztem a gyakorlott kezek segítő munkáját, éreztem, ahogyan visszaszáll belém az élet és hallottam a lány apró, egyszerű válaszát az én követelő kérdésemre.
Nem hagyhattam, ennyi mondott, s egy pillanatra vissza kellett emlékeznek azokra az időkre, amikor az én szívem is ilyen hevesen lüktetett másokért, amikor izmaim munkája leküzdött minden ellenfelet csak azért, hogy másokat helyezzek önmagam elé. Hogy megmentsem őket az alvilág sötét birodalmának harapófogóként összezáruló erejétől, hogy oltalmazzam őket a démonok és más lények környörtelenségétől. Azok az idők azonban már messze járnak, már képtelen lettem volna felvenni a harcot a feketeség ellen, már képtelen voltam arra, hogy törődjek bárkivel. Vagy magammal.
- Ha nem segítettél volna, már nem bánnék semmit sem. Legalább vége lett volna ennek az egész ... szenvedésnek. - elfordítom tőle a fejemet, érzem, amint kabátja támaszt nyújt a nyakamnak, érzem, ahogyan ujjai befejezik sebeim kötözését, s csak sóhajtani tudok, csak sóhajtok, amiért ezt a dolgot sem sikerült véghezvinnem.
A neve nem cseng ismerősen, még sosem hallottam, hiszen ha bemutattak volna minket már egymásnak, megjegyeztem volna a különlegesen csengő címkét. Csak hallgatok mellette, nem fordulok felé, szuszogok és sóhajtozom. Fájdalom, szenvedés minden egyes pillanat, minden egyes másodperc, amit még ezen a bolygón töltök, s ez csak az ő hibája. Ő rángatott vissza, ő adott nekem új esélyt annak ellenére, hogy nem kértem, nem akartam. Ő adott újabb perceket, órákat, heteket, hogy szenvedjek ebben a létezésben.
- San. San Rosethorne vagyok. - fogalmam sem volt, hogy miért mutatkoztam be neki, nem volt válaszom arra, hogy miért akartam, hogy tudja a nevem. Talán csak azért, hogy ha majd a következő alkalommal sikeres leszek, akkor legyen valaki, aki tudja a nevem, legyen valaki, aki emlékszik rám, aki törődik azzal, hogy léteztem. - Nem akarok a terhedre lenni, már így is többet tettél, mint amit kellett volna.
A kötélre nézek, fejemben hirtelen számításokat végzek, még elég hosszú, még újra fel tudom használni, jobb csomót fogok kötni, gyorsabb leszek, jobb leszek! Jobbnak kell lennem! Meg kell próbálnom újra, de ha ő itt marad, ha vigyáz rám...
- Gondolom, nincs választásom? - kérdezem tőle, s ahogyan felülök, szemeibe nézek, próbálom kivenni arcvonásait a Hold sárgálló fényében, próbálom kifürkészni grimaszainak jelentését, lényének mozgatórúgóját. Hosszú, hosszú másodpercekig, melyek óráknak tűnnek a mi kicsiny szigetünkön csak ülök vele szemben és némaságba burkolózom. Figyelem arcát, fiatalos megjelenését, figyelem a gondoskodást, amit szemeiből olvasok ki, figyelem őt és átölelem. Magamhoz húzom, nem engedem el, nem engedhetem el, kapaszkodom belé, mint apró majom anyjának szőrébe és újra elfog a sírás, könnyeim újra áztatják az arcomat, s immáron felsőjének anyagát is. Nem tudom miért vágytam erre, miért kellett nekem egy másik lény közelsége, miért akartam, miért ragaszkodtam hozzá ennyire.
- Kérlek, ne lökj el... Kérlek, kérlek, ne lökj el...

Ha akartam volna, hallgatok a felém küldött féltő szóra, de már mindegy volt. Már minden mindegy, már nem érdekel, már elengedtem és nem félek megtenni, amiért jöttem. Kibillentettem magam az egyensúlyomból és már érzem is a nyakam köré csavart kötél húzó erejét, de valami nem stimmel, elrontottam ezt is, mint minden mást az életben. A nyakam nem törik el azonnal, még vannak gondolataim, még hallom a másikat, még érzem, hogy élek, s érzem azt is, ahogyan végtagjaim egyre csak kapálóznak az elkerülhetetlen ellen. Próbálok levegőt venni, egyre nehezebb, egyre inkább tűnik harcnak az életért való ragaszkodás annak ellenére, hogy már nem akarom magaménak a jövőt. A kilátástalanságot, az apátiát, a nem létezést, a gyengeséget. Másodpercek alatt fogy el az életető levegő, másodpercek alatt kúszik elmém a semmibe, keblemre ölelem az eszméletvesztést, és már nem harcolok ellene. Karjaim testem mellett ernyednek el, lábaim már nem kapálóznak, mellkasom pedig egyre kevésbé mozog, lassú ütemre vált, majd abbahagyja a küzdelmet az életben maradásért. Ennyi volt, vége.
Nem érzem, ahogyan a földre zuhanok, nem érzem, ahogyan a málnabokor tüskéi felsértik a bőrömet, ahogyan a fejem bevágom egy vastagabb ágba. Nem érzem, hogy a kötél szorítása már nem fogja satuba a torkomat, nem érzem, ahogyan az ismeretlen mellém kerül és az arcomat paskolja. Álmodom talán, hogy hallom a hangját? Álmodom talán, hogy egy pillanatra eljutnak a szőke tincsekkel keretezett arcának vonásai hozzám? Álmodom tán, hogy Sam mégis eljött? Nincs válaszom egyetlen kérdésemre sem, nem lehet megválaszolni a halucináció okozta képeket, nem tudok ép gondolatokat állítani a fantázia szülte képzelgések mögé.
- Sam... Hát mégis...? - valahogy hang költözik a torkomba, sziszegve, suttogva kimondott szavak húznak kötelet kettőnk közé, s ahogyan az arcát próbálom érinteni, ahogy megpróbálok reményt költöztetni a kérdésembe, úgy válik ismét erőtlenné, úgy szökik ki ismét minden energia a karomból, úgy hullanak alá ujjaim arcának bőrét érintve.

Sötétség. Kietlen magány. Meddő feketeség.

Mélyen magamba szívva az éltető levegőt pillantok fel, felkelnék, de fáj a fejem, talán az oxigénhiány okozta, talán a földetérés, talán más oka van ennek a szerencsétlen kimenetelnek, de élek, érzem a testemben, lelkem legsötétebb sarkában, érzem, hogy ez nem lehet más, csak a létezés nem kívánt súlya. Ismét próbálok felülni, ismét ki akarok egyenesedni, de nem megy, fáj, kínokkal jár, szenvedés járja át minden porcikámat, s csak az ő arcát látom. Az ismeretlen lányét, a szőke tincsekkel keretezett arc sosem látott vonásait... Szólni akarok, küzdeni az árulással, hová lett Ő? Hol van Sam? Szó azonban nem hagyja el a torkomat. Most nem, most nincs bennem annyi erő, most nem tudok válaszolni neki, mert nincs válaszom neki. Nincs mit mondanom neki.
Puhát érzek a fejem alatt, talán a combjait érzem, talán csak egy kabátot, amit a tarkóm alá csavart, és lassan, nagyon lassan megnyugszom. Lassul a légzésem, a szívem már nem zakatol egy gőzmozdony sebességével, már nem akar kitörni mellkasom kalodájából, már nem akar tomboló viharként kiszakadni bordáim alól. Érzem, ahogyan egy könnycsepp szárad sós ösvénnyé a bal orcámon, érzem, ahogyan ajkaim kicserepesednek, érzem, ahogyan egy gombóc megakadályozza, hogy nyeljek. Érzem, ahogyan az élet kezd visszaszállni belém, ahogyan izmaim új erőre kapnak, ahogyan felaljzott íjként rándul meg a gerincem, ahogyan egész testem követeli magának a létezést. Csak a gondolataim voltak borúsak, még mindig bennem volt a vágy, az elmúlást iránti akarat, hogy végre legyen vége. Hogy végre legyen vége.
- Te voltál...? Miért? Miért... - a szemeibe nézek, elkezdek sírni, könnyek nedvesítik be az egész arcom, fájdalmas pityergés tölti be a kicsiny szigetet, ahol most csak mi ketten voltunk. - Miért?

Már azt sem tudom, hogyan keveredtem ide. Csak arra emlékszem, hogy már elegem volt a négy falból, elegem volt a bezártságból, a nyomasztó légkörből, amit az otthon jelentett. Magányosnak éreztem magam benne, egyedül voltam, fájt és gyűlöltem magam miatta, fortyogott bennem a düh, a harag, a szenvedés pedig egyre elviselhetetlenebbé vált. Elindultam, valamerre mennem kellett, el innen, csak ez járt a fejemben, minél messzebb, minél tovább, minél távolabb az egésztől.
Egy kötelet szorítottam a kezeim között, nem emlékszem arra, hogy szereztem, hogy loptam valahonnan vagy vásároltam egy üzletben, csak azt tudtam, hogy szükségem lesz rá ma este, hogy használni fogom, hogy elszántam magam és meghoztam a végső döntést. Könnycsepp költözött a szemeimbe, fájdalom húzta egyre mélyebbre a lelkem, döfött szigonyt a szívembe, és tudtam, ó mennyire tudtam, hogy a gyávák önző csapására léptem, de az utóbbi napok és hetek bebizonyították, hogy számomra már nincs tovább. Hogy képtelen vagyok szembenézni azzal, amivé lettem, képtelen vagyok elfogadni a tényeket, amiket tettem, képtelen vagyok élettel megtölteni az űrt, ami bennem munkálkodik.
Mélyet sóhajtottam, ahogyan beléptem az erdőbe, lehunytam a szemeimet és csak a saját légzésemet hallgattam. Fülemben éreztem a szívdobogásom, napok óta először éreztem valamit, először hittem el magamnak, hogy van még számomra remény, először vágytam arra, hogy bárcsak másként döntöttem volna, de tudtam, éreztem, hogy amint újra halogatni kezdem, visszasüppedem abba az apátiába, amiből a kezemben tartott kötél húzott ki. Újra csak sóhajtottam, számba cigarettát toltam, meggyújtottam öngyújtommal a végén és élveztem a tüdőmet fojtogató füst émelyítő hatását. Ez lesz az utolsó szál és végleg abbahagyom. Mosolyognom kellett. Ez lesz az utolsó mosoly és végleg abbahagyom.
Lépteim halkan követték egymást, bakancsaim alatt csendben törtek ketté az ágak, gurultak félre az apró kavicsok. A megfelelő helyet, a megfelelő fát kerestem. Egyre mélyebbre és mélyebbre jutottam az erdőben, már régen magam mögött hagytam a kitaposott ösvényeket, már régen magam mögött hagytam a civilizációt és az oda visszavezető utat. Magasra emeltem a tekintetemet, amikor megtaláltam a megfelelő helyszínt, telefonomat a kezembe vettem és utoljára megpróbáltam felhívni a számot. Egy csengés, két csengés, a harmadik csengés és hangposta.
- Szia Sam! Csak azért hívlak mert... - elakadtak a szavaim, s csak sóhajtani tudtam. Vártam, hátha mégis felveszi, hátha mégis beszélhetek vele, elmondhatom neki, hogy mire készülök, hogy mentsen meg, hogy öleljem magához és vigyázzon rám. - Csak azért hívlak, hogy elköszönjek tőled... Köszönök mindent, köszönöm, hogy szerethettelek!
Kikapcsoltam a készüléket, a fa törzse mellé teszem, ahogyan a cigarettás dobozt és az öngyújtót is. A tárcám, a kulcsam mind a többi mellé került, s márcsak a kötelet szorongattam, miközben a megfelelő ágat kerestem. Könnyedén másztam meg a hatalmas törzsű fát, egyik lassan ringó ágára ültem le és a kötél végét biztos csomóval erősítettem hozzá. Nyakamra hurok került, már most fájt az érdes anyag dörzsölése, de tudtam, hogy pár másodperc múlva már mindez semmit sem fog jelenteni, pár másodperc múlva már semmit sem ér az egész.
Mélyet sóhajtottam, egy utolsó pillantást vetettem a Holdra, majd lehunytam a szemeimet és vártam. Vártam, hogy biztos legyek magamban, hogy a megfelelő döntést hoztam meg, hogy mindenképpen ezt választom... Mélyet sóhajtottam, az engem átölelő csendet hallgattam, a némaságba burkolózó erdő nyugalmát élveztem... Mélyet sóhajtottam és ellöktem magam az ágtól, fejest ugrottam az végső pillanatba, hátat fordítottam az életnek és útnak indítottam a lelkem a Pokol felé. Már nem sóhajtottam, már nem vettem levegőt, már nem létezett semmi, már nem volt visszaút. Vége.